Part 5

A kápolnai ütközetben derék osztályrész jutott a tiroli szabad csapatnak. A végzetes visszavonulásnál egy vértes század megrohanta a lövészeket. Ezek az országuton tömeget képezve fogadták a rohamot. A nehéz lovasság szétrobbantá a gyalog csapatot. Ennek egy része elesett, a többi elfogatott vagy elfutott a sömlyékbe. Károly egyedül futott tovább az országuton, fegyverét el nem dobva kezéből. Három kurazir utána vágtatott, szörnyen szidalmazva és fenyegetve, ha meg nem áll. Egyszer aztán megállt. Egy vén fűzfához jutott: a mögé megvonult. Háta mögött mély süppedék, a melybe a lovasok nem kerülhetnek. E védő menedékből jó czéllövő fegyverével kettőt lelőtt a lovasok közül, a harmadik megfordult és elvágtatott. Mikor aztán a magyar hadsereg ismét összeszedközött, Ott kapitány, ki a jelenet szemtanuja vala, odavezeté Károlyt a fővezér Dembinszky elé, a ki e szavakat intézte hozzá:

– Fiatal ember! Legyen ön mindig ilyen vitéz. Ön ma az arany kardbojtot szolgálta meg. S rögtön kinevezte alhadnagygyá.

Károly összeszedte a szétrobbantott tiroli lövészek maradványát s legközelebbi hőstette az volt, hogy ezeknek az élén Verpelétnél egy, az ellenségtől megszállt majorlakot megostromolt és elfoglalt. Hanem ennél az ostromnál, a kik élve maradtak is, majd mind sebet kaptak. Maga Károly is keresztül ment a vérkeresztségen, egy golyó a fejét horzsolta.

Maga is sebesülten, bekötött fejjel, nem ment a tábori kórházba, hanem egy sebesült szállítmányt kisért Tisza-Füredre. Mire onnan visszakerült, nem talált rá többé a vadászcsapatjára. Ekkor megirigyelte a huszár életet. Hiába! Csak a magyar huszár az igazi Hadúr katonája. Ez volt tetőpontja az ábrándjainak. És ezt is elérte. Görgey Gáspár tábornokhoz küldte őt, a ki Károlyt a Miklós-huszárok közé osztá be. Nyalka huszár volt! Már akkor mindenki tudta, hogy leány. Tizenkilencz esztendős leány, mint huszárhadnagy. Még férfinak is gyermek volna – a mai világban!

Érzékeny volt a búcsuzása attól a néhány bajtárstól, a ki még a tiroli lövészcsapatból fenmaradt. Hatvannál talált rájuk s részt vett velük a hidon folytatott szuronycsatában, a hol ő maga is egy szuronydöfést kapott a jobb kezébe, századosa pedig, az athletai termetű Braun, elesett. Ennek a holttestét Gyöngyösre vitték, ott temették el. Károly sebesült kezével koszoruzta meg a hős sírját.

Alig hogy a sebe behegedt, felvette a huszár egyenruhát a miskolczi hadi állomáson, de a hozzávaló kardot, sarkantyút és paripát csak Tokajban kapta meg s már ugyanazon a napon derék rohamra szállt a rakamazi pontonhidon az ellenséges lovassággal, s onnan visszatérve Tokajba, (saját szavai szerint) erősen udvarolt lóhátról a szép hölgyeknek. Az is csodálatra méltó, hogy egy leány, a ki először ül lovon, olyan biztosan ura tudjon maradni a nyeregnek, kantárnak és a kengyelnek, meg a lovassági nehéz kardnak, hogy rögtön rohamra mehessen s lovas harczban verekedjék; ehhez valami őserejű dæmoni temperamentum segítheté; de hát ilyesmi nem volt ritkaság; hanem hogy azután még a szép hölgyek előtt is képes legyen lóháton a nyalka ficzkót adni: ehhez már virtuozitás kellett.

Innen Szolnokig masiroztak a Miklós-huszárok. Károlyt Wagner tüzér-őrnagy mellé rendelték nyargoncznak. Kitünő lovasnak kellett hát lennie, mert a nyargoncz tiszte árkon-bokron, sömlyéken keresztül vágtatni czél felé. Szolnokon azzal bizta meg a dandárnok, hogy 23 szekér lőport és töltényt szállítson el Komárom várába. A szállítmány fedezetéül adtak mellé egy öreg tűzmestert, meg egy csapat guerillát. Ez az útja is a kalandok egész sorozata. Folyást ellenséges portyázó csapatok elől bujdokolva, azokat Gödöllőnél, Vácznál, Ipolyságnál szerencsésen kikerülte, végre Léva alatt, szemközt jövő menekülök azzal a rémhírrel tartóztatták fel, hogy az erdőn átvezető mély utat a császáriak elfoglalták. Erre a riadalra a fuvarosok kifogták a lovaikat a szekerekből, ezeket ott hagyták, maguk elnyargaltak; a kisérő guerillák is elszeleltek, a fiatal hadnagy egyedül maradt ott a vén tűzmesterrel. Ezt otthagyta a szekereket őrizni, maga visszanyargalt Ipolyságra, ott új lovakat rekvirált s derekabb legényeket a megfutottaknál, s azokkal aztán szerencsésen elvitte a lőszeres szekereit Szentpéterig, a hol rátalált Gáspár tábornokra. Az öreg nagyon megdicsérte s pecsétes levelet adott át neki Görgey fővezérhez, a ki már akkor Komárom alatt állt a derék sereggel. Négy huszár lett fedezetűl rendelve a szekerek mellé. Hajnalban érkeztek meg Komáromba, a hol Károly átadta a sürgönyt Görgeynek. Az nap délben volt a csillagsáncz ostromában kifejlett vérengző ütközet.

Még azon a napon kinevezé Mészáros Lázár hadügyminiszter Károlyt főhadnagynak.

Komárom felszabadítása után Budapest alá vonult a magyar derékhad. Károlyt I** tüzérőrnagy mellé osztották be, ki a Gellérthegyen működő bombavető mozsár-telep főparancsnoka volt.

Ha költeményt irnánk, előidézhetnők emlékezetünkből azokat a csodás májusi éjszakákat, a midőn a szép csillagos égen szálltak erre, szálltak arra a vérveres csillagok, sziporkázó tűzfarkot húzva maguk után (paródiái a titokteljes tűzmeteoroknak), a hol lecsaptak, földrengető dörgést s villámlobbanást támasztva. A hegyekről lőtték a várat, a várból pedig Pest városát. Közbe pedig hangicsáltak a fülemilék. A tűzokádó Gellért ormán játszódott le az idyll. A fiatal huszárfőhadnagy itt kapta a legveszélyesebb sebet: nem a Károly, hanem a Mária; a szivén kapta a sebet; szerelmes lett a hősi tüzér-parancsnokba.

Maga is megijedt e mámorító szenvedélyétől, s hogy véget vessen neki, a halálnak rohant. Hajh, abban a régi időben de sok szerencsétlen szerelmes találta meg az igazi módját a szívgyógyulásnak – tűzzel: nekirohant a golyózápornak. Május 20-án éjjel Károly Mária besorakozott az önkénytesek csapatjába, a kik vállalkoztak a Ferdinánd-kapunál ostromlábtókon felhatolni a vár bástyafokára. Ebben a hősvállalatban is részt vett; nem találta fel a halált. Hanem feltalálta a helyett a boldogságot. Szerelme viszonozva lett. Egy tábori lelkész rendbehozott mindent. Három hétig tartott a kivivott Buda várában a mámor: a szerelem és a diadal mámora. Az idő rövidségét kipótolta a szerelem és diadal nagysága.

Hanem ez a boldogság sehogy sem illett össze a huszárfőhadnagyi egyenruhával. «Egy egész babérerdőnél egy rózsabimbó többet ér.» Károly lemondott a kivivott férfi név dicsőségéről, azért, hogy asszony lehessen. (Mégis csak az asszony az erősebb!)

Ámde nagyon elszámította a dolgot, a midőn azt képzelé, hogy a katonai kötelékből csak így könnyedén ki lehet bujni egy – népviselet felöltésével. Egy tánczvigalomban, a hová ő is vesztére elment, ráismert egy tüzérkapitány M**y.

– Nini! hisz e hölgy valamikor a mi ütegünknél szolgált, mint huszártiszt!

E szóra rögtön elfogták s a József Bastion üregébe zárták. A főparancsnok itélete szigorú volt: «akár kém, akár szökevény az álruhába öltözött, főbe kell lövetni!» 48 óráig volt siralomházban.

Ez alatt azonban I** őrnagy és Sebess térparancsnok Kossuthoz siettek s elmondva előtte a regényes igaz történetet, kieszközölték tőle a kegyelmet, de azzal a föltétellel, hogy Károly vessen véget az egész idyllnek; vegye fel ujra az egyenruháját, s menjen vissza a zászlója alá.

Ekkor már elkezdődött a visszavonulás. Pestről Dorosmáig meg sem álltak. Ott a támadó ellenség kényszeríté őket Szegedre huzódni. Folytonos csaták közben vonultak Lugosig, onnan Facsetra, a hol az ellentől üldözve, átusztattak a Béga vizén. Itt végre elfogták őket s Aradra vitték. A magyar fogoly tisztek a kaszamatákba zárattak. A várparancsnok túlszigorú ember volt. Egy éjjel a lakosztálya alatti kaszamata felrobbant s a szobájából kirohanó generális belezuhant a tátongó mélységbe, a honnan a fogoly magyar ezredes, Szatmáry, hozta ki még élve; de a várparancsnok nem sokára sebeiben meghalt. Utánna Thun gróf jött Aradra. Ez emberségesebben bánt a foglyokkal. Megtudva, hogy «Károly» tulajdonképen «Mária» és hogy áldott állapotban van, kibocsátá őt a börtönből s megengedé neki, hogy magánszállást fogadhasson a városi mérnök, Herr Ádám urnál, katonai őrizet alatt. Innen felszállíták Pestre a Neugebäudeba, a katonai felebbezési törvényszék elé, a hol Reuschl alezredes-auditor és Katzel felebbezési tanácsnok kihallgatták s azzal ismét visszaküldték Aradra. Ott volt ismét katonai felügyelet alatt, míg el nem jött az idő, hogy az új várparancsnoknak bejelentse a fogoly azt az indokolt kérelmét, miszerint szintén fogoly «férjét» bocsássa ki egy napra, hogy ujszülött fia keresztelőjét megülhesse. A várparancsnok teljesíté a kérelmet s a két fogoly, apa és anya, együtt ünnepelhették meg fiúk keresztelőjét, két tüzérkáplár volt a keresztapa.

Három hónap múlva aztán a nőruhába öltözött foglyot Pestre vitték s innen Zimonyba szállították, onnan két katona kiséretében Sziszekre vitték, ahol aztán tudtára lett adva, hogy már most alá is út, fel is út! mehet szabadon, a hová tetszik – a horvát földön.

Egyenesen hazament a szülői házhoz Zágrábba.

El lehet képzelni azt a jelenetet, mikor a katonai hírrel koszorúzott leány egy kis csecsemővel a karján belépett az elhagyott otthonba.

Anyja, nővérei örömmel fogadták a megtértet; ámde volt egy bátyja, a ki az osztrák hadseregnél szolgált s Lombardiában harczolt Radeczky alatt, ez kegyetlen dühbe jött, midőn meglátta a hazatérő nővért; szidalmakkal halmozta el s ki akarta dobni gyermekestől a házból. De az anyai szeretet győztes maradt, a fiú haragját lecsillapították s engesztelődésre fordították a szenvedő nővér iránt.

De nem olyan könnyen ment az engesztelés a zágrábi lakósságnál. A hol Mária megjelent az utczán, szidták, gúnyolták, kővel, sárral dobálták, luggal leöntötték, míg végre az anyja elvitte a leányát Jellasich bánhoz s attól kért oltalmat. A bán elmondatta Máriával minden viselt dolgát s akkor azt mondta neki, hogy «honfitársainak semmi okuk sincsen ezért gyalázkodni, sőt inkább dicsőségül róhatják fel, hogy nemzetükből támadt egy nő, a ki a vitézség mezején ily hirnevet tudott kivívni». S azonnal kiadta horvát, német és olasz nyelven irott plakátokban a napi parancsot, melyben szigoruan megtiltatik a hazatért felkelőknek minden bántalmazása.

Itt azután három évig maradt Mária; de ismét visszakivánkozott Magyarországra s Győrbe ment lakni, a hol első házassága formahiba miatt felbontatván, ujból férjhez ment Pasché Gyulához, ki szintén hadnagy volt a szabadságharcz alatt, s élt vele zavartalan boldog házasságban 21 esztendeig, midőn férje meghalt.

Most itt lakik Új-Pesten a fiánál. Szegény sorban van és beteg. Nem panaszolja sorsát, nem alkalmatlankodik a hazafiak ajtaján, nem kéreget, nem dicsekszik az érdemeivel; csendesen megvonul.

Én sem indítok meg érette országos irgalmat, csupán annyit mondok, hogy talán mégis szép volna a magyar honfiaktól, ha ezt az emlékezetreméltó alakját a szabadságharcznak nem hagynák élte alkonyatán nyomorban elveszni.[3]

A SZATYOR.

(Életkép a múlt időkből.)

Az én kedves szülővárosomról kiván az én lelkem megemlékezni, annak is a legmagasabb tornyáról, a mire az én hitfeleim olyan büszkék, és a kollegium szatyráról, a mit ők olyan nagyon szégyenlettek.

Lesznek sokan, a kik nem is tudják, mi az a szatyor? Kivált mikor a «kollegium szatyráról» van szó. Bizonyosra veszem, hogy tíz olvasó közül kilencz «szatirá»-nak fogja olvasni ezt a szót.

Hát biz a szatyor nem valami elegáns bútordarab; azt nem viszik be a szalonba; nem akasztják fel a boudoir kandelábereire, az még nem is előszobaképes, azt még a konyhában sem engedi letenni a szakácsné, hanem kinn a pitvarban végez vele; a szatyor a kosarak nemzetsége között a pária.

Nem is kosárfonó készíti azt, hanem a gyékénykötő, a sömlyéklakó pákász, vagy a tömlöczlakó rab.

Egy hosszukás, öblös, gyékényből fonott alkotmány a szatyor, a feneke deszkával jól kibélelve; hasonlatos az indusok csónakjához. Közepén mind a két párkányán van egy-egy füle, a mi nagyobb biztosság okáért kötélből is szokott készülni s ez esetben bőrrel vonatott be, nem annyira a rokoko styl megtartása végett, mint inkább, hogy tovább tartson s az embernek a vállát ne törje olyan nagyon. A kik korán reggel járnak az utczán, találkozhatnak hébehóba egy ilyen szatyorral, melyet izmos mészároslegény czipel meggörnyedve, fél borjunyi tartalommal.

Hanem a komáromi kollegium szatyra ezeknél mind nagyobb volt, az volt a szatyroknak az apja. Az két emberre való volt. A két fogantyuján egy rudat toltak keresztül s annak a két végét a vállára véve, hurczolta a kollegium szatyrát végig a városon két mendikás diák. Mindennap lehetett őket látni délben 12 órakor a kollegium felé czafolva, estenden pedig onnan kifelé loholva, a rudra akasztott szatyorral.

Hanem elébb mondjuk el, hogy mi volt az a kollegium?

Büszke nagyzással nevezték így a komáromi hívek az ő hatalmas iskolájukat. Hatalmasnak mondhatom én azt, mind kivülről tekintve, mind belülről megitélve. A város legszebb részén, a szombati utczában, átellenben a kálvinista templommal, volt egy piacz nagyságú terület, az utcza felől szép rácscsal bekerítve. Az én nagy diák koromban e tágas udvar egy részét átalakítottuk botanikus kertté; a többi része még elég volt a szabad tornászat gyakorlatára. A telek mélyéből emelkedett ki a szép nagy emeletes épület, mely úgy volt megalkotva, hogy még a földindulásnak is ellenálljon, homlokzatán ez arany betűs felirattal: «MUSIS POSITUM» (a muzsáknak állítva). Az utczáról kövezett gyalogjáró vezetett a márványlépcső bejárásáig, melyet vasajtó zárt el.

Volt mit őrizni a vasajtónak. Nagyszerű könyvtára volt a kollegiumnak, még muzeuma is volt; elektrika masina, barometrum, kitömött állatok, ócska fegyverzetek, természeti ritkaságok bámultattak benne. A falakon pedig derék hazafiak arczképei voltak felfüggesztve, mellé a nemesi czimereik; egy Csejtey, egy Töltéssy, egy Csajághy, egy Szarka, valamint a legelső komáromi prédikátor s a legelső professor képei.

Egy professor tanította a logikát, poézist, retorikát; egy conrector a syntaxist, egy subrector a grammaticát; két rector az elemi tudományokat, két tanító foglalkozott a leány iskolával, melynek külön bejárata volt a másik utcza felől.

A professornak volt hétszáz forint fizetése (annyi, mint egy másodalispánnak) azonkívül külön ház a számára, veteményes kerttel, a búcsuztatókért illendő díjazás és a priváták. A mi jót tudok, mind ott tanultam én ebben a kis házban. A többi tanítóknak is rendesen kijárt a fizetésük, mely meghaladta egy szolgabiró fizetését abban az időben.

Az ecclesia gazdag volt. Azok az arczképek ott a bibliothékában mind megannyi jóltevő hagyományozót örökítenek meg, kik alapítványokat tettek tanítók fizetésére, jól tanuló fiúk ösztöndíjazására. A Szarka-stipendium volt harminczhárom forint; ezt az első latin osztály legjobb tanulója kapta: a grammatista; a Töltéssy-fundátió már húsz ifjúnak biztosított fejenkint ötven forintot a felsőbb iskolákban; legnagyszerűbb volt a Csejtey-alapítvány, mely a két legkitünőbb logikusnak adományozott egyenkint százötven forintot, azzal a meghagyással, hogy tanulmányaik folytatása végett a debreczeni főfő-kollegiumba zarándokoljanak.

Azonkívül volt a persely, mely vasárnapon, ünnepnapon, délelőtti istentisztelet alatt egészen, a délutánin félig telve rézpénzzel szokott hazakerülni a vicecurator gondos kezeibe.

De mindezek fölött a legbőkezübb patronus, a legbiztosabb fundus, a legjobban hypothékált kapitális volt a szatyor. Az a szegény, szégyenkedő szatyor. Ez az özvegy asszony olajos korsója, ez a népmesében divó «terülj meg abrosz» tündér varázsszere.

Az összes tanári kar (a logika professorának kivételével) a «mensa ambulatorián» élt. A «vándorló asztal» legrégibb ősintézményeink közé tartozott. Nem is lehetett akkoriban máskép.

Subrector, conrector, két rector, két leánytanító, mind együtt étkezett egy közös szobájában a kollégiumnak. Minden nap más háznál főztek a számukra. Némely házra kétszer is került a sor (de többször nem) egy esztendőben. A megelőző napon egyházfi uram, nagy elefántcsont fogantyús, rezes végü spanyolnád botjával megjelent a sorra következő háznál, bejelentve a háziasszonynak, hogy holnap ide jön a szatyor.

Annak kifogás nélkül mindenki engedelmeskedék. Másnap volt nagy sütés-főzés a konyhában, mintha névnapi lakomához készülnének. Minden asszony azon volt, hogy kitegyen magáért. Hej, de sokszor irigykedtem gyerek koromban a tanító urakra, mikor a drága jó dorongos fánkot, a barátfülét a szatyorba pakolták, én meg nem kaptam belőle. Négy fogás étel került a szatyorba, mely szép fehér sávolyos abroszszal lett kibéllelve, abba rakták a tálakat, fazekakat, annyi tányért, a hány az ételszám a vendégekével sokszorozva; evőeszközökről, poharakról az ecclesia gondoskodott. Tizenkét órára pontosan készen volt minden étel, úgy hogy mikor a Szent-András tornyában az utolsó harangszó elkondult, már akkor a két dárdás ott robogott be a telt szatyorral a kollégium vaskapuján.

Az előkelő családok természetesen egymagukban állították ki az egész ebédet, a kisebb tehetségü hivek, hajósok, superek, szekeres gazdák, fullajtárok, halászok, kertészek, ketten, sőt a szegényebb sorsuak hárman-négyen is járultak hozzá, felosztva a szomszédok közt a készítendő ételeket, úgy hogy az egyik szolgáltatta a tejfeles gombóczlevest, a másik a töltött káposztát, a harmadik a hurkát, kolbászt, a negyedik az uborkát hozzá. Mikor pedig a halászok küldték az ebédet, akkor csak kétféle volt: paprikás halászlé, meg turós csusza, de ez volt az igazi «karácsony».

Így voltak a mi tanítóink ellátva napról-napra, évről-évre a legizletesebb jó magyar ebéddel, nem volt rá semmi gondjuk, csak a kész terített asztalhoz kellett hozzá ülniök. Mindenki azt küldte nekik, a mi legjobb volt a háznál. Meg is voltak vele elégedve.

De legbámulatraméltóbb volt a szatyorhordó dárdások önmegtagadó abstinencziája, a kik a pompás ételszagot szimatolva, megállhatták, hogy holmi defraudátióra kinálkozó alkalmat fel ne használjanak, pedig lám a szatyron nem volt Wertheim-lakat.

Csak egy példátlan esetet jegyez fel a krónika, hogy egyszer a dárdások az aprószőlős metéltről a piritottját utközben leették. Nem tudom igaz-e? de ez általánosan elterjedt hirnél fogva soha többet az asszonyok aprószőlős pirított metéltet a tanítóknak nem küldöttek a szatyorral.

Hanem hát, mi tűrés tagadás? csak szégyenlendő intézménynek tartottuk bizony mi ezt a «vándorló asztalt» az ecclesiában. A más felekezeten levő atyafiak gúnyoltak bennünket, hogy mink egész ecclezsiástól sorba tápláljuk a tanítóinkat, mégis milyen soványak! Lám ők a maguk professorainak semmit sem adnak, mégis milyen kövérek! Az igaz, hogy a derék Benediktinus director negyedfél mázsát nyomott testi alakjában, s még volt két testvére, mind a kettő benczés igazgató-tanár, a kik még tekintélyesebb termettel büszkélkedtek. Ellenben az nagy szégyen volt, hogy a mi tanítóink olyan ösztövérek.

No de majd egyszerre kivágjuk mi a tromfot!

Még egy másik patriárkális intézményünk is volt, az Ur vacsorájához való kenyér és bor szolgáltatása. Ez is ingyen adományból került ki. Hát hiszen a mi a kenyeret illeti, az csak könnyü szerrel nyerhető volt a sütőnéiről hires Komáromban; de sokkal nehezebb állapot volt a borral. Boros pinczét csak nagy urak tartanak, meg a korcsmárosok. Az utóbbiak között nem volt kálvinista, az elsőbbek pedig, ha ajándékba adtak bort, az olyan volt, hogy annak az italából a jámbor hivőnek csakugyan eszébe jutott Idvezítőnknek ezen mondása: «Éli, Éli! Láma szabaktáni!» melyet az eczettel való megkináltatás után hallatott.

Hát hogy ha mi, férfi-nemzet, panaszkodtunk volna a miatt, hogy az urvacsorai aranybillikomból ilyen rabvallató borral kell a mi Urunk Idvezitőnk emlékét megünnepelnünk, abban nem lett volna semmi feljegyzésre méltó; ámde az ellenkező fél, az asszonyi nemzet volt az, a kinek megesett rajtunk a szive: egy szép napon, az én megboldogult anyámnak a házánál, ki már akkor özvegyi gyászköntösét viselte, gyültek össze a város hithű asszonyságai s kiki magával hozván megtakarított háztartási pénzét, összeadtak egy akkora summát, a melynek a kamatjából azontúl örök időkig igaz hamisítatlan bort lehetett vásárolni a sátoros ünnepek, az új kenyér és új bor alkalmával osztogatott urvacsorája számára.

Ezeknek a körülményeknek az előre bocsátása után teljesen érthető lesz, hogy az én időmben a komáromi kollégium volt a felvidék Mekkája, a hová nem csak a megyebeli fiatalság, de a szomszéd Pozsonymegye és akkor még erősen német Fő-Pozsony városának ifju nemzedéke is begyülekezett. Azok a jeles német fiuk is tanultak magyar nyelvet és igaz hazaszeretetet; mint a Zsigmondyak és a Grisszák.

A komáromi kis-kollegiumból kerültek elő sok nevezetes tudósok és irók, a kiknek sorában fölemlíthetem Katonát, Péczelyt, Hetényit, (a hétszer pályadíjazott akadémikust) Tóth Lőrinczet, Beöthy Zsigmondot, Kalmár hires prédikátort. Magam sem huzom le a fejemet az asztal alá. Bizony jól osztották ottan a tudományok égi malasztját s helyet megálló ember lett ottan még a legutolsó sereghajtóból is.

A «musis positum» épület szellemfénye szétragyogott az egész felvidéken.

De nem csak az volt a nagy érdeme a komáromi kollegiumnak, hogy az országnak neves tudósokat adott, hanem hogy magának a városnak a népességét is a legszebb míveltségi fokra segítette. Nem volt olyan alacsony sorsu ember a gyülekezetben, a ki a Hübnerből a bibliai történeteket, a Hármas Kis-Tükörből Magyarország földrajzát, történetét, az erkölcsi élet szabályait, számvetést és a mi fő dolog, a vallástanító kátét könyv nélkül nem tudta volna. A mi pedig a zsoltárok éneklését illeti, abban nagy hire volt az én felekezetemnek. Hát még az a szép kántus! Harmonia nélkül halottat örök nyugalomra nem kisértek a temetőbe. Mikor pedig jöttek az egzámentek, azokra a diákok úgy hivogatták, házról-házra járva a tisztelt publikumot, mint most egy concertre.

Ekkor jelent meg előttünk a nagyravágyás denevérszárnyu angyala, a kit, ha jól tudom a gnosztikusokból, Astarothnak hivnak.

Volt minekünk a század elején igen szép templomunk, szemközt a kollégiummal.

Valahol megirtam én e templom keletkezésének a történetét, mert még százegy év előtt nem volt ám szabad kulcsos Komárom városában templomot építeni a reformált hitüeknek.

Százegy esztendeje annak, hogy meg lett engedve.

Akkor a nagy «rácz temető» téren összegyültek a férfiak, asszonyok s elhozták az összegyűjtött siklusaikat a templomépítésre: a férfiak levagdalták mentéikről az ezüstgombokat, a mentekötőket, a nők leszedték arany fülönfüggőiket, kösöntyüiket és násfáikat, s mind egy halomra rakták. Így támadt az új templom költsége. Valamennyi iparos mind ingyen dolgozott rajta.

S a templom szép tágas volt, két sor oszloppal a közepén, három nagy karzattal, pompás orgonával, aranyos szószékkel. Elfért benne ülve jó kétezer ember. Hiteles számadatot mondok. Bizonyos vagyok felőle. Grammatista diák koromban én nyertem el a 33 forintos stipendiumot, s azt nekem a vasárnapi persely gyűjteményében adták át. A perselyben csupa krajczáros volt: egy krajczárt tett bele a városkapitány és a koldus egyformán; a koldus is adakozott, csak a katonák voltak adómentesek. Innen tudom hitelesen, hogy kétezer ember ült a templomunkban.

S minő népek voltak azok! Most is büszkeségtől tágul a keblem, ha rájuk gondolok. A kormányosok és hajóslegények, a szekeres gazdák sötétkék mentékben, a molnárok világos szürkében, a takácsok füzöldben; és mind valamennyi megrakva három sor filigránmunka ezüstgombbal, egyik válltól a másikig érő nehéz ezüst mentekötő lánczczal. Hát még az asszonyi nemzet! Azokban a suhogó selyemruhákban; a csipkés főkötőkkel, hímzett kötényekkel; a lányok zsiráf fésükre föltüzött kontyokkal, nagyvirágu dudoros réklikben a nép pompájának összesége volt az, idegen divatnak még csak hire sem volt. A ki kalapot tett a fejére, asszonyszemély, azt dámának hítták s nem beszéltek róla fényes nappal.