Part 20

Hát még az a tömérdek levél, a mit naponkint hoz a posta! Azokat ő mind sajátkezüleg bontja fel, maga elejétől végig elolvassa s intézkedik róluk. A melyikben csak inséget enyhítő segélyt kérnek: arra a prælatus-titkár is megküldheti a választ. A balkéz is adhat, a nélkül, hogy a jobb kéz tudna róla. De még többször kérnek tőle ajánló levelet mindenféle hivatalra aspirálók. Ezeknél azután már a jobb kéznek kell megmozdulni. Egy pár sor a biboros-főpap kezéből aranykulcs – generáliskulcs minden hivatalfőnök ajtajához és belakatolt szivéhez. Ezzel sem szokott fukarkodni.

Egyszer aztán kap a dicső főpap a sok könyörgő és hálálkodó levél között egy levelet, a melyben minden volt, csak egy mákszemnyi hizelkedés nem. S a kiméletlen tenorú levél irója kitette a sorai alá az egész nevét, a minőségével együtt. Postatiszt volt valahol a vidéken. Szemrehányást tett az érseknek, hogy minek avatkozik világi dolgokba, a mikben nem jártas. Mindenféle tolvajokat beajánlgat a megürült felsőbb hivatalokba, s ez által megbuktatja az igazi érdemekkel biró becsületes alsóbbrendű tisztviselőket, kik ugyanazon állásokra versenyeztek. Jövendőben maradjon csak az ecclesiasticumoknál.

Ilyen hangon nem beszéltek a főpappal soha! Nem is birta azt a levelet elfelejteni.

Pár nap mulva nagy temetési szertartás volt Budapesten. Magas állású főhivatalnok halt meg, kinek végtisztességtételére összesereglett a miniszteriumok hivatalszobáinak minden lakossága és a képviselőház, a főrendek és főpapok és a nagyszámú jó barátok.

A véletlen úgy hozta magával, hogy az érsek a gyászkiséretben összekerült a posták főigazgatójával.

Nem állhatta meg, hogy el ne panaszolja a hivatalfőnöknek, minő goromba levelet kapott egy alsóbbrendű postatiszt aláirásával.

Készen volt rá, hogy majd midőn a postaigazgató szintén osztani fogja felháborodását s kérdeni találja, hogy mi neve a faragatlan tollu levélirónak? apostoli bocsánatkészséggel azt fogja felelni, hogy a nevét nem mondja meg az illetőnek s nem kivánja, hogy ő miatta bárminő büntetés érje. – Neki csak az kellett, hogy a hivatalfőnök is osztozzék az indignácziójában.

A főigazgató azonban csak borotvált állát simogatta ez expectoratióra s arról kezdett el beszélni, hogy milyen korán beállt a tél!

– De hát nem szörnyűség az, hogy én nekem ilyen levelet ir valaki?

Ez aposztrofálásra aztán a főhivatalnok is megemberelte magát.

– Engedelmet kérek eminencziádtól; de ama levél irójának teljesen igaza van. A mult héten kegyeskedett eminencziád nekünk egy derék fiatal embert beajánlani alkalmazás végett. Mi ezt betettük a pénzeslevelek expediturájába s a derék fiatal embernek az volt az első dolga, hogy egy negyvenezer forintos levelet elsikkasztott, a pénzt elrejtette s csak egy kartársának a feljelentése folytán tudtunk rátalálni az ellopott összegre. Ez a tényállás.

A biborosérsek sem adott aztán több ajánló levelet ab invisis hivatalkeresőknek.

A rendőrhivatalnok.

Évek előtt igen jó rend volt az én házamnál. Az én dolgozó szobámba nem jöhetett be semmiféle látogató – a feleségem tudta nélkül. Még a postás sem. Ennek a pompás controlleriának voltak kellemetes oldalai. Az asszonyi csalhatatlanság rostája meg tudta válogatni a kéregetők garmadájából a gyámolításra érdemes tiszta buzaszemet a kiseprendő konkolytól és polyvától.

Egy napon az asszonyom azzal fogadott, hogy «kár, hogy nem voltál itthon. Most volt itt egy szegény fiatal ember, a ki igazán megérdemli a gyámolítást. Mívelt, tanult ember, ügyvédi diplomája is van. Szolgált a városnál, mint diurnista, volt magánnevelő egy előkelő családnál, legutóljára ügyvédsegéd egy fővárosi híres ügyvédnél. Mind a háromszor azért kellett elhagyni az állását, mert kórházba került. Egyszer egy bérkocsi gázolta el, hat hétig feküdt bele. Máskor egy cserepező esett rá a háztetőről s eltörte a lábát. Legutóljára egy vízbe ugrott leányt mentett ki a Dunából s tüdőgyulladást kapott. Van egy szegény öreg anyja, meg egy nénje, a kik mind a ketten fehérnemű-varrásból élnek. Az utóbbi púpos hátú. Most azok is megbetegedtek. Ő tartja bennük a lelket. De most maga is kereset nélkül van. Szeretne a rendőrséghez bejutni; ott most üresedés van. Itt hagyta a bizonyítványait: nézd át. Ha rendben vannak, irj mellette egy ajánló szót a főrendőrtanácsosnak.»

– Megteszem.

Átvettem az ott hagyott bizonyítványokat. Számszerint nyolcz darab volt. Ügyvédi diploma; – három rendbeli bizonyítvány a szolgálatadók részéről; három a Rókus-kórház igazgatóságától, egy az előljáróságtól, mely a beteg anya és nővér munkaképtelenségét igazolta. A jó magaviselet és szorgalom, hűség és becsületesség különösen ki volt emelve a szolgálati bizonyítványokban; bélyeg, pecsét, stampiglia a kellő helyen; a hivatalos okmányok nyomtatott rovancsos papiron.

Ez az ember megérdemli az utánjárást.

Azonnal irtam Jekelfalussy Lajosnak, meleg szavakkal ajánlva e derék fiatal embert az általa kérvényezett alkalmaztatásra.

Még aznap eljött a quidám az ajánlólevélért s azt megkapva, az okmányaival együtt repült fel Budára a gőzsikló sodronyain.

Este találkoztam a klubban mélyen tisztelt barátommal, Jekelfalussy miniszteri tanácsossal. Igen nyájas volt hozzám.

– No, kineveztük a protegédet a rendőrséghez segédfogalmazónak.

Hálás köszönetemet fejeztem ki érte.

Másnap már korán reggel beállított az ujon kinevezett segédfogalmazó a házunkhoz. Alig tudott szólni az örömtől, meg a nagy sietségtől. A könnyek elfojtották a szavait. Kezében hozta a nagy pecsétes levelet a kinevezéssel. Reszketett a papir a kezében.

– Uram! – Asszonyom! – Ime itt van! – Vágyaim netovábbja. – Önök három embert tettek boldoggá. – Szegény anyám! – Szegény néném! – Még nem tudják. – Ide siettem legelőször. – Hogy fognak térdre borulva imádkozni önökért! – Nekem nincs szavam. – Hálám örök.

Magamat is elérzékenyített. Szegény feleségemnek milyen jól esett, hogy ilyen gyors sikere volt közbenjárásomnak.

Nem! Az ilyen hálálkodást én el szoktam utasítani magamtól.

«A jó sikert nem az én ajánlatomnak köszönheti; hanem a saját érdemeinek. Kitünő bizonyítványaihoz nem volt szükség senki ajánlatára. Csak folytassa így, a hogy eddig. Bizonyosan előbbre fog menni. A hivatalban a szorgalmas és hűséges embert meg tudják becsülni.»

Mégis csak meg voltam elégedve a sikerrel.

Másnap este megint találkoztam a klubban Jekelfalussy miniszteri tanácsos barátommal. – Igen nyájas volt hozzám.

– No, a protegédet ma reggel elfogták az utczán. – Valaki ráismert. – Hisz ez egy híres betörő, szélhámos, – a ki kurrentálva van. Nem volt annak se beteg anyja, se púpos hátú nénje, se törött lába, se hivatala soha.

– Hát az a nyolcz bizonyítvány?

Az mind egytől-egyig hamisított utánzat volt. Aláirás, pecsét, stampiglia, mind remekül utánozva.

Az egészben az volt a legjobb ötlet tőle, hogy a rendőrséghez állt be hivatalnoknak: hogy majd ott nem találnak rá.

Brunswick gróf főkertésze.

Egy délután, mikor az asszonyom a rendes öreg társalkodónéjával egyedül volt otthon, beállít hozzá egy tisztességesen öltözött fiatal ember, miután elébb beküldte a névjegyét, a mire a foglalkozása is föl volt irva: Brunswick gróf főkertésze Martonvásáron.

Vajjon mi hozza ide?

– Nem ismer rám, asszonyom, úgy-e? De én annál jobban emlékszem önre. Hát nem jut eszébe az a vak kintornás, a ki idejárt az udvarra muzsikálni, a kinek rendesen egy hatost kegyeskedett adni azért, hogy ne muzsikáljon. A kutyák mindig megugatták.

(No ilyen vak kintornásra csakugyan lehetett emlékezni.)

– Annak a vak muzsikusnak a vezetője volt egy nagy kamasz fiu: a ki a piczulát a sipkájában felfogta. Az én voltam. A vak muzsikus volt az én apám. – Egyszer kegyeskedett engemet asszonyom, lepirongatni: miért nem látok valami mesterség után? Mit kóborlok házról-házra, nagy kamasz létemre, koldulni, lebzselni? – Én azt mondtam, hogy szivesen mennék én valami mesterséget tanulni, de ilyen rongyosan, szurtosan senki sem fogad be. – Erre kegyed, jó asszonyom, bement az úr szobájába s kihozott nekem onnan egy pár csizmát, meg egy kabátot, aztán meg egy fehér kalapot. Megajándékozott vele.

(No ilyen eset is fordult elő legalább is minden esztendőben egyszer.)

– Hát ez az ajándék fordította meg az én sorsomat. Eképpen tisztességesen felruházva megjelenhettem az itteni Wéber műkertész úrnál. A kertészethez volt nagy szenvedélyem. Ott kitanultam a virág- és díszkertészetet; azután elmentem praktizálni az alcsuthi főherczegi uradalomba: ott is megkedveltek. A legmagasabb ajánlat mellett aztán bejutottam Brunswick gróf martonvásári díszkertjébe elébb segédkertésznek. Ott megnyertem a főkertész leányának a vonzalmát. Azt nőül vettem. És aztán a főkertész nyugdijaztatásával én nyertem el az apa állását. Háromezer forint fizetésem van, különféle deputátumokkal. És most nem ismerek nálamnál boldogabb embert a világon. – És mindezt annak köszönhetem, hogy kegyed, tisztelt asszonyom, évek előtt úgy lepirongatott a csavargó életemért. No meg annak az ajándékba kapott öltözetnek.

(No ez hát igen kellemetes látogató, a ki a multakért hálálkodni kerül vissza.)

– Tessék helyet foglalni.

– Köszönöm. Nem alkalmatlankodom tovább. Vissza kell sietnem a déli vaspályához. – Hogy hálámat csak részben is kifejezhessem, engedje meg, tisztelt asszonyom, hogy tizenkét darab azaléát és tizenkét rhododendront adhassak át ajándékba, a melyeket kegyed számára hoztam; ott vannak a vasutnál. Tessék valakit elküldeni velem, a kinek átadjam.

A feleségemnek erre az első gondolatja az volt, hogy de szabad-e vajjon egy uradalmi főkertésznek a rábizott kert virágaiból ajándékokat adni.

– Tessék megnyugodni. A konventiómban van, hogy cserépvirágokat a saját elárusításomra nevelhessek.

Másodszor pedig arra volt észrevétele a feleségemnek, hogy mi ajándékokat egyáltalában senkitől elfogadni nem szoktunk. Az azaléákat szivesen veszi (akkor téli kertünk is volt a saját házunkban), hanem szabja valami árát.

– Ah, azt semmi esetre sem.

Utoljára mégis sok unszolásra annyit megtett a derék férfiú, hogy szállítási költségek czíme alatt elfogadott valami három forintot. De igen restelte azt is.

A feleségem aztán utasította a mi jó derék Gábor diákunkat, hogy kövesse a főkertész urat a budai vaspályához, vegye át tőle az azaléákat és rhododendronokat s egy targonczással hozassa haza.

A pályaháznál a főkertész úr bement a málharaktárba, a Gábort künn hagyta a folyosón. A Gábor csak várt sötét estig, akkor megsokalta a dicsőséget, bement a málharaktárba utána kérdezősködni.

Hát soh’se látta ott senki se a főkertészt, se az azaléákat.

A quidam sok helyen megfizetteté magának ugyanezzel a mesével a martonvásári azaléák szállítási költségeit.

V. A VAK FESTŐ.

Mikor dologban van az ember, olyankor nem szereti a látogatókat.

Különösen a kiknél a munkájok sikere a kedélyhangulattól függ: az irók, festők, zenészek, általában mindenféle múzsaivadék.

A hangulat melegségét nem lehet úgy visszaidézni, mint a kihült kandallót újra befűteni.

A kik pedig legkevésbbé szeretik a látogatókat, azok a festők.

Nincs kellemetlenebb figura, mint egy profánus ember egy félig kész kép előtt. Annak látszik a pofáján, hogy nincs megelégedve, nem érti, hogy mi lesz ebből? Mi a fránya lesz abból a szürkefakó liktáriumból, a mit ott most szétkennek?

Kivételt képez, ha festő látogatja meg a festőt. Azt már szivesen fogadják. Az érzi, tudja, előre sejti, hogy mi fog ebből a szinkaoszból kikeveredni? Ha tesz észrevételt, annak komoly alapja van.

Megint kopogtatnak! «Hogy a kánya vitt volna el! Tessék!»

Vadonat idegen arcz nyomul elő a függöny mögül, nagy karimájú kalappal.

Németül szólal meg.

– X. Meyer. Müncheni akadémiai festő.

– Ah! Krisztikott. Wie kétsz. A festő leszáll a staffelei mellől s kezet szorít.

– Sok szép üdvözletet Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Köszönöm! Nagyon örülök.

– Mind lelkemre kötötték, hogy ha itt járok, önt felkeresni el ne mulaszszam.

– Tessék helyet foglalni. Ott a kerevet. Szabad egy szivarral megkinálnom?

– Oh köszönöm!

A festő gyufát is lobbant el s odatartja a szivar végéhez.

A látogató pöfékel.

– Megengedi ön, hogy folytassam a munkámat. A tempera festék nagyon hamar beszárad.

– Oh, kérem. Magam is tudom, hogy a tempera festék hamar beszárad.

– Ön tanulmányokat csinálni jött Magyarországra?

– Oh, igen. Hallottam magasztalni a Hortobágyot, vad lovaival és szilaj ökreivel! – Ott dolgoztam. – Fölöttébb érdekes. Csak az a fatális dolog, hogy a hortobágyi nagy portól olyan szemgyuladást kaptam, hogy most nem vagyok képes festeni.

– Ohó!

– Annál fogva egészen kereset nélkül vagyok, minden segédeszközeimből kifogytam.

– Ahán!

– Egy ilyen idegen nagy városban kihez forduljon az ember, mint a pályatársaihoz. Önnek a nemeslelküségét annyiszor hallottam magasztalni.

– Ühüm.

A festő nagy keservesen nyul a zsebébe.

– Segithetek önön egy öt forintossal.

A látogató ezer hálára van kötelezve. Kötelességének fogja tartani a kapott kölcsönt azonnal visszafizetni, a mint a nagy internáczionális kiállításon a hortobágyi képével az első dijat megnyeri. Aztán veszi a kalapját és elkomplementozik.

A festő csak a szivarját sajnálja, a mit maga segített neki meggyujtani.

Pár nap mulva megint kopogtatnak az ajtón.

Idegen arcz. Matróz-sapka. Bársony-blouse.

Ez is piktor.

– Münchenből jövök. Szives üdvözleteket Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Köszönöm.

De már szivarral nem kinálta meg.

– Ide jöttem Magyarországra tanulmányokat csinálni.

– Igen derék.

– Halottam magasztaltatni a Balatont: tömérdek szinvázlatot vettem fel.

– Nagyon szép.

– Azonban a víztükör folytonos csillogásától olyan erős szemgyuladást kaptam, hogy nem vagyok képes festeni.

– Itt van, tessék, egy forint. Sietek. A festék beszárad.

A látogató megköszöni az egy forintot s odább szelel.

Alig mulik el három nap, megint kopogtatnak.

– Kit hoz megint a sátán? Tessék.

Idegen arcz, borzas haj, hegyes kecskeszakáll, szalmakalap, kék ing, veres nyakravaló, koczkás blouse, bő pantallon, sárga czipő.

– Ich habe die Ehre! (Furcsa, hogy a német mindig azt mondja «van becsületem».)

– Csak röviden.

– Most jövök Münchenből. Sok szép üdvözletet hoztam Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Studiumokat csinálni jött ön ide, ugy-e bár?

– Igenis.

– Aztán a Hortobágy porától meg a Balaton csillogásától megtetszett vakulni, ugy-e bár?

A látogató szája nyitva maradt a bámulattól. Hát már ez azt hogy találta ki?

– No hát itt van öt hatos. Tessék. Hanem már most, ha összetalálkozik ön még egy vak festővel, megmondja neki, hogy hozzám ne jöjjön, mert már azt kidobom az ajtón.

VI. ELKERESZTELÉS.

(Nem akartam ezt az adomát elébb közölni, mint a «vita» befejeződött: nehogy az ellenzék fegyvert kovácsoljon belőle – ebből pedig kitelt volna egy mitrailleuse.)

Tehát:

Beállít egy szép reggel a koltói kastélyba a vándor czigánykaraván vajdája – vigyorgó ábrázattal, hanem a fejét vakarva s keresi a földesurat.

– No, vajda, hát mi az a fejvakarással együtt járó nagy öröm?

– Csókolom kezit lábát az aranyos száju méltóságos úrnak, kegyes engedelmével egy fiucskánk született az éjjel a sátor alatt, első kakaskukorításkor, olyan szép fekete, mint én magam.

– Hát keresztapa kék a trónörökösnek, ugy-e?

– Igen is. Csókolom ezt az oltárkoptató térdekalácsát a kegyelmes úrnak, ha lenne keresztapja néki; csak egy akkora kis nevet adjon néki, a mennyit egyszerre ki lehet mondani, de csak az én nevemet ne tessék neki adni: mert az olyan csunya, hogy a ki úgy szólít, elébb magamat ütöm pofon, azután meg azt, a ki hozzám szólt.

– De hát mi vallásod van, vajda?

– Az a vallásom, a mi az excellencziás úré.

– Római katolikus vagy?

– Az az! Roma! Persze, hogy roma vagyok. Az egész pereputyom, rajkó, dádé, moré, mind csupa szemenszedett roma.

(A czigányok a saját nyelvükön «romá»-nak hivatnak.)

– No, hát gyerünk a paphoz.

A derék, jószivü földesúr aztán elvezette a boldog apát, a kiséretét képező frekvencziával együtt a paphoz s az ujdonsült princzet megkeresztelték «Aladár»-nak.

– Jaj, jaj, jaj! sápitott a vajda: «Kan agár»-nak keresztelték a rajkót.

Hanem aztán egy tíz forintos bankó, a mit a keresztapától kapott a keresztelési lakomára, teljesen megvigasztalá.

Másnap felkerekedett a karaván s odább vándorolt Berkesre.

A vajda kiszemelte a legszebb úri házat a faluban s beállított nagy örvendezéssel.

– No, mi kell vajda? kérdi tőle a háziúr.

– Csókolom azt az aranygyürüs öregujját a nagyságos úrnak, megesett rajtunk a nagy szerencsétlenség: a feleségemnek fia született az éjjel, épen mikor az ég dörgött, olyan fekete, mint az anyja; talán fehérebb lenne, ha egy kis keresztvíz érné.

– De hát mi a te vallásod vajda?

– Éppen az, cseppentett ugyanaz, a mi a méltóságos úré.

– De hisz én egyesült görög hitü vagyok.

– Én is éppen az vagyok: görög vagyok, négy görög kitelik belőlem; egyesült is vagyok; dehogy nem vagyok az, az ördög mindjárt elvinne, ha az nem volnék.

A berkesi földesúr aztán elvezette a vajdát a sokadalommal együtt a maga templomába: ott megkeresztelték a rajkót. A keresztapa, szokás szerint, egy aranyat dugott a pólyába: ez eltenni való örök emlékül, öt forintot pedig paszitára adott a vajdának.

Másnap vándorolt a czigánykaraván tovább.

Egy oláh faluba értek, melyben a házak két mértföldnyi távolban vannak elszórva. A vajda kikereste a legmagasabb tetejü zsindelyes házat, oda rukkolt be. Ott pedig egy oláh nemes úr lakott. Felszólította azt is, hogy legyen a ma született fiának keresztapja.

– De én óhitű vagyok, vajda.

– Én vagyok az igazán, a legeslegócskább hitü vagyok, az enyim kopott is már, rongyos is már, nem visel a czigány ujat.

Jól van. Ez is elvállalta a keresztapaságot. Hanem ez már nem adott készpénzben többet, mint öt darab «kutya nyelvet». (Így hítták kecses alakjáért és szinéért a régi tíz krajczáros bankót.)

– Hát érdemes volt ezért megkeresztelni a gyereket?

Hanem aztán küldött a keresztapa a karavánnak egy birkát, meg egy csobolyó fenyővízet.

– No, hát még is érdemes volt.

Megint vándoroltak odább: eljutottak Körtvélyesre. Ott a földesúri kastélyban bérlő lakott. Azt már tudta a vajda, hogy mit jelent az a csillag a tornyon? Itt kálvinisták laknak.

Bemegy a kastélyba s elkezd jajveszékelni torkaszakadtából.

– Já, já, já, odavagyok! Megrugott a devla.

– No, mi baj van, vajda?

– Ne tessék haragudni, nem tehetek róla, már egy hete, hogy született a feleségemnek egy rajkója, nem kapok neki keresztapát sehol, mindenünnen elkergetnek, azt mondják, ha kálomista vagyok, menjek kálomista keresztapát keresni.

– Hát igazán kálomista vagy, vajda?

– De olyan igazán, hogy a hátam is borsózik, ha bőjtrül beszélnek. Nagy pénteken is megeszem a szalonnát.

Itt is elvállalták a keresztapaságot. A vajda kapott öt szép fényes tallért a keresztelési paszitára.

És ezen a módon utazta végig Erdélyt a vajda és az ő karavánja – egy újszülött rajkó és a keresztelő medencze segítségével. Mire Toroczkóra beértek, volt a vajda rajkójának huszonhárom (!) neve és hatféle vallása: annyiféle pap keresztelte meg ugyanannyi templomban s vezette be a maga matrikulájába – két hónap alatt.

Már most kérdés, hogy melyik papnak a matrikulája hiteles?

VII. A LABDA.

Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót «labda» használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a «da» végző a magyarban jogosulatlan s mint ilyen ünnepiesen letiltatott, számüzetett és kiakolbulittatott: azóta a «zárda» – zárosház; – a «járda» – talpaló út; – a «csárda» – ivóház; – a «csorda» – marhagyülekezet; – a «borda» – oldalcsont; – a «konda» – sertéssereglet; – a «bunda» – szörmedvény; – a «kaloda» – lábtiló; – a «csoda» – bámulvány; – a «micsoda?» – mizé? – a «duda» – nyeggető síp; – ősi «Buda» is csak úgy kerülte el a megtalpaltatást, hogy «Pest» hozzávarratódott. – De mi lesz a «dadából», a ki elől is «da», hátul is «da»?

Ezóta már a «labda» is bizonyosan «gömbcze».

Egy gyermekkori iskolatársamnak nem rég eszébe jutott egy ötven év óta tartogatott emléktárgy megküldésével engem megörvendeztetni. Egy hajdankori labda.

Ha ti azt tudnátok, gyermekek, hogy mi fán termett a régi labda? Nem volt ám még akkor játékos bolt, a hol hálószámra árulják a kész kaucsuk gömböket; nem is értek volna azok nekünk semmit: hisz azt meg sem érzi az ember, ha hátba dobják vele. Magunknak kellett a játékszerszámot elkészítenünk.

Az maga egy mulatság volt.

Legelőször ismeretséget kellett kötni a szomszéd csizmadia inasával s azzal, ozsonna megfelezés árán, szerződésre lépni, hogy a hasznavehetetlen bőrmaradékokat szedje össze a számunkra. Azokat aztán szakértelemmel kiszabtuk háromszögű szelvényekre, míg nyolcz egyenlő darab összekerült; volt a között fekete, zöld, sárga, piros, mindenféle szinü.

Akkor azután a szolgálónak kellett jó szót adni, hogy fonjon a számunkra a ponyvának szánt kenderből jó erős fonalat. Ahhoz szereztünk viaszkot a méhesben. Azzal a fonállal aztán összevartuk a nyolcz bőrdarabot, még pedig az utolsó nyilásig a visszáját szegve be.

Azután mikor disznóölés volt, jókor felkeltünk, hogy a leölt mangaliczának, mielőtt megperzselnék, kitépjük a java sertéjét labdatölteléknek. Azzal aztán jól megtömtük a labdát keményre. Akkor a nyolczadik nyilást is összevarrtuk rajta.

De még azért ez nem volt labda. Így nagyon hamar elszakadt volna. Ennek még köpönyeg is kellett. Az egészet be kellett fonni spárgával, mint a hogy a tajték pipát bedrótozzák. No de ti drótfonatos tajtékpipát sem láttatok soha.

A bespárgázás is nagy mesterség volt; de még nagyobb mesterség a spárgát beszerezni. A spárgát, mint tudva van, pénzért adják. Az én időmben pedig a gyereknek a kezébe nem adtak pénzt. S ha mégis valahogy, lemásolás, vagy végtisztességtételnél éneklés dijában egy széles susztertallér (= 2 garas) ütötte markunkat, dehogy vettünk rajta játékszert; nagy volt az én időmben az étvágy, nem kellett nekünk vasas pilulákat adni, hogy gyomrunk képzelő tehetsége fölébredjen. Jobb volt a két garas sóspereczre.

No hát, hogy a spárgához hogyan jutottunk? azt majd elmondom a «sárkány» rovat alatt.

A labda hát megvolt. Már most még csak arra kellett várnunk, hogy egyszer a szolgáló eltörje az istállói lapátot. Mivel hogy a lapátnyél a legjobb «ütőfa» a világon.

Akkor aztán szombaton délután nem levén iskola, kivonult az egész klaszszis a czigánymezőre. Itt jó tágas tér volt; nem kellett félni, hogy a messze elütött labda beveri az ablakot. Ha beüti a czigányház ablakát: más papirost ragasztunk rá s megint ablak lesz. Akkor aztán kezdődött a válogatás (úgy hívtuk, hogy «eligálás»), volt két vezérünk: a legmarkosabb legények. Ezek legelébb is fogták az ütőfát s háromszor egymás kezébe hajíták; a harmadiknál aztán egyik vezér a másik ökle fölött átmarkolva az ütőfát, a melyiknek utóljára kezében maradt az ütőfa, az volt az elektor.

Ennek nagy előnye volt, mert a bajtársak közül ő választott elébb egyesével maga mellé valókat, utána a másik. Azért az ütőfa elkapásnál már úgy számította ki szemmérték szerint, hogy az ő markában maradjon az ütőfa vége. De néha csak annyi maradt ki legfelül, hogy alig foghatta meg az ökle kisujjával. Ekkor aztán az ellenfélnek jogában állt próbát követelni. Ha az ellenfél az egy mutatóujjával ki tudta az ütőfát lódítani a versenytárs markából: akkor ő lett az elektor.

De nemcsak ez az előny járt az ütőfapróbával, hanem az is, hogy az elektor és ő szövetségesei maradtak belől a «métá»-ban, a másik csoport jutott kívül. Amazoké az ácsorgás és labdakapás.

Hogy az egész játékot áttekinthetővé tegyem, megjelölöm az egész terepet. A csillagok az elektor bajtársai, a gömbök az ellenfelei. A vonalak jelzik a métát.