Part 10

– Elég jó fiu vagy. Megtetted a húgodért és az édesanyádért, a mit tőled vártam; hosszú életü lészsz e földön, legalább a jobb cselekedeteidben hosszú életü.

Egyszerre megérintették a vállát, s valaki oda hajolt a füléhez.

– Tekintetes úr, kérem, tessék kijönni egy kicsit…

Az öreg Gyuri tudta, hogy ki fog kapni; meglátszott az arczán.

Károly bosszankodva kelt fel, s a türelmetlenség egy mozdulatával hívta félre a vén cselédet.

– Mi az már megint? Nem megmondtam, hogy ma senkinek se vagyok itthon?

Gyuri lenyelte a szemrehányást, s rátért a dologra.

– Tekintetes úr, az az asszony van itt.

– Miféle asszony?

– A fekete ruhás, a ki már vagy négy napja itt volt mindennap.

– És ti nem tudtátok megmondani neki, hogy ma micsoda napom van? Mikor a szájatokba rágtam, hogy ma a szenttel sem értekezem…

– Megmondtuk mi, kérem alásan, de az asszony nem tágít. Azt mondta, hogy vár ő reggelig is. Várt is legalább egy órát.

– No, és? Tovább már nem akar várni?

– Hát, kérem, a Levetinczy úr elszólta magát, hogy estére el tetszik utazni. Mikor ezt megtudta, elkezdett könyörögni, előbb neki, aztán nekem…

– És te elég szamár voltál mindjárt berontani hozzám.

– Úgy mondta, hogy ha ma nem beszélhet a tekintetes úrral, a lányát elítélik, talán ki is végzik. Megesik rajta az ember szíve, tekintetes úr. Úgy sír szegény, mint a zálogos tehén.

– Jól van hát, megyek.

Egy pár percz mulva csakugyan követte Gyurit s átment az irodájába. A mint a kis szobán végighaladt, gyilkos pillantást vetett a szorgalmasan körmölő Levetinczy úrra, de Levetinczy úr okos ember volt s eltemetkezett az írásaiba.

A feketeruhás asszony ott ült az elfogadó-teremben, s nézte, hogyan játszik a napsugár a szőnyeg apró koboldjaival.

Károly kedvetlenül állt meg előtte. Az asszony megrezzent.

– Édes nagysád, én nagyon értem az ön fájdalmát, s higyje el, mélységes részvéttel vagyok a szerencsétlensége iránt. De, a mint mondtam már, igazán fölösleges, hogy hozzám fáradjon. Én a legnagyobb gonddal tanulmányoztam át az ügyet, s legyen meggyőződve, hogy lelkiismeretesen fogom teljesíteni a kötelességemet. Nem fogok elfelejteni semmi csekélységet, a mi mellettünk szól, s mindent el fogok követni a kisasszony érdekében…

Az asszony könnyben úszó szemmel nézett rá, s egyszerre csak oda borult a lába elé. Károlynak úgy kellett fölemelnie.

– Ó, ügyvéd úr, bocsásson meg nekem, hogy háborgatom! De nem tudok hova lenni a nyugtalanságtól, s mióta megtudtam, hogy ön ma este elutazik, halálra vagyok rémülve. Nekem már csak önben van reményem, és szerencsétlenségünkre, ön maga se hiszi, hogy a lányom ártatlan. Pedig csak még egyszer kellene beszélnie vele, s meggyőződnék róla, hogy az. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer a szemébe nézne látná… Egy ilyen kedves, édes kis gyermek, s az a sötét, irtóztató gonoszság, a mivel vádolják!… Ó, hogy is tudja elképzelni?!… Nem, ügyvéd úr, ön nem fogja megtagadni egy kétségbeesett anya utolsó könyörgését! Beszéljen vele még ma, legkésőbb holnap! Hisz a végtárgyalástól már csak három nap választ el! Ha ön elutazik, ha csak a tárgyalásra jön haza, ha addig nem beszél vele még egyszer, akkor végünk van, végünk van!

– De kérem, nagysád, higyje el, ez az ujabb találkozás édes-keveset lendítene a dolgunkon. Ismétlem, módomban volt beszélni a kisasszonynyal egy teljes óráig. Fájdalom, olyan felvilágosítást, mely a vádat akár csak részleteiben is meggyengíthetné, nem csikarhattam ki tőle. A kisasszonytól se szerezhettem több felvilágosítást, mint nagysádtól. Nagysád ennyire szorítkozik: »Én nem tudtam semmiről semmit. A végrendelet bennünket lepett meg a legjobban. Sejtelmem se volt róla, hogy az öreg úr nem természetes halállal mult ki. Most se tudok semmiről semmit, csak azt tudom, hogy a lányomat végrendelet-hamisítással és gyilkossággal vádolják, pedig az én lányom olyan ártatlan ezekben az iszonyatosságokban, mint a ma született bárány.« A kisasszony se tájékoztat jobban ennek a – mondjuk – homályos ügynek a részleteiről. A vállát vonja, s kér, hogy hagyjak neki békét. »Tudom – szólt hozzám – hogy a látszat ellenem szól. Azt is tudom, hogy el fognak ítélni, s azért nem is védekezem. Csak annyit mondhatok önnek, hogy ártatlan vagyok.«

– És ön ezt nem hiszi.

– Én fölteszem a legjobbat, de sajnos, ha még úgy meg volnék is győződve a kisasszony ártatlanságáról, ez nem sokat változtatna a dolgon. Elképzelheti nagysád, hogy tudni fogom a kötelességemet, s a törvényszék előtt nem a kételyeimmel hozakodom elő. Ellenkezőleg, minden módon igyekszem bizonyítani, hogy a védenczem ártatlan. De szerencsétlenségünkre, mert ez a szerencsétlenségünk, édes nagysád, bármily ékes beszéddel állanék is elő, s bármily lelkes meggyőződés fog is kisugározni a védőbeszédemből, mindez szörnyen keveset használ, mert a tények, fájdalom, ellenünk beszélnek.

– A tények? Micsoda tények? Csak nem tartja »tény«-nek ügyvéd úr azt az undok mesét, melyre ez a szörnyü fúria a vádját alapítja?

– Kérem, én nem a Barcsiné előadására czéloztam. A vádlevélben csakugyan sok a vastag valószinütlenség, s hiszem, hogy ennek az iratnak a megszerkesztésében a gyűlöletnek is volt szerepe. Csakhogy nem erről van szó, hanem másról. Nézze, kérem, ebben az írásban, melyet a kezemben tartok, nincs egyéb, csak a száraz tényállás; az ügyész nem szenvedélyes ember és nem gyűlölködik. S ő a következőképpen foglalja össze a tényeket… Azaz, bocsánat, akarja, hogy felolvassam a főbb pontokat?

Az asszony, felelet helyett, ismét sirdogálni kezdett. Károly, a ki a könnyekkel szemben nem igen tudott érvelni, úgy vélte, hogy legokosabb lesz megcselekedni, a mit felajánlott. Vannak felek, a kik mintha teljesen ki akarnák élvezni a szerencsétlenségüket, csak a percsomójukkal tudnak mulatni; talán ez is azok közül való.

És olvasta, a mint következett:

»1882. novemberében Werner Frigyes budapesti lakos, nőtlen magánzó (régebben építő-vállalkozó), összezördülvén testvérével, özvegy Reinhold Ferencznével, háztartása vezetését özvegy Bojti Pálnéra bízza, a kivel kishirdetések útján ismerkedett meg«…

A feketeruhás asszony fölemelte a fejét, s csodálkozva nézett Károlyra.

– Nem értem – szakította félbe – miért neheztelik olyan nagyon ezeket a szerencsétlen kishirdetéseket? Istenem, hát nem természetes, hogy kaptam az alkalmon, mikor olvastam, hogy egy gazdag ember gazdasszonyt keres?!… Mit tehettem volna egyebet, mint hogy elmenjek cselédnek?! Hirtelen özvegységre jutva, fedél és kenyér nélkül, egy felnőtt szép leánynyal a nyakamon?!…

– A kishirdetésekből csak azt állapítják meg, hogy Werner és nagysád közt nem volt semmi régibb ismeretség, a mely azt a bizonyos végrendeletet kellőképpen megmagyarázhatná. De ha úgy tetszik, menjünk tovább:

»A nevezett Werner Frigyes régibb idő óta súlyos idegbetegségben és szervi szívbajban szenved, s 1884. ápril 28-án már ágyban fekvő beteg. Kezelő orvosa: Palay Emil doktor a baj uj tüneteinek semmi jelentőséget nem tulajdonit. A beteg azonban május 6-áról 7-ére virradó éjjel meghal, s a kezelő orvos – a ki a tanuvallomások szerint »sokat forgolódott a kisasszony körül« – megállapítja, hogy a halál közvetetlen oka szívszélhüdés, melyet a szívbillentyűk működésében beállott zavar idézett elő. A halál okának ezt a magyarázatát a halottkém is magáévá teszi (a ki, mint az egyik cseléd vallja, a halottra rá se tekintett).

Az elüljáróság átveszi a hagyatékot, s az elhunyt iratai közt egy végrendeletet talál, mely 1883. deczember 17-én kelt, s mely Reinholdné tökéletes kitagadásával, általános örökössé Bojti Irén kisasszonyt teszi. A végrendeletet átteszik a bírósághoz, a mely ezt forma szerint ki is hirdeti; ekkor azonban előáll Reinholdné, s bűnvádi feljelentést tesz Bojti Irén ellen, a kit nem kevesebbel vádol, mint végrendelethamisítással és gyilkossággal.«

Én hiszem, édes nagysád, hogy mi csak szerencsétlenek vagyunk, de minő lánczolata a szerencsétlenségnek! A végrendeleten mint tanúk Csányi ügyvéd és Fritze borkereskedő szerepelnek, az elhunyt két barátja. És íme, mikor arra kerül a sor, hogy helytálljanak az aláírásaikért, egyik sincsen többé.

Csányi még 1884 februárjában meghal, Fritze pedig ugyanakkor, mikor Werner kiterítve fekszik, eltűnik Budapestről, s kijátszsza a törvényt, mely őt hamis bukás miatt üldözi.

A törvényszék elrendeli a vizsgálatot, s a vizsgálat során az írás-szakértők megdöbbentő véleményeket terjesztenek elő. Az egyik nem tartja lehetetlennek, hogy a végrendelkező írása s az aláírások valódiak, a másik még határozottabban szól, s úgy véli, hogy egyes jelekből a hamisítás tényét meg lehet állapitani. S a kisasszony ezekkel a sujtó véleményekkel szemben nem tagadhatja, hogy valóságos művésze a kalligrafiának…

De ez még nem minden. A vizsgálat kiterjeszkedik a haláleset körülményeire; a sírt felnyittatják. És ime, az autopszia megállapitja, hogy Werner opiummérgezés következtében múlt ki; nem a szív billentyűi mondták fel a szolgálatot, hanem meggyilkolták.

– És ha megmérgezték, meggyilkolták, más nem mérgezhette, nem gyilkolhatta meg, csak az én tizennyolcz éves leányom, a ki most két esztendeje jött ki a zárdából, a ki…

– Ó, kérem, hisz ebben a glóriában van az összes erősségünk. De, fájdalom, ez kevés. Láttunk gonosztevőket madonna-arczczal, és czukorbaba-szerü szépeket, a kik csak úgy gázoltak a vérben.

– Elhiszem, s úgy látszik, azóta minden madonna-arcz gyanús. De ez magában véve, talán még sem elég a vádra. S akkor hát miért vádolják éppen őt? Miért nem vádolnak engem s miért nem gyanusítanak valaki mást?

– De hát kit? Ki az, a kit csak a legtávolabbról is gyanusíthatnánk? Mióta a törvényszék a kisasszony védőjévé rendelt ki, folyton ezt kérdezem nagysádtól is, a kisasszonytól is. Nagysád a kezét tördelte, s azt mondta, fogalma sincs róla. A kisasszony meg azzal fizetett ki, hogy: »Mit tudom én?! Hagyjon nekem békét. El fognak ítélni, s azzal vége.« Pedig hát a dolog csakugyan nem tréfa. A végzetes nap története óráról-órára meg van állapítva, s mondhatom, édes nagysád, a tényállásnak ez a része sokkal terhelőbb ránk nézve, mint gondolja.

– Nem tudom elképzelni, mi volt a lányom viseletében, akár ezen a napon, akár máskor, a min fenn lehet akadni?

– Mindenekelőtt meglepő az a rendkivüli önfeláldozás, a melylyel a beteget ápolja. Hisz ez a beteg nem volt se apja, se férje, még csak rokona se…

– Meglepő az, hogy felváltott, mikor én már tökéletesen ki voltam merülve?…

– Nagyobb jelentőséget csakugyan nem tulajdonít senki a dolognak. De végre is ezen az emlékezetes napon folyvást ő van a beteg körül. Reggel tíz óra felé megérkezik az orvos. Nem talál semmi nevezetesebb változást, s azt rendeli, hogy a beteg szedje tovább az ismert orvosságot.

Ráírja a reczeptre, hogy megismétlendő, aztán eltávozik. Délután négykor Barcsiné vagyis igazi nevén: özvegy Reinholdné látogatja meg a beteget, a haragvó testvérek kibékülnek, s a későbbi vádló még hat óra előtt elhagyja a házat. Ettől fogva másnap reggelig senki se lép a házba; senki, még csak egy koldus se. Az ujra megcsináltatott orvosságból öt órakor adják be az első kanálnyit, hétkor a másodikat; a kisasszony maga ápolja a beteget. Fél kilencz tájban a beteg elszunnyad, nemsokára azonban fölébred, fájdalmakról panaszkodik, s a kisasszony beadja neki a harmadik kanál orvosságot is. Ekkor már csak a kisasszony meg az ápolónő vannak körülötte; nagysád a saját lakosztályában pihen, a cselédek rendes dolgaikat végzik. A betegszobába reggelig nem lép be senki. Tizenegy felé az egész ház alszik a kisasszonyon kivül. Elalszik az ápolónő is, később ugyan többször fölébred, de mindig csak perczekre, legfeljebb negyedórákra. Az ápolónőnek úgy rémlik, hogy a kisasszony éjféltájban ismét beadott a betegnek; a kisasszony azt vallja, hogy az ápolónő rosszul emlékszik.

– De kérem, ügyvéd úr, az orvosságos üveg megkerült és…

– Igen, megállapították, hogy az orvosságból nem hiányzik több, mint három-négy kanálnyi. Fájdalom, ez ránk nézve közönbös, mert a kisasszony nagyon könnyen hozzáférhetett boldogult atyja kézigyógyszertárához: és különös, ebben a kézigyógyszertárban minden megvan, s minden érintetlen, csak éppen a mi szerünk hiányzik.

– Bocsánat, ügyvéd úr, de hisz még azt se tudhatni bizonyosan: volt-e egyáltalán a kézi gyógyszertárban ilyen szer…

– Morfium-szolúczió?! Ugyan kérem! Az ön boldogult férje, a ki, kevéssel a halála előtt vállalkozott rá, hogy elmegy orvosnak nem tudom melyik fürdőhelyre, egy rendes kézi gyógyszertárt vásárolt be, s tessék elhinni, az ilyen kézigyógyszertárakat egészen egyformán szokták berendezni. Olyan az, mint egy kelengye: ennek sem, annak sem szabad belőle hiányozni. Mondhatom, édes nagysád, menthetetlen könnyelműség volt, hogy ezt a veszedelmes készletet megtartotta.

– Mit csináltam volna vele? Házalni nem vihettem el. Bár túladhattam volna rajta! De ha nem sikerült?!

– Elég az hozzá, ilyen körülmények közt az orvosságos üveg nem ment meg bennünket. S ebben a nagy szükségben nem találjuk meg a bűntett magyarázatát. Nem találunk még csak egy elfogadható föltevést se. Annyi kétségtelen, hogy Wernert tizenegy és három óra között mérgezték meg. S ebben az időpontban senki, egy lélek sincs a házban, a kibe a gyanunk belé kapaszkodhatnék. Nem is rejtőzhetik ott senki, mert később, a reggeli órákban se hagyja el a házat senki, semmiféle gyanus alak. A betegszobában a halálra ítélten kívül nincs senki, csak a kisasszony és az ápolónő. Ha véletlenül egy gonosz cseléd, vagy egy elrejtőzött bérgyilkos, gonosz cselédek czimborája, lopóznék be a beteg szobájába, a zárak és kilincsek egész seregével kellene elbánnia. Odabenn az ápolónő alszik, mint a bunda; csak akkor él, ha fölkeltik. Nincs senki ébren, csak a kisasszony, a ki a vizsgálóbíró előtt azt vallja, hogy legfeljebb perczekre aludhatott el. Ezek után kit gyanusítsunk? Az ápolónőt, ezt a magával is jótehetetlen öreg teremtést, a kit az ápolónők közül már ki kellene mustrálni, s a kinek a bűntettből semmi haszna, vagy…

– Engedelmet kérek, ügyvéd úr, hogy félbeszakitom, de ma reggel megtudtam valamit, a mi ellentmond ennek a képzelt tényállásnak. Úgy tetszett mondani, hogy később, a reggeli órákban se hagyta el a házat senki, semmiféle gyanus alak. Azt hiszem, ezt soha se tudhattuk volna meg teljes bizonyossággal, mert hisz egy nagy házból, melynek két utczára két kapuja van, különösen felfordulás idején, mikor házmester, cselédek, mind elvesztették a fejüket, s jobbra-balra futkároznak, észrevétlenül kisurranni nem is olyan nehéz dolog. De most már éppen bizonyosan tudom, hogy reggel hat óra tájban olyan valaki ment ki a malom-utczai kapun, a ki nem tartozik a házhoz. Csakhogy attól tartok, hogy az ügyvéd úr semmit sem ad a házmester- és vénasszony-beszédekre.

– Ki látta azt az idegen alakot?

– Egy cseléd a szomszédból.

– Vajon mindez nem csak szó-fia beszéd?!… Kész az illető ezt a bíróság előtt is erősíteni?

– Azt mondja, megesküszik rá, ha kell.

– S nagysád ezt most mondja? Egy jó félórai kölcsönös kesergés után?…

– Nem tudtam, hogy az ügyvéd úr ekkora jelentőséget tulajdonít majd a dolognak…

– Hogy az ördögbe ne!… Hisz eddig a pillanatig… De a dologra. Mit állít a cseléd: ez az idegen, nő volt vagy férfi?

– Nő. A cseléd hozzáteszi, hogy úriasan öltözött nő.

– Látta az arczát?

– Látta.

– De nem tudja, hogy kicsoda?

– Nem.

– Megismerné?

– Azt mondja: meg, ezer közül is.

– Tud róla valamelyes leírást is adni?

– Ó, elég részleteset. Fekete szem, haj; egy kis sebhely a jobb arczon, közvetetlenül a szem alatt. Éppen szembe találkozott vele. Az asszony elfordult, de már későn.

– Nagysád talán gondol valakire, a kire ez a leírás illik?

– Hogyne! Az idegen csak Barcsiné lehetett. S én esküszöm, ügyvéd úr, hogy ő volt a gyilkos!

– Kérem, mondjon nekem egyet-mást erről az asszonyról. Először is, hány éve annak, hogy Reinhold meghalt?

– Nyolcz-tíz éve lehet.

– S az asszony attól fogva, hogy özvegy lett, mindig a testvérénél lakott, egészen addig…

– A mig a háboru ki nem tört, s én el nem foglaltam a helyét.

– A Barcsival való viszony már régibb, vagy csak az ujabb időből való?

– Úgy mondják, hogy a férje még élt, mikor ez a viszony kezdődött. Werner már akkor is tudott a dologról, de mig Reinhold élt, addig hallgatott. Később azonban örökös csatáik voltak egymással Barcsi miatt. Barcsit egyszer ki is kergette a házból a szegény öreg.

– A háboru is Barcsi miatt tört ki?

– Igen, s mikor végképpen összevesztek, az asszony mindjárt Barcsihoz ment lakni.

– Werner hogy fogadta ezt az ujságot?

– Egy beteg ember szertelen dühével. Eleinte hallani sem akart az asszonyról. Egyszer, mikor megtudta, hogy a testvére Barcsinénak nevezteti magát, olyan rohama volt, hogy azt hittem, mindjárt megüti a guta. Hanem utóbb, mikor hallotta, hogy rosszul élnek, mégis csak megenyhült a testvére iránt.

– Hogyan? Barcsiné rosszul élt a választottjával?

– Úgy éltek, mint a kutya meg a macska. Azt beszélték, hogy Barcsi akárhányszor félholtra verte az asszonyt. Hanem egyszer ő húzta a kurtábbat. Az asszony egy féltékenységi rohamában leöntötte vitriollal. Barcsi még idején észrevette a veszedelmet, s hirtelen eltakarta az arczát a két kezével. A szeme világát tehát nem veszítette el, hanem a vitriol levitte az egész fejebőrét.

– És ezután szétváltak?

– Dehogy váltak szét! Ellenkezőleg, kibékültek, s megint imádták egymást egy darabig. Mindig úgy voltak. Össze-összevesztek, késsel, méreggel fenyegették egymást, de a vége mindig az lett, hogy megint csak összekerültek. Én azt hiszem, hogy szerették egymást. Furcsa szerelem volt az igaz, de úgy látszik mégis csak szerelem.

– Vannak emberek, a kik csak veszekedve tudnak szeretni.

– Ezek olyanok voltak. Néha hetekre is el-elhagyták egymást, de aztán mégse tudtak meglenni egymás nélkül.

– S az ilyen harczok alkalmával az asszony sohase kisérlette meg kibékülni a testvérével?

– De igen, csakhogy nehezen ment a dolog. Az öreg ugyan gyönge ember volt, a ki könnyen hajlott a szóra, hanem ebben az egy dologban megbicsakolta magát, mert Barcsit nem állhatta. Csak akkor kezdtek ismét közeledni egymáshoz, mikor Barcsi elhagyta az asszonyt. Még nem is akkor mindjárt. Egy szép nap Barcsi eltűnt; nyilván megunta az idillt. Hanem az asszony egy cseppet se nyugtalankodott; hozzá volt szokva az efféle kirándulásokhoz, s bizonyosra vette, hogy Barcsi vissza fog jönni. Csak akkor vette észre, hogy igazán elhagyták, mikor már hat hét is elmult, s Barcsi csak nem akart visszatérni. Ettől fogva aztán megint közeledni kezdett a testvéréhez, de végképp csak azon a napon békültek ki, a melyet bár ne értem volna meg.

– Jól van, köszönöm. Még csak egy kérdésem van. Mikor küldheti el hozzám azt a cselédet?

– A mikor parancsolja.

– Úgy küldje még ma, legkésőbb holnap reggelig. De bizonyosan, mert ha holnap reggelig nem jöhetne, inkább magam megyek oda.

– Igen, de ha ma este el méltóztatik utazni…

– Nem utazom el. Megváltoztattam az elhatározásomat.

– Ó, ügyvéd úr, ujra kezdek lélekzeni…

– Ne áltassuk magunkat, édes nagysád. Ez csak egy szalmaszál, de ebbe is belekapaszkodunk.

Kikisérte a hálálkodó asszonyt, s elmenőben odaszólt Levetinczy úrnak:

– Sürgönyözzön Kelemennek, hogy jelenjék meg helyettem a Winter-féle pörben és értesítsen azonnal: számíthatok-e rá? A folyó ügyeket, kérem, intézze el ön. Három napunk van a végtárgyalásig: ezen a három napon én csak detektiv leszek.

Azután átment a mulatók közé. Azok már a vad felköszöntőknél tartottak, s Károly úgy találta, hogy Guszti, az öcscse, a családi ünnephez semmiképp se méltó, tulipiros hangulatban van. A többiek is láthatóan szabad pórázra engedték a kedvüket. Móricz bácsi azzal áltatta magát, hogy énekel, s a hangja egyet-egyet nyekkent, mint egy húsz év óta nem hangolt zongora, melynek a billentyüit Liszt-kézzel verik. Az ó-divatu enyelgéseket harsogó derültségek kisérték; a tánczkedv mind sűrűbben s hangosabban kért eget, s az egyik nyoszolyóleánynak végre is le kellett ülnie a zongorához.

Károly nem tudta utólérni ezt a jókedvet. Hiába erőködött, sehogy se találta bele magát abba a hangulatba, a melyből kiverték, s józansága idegennek érezte magát a vidám környezetben. Ha szóltak hozzá, derült arczczal válaszolgatott, mint az előbb; de már nem volt jelen.

Úgy tetszett neki, mintha egy árnyék vonult volna el az ablak előtt, a melyen kitekintett. Egy szőke lány árnyéka, azé a lányé, a kivel csak egyszer beszélt, s a kit meg se nézett jól a biró szobájában.

Hogy eddig mért nem törődött vele, s hogy most egyszerre mért jár folyton a fejében, maga se tudta volna megmondani. Talán mert hirtelen titokzatos alakká változott át és izgató talánynyá lett előtte?

De minduntalan rajta kapta magát, hogy keresztül nézett a körülötte mozgó kiveresedett fejek közt, s a tekintete ott maradt, a hol mintha a méregkeverőnőt látná. Csak egy mozdulatára emlékezett, de ez az egy mozdulat kisérteni kezdte, s ujra meg ujra maga előtt találta, a mint a biróra pillantva, hátraszegte szép szőke fejét és így szólt: »Ne faggassanak engem. Tudom, hogy elitélnek. Jó; nem bánom. De hagyjanak békében.«

Károly lehajtott egy pohár pezsgőt, és ezt az észrevételt tette magában:

– Hát nem bolond az ember?!…

Izgatott volt. Valami furcsa nyugtalanságot érzett. A napja el volt rontva.

Egy gyönyörü májusi reggel kint járunk a szabadban… A természet temploma tele van áhitattal; a levegő csupa fény, s a madársereg ezeregyéji dallamokat zeng tiszteletünkre. Áthat bennünket az a névtelen, boldog érzés, a melynek nem tudunk nevet adni. Egyszerre azonban elszomorodunk, s nem tudjuk, miért. Csak később veszszük észre, hogy egy felleg jelent meg a fejünk felett.

II.

Károly egy óra mulva elbúcsúzott a testvérétől meg a sógorától, s átment az irodájába, kihallgatni a mentő tanút, a ki már várakozott rá. Aztán becsukta a boltot, és elment hazulról.

Csak későn került vissza, a mi a házban némi feltűnést keltett. Az ügyvéd úr nem szokott éjszakázni.

Mikor megjött, az volt az első dolga, hogy előkereste jó előre elkészített védőbeszédét, elolvasta, és aztán széjjeltépte.

– Mi mindent mulaszt el az ember – tünődött magában – csak úgy, szent meggyőződésből! Ki hitte volna?!…

Az eredmény, a melylyel útja járt, határozottan megzavarta. Egy kissé szégyelte is magát. Mindezért csak le kellett hajolnia, és ime, majdnem elmulasztotta lehajolni.

S aztán ez a csúfos vereség, melyet a lélekbúvár szenvedett! Károly, mint mindenki, emberismerőnek, sőt lélekbúvárnak képzelte magát.

A kép, melyet erről a lányról alkotott, egyik mesterműve volt az elbizakodott lélekbúvárnak. Olyan büszke volt rá, hogy czimet is adott magában ennek az erkölcsi képnek; ezt a czímet, hogy: »A sellőalakú szép kis falánk állat«. S megállapította, hogy állatkája valami közbülső lény a rágcsálók és a ragadozók között.

Még tegnap is sajnálkozott magában, hogy nem ő tartja a vádoló beszédet. Minő anyag volna a vádhoz ez az erkölcsi arczkép, melyet annyi tárgyszeretettel rajzolt meg – magamagának!… Ime:

Egy szegény vidéki orvosnak a leánya; egyetlen leány, szép és elkényeztetett. Az anya nagyon közönséges lény; az apa csupa jóság és gyöngeség.

A leány korán fejlett, éles elme, és ördögnek való véralkat, a melylyel nem lehet birni. Mint gyermek, a rombolás beteges szenvedelmének bámulatos eseteivel gazdagítja a kisvárosi Lombrosók ismereteit; később olyan rossz, hogy, bár egyetlen leány, tekintettel a jövőjére, be kell adni egy zárdába, hogy megjavítsák. Ott, ő az osztály rossz szelleme; a macskazenék és a kolostorkertben rendezett pajkos mulatságok fő-fő rendezője.

Tanulni ellenben nem tanul semmit, kivévén, hogy megtanulja a kalligrafiát. Csodálatosan rajzol és ír. Felejthetetlen torzképeket rögtönöz a jó nénékről, s a legnagyobb hőstette az, hogy öregebb leányoknak, szivességből, meghamisítja a keresztleveleit. A tizenhat éves kamasz lányok ezeknek a hamisításoknak a segítségével letagadhatnak az éveikből egy vagy két esztendőt.