Part 23

– Teringettét! Milyen termet! Micsoda tüzes szemek! Ezekkel egy ördögöt meg lehetne téríteni. Eh! Mondja ön annak a hölgynek, hogy én szenvedélyes szivarozó vagyok.

– Hisz az a hölgy is az: épen azért nem kap helyet sehol a dámenkupékban, mert nem tudja nélkülözni a szivarozást, ott pedig nem engedik meg neki.

– A menykőbe! Akkor ez egészen nekem való utitárs. Szivesen látom.

A hölgy bejött, valami köszönetformát rebegett. A kalauzzal elhelyezteté az utitáskáját, meg a hosszúnyelű en tout castját s leült az ajtó melletti szegletbe. Hosszú keztyűi voltak s divatos aranyláncz karpereczei, lecsüggő golyókkal.

Harmadikat csengettek, a mozdony fütyült, a vonat megindult, a kalauz sorrajárta a szakaszokat, keresztülcsikkentve az utijegyeket, azután betette az ajtót.

Egyedül maradtak. Egy fiatal hölgy és egy fiatal úr.

A hölgy barna volt, fekete szemekkel, az úr szőke, tengerszinszemű.

A hölgy elővett az oldalán lógó táskából egy szivart, a legvastagabb regáliákból; a szájába dugta s az úti tűzszerszámmal rágyújtott.

– Szabad kérnem. Mondá az úr, ki egyelőre a czigarettánál kezdte.

– Tessék! szólt a hölgy, az égő szivart tűzcsókra nyujtva.

Azzal füstöltek versenyben.

– Nagysám Bécsbe utazik?

– Nem. Tovább.

– Talán Párisba?

– Még annál is tovább.

– Tán épen Londonba?

– Nem. Én New-Yorkba megyek.

– Ah! Ez nevezetes találkozás! Én is épen oda utazom.

– Akkor egész odáig együtt utazunk.

– Ez nagyon kellemetes. Üzleti ügyben méltóztatik?

– Nekem üzleti ügy. Szerződésem van egy amerikai impreszárióval.

– Ah! Nagysám művésznő? Ez nagyon érdekes.

– Igen. Az vagyok.

– Az operai téren.

– Nem, uram.

– Tehát a koreográfia mezején?

– Az sem.

– Talán hát a magasabb régiókban? Lóháton, vagy épen a sodronykötélen? A levegők királynéja?

– Olyanforma. Én vagyok a «Magneta».

– Ah! Ezért volt hát olyan ismerős az arcza! Most már egészen otthon vagyok.

E közben a fiatalúr egész közel huzódott a szép hölgyhöz.

– Ugyan mondja meg kegyed nekem, bájos Magneta, mi annak a titka, hogy ön ott függ a levegőben, semmihez sem támaszkodva, semmi sodronyhoz sem kötve, fejjel lefelé fordul, majd a földtekét kirugja a lába alól s ott marad a semmiben?

– Hja uram, ez az én művészetemnek a titka. Ezt én el nem árulhatom, mert én ebből a titokból tartom fenn az existencziámat.

– De hátha én ezt egy egyenértékű titokkal váltanám be.

– Az már más volna.

– Lássa, nagysám, mi egész Európán és az Oceánon így utazhatnánk keresztül, mint férj és feleség. Én viselném kegyednek minden kiadását, teljes ellátását és az utiköltséget.

– Hát ez nem megvetendő ajánlat. Hanem elébb én nekem kellene tudnom, hogy ön kicsoda, micsoda? Mert mindenféle emberrel én viszonyba nem léphetek.

– Hogy kicsoda, micsoda vagyok? arra feleljen meg a tárczám.

Ezzel kivette a fiatal úr a bőrtárczáját, végig pergetett az ujjaival a hölgy előtt egy bankjegy csomagot, mely lehetett száz darab ezres.

– Ez már meggyőz, mondá a szép hölgy s kivette a szivart a szájából. Tehát úgy utazunk, min monsieur és madame.

– Megengedi nagysám, hogy behuzzam az ablakfüggönyöket?

– A hogy önnek tetszik.

Mikor ez megvolt, azt mondá a gavallér:

– Megbocsát nagysám, – ha én itt most átöltözködöm.

– Nem fog zsenirozni.

Az ifju úr elővette az utitáskáját s aztán kiszedett belőle egy – jupont, egy alsószoknyát, egy tricot-taillet, egy fichut, egy fauxcolt, egy ruhaderekat, egy turnürt, egy pár könyök-keztyüt, meg egy fejdisznek való capottot, chignonnal együtt.

Ezeket mind felszedte magára (természetesen a férfiruhákat előbb lerakva). Végül egy kissé ki is puderezte az arczát s finom kinai festékkel pirossá tette: nem lehetett rajta észrevenni a borotválást.

– Van önnek valami oka erre a maszkerádra? Kérdezé a szép hölgy.

– Egy kis okom. Ezek a bankjegyek sirnak.

– Értem; ki akarja ön kerülni, hogy valami személyleirásba beleilljék.

– Csitt! Ha New-Yorkba megérkezünk, tizezer forintot ajándékozok önnek a titoktartásért.

– De már most egy kis baj lesz. Mondá a hölgy. Ha Bécsbe megérkezünk, vagy még hamarább is, ha a kalauz bejön: látni fogja, hogy itt egy úr és egy asszonyság helyett két dáma van s ez egyszerre gyanut fog nála kelteni. Nem jó volna, ha én meg most átöltözködném férfinak?

– A lelkemből beszél, szép Magneta!

– Az ön ruhái épen jól illenének én rám.

– El vagyok bűvölve az eszme által.

– Hát kérem, forduljon addig az ajtó felé, a mig átöltözöm. A kalauz be ne találjon jönni. Nagyobb csalódás kedvéért oda kölcsönözném önnek a karpereczemet.

– Köszönöm, nem szeretem a lánczot a kezemen, még ha aranyból van is.

A delnő rövid időn készen volt az átalakulással: tökéletes fess gavallér lett belőle.

– Már most visszafordulhat ön.

Az úr el volt ragadtatva. Azt mondá az átöltözött hölgynek:

– Most már senki sem fogja mondani, hogy nem vagyunk férj és feleség. Én a feleség, kegyed a férj. Tökéletes a csalódás.

– Már most hát mondja meg kegyed, szép tündérnő, miután nincs közöttünk többé titok, hogyan lebeghet a levegőben a bűbájos Magneta, minden támasz nélkül?

– Azt én nem tudom önnek megmondani, mert magam sem tudom. – Hanem mondok önnek valami más titkot, a mi önt érdekelni fogja. Én nem vagyok Magneta kisasszony, hanem vagyok a budapesti rendőrségnek detektivje; a ki azért jött ide, hogy önnek a gallérját megcsipje s elvezesse Fortuna – de nem az istenasszony – ölelő karjai közé. És már most csakugyan kölcsönözök önnek egy pár karpereczet: csakhogy nem aranyból.

Pozsonynál aztán szépen kiszállt az ifju szerelmes pár, egy úr és egy asszonyság; csakhogy nem karonfogva, hanem egyik a másikat nyakonfogva.

PULVIS ET UMBRA SUMUS.

(Isa por ees chomuv vogmuk.)

Az «Isten kertjében» jártam. Ezzel a szép névvel ruházták föl a temetőt.

Mikor az ibolyák nyilnak, ki szokunk menni a leányommal a kerepesi temetőbe: a «mieinknek» a nyugvó helyéről gondoskodni, hogy tavasztól őszig nyiló virág legyen rajtuk; a legelsőt magunk viszszük oda: az ibolyákat. Ők azt szerették nagyon.

A kapubejáratnál van egy ház, melyben a megrendeléseket elfogadják. A hivatalszoba mindig tele van: három kanczellista meg egy főnök alig bir eleget tenni a kegyeletes óhajtásnak.

Mikor a magunk ügyét elvégeztük, az irodafőnök valamit sugott a fülembe.

– Az élő költők gondolnak-e a megholt költőkre?

Bátran mertem azt felelni, hogy bizonyosan gondolnak.

Erre aztán a derék hivatalfőnök elővette a maga lajstromát.

Neki is van katalogusa, a hogy a bibliothekariusoknak szokott lenni: melyik szekrényben, melyik fiókban található ez és amaz iró «összes munkáival».

Csak az az egy külömbség, hogy a melyikünk egyszer egy országos bibliothekába belekerült: az ott aztán a napok végéig ott marad; ott lepheti a por; de nem úgy ám a kerepesi nagy antiquariatusban.

– Nézzen ön ide: – Garay János, – Obernyik Károly, – Papp Endre, – Sztrokay, – Vahot, mind a Numero VIII. táblában elhelyezve. – Harmincz esztendő eltelt. – Rendszabály következtében harmincz év multán a parczellák új mivelés alá kerülnek. – Nem lehet máskép. – Sok a halott. – Nincs hely. – A régiek helyt adnak az ujaknak.

– S mi történik a régiekkel?

– Azoknak a maradványai egy közös sirba lesznek eltakarítva.

– A fölmondás már megtörtént. – Folyó évi november elsejéig lehet gondoskodni. – Azontúl a rubrikában levő költők mind egy sirba lesznek hányva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát az Isten kertjének is van «ugar» része!

Végig jártunk benne.

Szép dolog meghalni, de elfeledtetni még szebb.

A halmok elsimultak már, a sirkövek félredültek: az irást benőtte rajtuk a sárga tarjag. Jobb is, hogy eltakarta, legalább nem olvashatni rajtuk: «Örök nyugodalmat.» (Harmincz esztendeig.) – «nemzetének büszkesége.» (Ki tud róla?) «Él sziveinkben.» (Hol a szivek?) A tavalyi labodaszárak közül egy vas sirkereszt áll ki, de azon a Jézus alak már veres a rozsdától s arcz nem látszik rajta. Egy-egy loboralaku vén életfa védi még a maga halottjának az emlékét, megkapaszkodva a gyökereivel a pázsitban. Majd azt is kivágják. Egy behorpadt sir mellől kirohadt már a keresztfa; a kő is kidült mellőle, a ráültetett liliomok is (vándorló virágok!) elszöktek mellőle erre-arra, hanem azért még tavaly halottak napján láttam a fejénél elhelyezve egy koszorut s annak a közepében egy égő mécsest. – Erre még most is emlékezik valaki! Ezért még most is dobog egy szerető sziv.

Micsoda szeretet lehet az, mely tartósabb a kőnél, vasnál, hűségesebb a liliomgyökérnél?!

S a jövő halottak napján már ki lesz hányva innen a nagynevű halottak sirköve s a névtelen halott mécseskéje egyaránt. Kell a hely az új beköltözőknek.

Csak harmincz esztendeje mult.

Garay János, a Kont ballada irója: a kinek hősi költeményeit minden szinpadon, minden díszünnepélyen szavalták; a kinek Háry Jánosát minden iskolában és minden úri teremben emlegették; a kinek emlékére nemzeti gyüjtés indult meg nagy sikerrel. – Por és hamu.

Obernyik Károly. Az akadémiai pályadij nyertese, «Brankovics György» szerzője; a «tizek» egyike. – Por és hamu.

Papp Endre, Sztrokay, Vahot: koruknak nagyhatásu kedvenczei; munkás férfiai a nemzeti ujjáébredés korszakának. – Por és hamu.

Hiszen az, hogy por és hamu vagyunk, nem bánt: jól van így; de hogy nem hagynak bennünket nyugodtan ott aludni, a hol por és hamu lettünk: ez fölháborít.

Azt mondjátok: «Omnes eodem cogimur.» (Hisz mind oda csikartatunk.)

Miért kellene külön sors a poétáknak? Van nekik valami kiváltságuk a halál után?

Igenis van!

«Mi», a kik egész életünket arra áldoztuk, hogy a hazai nyelv, közmüvelődés, a nemzetiség diadalra juttatásához fejünknek minden gondolatjával hűségesen szolgáljunk: követelhetjük azt, hogy ezekkel a mi kifáradt koponyáinkkal holtunk után ne gurigázzanak.

A legközelebb sorra került költőtársaim hamvainak védelmére szót emelhetnék én azon testületeknél is, melyek pályatársi viszonyban állnak az elhunytakhoz. Felhivhatnám a magyar akadémiát, a Kisfaludy-társaságot, a Petőfi-társaságot; az irók és művészek körét, az «Otthont», hogy dicső emlékü elhunytaink hamvainak tisztességes elhelyezéséről gondoskodjanak, s hiszem, hogy azt meg is fogják tenni. De én nem ide folyamodom, hanem egyenest Budapest főváros közönségéhez, képviselőtestületéhez és tanácsához. Kiáltok sürgető szóval: «hagyják békével aludni a «nemzet napszámosait!» Ha egy parczelláját az Isten kertjének ujra beültetjük, ne ássuk fel azt a helyet, a hol a szellem bajnoka nyugszik; mert annak még a pora is fáj! De hozzuk meg azt az áldozatot a kegyeletnek, hogy a hol egy költő, egy művész sirkövének füzfájára találunk, azt ott hagyjuk tiszteletben a századok századáig, s nem bántjuk sem a sirkőt, sem a fűzfát!»

Hiszen egy új sirveremnek az ára csak száz forint. S száz forintot talán megér egy költő, egy művész még holta után is.

A BUDAPESTI SAMARITÁNUSOK.

Husvéthoz egy hétre vasárnap a főváros valamennyi keresztyén templomaiban, katholikus és protestáns papok egyértelmüleg erről a textusról fognak egyházi szónoklatokat tartani.

«Máté evangéliuma X. részének 25-ik és következő versei.»

Ezek tartalmazzák a szentirás egyik legszebb legendáját, melyet világi irók túl nem szárnyalhatnak soha.

Egy törvénytudó azt kérdi Jézustól, mely uton lehet a mennyországba bejutni? Jézus idézi a törvényt: «Szeresd az Istent teljes lelkedből – és szeresd a felebarátodat, mint saját magadat.»

«De ki légyen az én felebarátom?» kérdezi a farizeus.

Erre a Megváltó mond neki egy történetet.

Egy utazót, a ki Jeruzsálemból Jerikóba vándorolt, útközben megtámadnak a rablók, mindenéből kifosztják, s magát nehéz sebekkel elborítva, ott hagyják az út közepén.

Arra jön egy papi ember: félretér az útból, kikerüli a sebesültet és ott hagyja fetrengeni.

Azután jön egy levita, meglátja a sebesültet: kitér előle s engedi kinlódni.

Utoljára jön egy Samaritánus, az könyörül a sebesültön, fölteszi a lovára, bort és olajat tölt a sebeibe, s aztán elviszi magával a vendégfogadóba: ott ápolja mig életre tér. És aztán pénzt ád a fogadósnak, utasítva őt, hogy a sebesültet ápolja tovább; ha elfogy a pénz s több lesz a költség, visszatérett azt is meg fogja neki téríteni.

«Már most e három ember közül melyik volt a sebesültnek a felebarátja?» kérdezi Jézus.

«Bizonyára a Samaritánus volt az.»

«Tehát eredj és tégy hasonlóul: akkor megtalálod az utat a mennyországba.»

… Milyen fenséges, és mennyire igaz képlet ez! Minden szó Isten szava benne: az alapgondolat az egész emberiségé.

S a mi legmegragadóbb, az, hogy a Megváltó épen egy Samaritánust választott e legenda hősének.

Ez volt a leggyülöltebb faj Palæstinában: a Samaritánus; a ki nem ment el Babylonba a fogságra, a kinek meg volt tiltva az igazhivőkkel egy tálba mártani, a kinek nem volt szabad az ő templomukba belépni, az ő falujokban meghálni, az ő leányaikat feleségül venni: a megvetett, a kitaszított testvér.

És Jézus azt mondta: «ez a te felebarátod; mert irgalmat cselekedett a nyomorulttal, s mikor megszabadította, nem kérdezte tőle, hogy mely nemzetségbe való».

S a Megváltó ezen szavai óta a «Samaritánus» név egyértelmü az irgalomtudóval, az emberszeretővel. Erről fognak szónokolni a szent helyeken husvét utáni úrnapján.

S ugyanekkor egész délig nyitva lesznek a templomok, s azoknak az ajtajában Budapest hölgyei a társadalom minden osztályából, könyöradományokat fognak gyüjteni az ájtatos közönségtől, a budapesti Samaritánus egylet számára.

Mi az a Samaritánus egylet Budapesten?

Megmentője az útfélen hagyott nyomorultaknak.

Mert nincs nyomorultabb teremtése a kerek világnak annál a szerencsétlen embernél, a kit a kórházból kibocsátanak – meggyógyultan.

Addig, a mig beteg volt, meleg szobája volt, ápolták, táplálták, jó szót adtak neki, még az álmát is őrizték; mikor aztán elmultak a lázak, a sebek begyógyultak: ki kell mennie a világba; mert a hely kell új betegnek. S a felgyógyultra nem vár a világban sem meleg szoba, sem meleg sziv; ott áll rokontalan, hajléktalan, öltözetlen, a hideg ég alatt. – Nyár volt, a mikor a kórházba felvették, s zordon tél idején bocsátják el onnan, ugyanabban a szellős köntösben, a mit magával hozott. Kijön féllábbal, nyomorék lett, munkaképtelen. Értelmes, tanult hivatalnok volt, azt a hivatalt a betegsége alatt mással töltötték be. Ajtóról-ajtóra jár, sehol sem fogadják: lábbadozó beteg számára nincsen alkalmazás. Talán van otthona valahol vidéken: de egy fillérje sincs az útra, gyalog utazni meg nincs jártányi ereje. Koldulni meg nem tud, szégyenli, de nem is szabad, mert befogják érte, mint csavargót.

Ezeknek sorsát enyhíteni alakult meg tavaly a Samaritánus egylet. Dr. Müller Kálmán, a fővárosi kórházak igazgatója, kinél tudományos praxis az emberbaráti sziv tapasztalataival testvéresült, indítá meg e nemes mozgalmat, melynek vezetését a legnemesebb szivü úrhölgyek egyike, gróf Szapáry Gézáné vállalta el.

Ezek a Samaritánusok gondoskodnak róla, hogy a kórházból elbocsátott felgyógyult Lázároknak az első kilépés a világba lehetővé legyen téve. Adnak nekik meleg öltözetet, a sántának műlábat, a tracheotomiával megszabadítottnak ezüst légzőcsövet; annyi pénzt, hogy egy ideig meleg ételt, fekhelyet szerezzen magának, a mig munkájával kenyeret találhat; utiköltséget, hogy hazavándorolhasson.

«Ezek a te felebarátaid!» Mondá az Idvezítő. «Eredj és tégy úgy, miként ők!»

… Erről fognak husvét utáni vasárnap (ápril 12-ikén) Budapest templomaiban a hitszónokok prédikálni: ezeknek fognak Budapest legkegyesebb hölgyei a templomajtókban könyöradományokat gyüjteni.

«Eredj! És tégy hasonlatosképen!»

ÚJ FÖLDESÚR.

(Kiegészités az «ab invisis»-hez.)

Épen az ab invisis utolsó czikkét irtam; korán reggel nyolcz óra volt, mikor a szolgálattevő-lélek jelenti, hogy itt van egy úr, a ki beszélni akar velem: ime a névjegye.

A névjegyen ezt olvasom: «Csáky András.»

Ez magyar nemesi név: – magyar nemes nem jár 8 órakor látogatóba – Budapesten.

– Kérdezd meg a tisztelt úrtól, hogy mi tárgyban akar velem értekezni.

– Kérdeztem már, de olyan nyelven beszél, a mit nem értek.

– Akkor küldd be.

Egy középtermetü szikár férfi jön be az ajtómon s franczia nyelven kiván jó reggelt.

– Miben lehetek szolgálatjára?

Elmondja, hogy ő Csáky András; nem magyar, hanem lengyel nemes; nem beszél, csak francziául, meg lengyelül, németül keveset.

– Hát maradjunk a francziánál. Miben lehetek szolgálatjára?

Az én látogatóm előadja, hogy ő lengyel nemes; velünk magyarokkal nagyon rokonszenvez: egész családjával idejött Budapestre. Itt azonban senki ismerőse nincsen. Engemet ismer a munkáim után, a mik lengyelre le vannak fordítva, ezért fordult egyenesen hozzám.

Ezt a bevezetést már többször hallottam.

Eszembe jutottak az Árpád fiam vak festői.

– Tehát valami segítségre volna önnek szüksége.

– Igen is: önnek a segítségét veszem igénybe, a kiről tudom, hogy a lengyeleknek olyan jó barátja.

Én már elkezdtem a tárczám után keresgélni.

– És mi volna az a segítség, a mit én nyujthatnék önnek?

– Arra kérem önt, hogy utasítson ön engem Budapesten egy olyan prókátorhoz, a ki engem nem fog megcsalni.

Ne adj’ Isten! Ez jól kezdi.

– De hát minek önnek egy olyan ügyvéd Budapesten, a ki önt nem csalja meg?

(Ez csakugyan új motivuma az idegenek forgalmának fővárosunkban.)

– Hát mert én akarok vásárolni itten valami jót.

(Az persze az én hibám, hogy a franczia szólásmódot nem értettem meg jól.)

– Valami jót vásárolni? De hisz, uram, az itt nálunk egészen szokatlan valami, hogy valaki, a ki valami jót akar vásárolni, ügyvédet hordjon magával.

– Hát én félek, hogy rászednek; mert nem tudok sem magyarul, sem németül; csak francziául, meg lengyelül.

– De ne féljen ön e miatt, uram, egy csöppet sem! Legyen nyugodt. A mi boltosaink mind tudnak francziául. S akár bőröndöt, akár úti bundát akar ön vásárolni, nem csalják azok önt meg, ha ügyvéd nélkül megy is a boltjukba.

– De én nem bőröndöt vagy lábzsákot akarok venni az utra; hanem egy nagy nemesi birtokot akarok vásárolni és itt letelepedni.

Ekkor világosodtam aztán fel, hogy kivel van dolgom!

– Tessék leülni a kanapéra!

Azonnal megirtam az ajánló levelet egy hires parlamenti czelebritáshoz, a ki a mellett jóhitelü ügyvéd s átadtam a látogatómnak. Megköszönte, eltávozott.

Azóta néhány hét elmult.

Ma ismét reggel 8 órakor behozzák a látogató jegyét.

«Csáky András.»

A találkozásnál egy levelet nyujt át attól az ügyvéd barátomtól, a kinek ajánlottam az ügyét.

A levélben azt tudatja velem a barátom, hogy a lengyel nemes úr a tegnapi napon lett hivatalosan beiktatva a szép, nagy nemesi birtokba Tápió-Bicskén, melyet a Bicskey-családtól vásárolt meg örök áron.

Én gratuláltam hozzá a látogatómnak.

Ő megköszönte nekem, hogy olyan becsületes ügyvédhez utasítottam; nagyon meg van elégedve a vétellel. Azzal lengyel szokás szerint megcsókolta a vállamat, megszorítá a kezemet s biztosított róla, hogy mind ő, mind a fiai igaz jó magyar hazafiak fognak lenni. Segítse őket az Isten!

… Hát ilyen kellemetes csalódások is vannak az ab invisisben.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kincseket ád Gálén, míg Justinián becsülést ád.]

[Footnote 2: Az egyszeri legátus ünnepi prédikáczióhoz készülve, hogy a publikum látását megszokja: fazekakat rakott maga elé, azok előtt szépen el is mondta a szónoklatát. De a gyülekezet előtt belesült. Erre mondá neki a pap: «Szállj le Fülöp: nem fazekak ezek itten.»]

[Footnote 3: Most már vége a történetnek. A vitéz amazon, a hős huszárhadnagy kiszenvedett. Ez évben tették le örök nyugalomra, zeneszó és katonai parádé nélkül.]

[Footnote 4: Csokonay «Békaegérharcz»: «Hogy rajta ily stikk esett.»]

TARTALOM.

Kétszer kettő – négy 1 A női honvédhadnagy 52 A szatyor 63 Petőfi eszmecsirái 73 A legdrágább öltöny 88 A nagyapa várkastélya 92 Csel-Csal 97 Szent Antal generális 105 Brazil Heliogabálné asszony férje 111 A béka 119 Vén emberek nyara 128 Majmuna, az álomtündér 153 Hej mikor még mi zöldek voltunk! 160 Soha sem egyedül 166 Elizianna 174 Boszú a túlvilágon 183 Szinán basa 191 A glorias hölgy 197 A régi szép restaurácziók 204 Szél Gáspár utódai 209 Hányféle a becsület? 213 Az új szőlővész, «Anekropólisz» 216 A magyar thea 220 Az én druszám 224 A két póluson 228 Levél a «Pesti Hirlap» szerkesztőjéhez 231 A skrlje-dlniczai kariatidák 236 Bűn-e az embernek saját feleségét megcsókolni? 241 Házasság éhségből 247 Babszemek 271 Bécsi dolgok 307 Az én birói hivatalom 315 A névtelen társaság 319 A hét nemes 322 A mándrucz király 328 Egy úr és egy asszonyság 333 Pulvis et umbra sumus 338 A budapesti samaritánusok 342 Uj földesúr 345

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |nagy Oroszországban! |nagy Oroszországban!»

40 |legmagasabb íntézkedéseiben |legmagasabb intézkedéseiben

45 |Most azut n |Most azután

54 |öcsécském! üdvözlé |öcsécském!» üdvözlé

60 |Égy éjjel |Egy éjjel

75 |e költemény meg-rására |e költemény megirására

99 |lehetségének kifejlett voltát |tehetségének kifejlett voltát

99 |érzületének alapszinezézét |érzületének alapszinezését

100 |én bízonyára |én bizonyára

100 |egyfoma szinü |egyforma szinü

117 |Es megbocsátá |És megbocsátá

135 |mely színte |mely szinte

135 |«hagyjatok! hagyjatok!« |«hagyjatok! hagyjatok!»

139 |«feleséghordó» pártot» |«feleséghordó pártot»

154 |Mindgyárt ráísmertem |Mindgyárt ráismertem

154 |mindenféle csemegékkkel |mindenféle csemegékkel

157 |álmábán csalni |álmában csalni

168 |dolgozni akarsz? |dolgozni akarsz?»

172 |az egyiket… |az egyiket…»

181 |elé allitanak |elé állitanak

186 |mely mínden |mely minden

209 |Esztendős. |Esztendős.»

239 |sem híányzottak |sem hiányzottak

255 |negvenezer franknál |negyvenezer franknál

256 |csupa szelyemszőnyeg |csupa selyemszőnyeg

269 |vagyok a vílággal |vagyok a világgal

282 |sőre za? |sőre za?»

294 |nyul a zsebébc |nyul a zsebébe

297 |«romá»-nak hivatnak.») |«romá»-nak hivatnak.)

304 |Julius Caseár mondta |Julius Caesár mondta

310 |ogymást láthatják |egymást láthatják

313 |(Marinesoldat). |(Marinesoldat).»

318 |jogtanár spanyolczizmáját |jogtanár spanyolcsizmáját

318 |Büntetésre méltó. |Büntetésre méltó.»

325 |hazafiias dalokat |hazafias dalokat

325 |czigányok muszikálnak |czigányok muzsikálnak

334 |útí tűzszerszámmal |úti tűzszerszámmal

341 |sem a fűzfát! |sem a fűzfát!»

342 |Szeresd az Istent |«Szeresd az Istent]