Part 8

– Azt nem teszem: sőt örökké magamnál tartom, hogy holtomig adósod lehessek: mivelhogy annak köszönhetem ez örökségemet, hogy a te gondjaid alatt készültem istenes pályára. Én e tiz dollár adósság kamatjai fejében tégedet és egész családodat, a ki csak hozzád tartozandó, örök időre úri kényelemben foglak eltartani. Részesíts abban a nagy boldogságban, hogy ülj fel a phaetonomba, mélyen tisztelt leányoddal, miss Dezdemonával együtt, s tekintsd meg a nagybátyám által rámhagyott falusi palotát Brooklyn mellett, melyet otthonul szántam.

Mister Scrogs azt mondta, hogy ha leányának nincsen ellenvetése: ő felül a hintóba. Miss Dezdemonának pedig nem volt ellenvetése.

Mikor fel kellett kapaszkodni a hátulsó ülésbe, azt kérdezé mister Scrogs mr. Caracallától:

– De már ugyan mondd meg, mért nem fogattál husz lovat a kocsid elé?

– Azért, mert a nagybátyám, a megdicsőült Gossippy Senakérib végrendeletében meghagyta, hogy tizennyolcz lónál többet ne foghassak soha a kocsimba.

– Akkor nagyon helyesen cselekedtél, ha a megdicsőült végakaratát tiszteletben tartottad.

S ekként vitte végig Brooklynon a methodista papot s annak szép leányát a gonosz szándékú férfiú, tizennyolcz lovat hajtva a kocsis ülésből.

Egy hónap mulva aztán visszaküldte őket New-Yorkba egy fél lovas cabon.

Hogy mi történt a tizennyolcz paripa, meg az egy szál dikhencz között eső idő alatt: arról nem szükséges gyerekek előtt beszélni.

A gonosztevő bizonyosan házasságot igért a szép miss Dezdemonának; de nem volt rá tanu: jobb lett volna, ha nem igért volna neki házasságot, de lett volna rá tanú.

Az öreg úr sejtett valamit.

Tizennyolcz lóval érkezni, fél lóval visszatérni: erre Dániel próféta azt mondja, hogy «kutya van a kertben.»

Mikor hazaérkezve, beléptek a szobába, miss Dezdemona meglátta az üvegben a leveli békát, a gonosztevő kibontakozott az úszó ruhájából s megint csak úgy ficzánkolt a paradicsomi ős «batrachos» jelmezében. Erre miss Dezdemona elájult.

Mivelhogy minden elájulásnak felocsúdás a vége: mister Scrogs elővette miss Dezdemonát az eszmelánczolat végett.

S az eszmelánczolat folytán rájött a valódi tényállásra.

«Téves informatio» esete forog fenn.

Mondhatni inkább «helytelen gyógykezelés».

Sőt nagyon közel jár az eset a «pactum leoninum»-hoz: az oroszlán szerződéshez, a midőn minden haszonélvezet az egyiké, minden megterheltetés a másiké.

Ez így nem maradhat.

Egy korán reggel tiz órakor mister Scrogs Melchizédek azt mondá a leányának: «add fel rám a havelockomat».

A havelocknak a két oldalzsebe gyanus tárgyak körvonalait árulá el.

Aztán azt mondá a leánynak: «kövess».

Felülének egy közúti gőzkocsira s leszállának mind ketten mister Caracalla Snobbings háza előtt.

Mister Scrogs bejelenteté magát mister Snobbingsnál, a leányát künn hagyta a társalkodó szobában.

Midőn szemtül szemben állt a csábítóval, azt kérdé tőle:

– Uram! Van önnek lelke?

– Nem tudom. Még nem beszéltem vele.

– Hiszi ön a másvilágot?

– Jó az a parasztnak; de én nem kérek belőle.

– Uram! Ön egy család boldogságát feldúlta; akarja ön e hibáját helyrehozni?

– Uram! A mi elmult, az visszahozhatatlan.

– Uram! Lásson ön itt lábainál térdepelve. Lelkész vagyok, s én térdelek a bűnös előtt. Szabadítsa ön meg leányomat a pokolból, a hová maga után csalogatta, s én, a pap, leimádkozom önre az ég bocsánatát.

– Menjen ön maga is a pokolba, nagyon jó világ van ott; válaszolt erre nevetve a világfi.

Ekkor aztán büszkén emelkedett fel a térdéről az ősz férfiú.

– No hát ha nem használt ön előtt semmit a lelkész könyörgése: akkor itt áll ön előtt a «férfi», a becsületében megsértett apa. Nem vagyok többé lelkész, hanem csak ember, a ki elégtételt követel.

Ezzel előhúzott a havelockja zsebéből két pisztolyt a lelkész.

– Válaszszon ön. Egyikünknek ma meg kell halni.

– Ez már helyes. Monda Caracalla, kapva a kedvező fordulaton. Sokszor történt vele már ilyen eset.

– Az lő elébb, a ki akar: hörgé a sértett apa elhatározottan.

– Magam is úgy gondolom.

Distantiába álltak, megosztozva a pisztolyokon. Caracalla lőtt először s erre Melchizédek halálordítással rogyott össze.

A lövésre és a kiáltásra berohant a parloirból miss Dezdemona, s a mint a földön vonagló atyját megpillantá, oda borult reá.

– Óh drága jó atyám! Mit tettél én miattam! Hadd haljak meg veled együtt én is.

S ki akarta venni az öreg kezéből a pisztolyt.

Melchizédek azonban félkarjára emelkedve, így hörgött:

– Nem úgy leányom! Még én is lövök!

S azzel a felemelt pisztolyt a csábító szívének szegezte.

Miss Dezdemona kétségbeesetten sikolta fel.

– Nem! Nem! Inkább az én szívemet lődd keresztül. Atyám! Ne őt! Ne öld meg! Én őt még most is szeretem! Én haljak meg inkább.

Erre a halálra sebzett kegyes atya végtelen fájdalommal tekinte végig, Niobeként könnyekben felolvadó leányán: egy velőket fagyasztó gúnykaczajt hallatott, s arra a pisztolyt kiejté kezéből, s végig terült a földön, a két lábát elnyujtva és megrázva, az állkapcsát félrerántva, s a szemeit felfelé fordítva, meghalt.

Erre a leány felragadta az atyjától elejtett pisztolyt s azt a saját homlokának szegezte.

– Hát én is követlek a halálba, drága jó atyám.

– No, no, kicsikém, ne ízélj! Aczide azt a mordályt.

– Nem! Nem! Meg akarok halni. Úgy sem szeret már senki.

– Dehogy nem szeret! Hát én ki vagyok?

– Nem hiszek neked többé.

– Becsületemre mondom.

– Hányszor esküdtél, hogy feleségül fogsz venni.

– Akkor csak esküdtem; de most becsületszavamra mondom, hogy feleségül veszlek; csak azt a pisztolyt tedd le.

– Becsületszavadra mondod, hogy nőül veszesz?

– Becsületszavamra mondom, hogy nőül veszlek!

… «Akkor áldásom reátok» rebegé a szegény halott, felemelkedve halálos álmából.

– Nini! Hát ön nem halt meg, mister Scrogs?

– Nem ám. Volt annyi eszem, hogy nem tettem golyót a pisztolyokba. Hanem ezúttal tanu előtt tette ön a házassági igéretet. Azért már csak tessék úgy térden állva és kéz fogva maradni.

Azzal hirtelen előrántotta a havelockja másik zsebéből az esketési könyvecskéjét, ráolvasta belőle az ifjú párnak szóló hivatalos formulárét, megáldotta őket, s aztán, mint a ki dolgát legjobban végezte, ott hagyta a leányát, most már férjezett «mistress Snobbingst» boldog élete párjának a karjai között.

Mister Caracalla Snobbings aztán vakarhatta a fejét, midőn kitalálta, hogy mit jelent az a szó, hogy «csel-csal?»

SZENT ANTAL GENERÁLIS.

(Mese.)

A lisszaboni nagy székesegyházban, mely a Braganza család síremlékeit takarja, látható egy híres szent szobor, melyet Szent Antal generális szobrának neveznek. A művészi faragványú szent szobor gazdagon fel van ékesítve aranynyal, ezüsttel, zománczmunkával és drágakövekkel; csak egy fogyatkozása van: az, hogy nincsen nyaka. A feje úgy áll a két válla között, minden nyak nélkül. És épen ezért tiszteli a portugál mindenek felett Szent Antal generálist s ennek igen szép története van.

Dom Alfonzó királynak háborúja volt a szaraczénokkal Afrikában, a kik ellen kiküldött egy derék hadsereget, ellátva ágyukkal és egyéb tüzokádó szerszámokkal s egész hajóhaddal. S a portugálok igen jól tudtak lőni és verekedni úgy gyalog, mint lóháton, szárazon úgy, mint vizen.

Volt is a hadseregnek egy derék generálisa, Don Adonis di Bragamundos, a ki a legelőkelőbb főuri családból származott s ennélfogva nagyon kellett neki érteni a hadvezetéshez.

A vitéz portugálok hősi támadását nem is birták kiállani a hitetlenek, ellenben úgy szaladtak, mintha a lovaiknak a farkával harczolnának a portugálok ellen.

A hős Don Adonis di Bragamundos végre körülkerítette a mór fejedelmet Arzilla várában s azt ostrom alá vette.

A hős vezérnek azonban két nagy gyöngesége volt; a szép asszonyok, meg a jó borok; s Arzilla tartomány mind a kettőben bővelkedett.

A generálisnak több gondja volt az ivásra és a mulatozásra, mint a sánczvivásra. Egy éjjel aztán, mikor a tisztjeivel együtt a legvigabban lakmározott, rajta ütöttek a várbeli szaraczénok s szétverték az egész ostromló sereget.

Dom Alfonzó király megharagudott a generálisra, levágatta a fejét s ujra összeszedve a hadait, más vezért állított a tábor élére. Ez pedig volt don Jordanos di Caparados, a ki sok kincseket kaparván össze tengeren túl járó gályáival, kétségtelenül a legalkalmasabbnak látszott egy hadsereg vezetésére.

A vitéz portugálok másodszor is diadalmasan nyomulának előre a szaraczénok tartományában s elvégre úgy közreszoríták a mór fejedelmet hadaival együtt két víz közé, hogy annak nem maradt más választása, mint vagy lerakni a fegyvert, vagy a vizbe fulladni.

Ekkor azonban a szerecsen fejedelem fogta magát, összeszedte őseinek minden kincsét s felajánlotta a portugál vezérnek, ha őt menekülni engedi.

Don Jordanos di Caparados pedig semmit sem szeretett úgy, mint az aranyat. Meg hagyta magát vesztegetni s ki engedte sikamlani a kelepczéből a mór fejedelmet seregestől együtt. Végül aztán a portugál seregnek kellett hanyatt homlok visszavonulni a mocsáros tartományból, ha éhen nem akart ott veszni.

Dom Alfonzo király megharagudott – és méltán – az áruló vezérre: leüttette a fejét s állított más vezért a hadai élére. Ez volt don Mulos di Lassapassare, a ki el volt ismerve egész Lisszabonban a legbecsületesebb embernek s annálfogva kiválóan hivatva volt egy hadseregnek a vezetésére.

Don Mulos di Lassapassare pedig azt követte, hogy mindent utána csinált az ellenségnek; ha a mór jobbra húzódott, ő balra tért, ha az előrenyomult, ő hátrahúzódott, ha az pihent, ő is siestát tartott, soha ütközetre nem került a dolog; hanem az előre-hátra való masirozásban úgy elkopott a portugál sereg a sok betegség és szökések miatt, hogy esztendő végén volt is, nem is valami a szép ármádiából.

Ekkor haragudott aztán csak meg igazán dom Alfonzó király. «Minek neked a fej, ha nem tudod hasznát venni?» Leütteté a fejét don Mulosnak rendén.

Végre aztán megtalálta az igazi hadvezérnek való férfiút. Ez volt a híres hős don Espada di Fulgurfrangos. Híres a diadalmasan megvivott párbajairól, melyek rendesen ellenfelének halálával végződtek. Ez ugyan se irni, se olvasni nem tudott, a mappán sem tudta megismerni, hogy melyik az országút, melyik a folyóvíz; ámde tudott vitézül verekedni s a hadvezérségnél ez a fődolog: «Üsd! Nem apád!»

Don Espada di Fulgurfrangos aztán neki vitte a portugál sereget a sánczai mögött erős állásban levő szaraczén seregnek olyan merész rohammal, hogy a fele ott veszett. Ennek pedig nem vághatta le Dom Alfonzó a fejét, mert azt elhordta az ütközetben egy szakállas golyóbis.

Ekkor aztán még egyszer felszerelé a portugál sereget Dom Alfonzó király s megindítá a hitetlenek ellen.

Ezuttal valósággal kiválasztá a legalkalmasabb generálist.

Előhozatta a Braganzák sírboltjának egyházából a köztiszteletben álló Szent Antalnak szobrát, csináltatott a számára egy dúsan megaranyozott két kerekű harczszekeret a római császárok quadrigáinak a mintájára, mely elé négy fehér ló volt egymás sorjában fogva; ebben elhelyezteté a szent szobrot. S aztán a vállára övezte a szent Annuncziáta rend csillagkeresztjével díszített széles szalagot s azzal azt mondá a portugál sereg tisztjeinek: «ez lesz a ti generálistok!»

Szent Antalnak nem volt tollbokrétás sisak a fején, de a helyett volt körülötte arany glória, hét csillaggal az abroncsán, melyek a hét csodatevő köveket viselték: a zafirt, rubint, karbunkulust, smaragdot, opált, topázt és a világszemet. A tábornagyi bot helyett pedig egy arany kereszt volt a kezében.

A mint a portugálok megtudták, hogy Szent Antal lesz a fővezérük, egyszerre új lelkesedés szállta meg a kebleiket. És már a masirozás alatt tapasztalták az üdvös javulást, mert rendesen megkapták a zsoldjukat s embernek és lónak kijárt a teljes porcziója kenyérből, abrakból; nem úgy, mint a régi generálisok alatt, a kik a járandóság felét a tarsolyukban marasztották.

Ámde a hitetlenek is nagyhamar megérezték a hadvezérváltozást a portugál seregnél. Hasztalan vették elő a régi cselfogásaikat, azok nem találtak czélba. Mikor Ceuta várát ostromolták a portugálok, ismét odabocsáták a mórok legszebb hölgyeiket a hadvezér elé, a tánczban csábító almékat, az énekkel bűvölő abelérákat. Szent Antalt nem igézték azok meg, valamint hogy élő testben sem tudta őt elcsábítani hajdan a pusztában szép asszonynyá átváltozott sátán. – A várat ostrommal bevették.

Majd meg egész tevesorral küldték eléje országuk gazdagságát: arany, ezüst drágaságokat, kelet füszereit, a kalifák szövött és hímzett kelméit s tömlőbe zárt borait. Szent Antal nem látta meg szemeivel a pompát, nem hallotta meg füleivel a nemes ércz csengését, nem orrontá a füszerillatot, nem izlelte a bor zamatját. Tántoríthatlanul nyomult előre Fez tartományába.

Mikor aztán a Sebu folyónál, a hol elődjét oly csufosan megverték a szaraczénok, összetalálkozott Szent Antal serege a mórok derék hadával, ezek ismét elővették a szokott furfangjaikat, a ravasz cseltámadásokat, a szinlelt megfutamodást, az álczázott kelepczevetést, a hamis üzenetküldést; ámde Szent Antal süket és vak maradt mindezen csalafinta fogások iránt, nem engedte magát rászedetni, nem is adott ki az alvezéreinek hóbortos rendeleteket, se a csapatjait nem küldte vaktában a veszedelem torkába, hanem engedte, hogy minden alvezére cselekedjék a saját belátása szerint. A derék ütközetet megkezdve, szép okosan engedte a fővezér, hogy nyomuljon előre a jobb és balszárny a maga hajlandósága szerint; nem okoskodott bele, nem czifrázta a dolgot, nem fuvatott hátrálót, mikor legjobban verekedett a hadsereg, hanem a mint végre eljött az ideje, hogy a hadsereg, zöme is neki zúduljon az ellenség derék hadának: akkor Szent Antal generális engedé legelébb előnyomulni a muskétásokat, azok mögött a lándzsásokat, utoljára a pánczélos lovasokat, s mikor végre ezek felverték az ellenséget s zászlóikkal betörtek a had derekába, akkor aztán maga Szent Antal is megindult a döntő csapásra, a harczszekere körül sereglett válogatott testőrcsapatjával.

A szaraczén tábor megfutott, ott hagyta a sátrait, tevéit. Menekült a hitetlenek népe a Sebu-folyam hidja felé.

Ha e hidfő sánczait elfoglalhatják a portugálok, akkor a mórok egész serege tönkre van téve, nincs számára menekülés.

Azt a hidfőt azonban a legfélelmesebb kerekes ágyúk védelmezték, a hosszú csatakigyók, melyek vas záport okádtak sárkánytorkaikból az ostromlók sorai közé. A támadó portugálok már ingadozni kezdtek.

Akkor a Szent Antal harczi szekere elé fogott négy fehér paripát valami szellem szállta meg. Neki vágtak a tűzokádó sáncznak, azzal együtt aztán a testőrök daliás csapatja is rohamra indult; a lobogós kopjaerdőből a sisakok tollbokrétáinak repülő kertje közepéből magasan lobogott fel Szent Antal fényes alakjának feje, a csillagos glóriával, a felemelt keresztet úgy tartá a kezében, mintha azt mondaná: «Előre! a Szent szűz nevében!»

Hozsánna! Hozsánna! rivallá az egész keresztyén tábor. «Dicsőség Szent Antal generálisnak!» s új lelkesedés szállt a hősök szivébe, halálmegvetéssel rohantak a pokol kapujának.

Akkor egy lánczos golyó leszakítá a szent szobor fejét.

Erre a portugál seregben, a milyen nagy volt az imént a lelkesedés, olyan nagy lett egyszerre a megrémülés.

«Oda Szent Antal generális!»

Ime azonban csoda történt. Egy bátor ifjú testőr vitéz, kinek neve don Angelo di Sempervivos, hirtelen felkapta a földről a szent szobor leütött fejét s ismét odailleszté azt annak a két válla közé.

«Mirákulum! Mirákulum!» Rivallt fel erre az egész tábor, a keresztyének új erőre kaptak, a mórok pedig elrémültek. Csoda történt, hogy egy hadvezér ujra felteszi a lelőtt fejét és tovább vezeti a harczba hiveit. Ott hagytak sánczot, csatakigyókat, futottak eszeveszettül. A szaraczén sereg a folyamba ugrált, s a ki nem tudott uszni, ott veszett a hullámok közt.

Így tudott vezényelni Szent Antal generális az ütközetben; a király ki is nevezte őt a diadalmas hadjárat után Feldmarsall-Generalissimusnak.

Ezért nincsen nyaka a braganzai templomban levő Szent Antal-szobornak; de annál nagyobb a portugál népnek a hódolata e kitünő szent alak iránt.

Hej, de sok tábornagyok és hadvezérek tanulhatnának a példájából!

BRAZIL HELIOGABÁLNÉ ASSZONY FÉRJE.

(Elbeszélés.)

Dr. Blennys Akhitofel egyike volt a legjobb hírnevű jogtudósoknak New-Yorkban. Nem afféle «doktor in absentia», de valóságos abszolvált jogtudor, a kinek a kisebbik fejében is több tudomány volt, mint a kollegáiban összesen. Tudniillik, hogy feje tetején volt egy ökölnyi nagyságú kinövés. Ez még növelte a tekintélyét.

Egy délelőtt a Broadway milliomosainak egyike jelenté be magát nála, a kinek a neve volt mr. Hunter Putifár.

Dr. Blennys leülteté mister Huntert egy hintálószékbe s ő maga egy másik hintálószékbe bocsátkozva le, úgy csajkáztak egymással szemben az értekezés alatt.

– Doktor! Én egy igen kényes ügyben kérem önnek a segitségét.

– Szolgálatjára állok, mister Hunter.

– Putifár! Ha szabad kérnem. Az egész nevemet kérem; mert vannak Hunter Cæsarok, Hunter Sesostrisok, Hunter et Cok, a kikkel nem akarnám magamat összetéveszteni. Tehát nekem van egy leányom: «Dina». Nem találja ön, hogy fatális dolog volt egy leányt Dinának kereszteltetni? A feleségem ideája volt.

– De emlékezem rá, hogy volt az ó-világban egy celebris processus: Jacobson contra Sékhem, melynek substrátumát egy Dina nevű leányzó képezte.

– No hát. Nincs semmi új a nap alatt. Csakhogy mai világban nem rabolják el többé a leányokat, mint hajdan Mezsopotámiában, nem csábítják el őket, mint régenten Európában, hanem hipnotizálják. Egy ilyen gonosz hipnotizáló volt mister Snuff Robespierre.

– Ismerem. Annak a nagy húskivonatgyártó firmának az örököse.

– Az. Gazember.

– Három millió vár rá.

– Mégis gazember. A leányomat választotta médiumnak.

– Tett neki irásban vagy tanuk előtt házassági ajánlatot?

– Tett hát! Nálam a leánykérő levele.

– Hát mért nem adta hozzá a leányát?

– Doktor! Ön éles eszű Justinianus! Nem találja ki a neveinkből a tényállást? Én, Putifár, igaz orthodox kväkker vagyok, ő pedig, Robespierre, eretnek, rozikrucziánus. Csak nem engedhetem az unokáimat pokolra jutni!

– Abban megint önnek van igaza.

– No hát! Megtagadtam a beleegyezésemet. A leányomat elzártam a harmadik emeletre s magamhoz vettem a liftnek a kulcsát. Az istentelen pedig elment a táborba a déliek ellen verekedni. Most következik a komplikáczió. Egy délután miss Dina azzal a bizalmas közleménynyel szakítja félbe az olvasmányomat, hogy ők már ezelőtt hónapokkal meg is kötötték a házassági üzletet – részletfizetésre.

– Ez már pozitiv kiindulási pont. Ez adott helyzetben önnek nem lehet egyéb feladata, mint ratifikálni a szerződést.

– Hisz azt magamtól is tudom. Utólagos jóváhagyás. Pinczeváltó honorálása. De képzelje ön, az a gazember mit csinál? A helyett, hogy ülne itthon s főzné az apja gyárában a húskivonatot, nekimegy egy ágyúgolyónak s keresztülütteti magát vele. Most itt van a faktum, de nincs meg a faktor, a ki az æquatio megoldásához mulhatatlanul szükséges, az a bizonyos – X.

– Tehát most az én feladatom lenne, æquatio útján azt a bizonyos X-et kitalálni.

– Helyesen. Ezt akartam mondani. Nincs önnek a kliensei között valaki, a kivel lehetne a csatában elesett prezumptiv vőt helyettesíteni?

– Akad.

– Akad! Akad! De én nekem sajátszerű igényeim vannak egy ilyen szeretetreméltó új családtag irányában. Annak nem szabad sem olyan gazembernek lenni, a ki engem folyvást zsarolni fog ezen a jogczímen, sem olyan becsületes embernek, a ki komolyan veszi a férj jogait és kötelességeit, mert az elsőre én nem állok rá, a másodikba pedig a leányom nem egyez bele. Hanem egy afféle neutrális individuum, a ki a házasságkötés napján, a mint a menyegzői puddingot lenyelte, felkel, elmondja az asztal-áldást, kikeresi a násznép kalapjai közül a legjobbat s azzal úgy eltünik, hogy az adresszét nem hagyja hátra.

– Van ily quidam a tárczámban.

– Hogy jegyeztetik a kurzusa?

– Négyezer dollár évjáradék, átruházási joggal.

– Nem! Semmi évjáradék! Egyszer-mindenkorra kielégítés. Adok neki százezer dollárt az esküvő után s többet nem hallom a nevét.

– Áll. Holnap utazom Philadelphiába. Ön, mister Hunter Putifár és miss Hunter Dina egy nappal később utánam az esküvőre; vőlegényről, papról, két tanuról én gondoskodom; úgyszintén a házassági szerződésről és a nászlakomáról. Rám találnak önök a Chesnut-Streeten, a «paradicsom kapujához» czímzett vendéglőben. Tudja mr. Hunter Putifár, merre van?

– Hogyne tudnám! Ott a vadgesztenyefák sorában; mindjárt a «Penitenciary» mellett. Ott kapni a legjobb portert.

– No hát ez el van intézve. A viszontlátásig.

Doktor Blennys Akhitofel sietett a másik kliensét felkeresni Philadelphiában, akinek a neve mister Brazil Heliogabal. Sem a név, sem a konfesszió ellen nem lehet kifogása a kväkkernek; mert ez Schwedenborgiánus.

– No hát mi hirt hoz, doktor úr?

– Egy jót is, meg egy rosszat is.

– Kezdjük a rosszon.

– Hát bizony a perünket az utolsó instanczián is elvesztettük, daczára a fényes plaidoyernek, a mit tartottam ön mellett.

– Hát ez bizony rossz. Már most kiváncsi vagyok rá, hogy mi lehet még valami jó hir.

– Önnek van egy kis fia, négy esztendős, a kinek nincs anyja.

– Ön legjobban tudja, hogy miért nincs?

– Úgy tudom: Artaxerxesnek hivják. Van neki még ezen a királyi néven kivül egyéb világi birtoka is?

– Igen. Mindaz a gesztenye, a mit a Chesnut-Streeten fölszedhet a fák alól.

– Ez nem tart el mind a négy évszakban. Ez a fiucska egy százezer dollárnyi örökséget kaphatna, ha az apja megházasodnék.

– Hogy én megházasodjam?

– Igen. Mondhatom, hogy tekintélyes házból való a menyasszony. Miss Hunter Dina: mister Hunter Putifárnak az egyetlen lánya. Holnap itt lesz az apjával együtt s önök délben 12 órakor esküdhetnek. A fiának én leszek a gyámja s a neveléséről, ugyszintén a százezer dollárjának az elhelyezéséről és gyümölcsöztetéséről én gondoskodom. Ön csak egy óráig fogja látni a menyasszonyát.

– Köszönöm, mindenre ráállok. Tessék az ügyben intézkedni.

Ilyen simán ment az egész kényes vállalat lebonyolítása.

*

Másnap pontban déli harangszóra ott volt mr. Hunter Putifár leányával, miss Dinával, a gesztenyefa-utczai «paradicsom-kapuja» vendéglőben. Dr. Blennys Akhitófel a kliensével, mr. Brazil Heliogabállal és a két tanuval már várt reájuk. Mindannyian fekete frakkban voltak fehér nyakravalóval és keztyüvel, gomblyukaikon sárga thearózsák.

A kölcsönös bemutatás megtörténte után a mellékszoba ajtaja felnyitattott: az volt berendezve a szertartáshoz. A fehér hímzett takaróval fedett asztal előtt állt egyházi talárjában a nagyon tiszteletreméltó lelkész, Snobbs Melkizedek, készen hivatása gyakorlásához.

A vőlegénynek, úgy mint a menyasszonynak le kellett huzni a jobb kezükről a keztyüt, a gyürüket egymással kicserélni s aztán kezeiket egymáséba téve, egymás után elmondani az előttük felolvasott esketési mintát, melynek megtörténte után a lelkész férjnek és feleségnek nyilvánítá őket, beirta a neveiket a jegyzőkönyvébe s erről kiadta a hiteles másolatot, melyet mister Hunter Putifár tett a zsebébe. Végül megáldá az ifju párt: «gyarapodjatok és sokasodjatok».

Azután egy harmadik szobába léptek át, a hol már fel volt terítve a menyegzői lakoma s ott – heten valának letelepedtek egy asztal mellé, úgy hogy a vőlegény a menyasszonynyal szemközt került; ő mellette pedig kétfelől volt a két násznagy. Kissé szokatlan elhelyezés; de ha a «paradicsom kapujában» így szokás!

A lakoma megkezdődött, mely válogatott és bőséges volt. Mister Snobbs Melkizedek igyekezett annak tehetsége szerint igazságot szolgáltatni, közben kegyes asztalmondatokat bocsátva közre. Még jobban hozzálátott a rostbeaf és porter elfogyasztásához a két násznagy, anélkül, hogy kegyes mondatokra vesztegették volna az időt.

– Quäkker hitem tiltja az esküvést – sugá mr. Hunter Putifár dr. Blennys Akhitófelnek; de mernék rá fogadni, hogy ezt a két násznagyot láttam már egyszer, mikor a Penitenciáry zárkáit bejártam.

Mistress Dina (most már Mistress Brazil) némi kiváncsisággal vizsgálta annak az urnak az arczát, a kit most hevenyében férjül eskettek vele össze.