Part 12

– Hanem azt meg kell adni, hogy a Princz pompásan viselte magát. Minő ember! Micsoda hidegvér! Mindjárt az az első összetűzés az ügyészszel! De hisz ezt olvasták az esti lapokból. Aztán a szóvita az írásszakértővel, melynek a végén a szegény ember kénytelen megvallani, hogy az ő szakértelme, ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes. S végre a nagy jelenet! Nem, urak, nem képzelik, hogy ennek a nagy jelenetnek micsoda óriási hatása volt!

A »nagy jelenet«-et a hallgatóság nem értette; ez már nem volt bent az esti lapban. A közvélemény részleteket követelt, s Levetinczy úrnak engednie kellett. Csak Czipár és Kucsera mosolyogtak a jól értesültek felsőbbségével; Czipár és Kucsera tudtak mindent.

– Tehát figyeljenek, urak – szólt a nap hőse – következik a vádló kihallgatása. Türelemmel hallgatjuk végig az elnök és az ügyész összes kérdéseit; aztán következünk mi. Ekkor fagyosan azt kérdezzük Barcsinétól:

»Mit keresett ön a gyilkosság reggelén hat és hét óra közt a Werner-ház molnár-utczai kapujában?«

A vádló természetesen mindent tagad. Nem volt ott soha, azelőtt se, sehol, nem is létezik.

Úgy; megköszönjük a feleletet. Aztán másra térünk át, s kifejezzük igénytelen kiváncsiságunkat, mely megkérdezni indít: mi szüksége volt a vádlónak másodika és negyedike közt annyi morfium-szolúczióra, hogy három különböző orvostól három különböző baj czímén szerzett be morfint rendelő reczepteket?

A vádló hebeg, mindent tagad, a Princz pedig, be nem várva a felvilágosítást, gúnyosan folytatja a kérdéseit, és kifejti, hogy semmiképp sem érti, mért kellett ezeket a gyógyszereket három különböző gyógyszertárban csináltatni meg.

Barcsiné nem tud semmiről semmit a világon. Erre mi bejelentjük Simon Júlia, Löffler Johanna, Krisztics, Langer és Kovács tanúinkat. A törvényszék meg van illetődve, s az ügyész elkezd fészkelődni.

Természetesen a tanúk úgy vallottak, mint a parancsolat. Simon Júlia, cselédleány, látta vádlót a gyilkosság reggelén, a mondott helyen, s ráismer határozottan. Löffler Johanna, vádló elcsapott szakácsnője, hit alatt vallja, hogy Barcsiné a gyilkosság éjjelét nem töltötte odahaza, a mire véletlenül jött rá.

A többi három tanú tisztán emlékszik a reczeptekre, s részben a reczept alján jelzett névre, részben a vádló személyére. És – most jön a nagy jelenet – vádló a Princz keresztkérdései között megvallja, hogy Simon Júlia valóban őt látta, hogy a gyilkosság éjjelét csakugyan nem otthon, hanem a vádlott szobájában töltötte, hogy a szóban forgó reczepteket mind ő csináltatta meg, egy szóval, hogy a tanúk igazat beszélnek.

Általános elképpedés. Mindezekre a rejtelmes dolgokra vádló, a ki immár vádlottá változik át, csak nevetséges magyarázatokat tud adni.

Előadja, hogy idegbajos, hogy a kérdéses időben is beteg volt, s hogy fájdalmait, melyek a betegséggel járnak, csak ez az egy szer tudja csillapítani; végre, hogy ezért kérte volna meg a háziorvosát az első reczept kiállítására.

Azután a következő tündérregét ereszti meg a három orvosról s a három gyógyszertárról:

Abba a tévedésbe esett volna, hogy – mert a szokott adag ezúttal nem hatott, a háziorvosa pedig, a ki az első reczeptet írta, időközben elutazott valahová – más, idegen orvoshoz fordult, még pedig olyan baj ürügye alatt, melynél könnyebben rendelik a morfint, mint az ő bajánál. De ezzel sem ért czélt, s még folyvást szomjazta a morfium-szolúcziót. Most azonban már nem mert ehhez az idegen orvoshoz fordulni, attól tartva, hogy ez gyanusítani találja, s így nem maradt egyéb hátra, mint elmenni egy harmadikhoz. A rendes gyógyszertárához is ezért lett hűtelen; nem akarta, hogy az idegen és különböző orvosok reczeptjei feltűnést keltsenek.

Még ennél is silányabb lovagtörténettel áll elő, mikor arra kerül a sor, hogy fölöttébb gyanús éji látogatását magyarázza meg.

Állítólag egy fenyegető levélért lopózott volna be a vádlott szobájába, melyet régebben írt ügyfelünknek, s mely aggasztani kezdte. Ott aztán megrekedt, hosszasan magyarázgatja, hogyan. S mert tudta, hogy ide nem jön utána senki, czélszerünek találta megvárni a hajnalt és a kapunyitás idejét, s csak azután menni el.

Képzelhetik, tisztelt uraim, miképpen bánik el a Princz ezekkel a nyomorult mesékkel! Kiforgatjuk a vádlót minden állításából, szembe állítjuk összes ellentmondásait, sorra álczázzuk le az egybevágó gyanus jelenségeket, és végre az utolsó ítélet harsonájaként dörögjük fülébe a megsemmisítő kérdést: miért titkolta el mindezt olyan mélységesen, hogy a vizsgálatnak az egész dologról még csak sejtelme se volt?!…

S a vádló kénytelen megvallani: azért, mert attól tartott, hogy ha szól, őt fogják vádolni a gyilkossággal is…

Te mondád! – mennydörögtem volna én a Princz helyén, de a Princznek már más járt a fejében.

Egyre feszültebb érdeklődés közepett a Princz egy uj tanut jelent, s a tanut a hallgatóság közül kell előczitálni.

A tanu Bárdosi, bornagykereskedő, a meggyilkolt egyik legjobb barátja. Csak egy kis dolgot tud, de ez a kis dolog most már sokatmondó, sőt világosságot gyujtó. Werner, három nappal a halála előtt, titokban elmondta neki, hogy végrendeletet csinált ügyfelünk javára, s hogy ezt a végrendeletet Csányi és Fritze írták alá, mint tanúk.

Ha látták volna, tisztelt uraim, a szakértőket! A szakértők egyszerűen tönkre voltak silányítva. Már nem is mosakodtak, csak azon erőködtek, hogy a tévedést egymás nyakába sózzák. Ez volt a tárgyalás egyetlen derüs részlete. De ekkor nagyon sokat nevettünk; annyit nevettünk, hogy Kucsera valósággal belebetegedett a mulatságba.

A többit kitalálják. Az ügyész feláll, elejti a vádat, a törvényszék fölmenti a vádlottat, az iratokat átteszik az ügyészséghez az uj vizsgálat megejtése végett, ügyfelünk elájul az izgatottságtól, s mi diadalmaskodunk, mint mindig.

– Különben – fejezte be Levetinczy úr az áhitattal hallgatott előadást – tessék elhinni, mindebben az a legkülönösebb, hogy a milyen mesteri, magasztos és remek volt a védelem, ügyfelünk tisztára nekünk köszönheti, hogy fölmentették. Mert előttem az ő dolga még most se tiszta munka. Nagyon becsületes képe van, s higyjék el, uraim, az ilyen nagyon becsületes arcz mindig gyanús.

– S a gonosz arcz kevésbbé? – kérdezte valaki.

– Gyanús ez is, az is. Előttem mindenki gyanús, a ki él – felelt Levetinczy úr, egy ellenállhatatlan pillantással tisztelvén meg a feliró kisasszonyt.

Levetinczy úr fene gyerek volt.

– Hogyan? – szólt közbe valaki, a ki felfogta a jelentős nyilatkozat egész értékét – ön, a védelem jobb keze, kételkedik akkor, mikor az ügyész és a törvényszék már megadták magukat?

Levetinczy úr mosolygott.

– Én mindig kételkedem – válaszolt. – Kételkedem mindenben, végső lehelletemig. Az igazi jogász soha se szűnik meg kételkedni.

– Lássák, uraim – folytatta a nap hőse, elégedetten tartva szemlét figyelmes hallgatóin – hogy a szóban forgó esetnél maradjunk, ennek a mi dolgunknak még most is van egy kis bibéje. És pedig az, hogy Fritze, a ki az egyetlen képzelhető komoly tanú – volt, nincs. Ha Fritze visszatérne, bizonyára minden kiviláglanék, de attól tartok, Fritze soha se fog visszatérni. Ki tudja, hogy a rejtély kulcsa nincs-e örökre eltemetve az atlanti óczeánban? Ha nincs is, Amerika nem könnyen adja vissza a vendégeit. Kívánom ügyfelünk érdekében, hogy ezzel az egygyel kivételt tegyen, s hogyha majd Fritze megkerül, akkor, akkor én is megadom magam. Addig azonban engedjék meg, tisztelt uraim, hogy azt kiáltsam: »Éljen a védelem!« S talán nem szerénytelenség hozzá tennem, hogy ha az ügy folyvást homályos is, mi, mi megtettük a kötelességünket.

Dörgő éljenzés volt a válasz az ünnepelt szavaira. Egy úr szomorodnit hozatott, s minthogy a kávéházból a legutolsó idegen is kivonult, a védelem jobbkezét számos szónok éltette. Levetinczy úr meghatottan fejezte ki köszönetét, s szerényen hárította el magától a siker felét, megemlékezvén távollevő főnökéről, a »Princz«-ről.

Aztán másról beszéltek. Megeredtek a szokott szőrszálhasogató jogi vitatkozások, melyeket Levetinczy úr elnézéssel vegyes jóakarattal hallgatott. Nem szólt többé egy szót se, csak mosolygott. Így mosolyoghatott Zeusz, Érosz és Hébe kedves kötődésein.

Később azonban elkomolyodott, s annak az embernek a bánatosságával, a kit immár untatnak sikerei, átengedte magát a merengésnek. Elnézett a vitatkozók feje fölött, s a régi jó időkön mélázgatva, halkan dudorászni kezdett: »Mikor dédem ifju volt…«

*

A déd ifjusága s a Levetinczy úr későn kelése szerves összefüggésben állottak egymással, s másnap már fél tiz felé járhatott, mikor az irodában megjelent. Egy kissé tartott tőle, hogy fogadtatása nem a legszivesebb lesz, de – legnagyobb meglepetésére – Károly sugárzó arczczal jött eléje, s azzal fogadta, hogy:

– Tudja-e, mi ujság?

– Nem én.

– Az, hogy a mi Fritze barátunkat Hamburgban elfogták, s pár nap mulva szerencsénk lesz színről-színre látni. Nézze.

És mutatta a sürgönyt, melyet a bíró épp most küldött át hozzá.

Levetinczy úrnak majd leesett az álla bámulatában. Nem tudta, azon csodálkozzék-e inkább, hogy az események ennyire siettek őt megczáfolni, vagy azon, hogy a Princznek ez a sürgöny ilyen gyerekes örömet okoz? Ha a főnyereményt üti meg, nem örülhetett volna jobban.

De hát mi köze ahhoz a leányhoz?!

V.

– Szabad?

– Ki az?

– Én, Szombathy.

– Rögtön, ügyvéd úr… Bocsánat, nem vártuk ilyen korán.

– Ó, előrelátható volt, hogy a tárgyalás nem fog sokáig tartani.

– Egy pillanatnyi türelmet kérek csak, azonnal fel vagyok öltözve.

Alig, hogy mondta, Károly már hallotta is a lépéseit.

A kulcs megfordult a zárban, s Irén mosolyogva nyitott ajtót.

– Ne tessék azt hinni, hogy délig alszom. De ma már harmadszor csinálok toalettet, mint ha nagyúri hölgy volnék. Képzelje, alig használhatom a ruháimat. Kifogytam belőlük a… szóval, mialatt nem voltam itthon.

És kezet nyujtott neki.

– A mama talán elment hazulról?

– Igen, de azonnal itthon lesz. Csak jöjjön be bátran.

– Nini, az én arczképem!

– Képzelje, a mama vette. Tudja-e, hogy a mama beleszeretett önbe?

– Igazán, nem gondoltam volna. Hanem arra emlékszem, hogy egy pár héttel ezelőtt megfojtott volna egy kanál vízben.

– Igen, mikor először találkoztak.

– S megtudta a kételyeimet, vagy jobban mondva: az aggodalmaimat?

– Ó, azóta már nagyon megbékült önnel.

Egy pillanatra elhallgattak. Azután ismét Irén szólalt meg, de halkabban, mint előbb:

– Miért nem mondja, mi történt? Elitélték?

– El.

– Tiz esztendőre? Tizenötre?

– Életfogytiglan.

– Ó, a szerencsétlen! Életfogytig börtönben lenni… Brr!

És idegesen rázkodott össze. Aztán a tükörbe nézett, s ott felejtette a szemét.

– Előrelátható volt – folytatta Károly – hogy ez lesz a sorsa. Mióta a Fritze vallomását felolvasták előtte, maga is tudta, hogy el van veszve. Ettől fogva épp olyan levertté, szinte érzéketlenné vált, mint a milyen féktelenül szenvedélyes és eszeveszetten tomboló volt előbb.

– Emlékszik rá, mikor a házmester esküt tett rá, hogy ő volt az, a kit éjjel a folyosón látott?!… Nem tudom, mennyiért nem adnám, ha ezt a jelenetet nem kellett volna látnom.

– Hát még mikor az ápolónő azzal a fölfedezéssel állott elő, hogy a rejtelmes éji alak sötét ruhában volt!

– Jaj, ne is beszéljünk ezekről a rettentő jelenetekről!

– Az utolsó időben nagyon megszelidült, s ma alig lehetett a szavát hallani. A védője se volt sokkal beszédesebb. A hamis vád dolgában nem is védekezett, csak azt iparkodott kimutatni, hogy a gyilkosság ténye nincsen bebizonyítva. A törvényszék azonban más véleményen volt.

Megint elhallgattak. Irén fölkelt, odament a nagy álló tükörhöz, s megigazította a haját, mely pedig rendben volt előbb is. Aztán, lassan fel s alá járva a szobában, így szólt, mintha magának beszélne:

– És most, miután minden rendben van, üljünk bele a vagyonba, mely két embernek okozta a vesztét. Vagy, ha ez nem tetszik, feküdjünk le és haljunk meg éhen.

Károly nagyon megörült ennek a – nem közönséges érzékenységre valló – keserüségnek, de úgy tett, mintha megbotránkozott volna rajta:

– Mi jut eszébe?! Csak nem kezd el tépelődni, hogy vajon elfoglalja-e jogos tulajdonát!…

– Pedig azt cselekszem. Egy cseppet se tesz boldoggá ez az én jogos tulajdonom. Ugyan szép tulajdon! Hogy egyszer végre valamim lehessen, két életnek kellett elpusztulnia. Mert annyi bizonyos, hogy ha akaratom ellenére is, ezek mind a ketten az én áldozataim. Ha annak a szegény vén embernek nem támad az a szerencsétlen ötlete, hogy belém szeressen s nekem szánja a vagyonát, talán még ma is élne; s ha ez a boldogtalan teremtés nem félti oly szörnyen ezt a vagyont, mely joggal csak rá nézhetett, nem sodródik a romlásba, hanem élne szépen, tisztességben.

– De hát tehet ön minderről?

– Hogy nem tehetek róla, ez meglehetősen sovány vigasztalás. Azért, ha valaha betévednék abba a rettentő emlékü házba, s még egyszer látnám azt a karosszéket, melyben az én szerencsétlen jóltevőm olyan félénken óvta szellőtől, hidegtől, szegény, nyomorult kis létét: csak az jutna eszembe, hogy ha ez a szék üres, azt az én szép szemem okozta. S ha birtokomba venném, a mit a törvény nekem itél, a hányszor hozzányúlnék egy pohárhoz, egy székhez, egy gyertyatartóhoz, mindig arra kellene gondolnom: a kit ez a pohár, ez a szék, ez a gyertyatartó a természet jogán megillet, börtönben szenved, életfogytig, örökkön örökké, én ellenben békén gazdasszonykodom, nem látok bajt, szükséget, rendelkezem, intézkedem s örülök a létnek – mert nekem szép szemem van. Ó, hogy nincs senkim, a ki durva munkát bízna rám, a ki megdolgoztatna reggeltől estig, de megadná az én tisztességes, édes kenyeremet!

Károly elég jó ember volt, de most, kivételképpen, nagyon tudott örvendeni ezeknek a könnyeknek.

– Mit szólna hozzá – kérdezte a leánytól – ha én segítenék önnek megtalálni _ezt_ a kenyeret is?

A leány megállt előtte, s rá függesztette azt az akaratlanul is gonosztevő, rovott multu szempárt.

– Mit szólnék hozzá? Nem szólnék hozzá semmit, hanem megcsókolnám érte a kezét, s örökkön hálás szolgálója volnék.

– Ne felejtse el, hogy ez a kenyér meglehetősen száraz kenyér. Volna bátorsága, s különösen volna kitartása: egész nap robotolni, nehéz munkában, pusztán a betevő falatért?

– Kisértse meg: volna-e kitartásom?!

– S rá tudná szánni magát, hogy napjában nyolcz órát vesződjék maszatos házmester-gyerekekkel, ábéczét oktasson sziklakemény fejeknek, csak azért, hogy ha beesteledik, konyhamunkára fogja ezt a fehér, dologtalan kezet?

– Hogy rászánnám-e magamat? Ó, mily örömmel!… El se tudja képzelni, mily boldoggá tenne, hogy ha meg tudnék élni abból az árva, nyomorult kis tudásból, a mely akármilyen szegényes, mégis csak az enyém!…

– S vissza tudná utasítani az örökölt vagyont ezért a semmiért?

– Már megtettem. Itt a kezem rá. Ez a dologtalan kéz.

– Ne igérjen semmit. Majd meglássuk.

– Majd meglássuk.

– De mit szól mindehhez az édesanyja?

– Kérdezze meg tőle, mert ime, már jön.

VI.

Hat esztendővel később, egy borongós csunya téli reggel, Károly nagy munkában volt. Pakolt.

Nesztelenül, lábujjhegyen sürgölődött egy nagy bőrláda meg két kis táska körül; koronkint, mint egy tolvaj, meg-megállt és hosszan hallgatózott: vajon nem kapják-e rajta?

Nem kapták rajta. Köröskörül mindenfelé mélységes csönd. Károly elmosolyodott, és így beszélgetett magában:

– Mire fölkel, minden be lesz pakolva, s én eldicsekedem vele, hogy: tessék, magam is tudtam boldogulni. Az igaz, hogy nagy munka volt, de ime, mindjárt megvagyok nélküle is. Persze, azért ki fogok kapni, de mindegy. Akármilyen ügyetlen vagyok is, mégis sikerült kijátszanom… Hogy ő ezt nem engedi!… Majd, hogy még beteggé tegye magát!

Leszorította a láda tetejét, s aztán ráült, mint egy zsivány a kincseire. Odakint világosodni kezdett.

Elfujta a gyertyáját s kitekintett az ablakon.

– Teringettét, még elakadok az úton!…

A hó egész éjjel esett, s hajnal óta fagyos szél süvöltözött végig a körúton. A hőmérő a zérus alatt járt, s a műkedvelő utczaseprők, a kik violaszínre gémberedett arczczal fogtak a munkájukhoz, térdig jártak a frissen esett hóban. Károly láthatta, hogy a kutyát is kár volna kiverni az utczára.

– Pedig már olyan régen nem láttam őket!… – tanakodott magában. – S ha most elmaradok, ki tudja, mikor jutok hozzá megint, hogy három napra elmehessek?!… Eh, mégis csak megyek! A legrosszabb, a mi történhetik, az, hogy egy-két órára megreked a vonat. Hát ez se lesz valami rettentő szerencsétlenség.

Körülnézett a szobában: csakugyan kész volt mindennel. Aztán egy pillantást vetett az órájára; hamarább elkészült, mint hitte volna.

– De hisz még szundikálhatok is egy kicsit!… Brávó, annál jobb.

Ledőlt a kanapéra s meggyujtott egy czigarettát.

– Százat egy ellen, hogy ki fogok kapni – nevetett magában.

S előre örvendezett neki, micsoda jelenet lesz abból, ha majd kisül a turpisság. Büszke volt a csinyjére, mint egy merész, hősi elhatározásra.

– Károly! Alszol?

Valaki bedugta a fejét az ajtón.

Károly felugrott a kanapéról.

– Én? Dehogy! Csak titeket nem akartalak felkölteni.

– Már fel is öltöztél?!… De hisz van még elég időd! Nini, hát ez mi? Talán csak nem jutott eszedbe, hogy nélkülem pakolj be?!

Károly nevetve ölelte meg a zsémbelő asszonykát.

– Majd bizony, hogy beteggé tedd magad!… Aztán, hogy mehettem volna el nyugodtan, ha előbb azt látom, hogy te itt hajladozol… Látod, te nem gondolsz eléggé…

– Csitt! És ne fojts meg a csókjaiddal.

– Köhögött még Irénke az éjjel?

– Nem, jó éjszakája volt.

– A többi is alszik még?

– Mint a bunda. Az előbb, mikor csengettek, Jánoska felébredt, de elaltattam megint.

– Hogyan? Csengetett valaki? Nem hallottam.

– Egy levelet hoztak; az van ráírva: sürgős.

– És azzal is téged vernek fel, szegény Irénem?!…

– A leány vette át, s nem tudta, beküldje-e hozzád az öreg Gyurit? A levelet egy törvényszéki szolga hozta, a ki erősködött, hogy keltsenek fel. De én nem engedtem, hogy háborgassanak.

– Igazán, furcsa gondolat hajnalban riogatni az embereket. Hol van az a levél?

– Itt, a szobámban.

Átmentek az Irén szobájába, mely, mióta a gyerekek köhögtek, inkább hasonlított kórházhoz, mint a családi boldogság fészkéhez. Az alvó apróságok előtt hosszú tanácsot tartottak, s Károly végre is megfelejtkezett a levélről. Mikor Irén, a kinek véletlenül a keze ügyébe akadt, figyelmeztette rá, már semmit se tudott róla.

– Miféle levél? Vagy úgy?!

Aztán feltörte és elolvasta. Ez volt benne:

»Kedves barátom!

A minden embertársat megillető szánalom czimén, az emberség nevében zavarom önt, és kérem, bocsássa meg, hogy a legédesebb álomból zörgettetem fel, de nincs más választásom, mert a késő éjjeli órában, mikor ezeket a sorokat irom, még se akarnám zaklatni.

Egy asszony, a ki a rabkórházban halódik, minden áron beszélni óhajtana önnel. Állítólag fontos közölnivalója van. Ez a közölnivaló ugyan aligha fogja önt érdekelni, de mégse tagadhatom meg tőle, hogy értesítsem önt, mert alkalmasint ez az utolsó kívánsága. A tüdővésznek a legvégét járja; s úgy látszik, már csak egy pár órát élhet.

Nagyon meglehet, hogy ön már halva találja; mindenesetre bocsánat az alkalmatlanságért.

Híve

_Kálozdi_.«

Károly nem volt érzelgős kedvében. Boszankodva nyujtotta át a levelet Irénnek, s azt mondta neki:

– No nézd, micsodákkal nyaggatják az embert.

Irén megnézte az aláirást.

– Kálozdi! Ki ez a Kálozdi?

– Az ügyész. Nem emlékszel rá? Volt nálunk vagy kétszer.

Irén nem emlékezett erre az úrra. Elolvasta a levelet, s azt kérdezte az urától:

– Nos, elmészsz?

– Az ördög tudja, mit tegyek. Ha nem megyek el, egész nap nem lesz nyugtom. Képzelődni fogok, hogy isten tudja, miféle szerencsétlen akart hozzám folyamodni. Pedig fogadok, ez is afféle derék hölgy, mint a multkori rablógyilkos, a ki csak töredelmes gyónást kívánt tenni. Kell is nekem az ő gyónásuk!

Megnézte az óráját.

– Ha pedig elmegyek, akkor biztosan lemaradok a vonatról. Egy óra kocsin oda-vissza, fél óra a gyónásra, hát még, míg a vasúthoz kiérek!… Persze, hogy lemaradok.

– Végre elmehetsz az esti vonattal is.

– Mondjak le egy fél napról, mikor úgyis olyan kevés az időm! Az ember egyszer láthatja az anyját egy esztendőben, s még ilyenkor is fussak-jöjjek! Már úgy örültem ennek a rég várt alkalomnak, s most megakaszt ez a haldokló. Bánom is én a haldoklókat! Haljanak meg békességben, s hagyjanak békében engem is.

– Ó, Károly, hogy beszélhetsz így?!

– Aztán, kérlek, még az is megeshetik, hogy hiába maradok le a vonatról. Fogadni merek, hogy mire oda érkezem a haldoklóhoz, a haldokló már halott…

– De hátha még él?!…

– Te is azt hiszed, hogy el kell mennem? Hogy ez szent kötelesség, vagy micsoda?

– Azt hiszem, nyugodtabban utaznál el, ha teljesítetted a kívánságát. Különben, a mint gondolod.

– Jól van hát, isten neki. Küldj, kérlek, kocsiért. Pedig talán okosabb volna az első gondolatomnál maradni és nem menni el. Könnyen megtörténhetik, hogy valami boszúság ér. S annyi már bizonyos, hogy egy félnapot elvesztettem.

– Marad még két egész napod, meg egy éjszakád. S ezzel a fél nappal is tovább maradsz itthon.

Károlynak volt igaza: csakugyan okosabb lett volna nem menni el. A hindu azt mondja: »Ne menj sehová, mert nem tudod, mi vár rád.«

VII.

Az ajtó megnyilt, s a haldokló, egy utolsó erőfeszítéssel, fölemelte a fejét, hogy lássa, melyik érkezett meg: a pap-e, vagy az a másik?

Mikor meggyőződött róla, hogy: az a másik… – valami soh’sem érzett, pokoli gyönyörüség futott végig hideg tagjain. Egy pillanatig azt hitte, hogy meg fog gyógyulni.

– Végre!

Károly közelebb lépett hozzá, hogy jobban hallja a már nem tiszta beszédet, s az emlékeiben keresgélt: vajon hol, mikor látta ezt a szerencsétlent.

A haldoklókkal is úgy van az ember, mint az ujszülöttekkel: egyik olyan, mint a másik, alig lehet megkülönböztetni őket. Károly nem ismerte meg a váz-alakot.

A rabkórház embere, a ki Károlyt bevezette a czellába, letette lámpáját az egyik sarokba, s az ajtónál várakozott.

– Nem ismer meg? – kérdezte a haldokló.

Károly intett, hogy: nem, nem ismeri meg.

– Nem csudálom; megvénültem egy kicsit. Én vagyok az az asszony, a kit ön hat esztendővel ezelőtt elitéltetett, az úgynevezett Barcsiné. Emlékszik még erre a névre? Igen? Annál jobb. Küldje ki azt az embert.

Valami buta megdöbbenést érzett, talán csak azért, mert nem gondolt rá, hogy ez lehet az, a ki hivatta. Szerette volna ott tartani azt az embert, a ki bevezette; hirtelen úgy rémlett neki, hogy ez a kisérő még megoltalmazhatja valami nagy, nagy veszedelemtől, mely ebben a sötét czellában leselkedik rá. De a hamis méltóságérzet csodákat míveltet még a gyávákkal is; összeszedte minden férfiasságát, s elküldte az embert.

– Tudtam, hogy el fog jönni – kezdte Barcsiné. – Ez a legkevesebb, a mivel tartozik nekem; nekem, a kitől elvette a vagyonomat, a szabadságomat, az életemet. Van isten az égben: a boszúmat már nem vehette el. Tudtam, hogy el fog jönni.

Károly úgy tett, mint a ki türelmetlenkedik; a mint hogy csakugyan szeretett volna már odakünn lenni.

– Nagyon bőbeszédünek talál? Hagyja meg nekem ezt a kis mulatságot; utóljára történik. Holnap, ha szíves lesz ismét meglátogatni, annyit se fogok önnek mondhatni, hogy: jó napot. Különben nem sokáig veszem igénybe az idejét. A mit mondani akarok, rövid.

Károly arra gondolt, hogy talán a legokosabb volna oda se hallgatni, csak egyszerüen helytállni és másfelé gondolni, a mig amaz beszél. De nem tudta megállani, hogy ne hallgasson oda.

– A mit mondani akarok, ügyvéd úr, mindössze ennyi. Dögrováson vagyok, egy-két óra mulva kiköhögöm a lelkemet. Ha eddig nem hitte, most már elhiheti, hogy igazat beszélek. A sír szélén senki se hazudik. S én esküszöm önnek a lelkem üdvösségére, hogy ártatlan voltam abban a bűnben, a melyért elitéltek. Úgy legyen nyugodalmam a sírban, mint a mily igaz, hogy a testvérbátyámat nem én gyilkoltam meg, hanem az a leány, a kit ön megvédelmezett. Ártatlanul itéltek el, s ön volt az, a ki elitéltetett. Ön volt, a ki börtönbe záratott egész életemre, ön volt, a ki megrövidítette ezt a nyomorúságos életemet. Legyen átkozott örökre!