Part 22

Egy hirhedett egyetemi tanárnak (a rigorozálók rémkirályának) van egy kitünő tankönyve, derék vaskos kötet: valami jogbölcsészeti mű. Mindenki elismeri róla, hogy annak a stylusa valódi próbaköve az emlékezetnek. Ritka legény az, a ki ebből eminenter tud felelni; az is terno, ha már «elégségest» kap.

Hát egy esztendőben azt kezdi észrevenni a tudós tanár, hogy az ő jogászai mind igen kitünően felelnek az ő jogbölcsészeti kérdéseire, csak hogy nem abban a stylusban, a melyben ő megirta. – De még nagyobb volt a csodálkozása a munkája kiadójának, a ki más esztendőben ötszáz példányt szokott eladni a jogbölcsészeti tankönyvből ebben az évben pedig csak öt darabot. Kisült, hogy valami jámbor samaritánus könyörült a szorongatott fiatal scithákon s a vastag könyvből kivonatos munkát csinált; a diákok mind azt vették: abból feleltek.

Per lett belőle s elénk tódult a nagy kérdés: «valjon plagizátornak tekintendő-e az a kivonat csináló, vagy pedig az emberiség jóltevőjének» s mondhatom, hogy erős parlamenti vita után, azt hiszem, hogy csekély szavazattöbbség mellett lehetett kimondanom az itéletet, hogy «ámbár Szent Crispinnek érdemül tudatik be, a mért bőrt lopott a gazdagoktól, hogy a szegények számára sarut varrjon belőle: mindazáltal a jogtanár spanyolcsizmáját nem szabad az ifjak kényelmére turistaczipővé átalakítani! Plagizátor! Büntetésre méltó.»

De a legközelebbi napokban épen erős próbára lett téve igazságosztó hajlandóságom.

Egy czukrász, meg egy korcsmáros volt a peres fél.

A czukrász irt egy szakácskönyvet s a korcsmáros azt szépen utána nyomatta.

A czukrász pert akasztott a korcsmáros nyakába. S ez a per került a mi törvényszékünk elé, szakértői eldöntés végett. A czukrász, mondhatom, hogy fogas prókátort választott magának.

Az alperes azt hozta fel a maga védelmére, hogy a szakácskönyv nem irodalmi mű; nem tartozik azon tárgyak sorába, melyeknek szerzői joga védelemben részesülhet.

«Micsoda! hogy a szakácskönyv nem irodalmi mű? Hogy a szakácsmesterség nem művészet? Hát van a világirodalomnak olyan remeke, a minő egy szarvasgombás libamáj pastétom? Tud-e a kerek föld minden zeneszerzője olyan kompozicziót csinálni, a milyen egy olasz saláta a la napolitén? S ha valamennyi fővárosi szobrász mind összeteszi a tudományát, tud-e produkálni egy tál sült malaczot? – Sőt ellenben a szakácskönyv, az a könyv, a melyet az asszonyoknak sokkal inkább üdvösséges volna a kezükben forgatni, mint holmi hiába való regényeket!»

Ipsissima verba!

S nekem – kérem «nekem» ki kellett mondanom az itéletet, hogy a prókátor ugyan goromba fráter, hanem azért igaza van. A biró csak egyféle becsületet ismer. A szakácskönyv irójának az irói becsülete csak olyan, mint a regényiróé. Alperes bünössége kimondatik. Szakácskönyvet sem szabad lopni.

Ilyen brutusi szigorral mondá ki egykor Foscari velenczei dozse saját fiára a kemény itéletet.

A NÉVTELEN TÁRSASÁG.

Van Budapesten egy pár év óta egy társaság, a melynek nincs neve, nincsenek statutumai, nincs igazgatótanácsa, nincs székhelye, nincs titkára; és azért ez mégis igen derék, dicséretre méltó testület, mely jó példát ád s nagy hézagot tölt ki.

Tagjainak száma eddigelé ötven: csupa kézmüvesek, iparosok, kőmüvesek, bádogosok, asztalosok, epítőmesterek. Van köztük egy fiatal gróf is meg egy miniszteri hivatalnok is; de azok is csak egy sorban vannak a többiekkel. Az elnökük egy bádogosmester.

A tagok mindegyike fizet a közös pénztárba havonkint tiz forintot; egy évre százhuszat.

S mi czélja ennek az egyesületnek?

A hazai festőművészetet praktikus uton gyámolítani.

A részvevő tagok azt mondák: «ne vegyük mi a lakásaink diszítésére jövőben azt a sok rossz színnyomatot, a mit kapuk alatt árulnak, hanem festessünk hazai művészekkel eredeti olajfestményeket.»

S a hazai festőművészeknek megtetszett ez a gondolat: ők is elfogadták az eszmét. Olajfestményeket készíteni a magyar iparos polgárok számára, darabját százhusz forintért.

Nem beszél az ő kiállításukról semmi hírlap: nem irják le reporterek, kritikusok a műtárlatuk remekét, pedig ott vannak abban a legjobb nevű budapesti festészeink, s az e czélra készült képeik mind túl érnek a szabott áron, ők azokat skizzeknek nevezik; de valósággal gondosan kidolgozott képek. Vannak köztük igazi kabinet darabok, melyekért 3–400 forintot adna nekik a műkereskedő: az mind egy árba megy.

Márczius hóban van a hirdetetlen műkiállítás s a képek kiosztása.

Össze van kötve az érdekes ünnepély egy kedélyes vácsorával a Petanovicsban, melyben részt vesznek a műpártolók a művészekkel együtt. Megelőzi a vacsora az ünnepélyt, a mi nagyon észszerű. Nincs ok a toasztozásra. Senki sem tudja, hogy kinek a képe lesz az övé; senki sem tudja, hogy ki lesz az ő képének a gazdája. Minden egoizmus nélkül, interesszáczió nélkül mulathat mindenki. A vacsora végeztével aztán a társulat két legszebb kisasszonya feláll egy emelvényre, s két e czélra fölajánlott kalapból kihúzza a neveket. Az egyik a művésznek a nevét a megszámozott képpel, a másik a műpártolóét.

(Sietek tiltakozó szóval óvni a pénzügyminiszteri közegeket mindenféle megadóztatási kisérlettől! Ez nem sorsjáték, csak szétosztása a megvett tárgyaknak. Minden részvényes kap egy képet; tehát nem szerencsejáték az egész: csak osztozás.)

Csupa gyönyörűség elnézni, hogy ez az egyszerű iparosokból álló társaság milyen örömteljes érdeklődéssel osztozik meg a maga művészi tárlatán, hogy dicséri, magasztalja azt a képet, a mit megnyert! Egy bádogosmesternek, a ki egy Papp Henrik vagy Stetka-féle képet nyert, a kőműves sógora cserét kinált a neki jutott képpel s igért kétszáz forint felülfizetést is a hegyébe. Dehogy állt rá! Nincsenek olyan bankók, a minőkért a nyert festményétől megválna! Hogy fog neki örülni a feleség!

S ez a tisztességes, zajtalan, csendes társaság, melynek tagjai hétköznapi munkás polgárok, évenkint hat ezer forinttal gyámolítja a magyar festőművészetet. Épen annyit szavaz meg az országgyülés ugyanezen hazafias és közművelődési czélra.

Legközelebb magam is beállok a társaságukba. Ha ugyan bevesznek? Be kell, hogy vegyenek. Vagyok én is – egyebek közt, – becsületes csizmadiamester (tréfa nélkül), van hitelesen kiállított mesterlevelem: nem fogok szégyenére válni ennek a derék, hazafias társaságnak.

Bár többen is lennénk!

A HÉT NEMES.

Heten vannak ők, miként az ősvezérek valának. S abban is hasonlatosak az ős hét vezérhez, hogy ők emelik paizsra a választó kerület meghódítóját, a képviselőt. Lehet őket nevezni «hét választóknak.»

Mivelhogy a magyar törvény holtigtartó választói joggal ruházta fel azon nemeseket, a kik 1848-ban születési nemességnél fogva gyakorolták választói jogukat; a későbbieket már nem. Annak pedig 44 esztendeje és így a hét nemes életkora meglehetősen a hetven felé jár: ha még meg nem haladta.

A legfiatalabb közülök kocsis egy földmives gazdánál, a ki büszke is rá: «nekem még a kocsisom is választó!»

Egy másik éjjeli bakter.

A harmadik temető-őr.

A negyedik városi utczaseprő.

Az ötödik strázsa a fakereskedőknél.

A hatodik és hetedik pedig szabad – napszámos, favágó, zsákhordó, hólapátoló: a hogy jön.

De azért, hogy a sors igy szétszórta az életpályáikat: az összetartozás érzülete szoros kapcsolatot képez közöttük. Mikor a képviselőválasztás ideje elérkezik, nagy kelete van a hét nemesnek.

A választók száma nem nagy: hét szavazat nagy sort vet benne.

Azt pedig mindenki tudja, hogy nem az a virtus: megszerezni a szavazatokat; hanem megtartani. Ez a tudomány.

Mert hogyha azért, hogy az ember a zöld tollat feltűzi a kalapjára, adnak egy forintot, egy liter bort, meg egy gulyást: hát az «jó.» De ha jön a veres toll, az meg ád két forintot, sert és bort is, a mennyi dukál, dupla porczió gulyást, az a «jobb»; akkor az ember azt tűzi a kalapja mellé. De hogy a választás előtt két nappal jön a háromszinű toll: piros-fehér-zöld, hozzá három forint diurnum, czigánypecsenye, mákos rétes, ser, bor, fekete kávé, szivar, krampámpuli, czigány: az a «legjobb.» Azt megtartsátok! – Így mondja azt a szentirás.

Tehát nem az a kérdés, hogy ki tudja megnyerni a hét nemest? hanem hogy ki tudja behozni a választás napján?

– Czudar idő! Mondja az egyik hólapátoló a másiknak.

– Gonosz esztendő! felel rá a másik. A pálinka is megdrágult. Az embernek egy kis gugyira is alig telik.

– Restelláczió lesz az idén.

– Lesz ám: de csak olyan restelláczió. Videtis, sed non bibetis. (Ez valamikor iskolába is járt: diákos ember.)

Odakerül a városi utczaseprő, a ki a hólapátolókat dirigálja.

– No hát mit tud az úr? (Egymást «urazni» szokták.) Az úr már belső ember. Mit beszélnek odafenn a városházán?

– Csunya világ készül. Egyhangú választás lesz.

– Egyhangú? Verje meg a csuda! Hát azután se potya bor, se ingyen gulyás? Hát azután mitől buzduljon fel a hazafiúi kebel?

– Valami hires embert akarnak a nyakunkra tukmálni.

– Híres embert? Hisz annak lyukas a zsebe.

– Gonosz idők járnak!

Egy hét mulva a két nemes azt a kellemetes nemét folytatja a testgyakorlásnak, hogy tüzelő fát fürészel az utczán.

– Lágyul az idő.

– Engedelmes szellők járnak.

– Engem ma a patyikus megszólított a boltajtóbul s azt mondta, hogy de régen nem látott már.

– Engem meg a fiskárus állított meg az utczán s kérdezte, hogy csinál-e még a feleségem csiramálét?

– A bakter sógor azt mondja, hogy olyan urak, a kik nyolcz órakor már haza szoktak menni a kaszinóból, két nap óta mindig éjfél után kerülnek haza.

– A kocsis koma meg azt beszéli, hogy a gazdája megkenette a czézát: nagy kocsikázás készül!

Egyszerre csak ott terem előttük egy falusi kinézésü uri ember, bekecsben, asztrakán süveggel, bagariákban.

– Alászolgájuk az uraknak. Ha meg nem sérteném. Valami nagy munka volna, legalább tiz napra való. Tizezer mérő kukoriczát kell megforgatni a böködi pusztán. Két forint napi díj, teljes ellátással.

– Hja, a kukoriczaforgatás sok porral jár: az az embernek a torkára száll; szigorú munka.

– Lesz toroköblítő, a mennyi csak kivántatik.

– Az már más szó. Tehát tiz napra husz forint: fele előre fizetve. Itt a kezem. Csak a feleségemhez viszem haza a pénzt.

A tiz forint foglaló megadatik: a nemes urak ott hagyják a favágást s mennek haza a fürészszel, meg a bakkal. Fél óra mulva ott áll a lakásuk ajtaja előtt a csésza.

– Nini! Hisz ez a kocsis koma!

– Milyen véletlen, hogy a harmadik nemes is odakerült.

Vágtatva mennek ki a böködi pusztára. Ott már várja őket a jó vacsora. Az ispánné kitett magáért.

Aztán csupa csuda! Egyenkint odakerült a bakter koma, a temető-őr bátya, a strázsa sógor, utoljára még az utczaseprő atyánkfia is. Együtt vannak mind a heten.

Éjszakára paplanos ágy várja valamennyit s alhatnak, a míg a szomjuság fel nem költi. Az ellen pedig oda van készítve a pálinkás butykos.

Még azon éjszaka a város minden utczáját tele ragasztották rószaszinű kiáltványokkal. Itt van a piros toll! Itt az ellenjelölt. A tanyák megnyilnak! A zászlók kitüzetnek. A kortes vezérek nyargalnak választókat fogdosni. – Keresik a hét nemest. Egyen kivül mindeniknek van felesége. – Azok értesítik a kortes urakat, hogy a gazdát elvitték csézával kukoriczát forgatni a böködi pusztára.

«Hisz ez emberrablás!»

Nosza egy csomó markos legényt szekerekre ültetnek, vágtatnak ki lobogó zászlókkal, hazafias dalokat énekelve, a saraglyában a czigányok muzsikálnak, – visszavívni az elrabolt hét nemest.

Az ám! Csakhogy mire a böködi pusztára megérkezik az ellentábor, akkorra már a hét nemesnek ottan se híre se hamva. Az ispánné azt mondja, hogy elvitték őket a berkenyesi pusztára. – Természetes, hogy nem oda vitték őket. – Üthetik már azoknak bottal a nyomát! Sehol sincsenek azok egy napnál tovább. Viszik őket egyik tanyáról a másikra: etetik, itatják mindenféle jóval s tartják lelkesítő honfi szónoklattal. Persze kukoriczát egy szemet se látnak.

A kilenczedik napon azonban már megszólal a lelkiismeret a nemes sírásó komában: meginterpellálja a vezető ispánt.

– Hallja, nemzetes úr! Hadd lássuk már egyszer azt a kukoriczát, a kit meg kell forgatni! Mert az én lelkem nem veszi azt magára, hogy ingyen szedjem fel a diurnumot. Azt sem engedem ám, hogy az én lelkemet pénzen megvásárolják. Én a hazafiúi szent meggyőződésemet pénzért, borért el nem adom. Holnap lesz a nagy alkotmányos nemzeti nap, a követrestelláczió. Én azon a nemes barátaimmal együtt az én alkotmányos jogaimat gyakorolni kivánom.

Mind a heten azt kivánták.

Tudták, hogy mit cselekesznek? Otthon meghagyták a feleségeiknek, hogy ha új jóltevő jelentkezik, el ne utasítsák. Azok meg is tarták.

A zöld tollas kortesek aztán kilenczed nap kocsira rakták a hét nemest s vitték haza a városba nagy muzsikaszóval. Ott pedig a veres tollasok, a mint meglátták az érkezőket, éktelen dühbe jöttek; hóval, kavicscsal meghajigálták, pribéknek, árulónak szidták, halállal fenyegették s ez nagy taktikai hiba volt részükről.

A hét nemes halálra rémülten érkezett meg a zöld tollas tanyára. A zöld tollas főhadiszertár mestere még öregbíté az ijedelmüket az érkezett rémhírekkel. A veres tollasak ki akarják fordítani a bőrükből a nemes urakat, ha megkaphatják. Hanem aztán megnyugtatá őket.

– Ne féljenek nemes barátim! Van még renddel párosult szabadság Magyarországon! Irjunk egy folyamodványt a városkapitányhoz azonnal. «Mi alólirottak, nemes választó polgárok, fenyegetve vagyunk a veres tollas párttól, gátolva szabad véleményünk nyilvánításában, életünk veszélyben forog; felszólítjuk önt, a törvény nevében, hogy megvédelmezésünkről gondoskodjék, szükség esetén fegyveres asszisztencziával is». Következnek az aláirások. Történetesen a közjegyző is ott van a tanyán, a ki hitelesíti az aláirásokat hivatalos pecsétjével ellátva. Az okiratot a fővezér elteszi a zsebébe s megy vele a városházára.

Mert azt már jól tudja, hogy ezalatt meg a veres toll főkortese szedte össze a nemes urak feleségeit s viszi már őket magával a városkapitányhoz, nagy lármával követelve, hogy az ő jámbor férjeiket, a kiket a gonosz zöld tollasok orozva elraboltak s erőszakos fogságban tartanak a primæ nonus ellenére, azonnal szabadítsa ki tatár rabszíjáról.

Ekkor azonban a zöldtollas vezér előhúzza a zsebéből a hét nemes folyamodványát, melyben azok fegyveres oltalmat kérnek a veres tollasok ellen. S még közjegyző által is hitelesítve van az aláirásuk!

– Le vagyunk pipálva! Mond a veres toll vezére.

No de hátra van még a holnap reggel. Majd ott várják az asszonyok az ajtónál a hét nemest s kiragadják őket rabtartóik körme közűl. Ez az egy reménység!

Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás csatanapján «nyugosznak ők, a hősfiak»; csak egy bírta ki fennálló egészségben az ütközetet: a nemes utczaseprő (annak nem volt felesége) fel tudott menni a maga lábán a választás szinhelyére; csak az a kis baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, a kire szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.

Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok szemétpapirost, plakátot, programmot, kortesdalt: arrafelé jön a nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt s barátságos leereszkedéssel és nagy diadalérzettel szól hozzá:

«No, úgy-e, hogy kivívtuk a diadalt!»

S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak.

S azzal söpri tovább a dicső papirkaczatot s az eldobált veres tollakat a piaczról s lapátolja talyigára.

A MÁNDRUCZ KIRÁLY.

Mondhatom, hogy még úgy rám nem ijesztett se élő ember, se csoszogó kisértet, mint e napokban a Mándruczok királya.

De hát kik azok a mándruczok?

A mándruczok nemzete az a boldog nép, a ki között soha sincs kormánypárt, minden ember ellenzék. A mándruczok azok, kik senkinek szót nem fogadnak, mindenkibe belekötnek, mindenki által megverettetnek s akkor meg vannak elégedve.

De nehogy valaki politikai czélzást keressen a soraimban, sietek kijelenteni, hogy szindarabokról van szó.

Mivelhogy azon sok jó mulatság közé, a melyekkel az én kopasz fejem meg vagyon rakva, az is tartozik, hogy a Karácsonyi-pályadíjra beérkezett versenydrámákat végig olvassam és megbiráljam.

Huszonnégy darab jelent meg a versenydíjra; a mi, tekintve a kitűzött 400 arany díjat, nem is nevezhető soknak. A 40 ezer forintos pályadíjra a lóversenyen sokkal kevesebben szoktak pályázni.

Tehát huszonnégy prémieret (a hogy a magyar ujságírók mondják) élveztem végig egymagamban; a mi fejedelmi gyönyörűség.

S meg kell vallanom, hogy azok között voltak olyan darabok is, a melyeknek a nyelvét meg lehetett érteni; míg a nagyobb rész bámulatra ragadott azzal a virtuozitásával, mely szerint Ballagi szótárának tizezernyi szavát hogyan lehet úgy összerakni, hogy az olvasó (hát még a hallgató?) meg ne tudja, hogy miről folyik a tárgyalás?

Voltak közöttük komoly darabok, melyekben a szónokok egyike sem adja alább három oldalnál, a másiknak a válasza négy oldal, legkisebb közbekiáltás nélkül. Ott vannak aztán tiszteletben tartott házszabályok. Másoknál ellenben fél sort sem enged egyik szónok elmondani a társának. S mindenki siet kadencziát mondani az előtte szólott nyilatkozatára.

Találtam olyan szomorújátékot, melynek világos feladata a közönséget folyton derült hangulatban tartani. Ó-egyptomi történet. Faraó király azt mondja a főpapjának: «előttem nem lehet ilyen Kunststikliket produkálni», ellenben a királyné szemrehányást tesz az imádott hősnek: «miért nem jött el ön a rándevura?»

Még nagyobb hatású ennél a «Márczius 15-ikéről» irott darab, melyben a jelen század valamennyi nevezetes emberei együtt szerepelnek. Én ugyan nem igen emlékezem már rá, hogy Kölcsey és felsőbüki Nagy Pál ölelkeztek volna Petőfivel a Pillvax kávéházban; az is kiment már a fejemből, hogy Deák Ferencz hogy kergette meg a pipaszárral Jellasich bánt; hanem ez bizonyára az én emlékező tehetségemnek a hibája. Ellenben azt konstatálhatom, hogy a második felvonásban nagy országgyülés lett ebből. Míg a harmadik felvonásban végre a mindenféle vesztegetések és erőszakoskodások utján többségre jutott Haynau behozza a klotürt, s ezzel véget vet a darabnak. Ha volna egy csepp hazafiság a többi birálókban, ennek itélnék oda a jutalmat. Nekem – fájdalom – nincsen szavazatom, mert én elnök vagyok.

Aztán megint jön egy historiai darab, a hol magas állású úrhölgyek olyan leplezetlen nyiltsággal és őszinte szavakkal kinálgatják a kegyeiket tapasztalatlan fiatal hősöknek, hogy azok a kegyességek egy kadetkáplárt is megfutamodásra bírnának. S ezzel a virtussal több darab is dicsekszik. Úgy látszik a divatos realizmus jutott érvényre. Olyan női alakok, kiket a magyar historia mint az erény, szüzesség mintaképeit örökített meg: dehogy voltak azok! «Ez a kis lány hamis kis lány, Maga jár a legény után, Maga mondja a legénynek: Adjon Isten engem kendnek!» Ha aztán megégeti a száját a kása, magára vessen.

A közben pedig hangzanak shakespearei mondatok; észlelhetők fényes föllobbanásai egy kezdő zseninek, a mik aztán legszebb röptükben megint csak leszállnak a csincsébe s lesz a dalzengő hattyúból hápogó kácsa.

Közbe-közbe megjelenik egy-egy tisztességes darab is, a mi olyan, mint az «Industrie und Glück» a fölvett talonban: «jobb, mintha egy vulpes volna!»

… De hol van hát a Mándrucz király!?

Hát hiszen azért hagytam legutoljára, mert ez a legnevezetesebb valamennyi között. Ez nem egy estére, hanem háromra való darab. Tizenhárom fölvonásban játszik, minden fölvonás egy darab világtörténet; ha az ember élvezni akarja, körül kell raknia magát Rotteckel és Schlosserrel. A kik a darab elején iskolás-gyerekek, a vége felé már nyugalmazott generálisok s mikor az utolsó fölvonás hősei egymás ellen fenik a kardjaikat, akkor az első fölvonások hősei már mind meghaltak s a Szikszaiban ülnek a vacsoránál. Csak maga a Mándrucz király állja ki mind a tizenhárom fölvonáson keresztül. A szakálla is megőszült már, a fogai is kihullottak; beszélni is alig tud már; csak úgy támaszkodik székhez-mihez, a mikor jár.

De hát mért ijedtem én meg olyan nagyon a Mándrucz királytól?

Elmondom rendén.

A fölirati vita kezdődött; odabenn meleg volt, kimentem friss dohányfüstöt színi a folyosóra, ott pedig szembe találkoztam Gyulai Pállal. Elfogott, nyakon csípett.

– Hallja az úr! Küldje már haza a pályadarabokat; mert más is akarja azokat olvasni.

– Huszonhármat már hazaküldtem.

– A huszonnegyedik még ott maradt.

– Az a Mándrucz király. Ezer bocsánatot kérek. Nagyon hosszú volt s most olyan rövidek az éjszakák.

– Toldja meg az úr a napallal az éjszakát: ne alugyék olyan sokat. Az a darab holnap ott legyen az akadémiában.

Jó szerencsémre odavetődött Beöthy Ákos. Akkor Gyulai azt ragadta meg s kegyetlenül belekapaszkodott. Én megmenekültem.

Siettem is haza komfertábeli szárnyakon.

Neki ültem a Mándrucz királynak. Föl sem keltem, a míg a temetésére szóló harsonák meg nem zendültek.

Ezzel is készen voltam hát. Még csak haza kellett volna szállítani az Akadémiába a darabot.

Ekkor betoppan hozzám Nagy Miklós! A ki ismeri Nagy Miklóst, az bizonyára tudni fogja, hogy miért irjuk a nevét fölkiáltó jellel? Hozott egy hosszú czikket, a mit meg kell tetemesen rövidíteni, aztán meg egy rövid czikket, a mit ki kell toldani huszonegy sorral; se többel, se kevesebbel.

– Jól van, Miklóskám, meglesz. Csinálom.

– De mindjárt kell ám.

– Jaj, most sietek. Az akadémiába kell nyargalnom. Viszem a Mándrucz királyt, mert Gyulai megesz.

– Csak tessék itthon maradni s megírni a huszonegy sort. Majd elviszem én a Mándrucz királyt az akadémiába.

– De nagyon sok az!

– Elbirom. Kocsival vagyok itt.

– De el ne veszítsd! Az egekre kérlek.

– Én? És elveszíteni kéziratot!

Nagy Miklós barátomnak az az emlékezetes mondata, hogy ő sokkal jobban szereti a telet, mint a nyarat; mert a télikabát zsebeibe sokkal több kézirat, levél, kép, kefelevonat belefér, mint a nyáriéba. Rá mertem bízni a Mándrucz királyt.

Hát valami négy nap mulva csak benyit ám hozzám Pulay úr az akadémiából, azzal a szóval, hogy köszöntet Gyulai Pál úr, kiadom-e már valahára a tiz körmöm közül azt a Mándrucz királyt? vagy bracchiumot küldjön.

Szentséges Apolló! Hiszen én már egy örökkévalósággal ezelőtt hazaküldtem a Mándrucz királyt.

– Nem látta azt senki az akadémiában.

– Nosza Gábor diák! Vágtass omnibuszhalálában Nagy Miklóshoz, az akadémiához! Keressétek meg a Mándrucz királyt!

Ekkor voltam aztán megijedve.

Ha el talált veszni a Mándrucz király, mi lesz én velem? Elsikkasztani egy pályaművet, melynek joga van a pályakoszorúhoz! Hisz ez több a gyilkosságnál! Ez megölése a halhatatlanságnak! Erre még nincs is paragrafus a büntető kódexben! Mivel menthetem magamat a meggyilkolt szelleme előtt? Mi kárpótlást adhatok neki az elveszett tizenhárom felvonásért? Magam írjam meg újból az elveszett Mándrucz királyt? Tudni kellene ahhoz! No még ilyen szorongattatások között nem éreztem magamat soha.

Felfogadtam erősen, hogy ha most az egyszer kiszabadulhatok ebből a hinárból, soha többet nem leszek biráló.

Végre estefelé haza került a Gábor diák: szegény jó fiú, étlen szomjan üldözte egész nap a Mándrucz királyt, míg végre rátalált valahol az akadémia valamelyik szögletében. Jött nagy örömmel jelenteni a nagy diadalmat: «Meg van a Mándrucz király».

A gellérthegyi czitadella esett le a szivemről.

… De meg is tartom a fogadásomat!

EGY ÚR ÉS EGY ASSZONYSÁG.

(Igaz történet.)

Egy egész elsőosztályu félkupénak az árát fizette meg Budapesttől Párisig az orient-expresz-vonaton, hogy egyedül lehessen. A dejeunert is oda vitette fel magának. A pinczérnek adott egy forint borravalót, a kalauznak kettőt. Az ujságáruló kis leánynak a kosarából minden hirlapot felvásárolt.

A második csengetés után benyit hozzá a kalauz s ezer bocsánatkérés mellett azt mondja:

– Méltóságos uram, engedjen meg, egy úri dáma nem kap helyet.

– Hát én adjak neki a kupémban?

– Ha lenne olyan nemeslelkű.

– Szép-e?

– Tessék megnézni az ablakon keresztül.

Fölkelt és kinézett.