Part 21

A 2 ◯ az «adogató». Ennek kötelessége felhajítani a labdát, úgy, hogy 1 ✼ az ütőfával elüthesse. Ha nem találta el a labdát, az ő baja, akkor kiállhat a métára. Ha eltalálta s jó messze elröpíté, akkor aztán átszalad az A métáról a B métára, a míg az oldalt álldogálók a labdát kergetik. Az oldalasoknak s az adogatónak nem szabad a futót meghajítani a labdával, csak a két középsőnek s azoknak is csak az A – B métákon belül. Ezért valamennyinek előbb a két középső vezér kezébe kell az elfogott labdát áthajítani, hogy az a futó ellenfelet megüthesse vele. Ha azonban a 1 ✼ ütő bármily ügyesen röpítette is el a labdát, de azt a két középső ◯ valamelyik röptében elkapta, akkor ugyancsak igyekeznie kell, hogy visszafusson az elhagyott métához, mert hátba dobják.

Sokszor megesik, hogy a csillagosok mind kinn rekednek a B métánál. Ekkor jön a liberátor, a szabadító. Ez maga a vezér. Ennek három ütése van. Ha egy is sikerül, akkor aztán a kinn rekedt társak nagy zsivajjal rohannak végig a «longá»-n; még nagyobb kiabálás az ellenpárt részéről: «labdát, labdát!» S jaj annak a gyámoltalannak, a melyik meg hagyja magát hajíttatni; mert ekkor az egész társasága elveszti a játékot, annak kell kimenni a gyepre; az ellenfél vonul be a sánczba.

De gyakran megesett ám, hogy maga a liberátor is mind a három ütést elhibázta, vagy olyan egyenesen ütött, hogy elkapták a labdát. Ekkor aztán jött a legnehezebb feladat. Egynek a kinnrekedt társak közül fel kell áldoznia magát, hogy egyedül keresztülfuthasson B határtól az A határig, a míg az ellenfél legügyesebb vezére a kezében tartott labdával várja kapóra.

Volt egy bajtársunk, egy Melchior nevü német gyerek, a ki cserében volt nálunk; ez tudott az ilyen kényszerített átfutásoknál remekelni. Ez mindig hátrafelé fordított fejjel loholt. Nem is szaladt, csak ügetett, de akármilyen közel hajítottak hozzá a labdával, azt sohasem találták el; olyan ügyesen nyaklott annak a termete előre-hátra, hogy mindig mellette repült el a labda; ha felül vették, lebukkant, ha alul vették, felugrott, soha sem lehetett eltalálni.

Hajh de fölséges mulatság is volt ez! csak az esteli harangszó vert bennünket belőle haza. S egy krajczárba sem került az apánknak.

Mindez eszembe jutott, mikor ezt a régi labdámat megláttam.

Még vele is álmodtam.

Ott voltam a czigánymezőn; a kabátjainkat egy halomra hánytuk. (Nem féltünk az influenzától.) A Szücs Sándor meg a Goda Sándor eligáltak az ütőfával. A Melchior futott hátrafordított fejjel: társaim rosszul ütöttek. Nagy volt a rémület a pártban. Bukunk! Ne féljetek, itt vagyok én! Én maradtam liberátornak. El is ütöttem a labdát fel az égbe. Társaim szerencsésen bejutottak. Hanem helyettük engem dobtak hátba a labdával, úgy, hogy fölébredtem bele.

Hajh ha engemet még egyszer így hátba dobnának ezzel a labdával!

Dehogy dobnak!

Labda nincs már a világon: labdázó gyerekek sincsenek már. Most már csak filozófáló, politizáló, kommandóra tornázó gyerekek vannak s egy-egy szerelmi bánatában, életunalmában öngyilkossá lett gyerek esete hirdeti, hogy manapság kész vén emberek születnek.

Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát, fiúk!

VIII. A NAGY DEÁK, MINT KIS DEÁK.

Mert Deák Ferenczet is hívták ám egyszer Ferkónak s ő is volt kis betüvel «deák».

Abban az időben «humaniorá»-nak neveztek három klasszist, melynek a diszczipulusai valának az első évben «rhetorok», a másodikban «poéták», a harmadikban pediglen «logikusok».

Ezt a három klasszist Deák «Ferkó» Győrben végezte, a méltán jóhirű benediktinusok gimnáziumában.

Hogy milyen rhetor lehetett a «Ferkó?» hát hisz azt a «Ferencz» eléggé megmutatta. A «chriáin» alig hiszem, hogy korrigált volna valaha a professzor. Bizonyos, hogy Cornelius Nepos-t egy szó hiba nélkül tudta. A «τυπτομην»-t is bevágta kegyetlenül. A «der-die-das»-t pedig éppenséggel legyürte.

Vakáczióra aztán hazakerült a bátyjához, a nagytekintélyü zalamegyei táblabiróhoz.

– No hát, Ferkó öcsém, milyen a kalkulus?

Ez volt az első kérdés.

Ferkó büszke öntudattal vette elő a tesztimoniumát.

«Ex omnibus eminens».

– Mindenből kitünő? No ez hát szép! Eminens? Eminens? De hát hányadik eminens vagy?

Ferkó szerényen megvallá, hogy csak – második.

– Csak második! – S kicsoda az első? Akkor az valami portentum!

Ferkó azt is megvallá őszintén.

– A Klein Móricz.

– Micsoda «Móricz?» Csak nem zsidó talán?

– Igen is, az.

– Micsoda az apja?

– Szatócs.

– No már ez hallatlan! Hogy egy Deák Ferkót második helyre szorítson egy Klein Móricz, egy zsidó gyerek, egy szatócsnak a fia! Hogy lehet ez?

– Úgy, hogy a professzorom igazságos.

– No én nekem jövő esztendőre azt a Móriczot leverd, mert én azt el nem viszem a lelkemre, hogy az én Ferkó öcsém második legyen a maga klasszisában. A hogy Julius Caesár mondta: «inkább egy faluban első, mint Rómában második».

Ferkó megigérte, hogy törekedni fog rajta.

A második esztendőben következett a «poézis.»

No már azt tudjuk, hogy «Ferencz» nem sokat segített munkadús életében Apollónak a babérfát koppasztani. A poézisnak soha sem volt nagy barátja; – hanem hát «Ferkó» megtette azt, nemes ambiczió által ösztönözve, hogy még verseket is irt: természetesen latin verseket, hexameterekben, alkaikusokban: beh kár, hogy nem lettek megőrizve az utókor számára! Valószínüleg korán égbe szálltak sárkányalakban. De tudta ám könyv nélkül Horácz «ars poeticáját», a latin «prosodiát»; – az «antiquitates græcoromanæ»-t, a «mythologiának» nem kevésbé szorgalmas kultiválója volt, sőt a gyakorlati téren is el tudott bánni a tropusokkal, allegoriákkal; tudott czitálni a klasszikusokból s körmondatokat kikanyarítani az ornata syntaxis regulái szerint, soha sem vette segítségül a «gradus ad Parnassum»-ot, a mit gyönge diákok használatára szamárlajtorjának is neveznek.

S a hol a diligenczia párosul a talentummal, ott a triumfus sem maradhat el.

A bekövetkező vakáczióra már győzelemtől ragyogó arczczal tért meg a bátyjaurához «Ferkó deák.» Hozta a zsebében a tesztimóniumot.

– No hát milyen a kalkulus?

«Ex omnibus eminens primus – æqualis.»

– «Mindenekből egyenlő első kitünő.»

Az urabátyja nagyon pödrögette a bajuszát.

– Aequalis? æqualis? Micsoda csuda ez?

– Hát most ketten vagyunk egyformán első eminensek. Egyik nap én ülök az első helyen, másik nap a Móricz.

– Már megint a Móricz? Ez nem ér semmit. Koszorut, koronát nem lehet kétfelé vágni, hogy két ember viselje. Nekem a harmadik esztendőben az egész koszorut hozd haza.

Ferkó megigérte, hogy majd törekedni fog rajta.

Mellékes uton nem lehetett ám ezt a törekvést előmozdítani. A megvesztegetéshez az is hiányzott, a ki vesztegetni akarjon, de az is, a ki meghagyja magát vesztegetni. Dicséretesen jellemzi a benediktinus rendet, hogy annak a tanárait semmi világi tekintet nem befolyásolta, mikor a hatalmas Deák-család sarja s a szegény zsidó szatócs fia között kellett klasszifikálni.

Hárman voltak Körmendy testvérek, mind a három benediktinus, mind a három direktor. A révkomáromi nyomott négy mázsa tíz fontot, a pannonhalmi négy mázsa huszonöt fontot és a győri négy mázsa negyvenöt fontot. S a tudományuk és karakterük éppen æquivalenst ponderált. Azok nem engedték magukat se «flecti» se «frangi»: se hajtani se törni.

No de a harmadik évben már olyan pályasík nyilt meg «Ferkó» előtt, a melyen a «nagy Deák»-ot sem győzte le senki: a «logikai» kurzus.

A második szemesztris végén a «humaniorákat» végzett ifjú diadalmasan mutathatta fel a bátyjának a végleges iskolai bizonyítványt.

«Ex omnibus eminens primus…»

– No! Most már tökéletes a triumfus! – Mondá a bátya. No – hát a Móricz?

– A Klein Móriczot elvitte a szemesztris közepén az apja Bécsbe kereskedősegédnek.

– Ühm! Hát csak úgy tudtál győzni, hogy a Móricz magadra hagyott? Akkor még sem tökéletes a triumfus.

BÉCSI DOLGOK.

Jajh! Csak már egyszer otthon lehetnék, hogy egy kis jó bablevest ehetném disznókörömmel! Már negyedik vasárnapja, hogy a drágalátos töltött káposzta illatát nem szivhatom.

Egészen melankólikussá leszek ebben a Bécsben.

Ha az ember csak két esztendőnkint lakik meg egy várost, mennyi minden változást talál a visszatéréskor! Már nem merek az itteni jó barátaimtól kérdezősködni az otthonlevők felől: annyiszor megbotlottam a kérdezésben. «Hogy van a kedves szép asszonyod?» «Hát nem tudod, hogy elváltunk? Másutt lakom én is, ő is…» Majd másutt: «Add át szives üdvözletemet ő nagyságának.» – «Nem adhatom édesem; szegény nőm Döblingben van…» Aztán ismét: «Kedves leányod nem ment még férjhez?» «De igen, tavaly temettük el.» – Mennyi kedves alak volt, a ki még néhány év előtt óhajtottá tette a viszonttalálkozást! – Nem találok rájuk. – Az a derék irodalompártoló egylet, melynek társas estélyein a tudósok és művészek világa találkozott a társadalom előkelőségeivel, a hol én is tartottam felolvasást s annak emlékét, az ezüstkoszorut, hiven őrzöm: felbomlott, széjjelment. – A szinházigazgató, a ki a darabjaimat szinpadra hozta, megharagudott Bécsre, elment Berlinbe. A kedves művésznő, a ki olyan hiven játszta a Noémit, meghalt. Szerkesztőtársam Weilen, a ki oly igazi nemeslelkű jó barát volt, (mind nekem, mind a hazámnak) oly hirtelen meghalt. Követte a másik jóakaróm, Bombelles rövid időn. – Hát azt az érzést lehet-e tollnak visszaadni, mikor a császári várlak udvarán keresztül van a járásom, s meglátom azt a repkénytől befutott oldalkaput, melyen annyi reménytől lelkesülve jártam be egykor…?

… Ma kaptam egy levelet Abbaziából. Sötét hamuszin a papir, nagy fekete pecsét rajta; alatta a koronás fehér monogramm.

Ő felsége, a császár és király kegyelméből az Osztrák-magyar monarchia irásban és képben czímű munkának védnöksége az özvegy trónörökösnére lett átruházva, ki e védnökséget nagy érdeklődéssel vezeti. A szerkesztőségek időnkint felküldik hozzá előterjesztéseiket, különösen ha a programmon valamit igazítani szándékoznak. Egy ilyen előterjesztésemre adott válasz volt az abbaziai levél. Azonkívül egy magánkérésem is volt: most irtam meg egy mesés könyvet gyermekek számára. Még eddig a gyermekközönségnek nem irtam semmit. Arra kértem a magas védnököt, hogy engedjen meg e műből egy példányt a kis főherczegnőnek, Erzsébetnek átadnom. Válaszában szivesen fogadta s azt igérte, hogy maga fog belőle felolvasni a kis leányának.

… Ah! Nem jó erről gondolkozni! – Pedig lehetetlen róla nem gondolkozni.

A világ azonban halad. – Csakhogy nem jól halad.

Ez az egész bécsi hangulat olyan elfanyalító.

Az okos emberek nem akarnak egymással egyetérteni s kölcsönösen a bolondoknál keresnek szövetséget.

Nem örülnek itt semminek; de nem is aggódnak semmin.

Most már meg volna nekik a Nagy-Bécs. De az e fölötti lelkesedést preczipitálja a krajczáros érdek.

Heulmeiernek van tíz fia s ő azok után élt. Olyan formán élt a fiai után, hogy azok mindennap kimentek négyszer a vámvonalon s ugyanannyiszor visszajöttek, minden fordulónál egy kiló zsirt s rizskását s más effélét hozva be magukkal. Egy kiló élelmiszer egy gyalogosnál vámmentes. A vámdij kilónkint 4 és fél krajczár lévén, Heulmeier polgárnak a négy fia sétálva megkeresett naponkint egy forint 80 krajczárt. Most a vámvonalak megszüntek s Heulmeier a tíz fiával együtt a szárazon maradt. Hát ennek aztán hiába beszélnek Nagy-Bécs dicső jövendőjéről.

Hát még a községtanácsban! Milyen diskurzusokat olvasunk mindennap e rovat alatt. Kevés kivétellel (a milyen a derék Silberer beszéde) az ember azt hiszi, hogy Schilda és Kraehwinkel delegátusai tartanak együtt ülést. Persze száz szónak is az a vége, hogy a zsidók az okai minden bajnak. Azért aztán bajnak kell lenni ott is, a hol nincs.

Ha nem a legilletékesebb helyen hallottam volna, díszes társaság közepett, azt mondanám, hogy rossz anekdota; de mert igaz történet, hát nem engedhetem el, hogy meg ne örökítsem (mától holnapig). A napokban holdfogyatkozás volt Bécsben. (Azt hiszem, Budapesten is volt.) A bécsi csillagászi intézet obszervatóriumát egész éjjel sürün látogatták volt – hirlapírók, kik az égi eseményről a reggeli lapok számára referádákat irtak. Másnap este oda jön egy ujságíró a csillagvizsgálóba s kéri, hogy ereszszék a teleskóphoz. «Mit akar rajta nézni?» – «A holdfogyatkozást.» – «Hisz az a mult éjjel volt!» – «Azt hallottam, hogy ma reprise lesz.» – Mondták aztán neki, hogy nem lesz reprise, csak jövő májusban. – Nagyot mordult rá: «Átkozott zsidók! még a holdfogyatkozást is elkapták az orrunk elől!»

Soha nagyobb örömöm nem volt, mint mikor a városi képviselőválasztásoknál engem is bevettek városatyának. Ezentul minden gyülésen ott fogok ülni végesvégig, s hallgatva az ottani okos, lelkes, hazafias beszédeket és bölcs határozatokat – hagyom nagyranőni a büszkeségem unicornisát.

Hiszen mi nekünk nincsen párunk.

*

Szombaton este fényes diplomatai estély volt herczeg Schönburg-Hartenstein Rainer-utczai palotájában.

Az a palota is emlékezetes egy épület: a század elején fényes vendéglátó gyülhelye a Bécsben lakó magyar főuraknak, kik ideát mind saját palotáikban laktak. Tulajdonosa volt gróf Keglevich, a mi mostani, sok szép észszel megáldott volt intendánsunknak az atyja.

Változtak az idők; hajdanta a magyar nagybirtokosok építtettek palotákat Bécsben, mostanság Budapesten építenek palotákat – az osztrák nagyiparosok. – Magyar ember pedig erre azt mondja: «örüljön-e, busuljon-e? nem tudja.»

Mint magyar delegátusok mi is hivatalosok voltunk e főuri estélyre, melyben csupa férfiak vettek részt. Egyetlen egy női arcz volt, a hárfajátszónőé, ki a konczert-teremben zenélő Strausz Ede kapellájában működött.

Rettenetes egy társaság, a hol csupa férfiak és csupa okos emberek vannak jelen. (Magamat is oda számítva! Mert ahhoz, hogy egy szittyamagyar németül beszéljen, már eo ipso kell nyelvismeret: ergo tudomány, ergo okosság.)

Ott voltak a monarchia mindkét országának delegátusai. Régi ismerősök és új ismeretlenek. Katonai egyenruhák, rendcsillagokkal rakott frakkok. A derék lengyelek, a kikkel már régóta jó barátságot tartok, s az ifjú-csehek, a kik először taposnak most a lábamra. Visszalépett magyar és osztrák miniszterek, a kik nagyon örülnek, hogy egymást láthatják és mostani miniszterek, a kik már nem olyan nagyon örülnek a találkozásnak. Azután az osztrák parlament kitünőségei. Udvari főméltóságok. Főherczegek! Aztán meg a diplomácziai testület tagjai. Angol, franczia, dán, svéd, orosz, olasz, német nagykövetek. (Nekünk Pesten csak a generálkonzulok jutnak.)

Csak egy kiváló alakot nélkülözök a fényes társaságban, a kinek a látásához úgy hozzá vagyok szokva (még 1863-ból in effigie). A jeles Schmerling lovag. Máskor mindig itt volt a diplomaták nagy gyülekezetén. Feltünt az arany himzéses lángveres frakkjáról. Azt hittem, valami admirális egyenruhája, mig felvilágosítottak róla, hogy ez a felső-ausztriai tűzoltók kosztümje, melynek ő az elnöke. Ma már nem ragyogott itt. Nyugalomba vonult huszonhat esztendős legfelsőbb törvényszéki elnöki pályafutása után. Én csak azt sajnálom, hogy nem harmincz esztendős birói pályafutását jubileáljuk most.

Az egy terembe összekerült politikai és diplomácziai nevezetességek, mint a legjobban rendezett menuettben jönnek-mennek egyik oldalról a másikra egymással üdvözleteket váltani. A kik egymást még nem ismerik, azokat az előkelő finom aristokrata házi úr s délczeg, lekötelező nyájasságú fia sietnek egymással megismertetni. Engemet sokan ismernek a fényes urak közül – a «Czigány báróról», melynek fél librettójához virtuálításom van és így igényem van egy fertály báróhoz és három fertály czigányhoz, s ez is rangfokozat már.

Én azonban csendesen kontemplálgatom, milyen nyájasan, milyen udvariasan diskurálnak, enyelegnek ezek a sima arczú államférfiak egymással; hogy társalog nagy bizalmasan az egykori (anno Ignatiev) stambuli magyar és muszka nagykövet (gróf Zichy Ferencz és Lobanoff) egy pamlagon ülve egymással; hogy vált bókokat a külügyminiszter a franczia nagykövettel; hogy kinálják egymást a buffetben az angol és orosz diplomaták az olasz salátával s aztán arra gondolok, hogy a mint éjfél lesz s egyet kukorít a kakas (a franczia kakas?), hogy fogják ezek a nyájas alakok egyszerre előrántani a frakkzsebből a késeiket s egymás torkának esni vele!

Siettem is, mielőtt a kakas kukorít, az ágyamba bujni.

*

Hanem aztán most jön a korollárium!

Földicsértem Bécset, hogy milyen drága jó vize van; most azután kisül, hogy milyen drága ez a jó viz? A jövő évi költségvetése Nagy-Bécsnek negyedfél millió forint deficzitnél áll meg.

Szent Dárius! Ez egy országnak is elég volna.

Már mos a város atyái, hogy elég vizet adhassanak a bécsieknek, nagy adót fognak vetni a sörre, borra; a korcsmárosok, hogy a nagy adót megfizethessék, még több vizet fognak tölteni a sör–bor közé s így még több vizre lesz szükség. S ebből a czirkulus vicziózusból sohasem fognak kijöhetni.

Már most hát azt mondom, hogy maradjunk mi budapestiek a mi megemberesített vizünknél.

A thezis így van fölállítva: akarunk-e inni jó vizet, de rossz bort; vagy jó bort, de rossz vizet? Bocsássuk szavazásra a kérdést!

Csak már a delegácziókban is azt mondhatnánk, hogy szavazzunk már! De hát soká lesz az.

Valami malicziózus ember azt mondta, hogy a ki Bécsben igazi szép hóchdájts beszédeket akar hallani, az jöjjön a magyar delegáczió osztályüléseibe.

No, magamra nem mondhatom ezt a dicséretet. Mert én először is egy kukkot sem szólok, másodszor pedig minden második évben tartatván Bécsben a delegáczió, ez alatt a két év alatt pedig senkivel németül beszélni alkalmam nem lévén, úgy kijövök a gyakorlatból, hogy már-már olyan formán fejezem ki magamat Adelung nyelvén, a hogy Donát szobrász barátunk szokott magyarul beszélni, a ki egy izben így adta elő az esetet, a midőn ő a Strobl tégláit sikkasztó tolvajt megriasztá, rá uszítva a kutyáját.

«A tolvaj akarta lefordítani a kerítést (den Zaun übersetzen) a kutya megcsomagolta (hat ihn angepackt) és eltörte a nadrágját. Ezért az ember nagyon rossz lett (wurde sehr böse) s megfordította magát a biróhoz (wendete sich). Erre föl fel (darauf hin) biró engemet magához előretöltötte (zu sich vorgeladen). Tolvaj befejezte (behauptete) hogy én kutyát utána vadásztam (nachgejagt), kutya csinálta neki nadrágjába a gödröt (Loch). Én meglátogattam nadrágját (besichtigte) és lettem őrködve (wurde gewahr), hogy a gödör már be van dugaszolva (verstopft) egy pecséttel (mit einem Fleck). Aztán adtam az embernek két forintot. S azzal szépen megfiusítottam (habe ihn versöhnt). Donát különben «vizes katona» volt (Marinesoldat).»

Én ilyenformán beszélek németül.

Mit mond Petőfi «őrültje»?

«Sirunk és nevetünk! – De a halál azt mondja: csitt!»

Tegnap este két itteni író kollegám vetődött oda magányos vacsoráló asztalomhoz s ott eldobzódtunk (hárman fél liter bor mellett) várva a negyediket, a ki Szana Tamás barátunk lett volna, a ki saját mondása szerint csak három dologért szokott Bécsbe felrándulni: az első az X utczai antiquárius könyváros, második a jó marhahus, a harmadik Neugebauer László. Valószínüleg az első úgy lefoglalta, hogy a másodikra, meg a harmadikra nem került a sor.

Természetesen a magyar irodalomról beszéltünk. Szénégetőnek tőkén a szeme. Különösen a drámairodalomról. Szinművekről és szinészekről.

Én utoljára azt mondtam, hogy «én Csiky Gergely nélkül nem is tudom képzelni a magyar szinmű-irodalmat: oly nagy helyet tölt be, mint egykor Szigligeti és Czakó».

Kollégáim is folytatták a magasztalását. Klasszikus műveltségéről, sokoldalu talentumáról egy volt a véleményünk.

«Pedig bizony Csikyvel nem sokáig fogunk már dicsekedni», mondá az egyik írótársam.

«Hogyan? Kérdém megütközve, hisz az erőteljes férfi! Nem rég találkoztam vele az akadémia gyülésén».

«És mégis egy perczen függ mindig az élete, egy nagy szivdobbanáson s ezt ő maga is jól tudja».

«Ejh! Mondám. Ne beszéljünk így! Éljen soká a mi pótolhatlan drámaírónk!»

S egy pohár Altvatert ürítettünk az egészségére.

… Ma reggel az első távirat, a mit a lapban meglátok, az, hogy Csiky Gergely tegnap hirtelen meghalt.

Igazán országos csapás a magyar irodalomra.

Az utána támadt ür fogja csak mutatni, hogy mily nagy író volt!

S még tegnap hosszú életet kivántunk neki az égtől.

AZ ÉN BIRÓI HIVATALOM.

Mert úgy tessék rám nézni, hogy én nemcsak afféle hányt-vetett skribler, ütött-kopott képviselő, megrézmedaljonozott kertész vagyok, hanem egy fényes czímnek a viselője is vagyok. «… törvényszék elnöke.»

Valóságos kinevezett hivatalnok. Kultuszminiszteri ellenjegyzés mellett. Kezembe teszik le az esküt a törvényszék tagjai, a kik között egy államtitkár is van. Az általam kimondott itélet nem appellálható.

Fizetés is jár hozzá.

Hisz ez abszurdum! Képviselőnek nem szabad kormány kinevezéséből eredő fizetéses birói hivatalt viselni! Micsoda dolog ez?

És én mégis viselem. Nyolcz esztendeje már, hogy e nagy czímet hordozom.

De majd mindjárt nem lesz ez olyan nagy czím, ha az elejét is hozzáteszem: «A szerzői jog sérelmeiben itélő törvényszék elnöke.»

No ezért nem utasítanak az összeférhetlenségi bizottsághoz.

Fizetésem pedig (törvény §-a szerint) tiz perczentje annak a birságnak, melyet a vétkesre kiszabunk; a többi a törvényszék tagjai között oszlik fel. Jut rájuk fejenkint 65 krajczár egy tűzpróbás törvényszéki ülésnél. Nekem kétszer annyi. De el is jönnek pontosan és lelkiismeretesen s végig ülik a hosszu zöld asztalt az akadémia szöglettermében. Vannak közöttük alsó és felsőházi tagok, jogtudósok, akademikusok, államtitkárok és egyetemi tanárok, piktorok, poéták, szobrászok, könyvárusok, fotográfusok, xilografusok és typografusok. Gyulai Pál is ott van!

Nagyon komolyan megy ez!

Az első biróság hivatalos pecsét alatt átküldi hozzám a periratokat (portómentesen). Azokat én kiadom a jegyzőnek, kötelességévé téve, hogy azt a peres tárgy természetéhez képest megválasztott előadónak kösse a lelkére. Mert a főfeladata az elnöknek, a szerint a mint a peres ügy eltulajdonított vers, fotográfia, tankönyv, vagy zenemű körül forog: annak az előadóságával azt bizni meg, a ki ért hozzá. És tapintatom soha nem csalt. Fotografushoz nem küldtem zenemű fölött támasztott processzust, se piktorhoz jogi tankönyvet.

Az előadó azután, mikor elkészült a periratok áttanulmányozásával, arról a jegyző által nekem jelentést teszen; én aztán kitüzöm a határnapot, melyen a törvényszék ülése megtartatik, s arra hivatalosan meghivom az összes tagokat, a kik pontosan megjelennek.

Teljes lévén az ülés, elfoglaljuk a helyeinket a T alaku asztalnál. Én középen; szemben a lámpával, előttem a csengetyü; balról ül a jegyző, jobbról az alelnök, tisztelt barátom Arany László (a ki kritikus pillanatokban súgja, hogy mit mondjak?), ő rajta túl az előadó.

A törvénytevés megkezdése előtt azonban még egy ünnepélyes ténykedés elvégzendő. Ujon kinevezett tag jelent meg. Annak elébb le kell tennie az esküt az én kezembe. Mindnyájan felállunk. A jegyző olvassa az eskümintát, az új tag, mellére tett kézzel, utána mondja azt: «úgysegéljen».

Ekkor ismét leülünk. Elnök felszólítja előadót, hogy olvassa fel a periratokból merített véleményét. Az közfigyelem mellett végig hallgattatik. A két vitás munka: t. i. az eredeti és a plagium, a birák között kézről kézre adatik, összehasonlítás végett: ha operette dallam ellopásáról van szó, az élő hanggal is hallhatóvá tétetik.

Akkor elnök felszólítja a birákat, hogy méltóztassanak az előadottakhoz hozzá szólni.

Vagy vannak eltérő nézetek, vagy nincsenek. Ha vannak, elnök szavazásra bocsátja a kérdést; ha nincsenek, kimondja, hogy egyhangulag elfogadtatik az előadó véleménye.

Elnök kimondja az itéletet, szavazattöbbség, vagy egyhanguság alapján.

Ekkor elnök kiszabja a birságot a bűnösre.

Ha kiderült a lopás, akkor az alperes a bűnös; ha nem derült ki, akkor a felperes az, de valakinek bünösnek kell maradni, a ki a perköltséget megfizeti.

Vannak pedig igen érdekes pöresetek.