Part 9

Szép, halaványbarna arczu ifju volt, a harminczas évek elején. Fekete göndör haja, szép bajusza, szakála. Keskeny ajkai, finom orra. A szemei pedig épen megigézők voltak, valami lappangó tüzzel, mely csak néha villant meg. S az egész arczot még vonzóbbá tette az a mélabús komorság, melyet néha-néha félbeszakított egy szilaj fellobbanás, a mi viszont elveszett keserü gúnymosolyban.

Ki lehet, mi lehet ez az ember? gondolkozott rajta.

A pohár érintetlen állt előtte. A vőlegény nem ivott.

A menyegzői tortát a menyasszonynak szokás összetörni s abból egy darabot a vőlegényének nyujtani. Ez a czeremónia is megesett.

– No most még egy hagyományos szertartásnak kell megtörténni, mondá a tisztelendő úr. A nászlakománál a menyasszony és a vőlegény közösen isznak ki egy pohár bort.

A vőlegény előtt ott állt a pohár tele pezsgővel. Megkinálta vele a menyasszonyt.

Mistress Dina leszürcsölt belőle egy keveset s aztán visszatolta a poharat mr. Heliogabalnak. Akkor az is ivott belőle – egy kortyot.

– Ah, azt a poharat fenékig ki kell inni! – parancsolá a lelkész.

Azzal a pohár még vagy hatszor vándorolt egyik kézből a másikba. Utoljára csak egy csepp maradt benne: azt mrs. Dinának kellett elfogyasztani.

Akkor aztán a nagytiszteletü ur felállt és a többieknek is jelt adott a felkelésre s a bevett szokáshoz illőn elénekeltetett velük egy zsoltárt.

«Oh mily boldog az oly ember éltében, A kit az Isten bévett kegyelmében».

A két násznagy csak úgy a kráglijába mormogta a zsolozsmát, ellenben a vőlegény igen áhitatosan énekelt bele. Mrs. Dina megjegyzé, hogy a férjének gyönyörü bariton hangja van.

És mennyi érzéssel tudja énekelni azt, hogy:

«És megbocsátá minden vétkeit És béfedezte minden büneit».

Majd egyszerre magasra felcsap a zsoltár áriája: a többinek mind a torkába szakad a hang; a lelkész maga is ágaskodva éri s a képe veres lesz az erőltetéstől; de Heliogabál gyönyörüen kivágja a rithmust:

«Boldog az ember, kinek hamissága Istentől sincs néki tulajdonítva. És kinek csalárdság nincs szivében. Tettetés nélkül jár életében.»

És íme két könycsepp ragyogott az éneklő szemében.

Ennek az embernek szive van!

A lelkész azután megáldá az ifju párt, megcsókolta az orczáikat s aztán kétfelől, dr. Blennys és mr. Hunter által gyámolítva, eltávozott. Mrs. Brazil követte őket.

Dina még egyszer hátra fordítá fejét eltávoztában s látta, hogy «férjét», mr. Heliogabált is épen úgy vezetik el kétfelől karonfogva a násznagyok, mint mr. Melkizedeket. – Nem tudta megérteni a dolgot. – Hogy mehetett úgy a fejébe az az egy pohár bor, a mit ketten fogyasztottak el apránkint?

*

Egy év mult el a házasság után. Mr. Hunter Putifár a vejét (szerződésükhöz hiven) nem látta azóta; levelet sem kapott tőle; hirét sem hallotta. A váltság-díj, a százezer dollár, dr. Blennysnek át lett adva.

Dinának hosszu volt az az idő.

Nem birta elfelejteni azt az utolsó pillanatot, mikor az eltávozó férje az ajtóból visszafordult s még egy szomoruan boldog tekintetet vetett felé.

Nagyon bánta, hogy legalább egyetlen egy csókot nem adott neki. Annak, a kinek a nevét viselte.

Vajjon hol lehet ő most? Mit csinál? Merre jár?

Többször intézte ezt a kérdést dr. Blennyshez; de az mindig azzal utasította el, hogy őt hivatalos esküje kötelezi a rábizott titoknak szigoru megőrzésére. Az apjától még kevesebbet tudott kivenni.

– Várjatok csak! mondá magában; majd végére járok én ennek. S azzal egy napon elutazott Philadelphiába.

Ott felkereste a rendőrfőnököt, mister Fellovot.

– Mister Fellov! önnek mindenkit kell ismerni, a ki a városban megfordult. Kutassa ön fel a nagy könyveit és keresse ki, hogy egy bizonyos mister Brazil Heliogabál, akivel én ma egy éve: október 21-ikén törvényesen egybekeltem a «paradicsom ajtajához» czimzett hotelben, hová lett és hol található most?

Mister Fellov óriási emlékező tehetségü férfiu volt.

Elő sem vette a nagy könyveit, hanem a szemeit a padlás felé fordítva, mintha onnan olvasná le a választ, rögtön felvilágosítást adott.

– Drága missziz. Én nagyon jól emlékezem mister Brazil Heliogabálra. Igen derék yankee gentleman volt. Holnap, október 22-ikén lesz éppen esztendeje, hogy a Penitenciary államfogház udvarán felakasztották – feleséggyilkosság miatt…

– S én azzal az emberrel egy pohárból ittam.

A BÉKA.

(Életkép).

Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk ünnepi vakáczióra Halasra, a hol a barátom szülői laktak. Fel is dültünk utközben a szekérrel; de nem lett semmi bajunk.

Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, a minél különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. A ki ezt végig járja, ugyan elmondhatja, hogy «mégis csak mozog a föld». Ez itt egyre változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton: egymás fölé fodoruló habok – fövényből, köztük egy-egy «angyalhullás», a mit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás bakhátak, a mik az öreg buczkákat egymással összekötik. Az öreg buczka már daczol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett magának valahonnan valami göcsörtös nyirfákból, ezüst levelü nyárból felvert bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei mint a kigyók nyulnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak; mig az uj buczkákat, a miket az idei bőjti szél alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csucsából mered elő az eltemetett nyirfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerü iglicze-tövis marad itt meg és a kék iringó; abból is ördögszekeret csinál a szél, a mit végig karikáztat a sivatagon. S a mennyire a legmagasabb buczkatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehér levelü fák, szürke bozótok; egy-egy özvegy kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide.

De a mig arra a buczkatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen, térdemen, mint a talpamon; mert a homok szalad az ember lába alól, s lejtőnek fel visszafelé segít. Lefelé már könnyebb: ott kész az orosz csuszkapálya; csak le kell rá ülni.

Itten fordultunk fel a szekerünkkel: mert utnak nyoma sincs; a kerékvágás rögtön összefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert; pedig hát ez a fő közlekedési ut két nagy alföldi város között. S ennek az utnak a fele járóját képezi a hires fehértói csárda.

A hogy a neve elárulja, itt a homok pusztát egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hivják az alföldön a sziket). A viz közelében összerepedezett vastag rétegekben fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sürü nádas verte fel a bugáit.

És azután nagy sik terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakandturás sem domborodik rajta. Takarja végtül végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágu széki-fünek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Külömben őket is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük.

Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda.

Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, a hol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, a mit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, a miből az egész legelő áll s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között sulyokkal összevert szalmás agyag: olyan tartós, mint a római sáncz). A födele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalikos kút, melynek gémkolonczára esett birka bőre van száradni kiterítve. A ház háta mögött füstölög a trágyahalom, a miből télire tőzeget készítnek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag.

A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk a csárdába.

A tornáczból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, a mi a «betekintést» akadályozhatná.

A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és Milfait; meg a párisi divatképek a mult évtizedből. Azok közé szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: «Statárium».

Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tiz esztendővel ezelőtt eltünt valamerre. Egyik azt mondja: agyonütötték a féltékeny betyárok; más meg, hogy elbujdosott Ráczországba; – az is lehet, hogy «ül» valahol. – A menyecske nem fiatal már: túl van a veszedelmes koron; de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos a járása, deli a termete; csakhogy nagyon mélyek már az orczáján a ránczok.

Épen vajköpülésben találtuk, a mit nem lehet félbenhagyni senki vendége kedvéért; pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát. «Várjon kend, ha eddig várt!»

Az utitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, a míg az asszonyság a pinczébe jár. Ráálltak. A jurista pajtás elfoglalta az alacsony lóczán a helyét s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a hasznos vegytani műtétet.

Én azalatt körülnéztem az ivószobában.

Az egyik szögletben volt a léczrácsos söntés, pálinkás üvegekkel a polczon; a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemencze.

Ennek a körülfutó padkáján állt a kemenczének támaszkodva egy kis leány: valami négy, öt éves forma. Szép nyulánk gyermek: csak egy kis ingecske volt rajta, mely a térdeig ért, hanem az finom rácz patyolatból; a lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak, mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sürü fekete pilláktól, ha felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sürü haja alól, mely göndör csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a veszedelmes mákfejek közűl, melyek az utféli maszlagos redőszirom szárain teremnek. Azzal játszott. – Játszhatott volna egyébbel is, mert a kemencze tetején ott heverészett a nagy czirmos macska, mely hol a farkát csóválta alá, a kis leány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével kapkodott a hajához; de a gyermek nem fogadta el a játékot; hanem inkább kényeskedve utasítá el magától a macskaenyelgést: «noo!»

A csaplárné visszajött a borral: mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pincze idei karczosa nem csábított tilalomszegésre.

Kaptunk a helyett jó «irót.» Így híják a magyarok – nem a poétákat, – hanem azt a jó savanyu italt, mely a vajtól a köpülés után elválik. Valószinü, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, a mikor Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi egész hiven akarnók megünnepelni a milléniumot, nekünk is iróval kellene a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán.

Akkor jól esett az: és mellé a friss irósvaj, az éjjel sült kenyérrel.

Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnétól:

– Úgy-e bár, az a kis leány ott árva?

– Az ám. Nemde onnan gondolja az ifjur, hogy ha anyja volna, a haja be volna fonva.

– De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya, mert külömben kivenné a kezéből azt a mérges maszlag-tobozt.

– Hadd játszszék vele az istenadta! Nem eszi az azt meg. Egyebet sem eszik. Nem tudom mivel él.

Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente vajjal s odavitte a kis leányhoz.

– No te «béka!» Hát kell-e egy kis vajas kenyér?

A gyerek elvette, de meg sem köszönte.

– No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mingyár szépen.

A czirmos kandur az evés neszére felczihelődött a kemencze tetején s lemászott a padkára: ott elkezdett a kis leánynak a térdeihez törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított s közben hangosan dorombolt.

A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a vajaskenyérbe; de a mint az félrefordult, kivette a szájából a falatot s odaadta a cziczának.

A csaplárné beszédes lett.

– Árva biz e, szegény béka. Mert ez annak a hires Gavallér Jóskának a porontya; a kinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. – Itt fogták el ebben a szobában, ezelőtt három nappal. Egy pandurnak meg is tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az; de már lekapartam. – Hej, de nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hítták Gavallérnak. – Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandurhadnagy: «hej, te akasztani való betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?» – Én aztán azt mondtam neki: «hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a szép leányok, mint ezt!»

Igazi parasztlogika!

Én azt kérdezém:

– Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták, a leányát nem vitték el?

Ezt az én diáklogikámat meg a csaplárné találta furcsának.

– Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat?

– Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye.

Hej, de kikaczagott.

– Jaj lelkem ifjúr! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a viczispánné fésülgesse ezt a békát?

– De hát így mi lesz belőle?

– Ne féltse az ifjúr! Majd gondját viseli neki a puszta.

Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a puszta, a mely egy árva nyulnak sem tud szállást adni?

Odakünn azalatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az ablakon keresztül, az országut mentén közeledve.

A csaplárné ráismert egyszerre.

– Az öreg Koppantót látom. Bizonyosan bejön.

Be is jött. Hanem elébb az egyik ablakon, azután a másikon kandikált be; csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák van odabenn, a ki savót iszik.

Öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arcza, mint a cserzett bőr, oly barna, összevissza dulva hímlőhelylyel, ránczokkal, régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak nyugtalan szemei, a mint belépett. Czifra szűrét a félvállára rázta; nem lehetett látni, hogy a balkezében mit hord. A szabadon levő jobbjában derék aczélfokos volt, jó árva tölgy nyelü.

Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma ur. Nem is köszönt. Csak leült a keresztlábu ivóasztal végére, maga mellé téve a fokosát. S csak úgy a félszemöldökével intett a korcsmárosnénak: a mit az már értett. – Ez azt jelenti, hogy «bort!»

A csaplárné lement a csapóajtón a pinczébe s visszatért a széles száju palaczkkal, a miben az a fakóveres folyadék volt.

Az öreg megszólalt. Fürész, köszörükő mind fuvolaszó a hangjához képest.

– Elébb magad igyál belőle.

A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni.

– Hát a pohár hol van?

– Nem szokott kend máskor klázliból inni.

– Nem is én!

Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral.

– Van czukor a háznál?

– Az is van.

Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe bicskájával, míg elolvadt a borban. Akkor megint odainté a csaplárnét.

– Vidd oda «neki». Czukor nélkül meg nem iszsza.

A csaplárné odavitte a kis leányhoz a poharat.

– No igyál te béka! Czukros bor! Keresztapád küldi.

A gyermek elvette a poharat s nagy kedvteléssel szürcsölgette a czukros bort.

A vén betyár maga is ivott s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kis leánynak?

«Héj! rúzsafa, bodzafa most virágzik! Kincsem, galambom, tubiczám micsinász itt? Subám igazgatom. Rúzsám csókógatom Kedves rúzsám!»

Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a fejemben egy sem, mint a hogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dülve, fél öklével görbére tolva a félpofáját.

Mikor aztán az itcze bor le volt morzsolva, akkor belenyult a szüre bekötött ujjába s előhuzott belőle egy posztó ujjast. Az ujjasnak kék volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta.

– Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek, dörmögé halkan. Nesze. Add rá!

A csaplárné átvette a ködmönt s belebujtatta a gyermeket.

Biz az a békának épen a lábafejéig ért s az ujjai túl lógtak a két kezén; de hát jó meleg volt.

– Majd a vásár után czipőt is hozok neki, mormogá a vén Koppantó. Aztán gondját viseld. A mi jár érte, ird föl a rovásra.

Azzal felczihelődött, oda koszrogott a gyerekhez. Az még akkor is az egyik kezében tartotta a maszlagdobozt. Elvette tőle.

– Ez nem jó.

Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson.

– Ríttál? No ne ríjj sokat.

S aztán a bőlobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek arczát.

– Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te béka! – feddé a lányt a csaplárné.

– Nem szokás az, – morgott az öreg, eldugva a kezét a szür alá.

Azzal odahivta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a fülébe.

– Aztán holnap reggel, – mikor az a kakukkos óra a hatot huhukolja: mondass el egy miatyánkot ezzel a gyerekkel.

– Hát már holnap lesz?

– Holnap hajnalban, hat órakor.

Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka, délczeg legényt, a Gavallér Jóskát.

Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább koczogott.

– Lásd, de szép ködment kaptál! Még sem örülsz te kis béka? Jövő héten piros czipőt is hoz keresztapád.

A kis békának erre a szóra még is csak elmosolyodott a szája. Csak a szája, de nem a két szeme. A lelógó haja nem engedte látni, hogy azokban mi van.

Én azt kérdém a csaplárnétól:

– De hátha a vén Koppantó is el talál pusztulni, mi lesz a kis leányból?

– Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr a puszta. Engem is az nevelt. Nem lesz ez mindig árva. Héj, sok szegény legénynek megfájdul még e miatt a szive tája!

VÉN EMBEREK NYARA.

(Elbeszélés.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hosszú ősz lesz! Vidékünkön a vadgesztenyefák ujra virágoznak. A helybeli plébános kertjében látható egy körtefa, mely másodszori terméssel gyönyörködteti a szemeket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az indus bráhmai hit szerint minden földről elköltözött szellemnek, mielőtt a «Visnu» paradicsomába bejuthatna, elébb a nagy Dábao-fa alá kell menni, bűnhödés végett. A Dábao-fának minden levelére fel van irva egy bűne az embernek; s a mint azt a nagy fát a szelek istene, a «Csiva» megrázza, a vétekjelző levelek egyenkint lehullanak a bűnhödő fejére. S a Dábao-fa levele sújt, mint a villám; mar, mint a kigyó; csíp, mint a skorpió; ráz, mint a hideglelés. S azt egyenkínt, levelenkint kell végigszenvedni, kinek mennyi bűne van felirva. «Indra», a paradicsom kapuőre, viszi a kontrolleriát.

Egyszer jön egy árva lélek, nagy dideregve, a paradicsom kapujához.

– Voltál-e már a Dábao-fa alatt? kérdi tőle Indra.

– Nem voltam még, jó uram; de odalenn a földön volt egy feleségem, a kivel harminczhat esztendeig éltem együtt.

– Jól van, szegény pára! mond neki Indra, – nem kell a Dábao-fa alá vándorolnod: kiszenvedted már te a magad penitencziáját odalenn a földön; – csak eredj be szépen a paradicsomba: itt a paksus!

Meghallja ezt egy másik lélek, a ki az elébbinek a háta mögött settenkedék s nagy sebtén elkezdi magyarázni Indrának.

– Oh uram! Akkor engem még inkább ereszsz be a paradicsomba Dábao-fa kerülgetés nélkül; mert én is harmincz esztendeig éltem odalenn a földön az asszonyommal, s mikor az meghalálozott, újra megházasodtam.

– Elmégy innen! takarodsz! rivall rá Indra. – Azt hiszed, Bráhma a bolondok számára csinálta a paradicsomot?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ülünk, üldögélünk együtt a klubban, egymáshoz szokott kartársak, s beszélgetünk a világ folyásáról.

Egyszer csak észreveszszük, hogy hiányzik közülünk egy.

– Nini! Hol van a mi Dusikánk? Már két hete, hogy nem láttuk a klubban, – szól az egyik.

– Másutt se látni azt sehol. Eltünt, elveszett valahol, – mondja a másik.

– Jaj, nagy állapotja van annak, – sóhajt erre a harmadik.

– Csak nem kapott influenzát?

– Az volna jó neki! – Megházasodott.

– Másodszor is?

Erre aztán az egész társaság khorusban énekli: «Szeeegény».

– Vajjon kit vett el?

– Hát, a régi gazdasszonyát.

– No, azt tette legokosabban.

– Áldott jó teremtés.

– Be is nőtt már a feje lágya.

– Senki a világon úgy nem tudja sütni a fokhagymás vesepecsenyét.

– Ezt legalább nem kell bálba hordani.

– Sőt nem is zongorázik.

– Bizonyosan migrainejei sincsenek.

– No, szegény Dusi, ez hát elérte valahára a czélját.

… Hanem a Dusi pajtást e sorsfordulat óta nem látni többé a klubban.

Máskor megint igy kezdi az egyik jó barát:

– Nini! Mi történt a mi Bebus barátunkkal?

– Történt volna vele valami?

– Hát nem veszitek észre? Egy idő óta mindennap tiszta inggallérral jelenik meg a klubban.

– A biz igaz! Sőt a szakállát is borotválja.

– És gombos czipőben jár!

– Vajjon mi lelhette?

Senki sem birja kitalálni.

Másnap jön az egyik pajtás nagy heurékával:

– Megkaptam már, hogy mi lelte a Bebus pajtást. Megházasodott.

– Ugyan kit tett boldoggá?

– Soha sem találjátok ki. A szép Melodiánát!

– Ah! Azt a vidéki operette-énekesnőt?

– Lehetetlen! Hisz annak van férje.

– Csak olyan szinpadi házasság volt.

– Merész vállalat!

– Hát azt tartja a barátunk, a mit a vén spanyol hidalgó, mikor fiatal feleséget vett: hogy «ha már keresztül akarom szúrni a szivemet, hát inkább egy fényes tőrrel szúrom át, mint egy rozsdás alabárddal.»

– No, legalább megvan neki az ő gyönyörűsége.

– – Csitt! Itt közelit! Beszéljünk a filloxera-mentesített szőlőknek adandó állami segélyről szóló törvényjavaslatról benyújtott bizottsági véleményről.

És Bebus barátunk el nem tudja képzelni, hogyan van az, hogy, a hol csak ő egy gruppban megjelenik, ott minden ember a filloxera-etcæterákról értekezik.

Azután egy harmadik jó pajtásra kerül a sor.

Kitünő tarokkista. Csupa élvezet vele játszani. Úgy is hijuk egymás között, hogy «Készpénz-bácsi.»

Hanem egy idő óta azt vette fel, hogy csak hét óráig «ül le».

– Szinházba kell mennem!

Fölöttébb gyanús dolog! Játékot játékért abbahagyni! Mi nyomja le itt a mérleget?

Végre kisül a rejtélyes elmaradásnak oka. Egyik jó barátunk végére járt s hírül hozta a többinek.

– A mi Stefi barátunk megházasodott.

– Ugyan ne mondd!

– Magam láttam karonfogva menni a feleségével. Egy fejjel nagyobb, mint ő.

– Az már hiba.

– De egy ranggal magasabb, mint ő; mert grófnő.

– Az már derék!

– Csakhogy nem fiatalocska már.

– Akkor egészen hozzávaló. Gazdag is mellé?

– Épen nem az. Nem örökölt az egyebet az atyjától a grófi czimerénél.

– Ez már fatális állapot.

– De ellenben nagy míveltségű hölgy! virtuóz zongorista. Sőt maga is komponál zeneműveket. Szépirodalmi lapokba is ír «Eglantine» álnév alatt.

– Szegény Stefi!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ezzel mind a három barátunk kimaradt a klubból; és megtalálhatlanná lett a világra nézve.

Egyedül nem mehet egyik sem a megszokott társaságba, se meghivottan, se meghivatlanul; a magában meghivatást épen sértésnek veheti; az asszonyával együtt pedig még kevésbbé kultiválhatja a régi társaságot, mert az új asszony nem abból a sphærából való, a miből a jó ismerősei. – Mit gondoljanak ki?

Mi még nem ismerjük voltaképen a Sándor-utczai országházat. Majd az utódaink fogják annak a szépségeit igazában felfedezni, a mikor már romokban fog heverni. Budapest fővárosának patres conscriptijei bizonyára kegyeletteljesen fenn fogják tartani e históriai nevezetességű romokat s a ciceronék fogják majd magyarázni a messzeföldről idecsődült idegen touristáknak.