Part 1

Ambrus Zoltán Munkái

VIII. KÖTET.

ŐSZI NAPSUGÁR

A GYANU

Ambrus Zoltán Munkái

VIII.

ŐSZI NAPSUGÁR

A GYANU

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán

ŐSZI NAPSUGÁR

A GYANU

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

ŐSZI NAPSUGÁR.

I.

– Keresd az asszonyt!…

Mikor két úr – két ragyogó czilinder (ugyanattól a kalapostól), két gyönyörü ing-pánczél (ugyanattól a divatárustól), s két andalítóan szabott kabát (ugyanattól az uzsorástól) – Budakeszen vagy Rákospalotán három pár golyót küldözget egymásra, s az egyik szépen himzett, fehér ingen egyszerre csak kivirul az úri becsületérzés piros rózsája: a négy kerekfejü, monoklis becsület-ügyvivő, a ki az imént oly kápráztató hidegvérüséget fejtett ki a másik kettő bőrére, meg a két bőr-táskás, fekete szakállu, orvosnak nevezett komédiás, a ki ugyanattól a tanártól ellesett nyugalommal nézte végig az úri viaskodást, körülveszi a sebesültet, egy kicsit foglalatoskodik vagy a helyzethez illő tartózkodással szerencsétlenkedik körülötte, aztán kocsira ül, elhajtat a Körbe, s ha csak ujságiróval nem találkozik, a kinek természetesen semmiféle részlettel nem maradhat adósa, a temérdek kérdezősködésre rendesen csak ezt a lapos pillantásokkal kisért mondatot adja feleletül:

– Keresd az asszonyt.

És keresik az asszonyt. Nemcsak keresik, hanem meg is találják. Ma például egy szende, álmos asszonyka személyében, a ki az ő magas homloku, nyilt arczu, szépen szónokló urát templomi csöndben ott csalja meg, a hol éri, s a ki mindegyik udvarlóját úgy hívja, hogy: »Egyetlen kutyám!«; holnap talán egy villogó tekintetű tündér alakjában, a ki a hányszor elbukik, mindannyiszor magasabb társaságba bukik, a ki az egész országban a legtöbb tűzzel tánczolja a csárdást, s a ki, végezetül, hivatásszerüen űzi azoknak a férfiaknak az elbolondítását, a kiknek nincs más foglalkozásuk, mint hogy koronkint el- és megbolonduljanak.

Második példa:

Mikor egy szép tekintélynek s majdnem ugyanakkora hitelnek örvendő bankár, a ki tizenhét éves korában a legpofozottabb lénye volt a ritkábban sepert pénzváltó boltoknak, sőt az egész mindenségnek, s a ki a sok türelem, igyekezet és előitéletnélküliség erejénél fogva, meg egy hatvan-hetvenezer forintos házasság sikeres lebonyolítása révén pénzügyi kiválósággá nőtte ki magát, a helyett, hogy elkisérné ő nagyságát a Barbi Alice hangversenyére, felsétál a Gellérthegyre, s egy magános helyen eldurrantja a tova tünt letétek és a tőzsdei különbözetek egyenlegét, avagy hajnalban egy fa ágáról, batiszt zsebkendővel a nyakán vigyorog le a szép kilátásra: a pórul járt börze-parasztok, a kik bottal ütik a pénzük nyomát s a deszkakoporsó mögött támadt özönvizet, – noha előbb kizártnak tartották, hogy a hol a pénzt nyerik, ott a pénzt el is lehessen veszíteni, – ugyancsak ezzel a szálló igével dühítik egymást:

– Keresd az asszonyt!

És néha csakugyan találnak asszonyt. Ilyenkor az asszony vagy a Magyar Királyi Operaház valamelyik szilfidje, a ki a Világürt, esetleg a Tejutat ábrázolja a legujabb balletben, vagy egy lusta, a sok szemrehányó köhögéstől elhízott, márcziustól novemberig fürdőző nagyságos asszony, a ki soha se tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy a másik szobába csak gyalog lehet menni, s a ki soha se bocsáthatja meg az urának, hogy nem ő az a bizonyos Mackay báró, a ki minden évben ötven vadászt küld Ausztráliába, azokért a páratlan, mesés kalap-tollakért, a melyekkel csak a Szivárvány-madár szolgál, egyesegyedül Mackay bárónénak.

Harmadik eset:

Mikor a rendőrség a huszonötödik, hasonló módszerű betörés után felocsúdik két-három évig tartó meglepetéséből, s a gonosztevők csúfolódó levelei alapján meggyőződik róla, hogy a gaztetteket ugyanaz a szövetkezet hajtotta végre: a tapasztaltabb rendőrségi rókák, főképpen ha szorgalmasan olvasták a Gaboriau bűnügyi regényeit, azzal a bizonyos, változatlanul jóságos mosolylyal, melyet különösen a razziák alkalmával kedvelnek, egy szekéroldal papircsomón kivül többnyire ezt a nagybecsü tanácsot vágják a vizsgálatot vezető szegény ördög fejéhez:

– Keresd az asszonyt.

A szegény ördög aztán keresi. S az ügyiratok szarkalábjai között megüti a szemét egy tulipántos név, az ingyen készült fényképek között felkelti a figyelmét egy szemtelenül mosolygó szempár, egy csudálatos asszonyi váll, vagy egy harmadévi divatu, szebb multakról árulkodó női kabátka, a megjegyzések rovatában álmodozóvá teszi ez a hivatalos nyelven fogalmazott románcz: »kor: 19 év, haj: szőke, szem: fekete, orr: rendes, száj: kicsiny, fogak: jók. Lopás, részesség betöréses lopásban, lopás és orgazdaság. NB. Jobb karján borsónyi forradás. Revolver nyoma; a szeretője akarta megölni.« Mi ez? Bizonyára semmiség, mindössze egy asszonyi hajszál. De ez az asszonyi hajszál fonállá válik a kezében, ebből az asszonyi hajszálból hurok készül, melylyel kézrekerítik az egész betörő társaságot, ujabb dicsőségére a szálló igének.

És mindannyiszor, a hányszor az emberek úgy találják, hogy egyik-másik férfinak a viselete érthetetlen, hogy a legutolsó érdekes eset kissé homályos, hogy abban, a mi történik, a logika nem talál kielégülést, hogy valami megmagyarázhatatlan dolognak a kulcsa sehogy se akar előkerülni: mindenki az asszonyt keresi, az örök asszonyt, a ki mindig ott rejtőzködik a színfalak mögött, mialatt a színen, frakkban, vagy zubbonyban, férfi alaku bábuk hajlonganak és ugrándoznak, vagy tülekednek s marakodnak, hogy végül őrületes bukfenczekkel mulattassák a közönséget, vagy pedig szép rendben, egyszerüen hanyatt vágódjanak.

Csak egyetlen egy eset van, a mikor senki se keresi az asszonyt. Ez az eset a szegény lirai költőé.

Pedig, ha jól meggondoljuk a dolgot, egy igazi, tősgyökeres, megrögzött lirai költőnek az élete mindig igen különös, sőt titokzatos valami. Hogy egy nagykoru, irni és olvasni tudó, ép elméjü ember, a kinek két karja és két lába van, mint másnak, a helyett, hogy boldogulni igyekeznék, mint az egész világ; akár tudatosan, akár öntudatlanul, de mindig szabadakaratból s kényszerítő külső okok nélkül, lemondjon mindarról, a mit más ember becsben tart, a miért az egész világ töri magát, lemondjon a könnyen megszerezhető kényelemről, a kevés fáradsággal elérhető jólétről s minden magasabb rendü világi örömről, csak azért, hogy a fogadott szegénység fütetlen kályhája mellett minél többet gyönyörködhessék a tulajdon szava zengésében – ha nem is éppen példátlan, de mindig igen sajátságos jelenség. S akár jó, akár rossz versek költőjéről van szó: az eset mindig egyformán eredeti. Egy vén fiu, a kinek az öröme nekünk gyermekjáték, s a ki viszont a mi örömeinket léhaságoknak találja; a Szépnek egy jámbor légátusa, a kit az élet, a rossz emberek s a véletlen a világ szemében mindig megaláznak; egy élhetetlen fráter, a ki a számüzött királyok gőgjét hordozza magában, s a ki olyan ünnepies arczokat vágva bibelődik ártatlan és haszontalan játékaival, mintha birodalmakat alkotna; egy szelid bolond, a ki ravasz, egy öntudatlan komédiás, a ki érzéseit siet szétfaragni rímekbe s unos-untalan megcsalja önmagát; egy holdkóros, a ki csodálatos biztonsággal sétál a háztetőkön, de agyonzúzza magát, ha a nevén szólítják; egy nem e világból való ember, a ki a jövőbe lát, de nem tud járni a sima földön, mint Michel Angelo, mikor leszállt állványáról, a hol a mennyet festette volt; a szfinksz egy uj kiadása női lélekkel és szörnyű lábbal; egy elkésett szfinksz, a ki megilletődötten hallgatja a tulajdon füle zúgását s találós meséket mond, a melyeket senki se fejt meg: vajjon nem ezekre a képekre gondol-e mindenki, hogy ha lirai költőkről hall?!

Mindegyik egy-egy talány az egész világ előtt, és soha se jut eszébe senkinek, hogy ennek a talánynak a megfejtését keresse. Soha, senki se kutatja a női alakot, a ki ezt a néha talán dicsőséges, a legtöbbször fonák és mindig rendkivüli életet megmagyarázza.

Mindez, alighanem onnan van, hogy az igazat meg vallva, senki sem érdeklődik sem a lirai költemények, sem a lirai költők iránt; a talány tehát hidegen hagy mindenkit, s a Beatrice, a kinek emléke ezt a sok vörös, sárga és kék borítéku, egy forintos füzetet besugározza, az egész világnak Hekuba.

Ki törődött valaha azokkal a költeményekkel, a melyeket Hódy Balázs 1872-től 1893-ig közönséges, velin és Van Geldern papiron bocsátott nyilvánosságra?! Ki gondolt valaha arra a női lényre, a kinek egy-egy lustálkodó tekintete vagy egy-egy érzékcsiklandozó, halk kaczagása a Hódy Balázs szivében zsongó, bugyborékoló érzés-hullámokat úgy felkorbácsolta, hogy ezeknek a hullámoknak árja elhagyván a földet, nekieredt a végtelenségnek, a puszta, sötét végtelenségnek, a mely fölött csakis két csillag világít?!

Pedig, hogy egy olyan békés, harmonikus lélek, a minő a Hódy Balázsé volt, kiegyenlíthetetlen ellentétbe keveredjék a dolgok rendjével, – hogy egy olyan szelid, nyugalom-kedvelő véralkat, a milyennek hősünk kora ifjuságától fogva mutatkozott, prométheüszi viaskodásokra szánja el magát, – hogy egy olyan rendszerető, illendőségtudó, minden tekintélyt és törvényt tiszteletben tartó ember, a milyennek a mi barátunkat az egész Rózsa-utcza ismerte, szakítson a világrenddel, s lenézve a föld összes többi javait, egy egész életen át ne lásson maga előtt csak egy jót: két szép gömbölyü kar tilos ölelését, – hogy egy olyan csupa lemondáshoz szokott szív, mint a minőnek _Icarust_ a verseiből ismerjük, jobban mondva: ismerhettük volna, arra adja magát, hogy, a mig csak lélekzik, a lehetetlent vívja, s megvetve a világ összes többi erőit, folyton-folyvást a Szépet keresse, azt a bűvös erőt, a melynek segítségével a mesék lovagja megnyitja Tündér Ilona várának zárait, – hogy végre egy temetés-rendező vállalat segédtitkárja előtt ne legyen szent, csak: a művészi, a földfeletti és a sejtelemszerü, ahhoz nem volt elég az első selyemviganó izgató suhogása, ahhoz egy Beatrice kellett.

Ezt a Beatricét eddig még senki se kereste, de meglehet, hogy a jövő század irodalomtörténet-írói kutatni fogják. Hogy a jövőnek ezek a munkásai majdan ne legyenek zavarban és hogy a Hódy Balázs végtelen tisztesség-érzeténél és kifogástalan titoktartásánál fogva egy irodalomtörténeti adalék örökre el ne veszszen: ezennel elárulom, hogy Hódy Balázsnak a Beatricéje a szép Sárváryné volt.

Bár, meglehet, maga se tudott róla, a szép Sárváryné – Sárváry Béla, az ismert rajzoló felesége – sugalmazta _Hódy Balázs összes költeményei_t (három testes kötetben s hat kisebb füzetben), 1872-től 1893-ig. Ő volt a hősnője a Hódy Balázs könyvdrámáinak, és ismét csak ő volt, a kit Hódy Balázs megénekelt époszban, költői regényben, allegoriában, bökversekben, rondeaukban s vegyesekben. Ő volt, a kiért a Ginevra-cziklus epedett, a _Spleen_ czímü kötet borongott, s akit a _De Profundis_ megsiratott. Róla szóltak az ölelkező rímek, az anapesztusok, a népies balladák, sőt az a némajáték is, a melyet az Életnek és a Halálnak kellett volna a Népszinházban eltánczolniok.

Ez a szép Sárváryné nem csak amolyan szemrevaló teremtés, hanem istenigazában szép asszony volt, hogy úgy mondjam: tartalmas szépség, a legegészségesebb és legkövérebb a világ minden szőke szépsége között. Ismeretes, hogy ebben a mai papirkorszakban a szépségek között is vannak névleges értékek, melyek igen mutatósak egy-egy jó órában, vagy szabó-kéztől frissen kikészítve az esti világításnál, de délelőttönként egyszerüen nem léteznek, s akárhányszor, ma estéről holnap estére végkép oda vannak, mintha elfujták volna őket. A Sárváryné szépsége aranyban volt.

A napok szerint változó szépségek veszedelmeit nem ismerte; május avagy deczember hó, a jó és a rossz napok nyomtalanul multak el alakjának pompás tökéletessége felett. Este tündöklött, s azt hitte volna az ember, hogy báli öltözetben jött a világra, de délelőtt virágzott, mert a ki nem látta pongyolában, az – bizony isten! – nem látott semmit. Mindig szép volt, mint a szép képek, mint a régi, boldogabb idők leányai; szép és nyomatékos, mint egy gyönyörüen metszett arany billikom.

A miből ne méltóztassanak azt következtetni, hogy valami érett szépségről beszélek, vagy legalább is egyikéről azoknak a végiglen kivirágzott alakoknak, a melyeket _Nyár_ czíme alatt látni festők és kártyagyárosok munkáin. A _Spleen_ czímü kötet megjelenése idején a szép Sárváryné húsz-huszonegy esztendős lehetett. Igaz, hogy a _Spleen_ czímü kötet után még egy _De profundis_ is következett… de ne siessünk. Ugyis hamarább érkezünk ennek a románcznak a végéhez, mint a már elmondottak sejtetik.

Tehát: ha igaza volt Hódy Balázsnak, mikor a szép Sárvárynét, egy nem éppen meglepő, de kipróbált és tartós hasonlattal csökönyösen rózsának nevezte: ez a rózsa csak akkor kezdett virágozni, mikor, tudtán kivül, helyet foglalt a magyar irodalomtörténetben. A mi pedig Hódy Balázst illeti, ő már akkor ismerte a Ginevra néven megénekelt szép Borcsát, mikor ez a rózsa még csak rózsabimbó volt.

A dolog úgy történt, hogy: volt a rózsabimbónak egy nagy kamasz öcscse, a ki sehogy se akart megbarátkozni a hellén műveltséggel, s valamely rejtelmes lelki idegenkedésnél fogva, a melynek éppen csak a gyakorisága ad némelyes magyarázatot: gyülölte a görög nyelvet általában s a _mi_ végzetü igéket különösen. A _mi_ végzetü igék szivük mélyéből viszonozták ezeket az érzelmeket, s hogy ez a sajnos ellentét, legalább a nagyvilág előtt, valamiképp kiegyenlíthető legyen: Hódy Balázs, egy régi tanárának ajánlatára, meghívást kapott az aggódó apától, hogy havonkint tizenöt forintért, sziveskedjék hetenkint kétszer részletesen ecsetelni, mily igazságtalan az a rossz indulat, melylyel Bandi urfi a görög nyelv és különösen az összes _mi_ végzetü igék irányában viseltetik.

Mikor Hódy Balázs először jelent meg az aggódó apa házánál, véletlenül a szép Borcsa kisasszony nyitott neki ajtót. De ez csak afféle szinpadi véletlen volt, mert Borcsa kisasszony egy fekete bajuszu rajzolót várt, a ki, mint világéletében mindig mindenünnen, akkor is, innen is elkésett. Ezt bizony rosszul cselekedte, mert Borcsa kisasszony már éppen negyedszer sietett ki az előszobába, tisztára azért az örömért, hogy a szobalány helyett ő fogadhassa a fekete bajuszu urat, a kivel egy pillanatig egyedül szeretett volna lenni, nem tudni: miért?

Hódy Balázs akkor még semmit se tudott a fekete bajuszu úrról, a kit később élete megrontójának kellett tartania. Nem ismerte a házi rendet s nem kereste, hogy mi lehet a magyarázata annak a kivételes szerencsének, a melyben váratlanul részesült. Mindazáltal ez a kivételes és váratlan szerencse meglehetős zavarba ejtette. Meglepetésében átkutatta az egész előszobát és sehogy se tudott helyet találni a botjának; végre is föltette egy szekrény tetejére, a honnan csak három hét mulva került elő.

Borcsa kisasszony, mikor megtudta, hogy a vendég mi járatban van, vállalkozott rá, hogy bevezeti a papához. Hódy Balázsnak elkáprázott a szeme s a helyett, hogy sarkon fordult és kereket oldott volna, követte végzetét, mint a megbabonázott gyermekek a varázs-sípot fúvó bűbájost.

A papa örült a szerencsének, de szégyenkezve vallotta meg, hogy Bandi urfival egyelőre nem szolgálhat. A gazember neszét vette a dolognak s elrejtőzött a tanitó úr elől. Keresték a pinczében is, a padláson is, de sehol se találják. A mi különben jövőre nem fog megtörténni; az atyai hatalom meg fogja tenni a magáét. Egyelőre méltóztassék a tanitó úrnak helyet foglalni; nem fog ártani, ha szives lesz megismerkedni a családfő nevelési elveivel s a jóakaratába ajánlott különös jellemmel. Az óra azért számítani fog.

A rózsabimbó – ó, mily hatalmas volt bimbónak is! – benn maradt a szobában s érdeklődve nézte a szerény és csöndes urat, a ki vállalkozott rá, hogy Bandi urat meg fogja szelidíteni. Merésznek és furcsának találhatta a vállalkozást, mert, mialatt apja a feladat sokféle nehézségét fejtegette, titokban elmosolyodott. De mintha rögtön megbánta volna ezt a futó mosolyt, egy pillanat mulva már ismét komolyan nézett a tanitó úrra, mint előbb. S milyen nyugodt, milyen édes volt a tekintete, mikor komolyan nézett valakire!

Hódy Balázs nem látta ezt a tekintetet, hanem annál inkább érezte. Látni különben nem látott mást, csak az előtte ülő barátságos úri ember orrának a hajlását, s gondolni se gondolt egyebet, mint azt, hogy: ő most tulajdonképpen nagyon nevetséges lehet. Egyszerre tudniillik nem tudott hova lenni a két kezével. A jelen pillanatban egészen fölöslegesnek találta ezt a két kezet, s a legjobban szerette volna, ha egyátalán kéz nélkül jött volna a világra. Istenem, mily borzasztó dolog is, hogy mikor az embernek a feje tele van csodálatos szépségü, nemes, légies finomságu gondolatokkal, két gyámoltalan, haszontalan kéz elront mindent a világon!

A barátságos értekezésnek vége volt. Nem lehet letagadni, hogy nevelési elvek soha, mióta a világ, nem hangzottak el olyan haszontalanul, mint az aggódó apa nevelési elvei. Hódy Balázs úgy volt ezzel a nevelési értekezéssel, mint a sziesztáját tartó ember a méhdöngéssel; hallotta, de nem sokat értett belőle. Csak az járt a fejében, hogy egy rendkivül kényes s fölötte bonyolult feladat áll előtte: elbúcsúzni a nyugodt tekintetü Borcsa kisasszonytól. Persze a dolog nem ment valami könnyen. Fölvette a mellette lévő székről Xenofonját, s oly görcsösen kezdte szorongatni ezt a kiváló irót, mintha kész volna meghalni inkább, mintsem megválni tőle, hacsak egy órára is. Majd eszébe jutott a kalapja, s balkeze ösztönszerüleg kereste botját, melyet mintha háromszáz évvel ezelőtt hagyott volna el valahol. S ezalatt Borcsa kisasszony közelebb jött hozzá; közelebb jött és feléje nyujtotta a kezét. Ó mily mostohának találta szegény Hódy Balázs a természetet, mely az embernek csak két kezet adott!

Maga se tudta, hogyan esett túl ezen a búcsúzáson. Csak akkor lélekzett fel, mikor már künn volt a lépcsőházban, s alig hogy fellélekzett, szerette volna felpofozni magát.

Vagy másfél óráig dologtalanul csavargott fel s alá a városban, s az egyedüllét visszaadta magában való bizodalmát. Mire hazament, tökéletesen megbékült önfelével, s nem érzett egyebet, csak valami kéjes bizsergést a szivében. Korán feküdt le, keveset olvasott, s mikor elfujta lámpáját, megvallotta a szobája négy falának, hogy:

– Ő az, a ki álmaimban élt.

Ha beszámoltunk azzal, mit gondolt Hódy Balázs, mikor először látta a szép Sárvárynét, nem hallgathatjuk el azt sem, mit gondolt a rózsabimbó, mikor először találkozott regényünk hősével.

A rózsabimbó azt gondolta, hogy:

– Ez a legrosszabb kalapu, a legrosszabb kabátu és a legrosszabb czipőjü ember, a kit valaha láttam.

Később, esztendők multán, ez a vélemény jelentékenyen módosult. S mikor egyszer Sárváry valami csúfolódó megjegyzést tett Hódy Balázs egyik verskötetére, mely végtelen tiszteletet lehellő ajánlással s diszes kötésben pompázott az asztalon, a szép asszony azt mondta a férjének:

– Csak Hódyt ne bántsa. Jól esik látni, hogy még vannak ilyen derék emberek a világon.

Sárváry röhögött.

Meglehet, ugyanebben az órában történt, hogy Hódy Balázs versben és még több melegséggel, de kevésbbé elismerően nyilatkozott a szép Sárvárynéról.

Mert akkortájban irta azt a költeményét, mely így kezdődik:

_Imádom őt, a szivtelen kaczért_…

Meg kell vallani, hogy a _Spleen_-nek ebben a sorában Hódy Balázs igen-igen igazságtalan volt. Azt lehetne mondani, hogy a világtörténelem csak kevés olyan égbekiáltó igazságtalanságot említ, mint a minő a _Spleen_ czímü kötetnek ebben a gyöngyében foglaltatik. Mert ha egyáltalán létezett valaha asszony, a ki a kaczérság eredendő bűne nélkül született, úgy ez az egyetlenegy asszony a szép Sárváryné volt; és ha vannak uj nemzedékek, a melyeknek a világra jövetele az anya ártatlan lelkületénél fogva szinte a szeplőtelen fogantatásra emlékeztet, úgy ilyen uj nemzedék volt a Sárváryné hat fia is: Béla, Géza, Aladár, Elemér, Tihamér és László. A szép Sárvárynéban nem lakozott a hódítás és az ünnepeltetés vágyából egy csipetnyi sem; nem volt hiú s nem szomjazta az olcsó diadalokat. Jólétének gondtalanságában s egészségének felséges békéjében soha se voltak másféle vágyai, csak azok, a melyeket a következő óra magától meghozott; s azok számára, a kik a lélek-magyarázatnak csakis abban az egy esetben adnak hitelt, ha összes következtetéseit az emberi rossz hajlandóságokból, bűnökből és az állati ösztönökből vonja le, hozzá lehet tenni, hogy: valami mennyei lustaság lakott benne, mely megóvta tőle, hogy akármit is akarjon, a miért valamit tenni kellett, a minek valami ára volt, hacsak egy lépés vagy egy mosoly is. Mert a jó sors mindazt, a mi egy asszonyi életnek a föltétele, megadta neki ingyen, soha se jutott eszébe a más ökre és szamara, akárhogy bőgtek is az ablaka előtt. Ha az egész világ olyan, mint ez az asszony, igazán fölösleges lett volna törvénynyé tenni a tiz parancsolatot. Életének csöndessége egy szép hűvös patakéhoz hasonlított; s mit tehet a szép, hűvös patak arról, hogy vizére a szarvas kivánkozik?!

Vagy talán már kaczérság volt az is, hogy mialatt Bandi és Xenofon birkóztak (Bandi maradt az erősebb), a rózsabimbó néha benn maradt a szobában?! Eszébe se jutott, hogy kimenjen. Olyan mindegy volt neki Bandi, Hódy Balázs és Xenofon! Csak nagyritkán nézett fel a himzéséről (a mi, bizony, csak álczázott semmittevés), olyankor, a mikor Balázs nagyon belebonyolódott valami rendhagyó multrészesülőbe. Egy rendhagyó multrészesülő igen kényes palánta, s a Bandi feje nem volt termőföld, hanem kopár hegyfok. Ilyenkor a rózsabimbó részvéttel és csudálkozással nézte a vért izzadó szegény tanitó urat. Becsületes lelke sehogy se tudta megérteni, hogy vannak emberek, a kiknek nincs egy jó kabátjuk, s a kik nem gondolnak egyébre, mint ezer és ezer évvel ezelőtt meghalt irás-molyok abrakadabráira.

Hódy Balázs félreértette ezeket a pillantásokat. Bár távol vala tőle minden elbizakodottság, titokban azt az édes hitet kezdte táplálni, hogy ezek a barátságos pillantások azt a hódolatot fejezik ki, melyet ő a Xenofon lángelméjével szemben a legtermészetesebb dolognak talált a világon. Lehetséges-e Xenofon iránt nem lelkesedni? A Bandi példája azt mutatta volna, hogy: igen, lehetséges; de Bandi, ez a vásott siheder, a ki a városligetben arra biztatta a tanitó urat, hogy menjenek utána a cseléd-leányoknak, meg ez a gyönyörü, édes teremtés, a kinek a tekintete csupa lélek, istenem, mily két külön világ! A rózsabimbó bizonyára többet figyelt az ő magyarázatára, mint az, a kinek ez a magyarázat szólt volna; s Balázs koronkint tűzbe jött, ékesen szólóvá lett, tekintettel (ó, csak oldalvást és mindössze egy-egy tekintettel!) az igazi hallgatóságára. Van-e nagyobb gyönyörüség, mint figyelmessé tenni a szépre azt, a ki előttünk a legszebb? S van-e kielégülés, mely fölér azzal, hogy ha feltárhatjuk lelkünk kincseit az előtt, a kinek a czipője hegyét megcsókolni már másvilági boldogságnak tetszik?!

S észre se vette, már elfogta a hiúság – melyet legjobban az alázatos lelkek ismernek. Az a hiúság, mely néha elhiteti velünk, hogy hozzá férkőztünk egy léleknek a zárához, mintha az emberi léleknek volna több kulcsa is, s nemcsak az az egy, a melyet nem lehet elajándékozni és nem lehet megkeríteni. Büszkélkedni kezdett vele, hogy a Bandi görög leczkéi az előtt a szép lélek előtt egy uj látókört tárnak fel: az ó-kor szép világát, s ez a gondolat boldoggá tette.

Hogy ezek az előadások, melyekre oly nagy gonddal készült, kárba veszhetnek: soha se jutott eszébe. S ha a rózsabimbó, egy fekete bajuszu úrra gondolván, elmélázva nézett ki az ablakon, Balázs meg volt győződve róla, hogy ez Xenofon hatása. Alighanem innen magyarázható, hogy a Ginevra-cziklus a szép Sárvárynét mint egy második Vittoria Colonnát ünnepli.