Part 19

Igen, igen; de előbb körül kell járni a szőlőkertet. Máskor is szerettem a szőlőt elnézni. Ezt az isteni növényt, mely az olyan elátkozott földben, a melyben a burgonya nem adja meg a vetőmagot, vigan tenyészik és ontja az emberi kedély örökké gyógyító panaczeáját, a föld lelkét: a bort. Máskor is kalaplevéve jártam közötte. Hát még most! A mikor az a pokolbeli szörnyeteg, az ördögök legapróbbika, kinek neve nem «légió», hanem «trillió», az egész szép budai hegységet sivataggá tarolta már, a melyen egész hegyoldalonkint nem látni mást, mint kutyatejet, farkasalmát, méregsalátát, bűzlabodát, elpusztuló szőlők szomorú bozotját s e boszorkány-avar közepett, úgyszólván, még az én kertem az utolsó oázis, a hol buja zöld szőlőket látni, megrakva tömött fürtökkel. Védelmezem őket a gonosz ellen szénkéneggel, műtrágyával. A hol a fillokszéra már kipusztított egy-egy telket, azt beültettem ujra amerikai szőlővel és hazai fajokkal. Ezeket mindennap tanulmányozni kell. Mert nagyon különböző az amerikai szőlőknek a hivatása, rendeltetése, habitusa és természete. A riparia sauvage (két éves) harmadfélöles vesszőket hajt, s felkapaszkodik a fák tetejére, gyönyörü piros a venyige, korallból vannak a kaccsai, a levele sötétzöld; de ez csak venyigét szaporítani lesz jó, a bogyója tintának való, nem bornak: ezt be kell ójtani, ha megerősödik. A Jaquez, a Solonis, a Vialla meg a Herbemont már iható bort is ád, de nagyon későn érik. Ezeket már az idén beójtottam s szépen megmaradtak az ójtások. De már ezeket forró napokon öntöztetni kell; azután az ójtás helyéig feltakartatni, a nemes galyról a harmadgyökereket s az alanyról a fattyuhajtásokat levagdalni s megint betakarni. Ezt mind magamnak kell elintézni, mert én tanultam ezt. Az «Othello» aztán már egészen jó és korán érő gyümölcsöt hoz, néhány már meg is vallja a termését: már augusztusban egész feketék a fürtök. Van azután idei ültetésü, amerikai gyökérbe ójtott, hazai szőlőből is egy táblám. Szegénykék, már most a földön futnak, mint a földi szeder s már egy része fürtöket hozott, fehéret, rózsaszínüt, finomat. Javában érik, régi tőke, új ültetés gyümölcse; aranyért nem adnám.

Csakhogy vannak, a kik aranyat nem adnak érte, hanem ingyen kérik. Ez a sok sárgarigó!

Madarat persze az én kertemben meglőni nem szabad; hanem jó nevelést kell nekik adni. Egész esztendőn át ők segítik nekem a hernyót pusztítani s én jutalmul átengedem nekik az összes eperfáim termését. De a fügéimet, meg a szőlőimet nem szabad bántani. Az is mesével határos, hogy a Svábhegyen füge teremjen; pedig hát nálam kitünő terem: jobb az olasznál; valóságos balkáni szultánfüge. Ezeket én úgy védelmezem, hogy mikor a gyümölcs az éréshez kezd nőni (három nap alatt megnégyszereződik az alakja), akkor tűllből zacskókat huzatok rá: így aztán se madár, se bogár nem bántja. A szőlőnek pedig ilyenforma a védelme nálam. Hosszú spárgákat huzok keresztül-kasul egyik karótól a másikig s erre a spárgára négyfelé hasitott hirlapokat akasztok. Rendesen a Pesti Naplót használom rá. A Nemzettől nem félnek a rigók. Tudják, hogy az még a madárnak sem vét. Hanem az idén már a Pesti Naplótól sem ijednek meg: más strategémát kellett kigondolni. Egy-egy fára hatalmas ürükolompokat akasztottam fel; ezeket aztán hol magam, hol a vinczellérem meg-meg kongatjuk s a kolompszótól azután riad szét a rigó, seregély nagy visitozással.

(No de már most elég volt a rigók tragédiájából; menjünk az asztalhoz – dolgozni.)

Kezemben már a toll! Kezdem már! Csak a hegedüt stimmolom.

Ekkor elkezdtek az ablakon koczogtatni.

Ki az? Mi az?

Két czinege. Egy kékfejű, bóbitás, meg egy fekete fejű.

Hja! Igaz! Erről bizony meg is feledkeztem. Ez ugyan a piktor fiam kötelessége volna, de ha ő ma el van foglalva a kartonjaival, hát ez is én reám vár. Még ma nem kaptak a czinegék diót. Hja bizony, a ki czinegét akar tartani, az gondoskodjék róluk.

Ezt mi úgy csináljuk: a rózsafák közé tüzdelünk le hosszú mogyorófavesszőket. Azoknak a hasított vége közé odaszoritunk egy fél diót. Arra aztán előjön tiz-tizenkét czinege, a ki már ott czinczog a májusfán, lármáz, követeli a maga ángáriáját; rákapaszkodik a pálczákra, egyik a másikat kergeti: összevesznek, hajbakapnak úgy, hogy leesnek a földre. Ezeket már mi mind ismerjük, mint a jó policzáj a maga gyanus csavargóit: ez a fekete fejű, ez a bóbás, az az öreg, ez a fecskefarku, az a sánta lábu (a legvakmerőbb veszekedő valamennyi között). Ez a mi mindennapi konczertünk. Néha aztán odavetődik vendégszereplésre közéjük egy-egy harkály is: van egy feketehátu, veresfejű, piros bugyogóju, aztán egy zöld hátu, veres begyü; aztán meg egy barnán pettyegetett, veres bóbitás, a mit a székelyek «tarka Jézus»-nak neveznek, s az is ott produkálja magát a dióevésből. Egy cseppet sem zsenirozza magát egyik sem, hogy mi ott járunk-kelünk.

De hát ezek hogy nem repülnek világgá a kolomphangtól? Úgy, hogy ezeknek jó lelkiismeretük van. Ők bogarakat, hernyókat szedegetnek, beérik a napraforgó tányérbelével, a mi az ő számukra van is ültetve; tudják jól, hogy ők az én kosztosaim.

(No de már most igazán menjünk ám dolgozni!)

Mi is a czím? Ha én azt tudnám!

Már megint micsoda lárma van odakinn? Kinézek az ablakon. No ez már hallatlan! Most meg a «mókus!»

Tudniillik, hogy ott ütött tanyát nálam még tavaly egy mókuspár. Azok már az idén családot is alapítottak. Éppen a ház mellett van egy jókora iharfa, azon van egy nagy sárgarigó-fészek; ezt a fészket a mókuspár kisajátította magának s egyszer csak előjön belőle három kis fiók mókusával. Persze, hogy ezek is egészen a családhoz tartozónak tekintik magukat. Ott játszanak napestig a fán, soha czirkuszi bohóczok ezeknél tréfásabb saltimbankokat nem csináltak, mind a hárman belefogóznak egymásnak a farkába s így kergetőznek alá s fel a fa derekán; majd meg szembeszállnak, pofozzák, harapják egymást s mikor elfáradtak, akkor végighasalnak egy faágon s nézik, hogy hát mi mit csinálunk? Időközben diót majszolnak.

No hát én kiadtam nekik a konvencziót. Nézzétek: itt van tizenegy diófa, ez a ti örökségtek; a mi ezen termett, azt elhordhatjátok; hanem az egyetlenegy körtefámnak, a min az idén termés van, békét hagyjatok.

Hanem hát ilyen a gyerek! Nem éri be azzal, a mit megengedtem neki. Mit csinál? Leszáll a fáról s a féldiókat, a miket én a czinegéknek raktam a karóra, azokat lopja el. Ezt jöttek bepanaszolni a czinegék az ablakomra.

Ki kellett mennem, elejét venni diplomácziai úton a kitörésre készülő czinege-mókus-háborunak. Nem tréfa dolog! A czinegék a fa tetején is megtámadják a mókust, s ha öt-hat körülcsiripeli, megfutamítják.

Erre a mókusherczeg nagy mérgesen felfutott egy vadgesztenyefára. Lekapott egy gubót s elkezdte sebesen tisztogatni az apró fogaival. – Én váltig intettem őt jóakaratu tanácscsal: «Pirincz! Az vadgesztenye. Az nem mókusnak való; ne fáraszd vele magad!» A fiatalságnak hiába beszél az ember. Egyszer aztán, mikor beleharapott a vadgesztenye belébe, érezte, hogy az csunya, fanyar, keserű, úgy a fejemhez vágta, csak úgy koppant! S aztán megugatott. Ez a hála!

(Hát lehet az embernek itten valamit dolgozni?)

Mire mégegyszer leülök az iróasztalhoz, delet harangoznak s nálunk igazhivőknél az a rituális szokás, hogy tizenkét órai harangszóra betálalnak. Azaz, hogy kitálalnak, mert a verandán ebédelünk. A czinegék odajönnek az asztal széléig, a korlátra ülnek.

Már most aztán mondja meg valaki, hogy gulyáshus, zöld bab csuspájz, meg palacsinta után, meg egy – két – három–négy pohár svábhegyi sajáttermésű bor után lehet-e, illik-e, szabad-e dolgozni?

Abszurdum! A délutáni dolgozást hitem és vallásom tiltja.

Ilyen nonpossumus állapotban látogat minap meg az én kedves öcsém, Tóth Béla, a Budapesti Hirlap munkatársa.

– Mit hoztál, kedves öcsém, Béla?

– Nem hoztam én, kedves bátyám, hanem vinni akarok. Nem volna valami?

– Jaj, kedves öcsém, az idén nem termett se alma, se szilva, se poézis a Svábhegyen. Nem termett egyebem, mint három métermázsa babom (prima qualitét). Abból két zsákkal eladhatok.

– Nem kell nekünk zsák számra bab, édes bátyám, hanem ha ád el kelmed belőle szemenkint, azt megveszszük, hanem hogy minden szem babhoz irjon valamit, akármit.

Így támadtak a «Babszemek.»

Előre is megmondom, hogy ezekben semmiféle poézis nincsen, mert ezek mind olyan megtörtént dolgok, a miket egyszer-másszor feljegyezgettem magamnak! S biz ezek nem is érnek többet, mint egy «babot.»

I. A FURCSA DRÓTOS TÓT.

Volt egyszer egy hatalmas miniszter Bécs városában, a kit úgy híttak, hogy Metternich. Az ő engedelme nélkül semminek sem volt szabad történni a nagy császárvárosban s ha valaki prüsszenteni akart, elébb engedelmet kellett neki rá kérni a policzájtól s letenni érte a taksát. Nagyra is volt a miniszter a policzájával, hogy olyan nincs több a kerek világon, mert az még azt is megtudja, hogy ki mit álmodott az éjjel?

Volt azonban a hatalmas miniszternek egy veje, a ki magyar gróf volt, a leghiresebb lovas a világon, a kinek lóháton elkövetett kalandjairól egész könyvet irtak: hogyan ugratta keresztül a paripájával az útjába akadt szekeret a benne ülőkkel együtt; hogy szöktetett alá a bástyáról, hogy lovagolt fel a budai várba a földalatti lépcsősikátoron. De gyalog is túljárt annak az esze a másén.

Egyszer azt mondja a gróf az apósának:

– Ugyan öreg, ne légy olyan nagyra azzal a te bécsi rendőrségeddel. Én fogadok veled, hogy legközelebb elfogatom magamat itt Bécs város közepén a te policzájoddal; pedig semmit sem fogok tenni, a mit becsületes, jól nevelt gavallérnak megtenni nem illik, se olyan öltözetet nem fogok felvenni, a milyenben nem szokás az utczán járni, se olyan helyre nem megyek, a hová nem szabad mindenkinek belépni, se olyan szót ki nem mondok, a mi akár a törvényt, akár az illendőséget megsértse, és mégis vasra fognak verni s úgy hoznak ide tehozzád, négy szuronyos katona közé fogva, lánczon.

– Tartom a fogadást, mondá a miniszter. Mibe fogadjunk?

– Potom kétezer aranyba.

A miniszter kapott rajta, parolát adott rá. Előre örült neki, hogy lesz valahára olyan csodaeset a világtörténetben, hogy egy após kap pénzt a vejétől.

A policzájának pedig erősen meghagyta, hogy ugyan duplán vigyázzanak e napságtól fogva az ő kedves vejére, hogy valami Stikk[4] ne essék rajta.

Volt akkoriban egy hires vendéglő Bécsben, a mit úgy híttak, hogy Matsakkerhof. A nevét Csák Mátétól kapta, a hatalmas magyar dinasztától, a ki Róbert Károly idejében ellenkirály volt. Ő építteté azt a máig is hires házat Bécsben, nevének dicsőségére, a mit fenn is tartanak a jó borok, a miket a vendéglőben mérnek. Idejártak akkoriban a Magyarországról jövő uraságok.

Egy délben beállít a fényes étterembe egy drótos tót, az egész világon jól ismert fakó gubájában, derekán rézcsattos tüsző, oldalán pitykés szeredás. Arra akasztva egy karika sodrony, meg egy pár drót egérfogó; lábai drótosdivatszerű bocskorokba fűzve, kezében egy hűséges vasasvégű somfa czelőke.

A drótos körülnéz, meglát egy üres asztalt a szegletben, a mellé letelepszik, a botját a székhez támasztva s a szurtos kalapját a bot végére tűzve. S azzal elkezd csengetni a kés fokával a poháron.

A pinczérek rohannak hozzá, hogy mit akar?

– Ebédelni.

– De itt drága ám az ebéd!

– Az a jó, a mi drága. Mi a legdrágább?

– A fáczán-pecsenye.

– Azt kell hozni. – Hát az mi, a mit ott a másik asztalnál békateknőből szürcsölgetnek?

– Az meg osztriga. Tuczatja két forint.

– No hát három tuczatot belőle. – Azután jöhet a fáczán. Bor is kell hozzá. Milyen van?

– Van gumpoldskircheni: három forint a flaska.

– Az nem kell! Nincs más? Drágább?

– Tetszik Johannisberger? Az nyolcz forint.

– Két flaskával.

A drótos szép nyugodt lélekkel megebédelt. Tudta, hogy mire való a szalvéta. Nem ivott a palaczkból, hanem rendén pohárba töltötte a bort, nem szopta le az ujjait a fáczánpecsenye után s nem törülte a kést a bocskorához, a csontokat sem dobálta el a földre.

Még azután fekete kávét is hozatott, s a kávéhoz kikereste a legdrágább likört, a «mandarint.»

Mondták neki, hogy abból egy forint egy kupiczával.

– Akkor hát kérek egy egész üveggel.

A fizető pinczér nagyon vakarta a füle tövét: a különös vendég számlája felment száz forintra.

– Ki fizeti ezt meg?

– Magam vagyok az az úr, mondá a drótos s azzal felkapcsolá a tüszője négy csatját egymás után, kivett belőle egy bugyellárist, szép piros bőrbe kötött bugyellárist, aranyos czímerrel a hátán. Elkezdett a pénzben válogatni. Biz abban nem volt kisebb bankó ezresnél. Kivett egyet a sok közül s odanyujtá a fizető-pinczérnek: «nyek sza lubi!»

Az bocsánatot kért, hogy annyi pénzzel nem rendelkezik, hogy vissza tudjon adni; majd mindjárt elfuttat a bankhoz, ott felváltják.

A drótos ráért várakozni; azalatt iszogatta a drága likőrt poharankint, mint a ki ilyenhez van szokva.

Egyszer csak jön ám a pénzváltó pinczér vissza; de nem egymagában, hanem egypár fogdmeg és egy biztos kiséretében.

A rendőrbiztos felszólítá a drótost, hogy minden ellenkezés nélkül adja meg magát s kövesse őt a rendőrségre. Nagyobb tisztesség kedvéért egy pár vaskarpereczet is kapcsoltak a két kezére.

A drótos engedelmeskedett, hagyta magát a rendőrfőnök elé vitetni. Ott megvizsgálták a tüszőjét s megtalálták benne a kérdéses pénztárczát. Sőt még többet: egy muzsikáló arany tubákos pixist, egy arany repetir órát, meg egy briliántos gyűrűt. Semmi kétség. Itt vannak a bűn-tanujelek! Nagy rablógyilkosság van itt!

A hatalmas miniszter éppen maga is ebédnél ült: neki csak «pakene händli» járta, egy pfiff vözlaui mellett. A miniszter mindig panaszost eszik. Még sem hizik. A midőn betoppan hozzá maga a rendőrfőnök, sápadt arczczal.

– Herczegem! Gonosz hírt hozok. Önnek a vejét meggyilkolták, a gyilkost elfogtuk. Megtaláltuk nála a gróf pénzes tárczáját, tele sajátkezű jegyzeteivel és egyéb ékszereit. Itt hozzák a gonosztevőt, vasraverve, négy katona között.

Akkor kezdett el csak «szakramentezni» a hatalmas miniszter, mikor meglátta a vasravert drótost.

– No ti szépen kirántottatok a zsebemből kétezer aranyat! Hisz ez a drótos maga az én vőm, gróf Sándor Móricz!

A fogadás minden pontjában meg volt nyerve.

A gróf semmit sem tett, a mit becsületes gavallérnak nem szabad megtenni; mert a Matsakkerben ebédelni nincs tiltva. Nem viselt olyan öltözetet, a milyenben az utczán nem szokás járni; mert drótos tót mindig ilyen öltözetben jár az utczán. Nem mondott, nem tett semmit, a mi törvény és illendőség ellen van; mert jó bort inni s ezressel fizetni se nem bűn, se nem illetlenség; és mégis vasraverték.

A gróf megkapta a kétezer aranyat, a policzáj meg egy hosszú nagy bolond orrot, ezt viselhette, a míg benne tartott.

II. A PIA MATER.

Volt egy jeles intézmény a hajdani kálvinista iskolai életben, a mit úgy híttak, hogy «academica promotio.»

«Akadémiai előmozdítás» – szóról szóra. Nem «előléptetés», hanem «előmozdítás.»

Arra, hogy előléptessen valakit, nem volt joga a kollégiumnak; de hogy előmozdítson, azt megtehette.

A következő módon:

Minden egyházkerületben vannak olyan jól dotált rektóriák, a melyeknek a jövedelme fölér egy viczispánsággal. Már most az ilyen kitünő kondicziókra kiszemelték a teológiát végzett ifjak közül azokat, a kik a tudományokban való előmenetelük által jogos reményre szolgáltattak okot, hogy belőlük valamikor még professzor, vagy esperes fog válni s ezek lettek odaküldve. Három esztendeig tartott a boldogság. Addig a rektornak paradicsom volt az élete. Ez idő alatt azonban a fizetését meg kellett takarítania s az így gyűjtött összeggel ki kellett mennie külföldi akadémiákra s ott tökéletesítenie magát valamely kedve szerint való katedrára. Igy támadtak a leghiresebb tanáraik az atyafiaknak. Ez megint egy adalék a «gazdag szegények» történetéhez. Kincsszórás üres marokból. Olajtöltögetés az özvegyasszony kifogyhatatlan korsójából.

Ilyen jól helyezett rektória volt a Dunántúl az ó-szőnyi, Révkomárommal szemben.

Mikor én kis gyerek voltam, akkoriban is egy később hirneves tudóssá emelkedett rektor volt Ó-Szőnyön.

Komáromban pedig Kalmár Ferencz nagytiszteletű úr volt az esperes.

Gyönyörű egy pátriárkai alak, országszerte ismeretes prédikátor, a kinek a szónoklatait nyomtatásban is kiadták.

Én csak egyszer láttam életemben: kis «sexta»-diák koromban. Még akkor csak félesztendeje, hogy koptattam az iskola küszöbét.

Jöttek a vizitátorok (a kiket mi gyerekek úgy híttunk, hogy «vizi tatárok»): az esperes, a főkurátor, meg egy presbiter. Azok a diákokat megexaminálták.

Nem ijedtünk ám meg tőlük! Nagy az öntudat büszkesége a helyét jól megálló diáknál!

Én tőlem azt kérdezte a hatalmas nagy ember, Kalmár Ferencz:

– No kis fiacskám, hát tudod-e már a zsoltárokat?

– Igenis, tudom.

– Hát meg tudnád-e mondani, hogy hányadik zsoltár az, a mely ezen kezdődik: «Aru kankaru netsi sőre za?»

– Igenis, tudom; a LXVII. zsoltár.

Tudniillik, hogy az kezdődik ezzel a sorral: «Az erős Isten uraknak ura.» A mi visszájáról olvasva, a fentebbi mondatot adja ki.

Ebből az tünik ki, hogy a dicső emlékű nagy ember szerette a tréfát.

De én is kitüntettem, hogy megértem a tréfát.

Azonban egész klassziczitásában tünteté fel attikus humorát a mi főpapunk, a midőn az ó-szőnyi rektornak (letelvén az academica promotio három éve) kiadta a hivatalos bizonyítványát, mind tanítói működéséről, mind erkölcsi magaviseletéről.

A bizonyítvány, akkori szokás szerint, latinul volt fogalmazva.

A vége így hangzott:

«Utpote omnes puerorum pias matres gravidas fecit.»

No iszen lett elszörnyedés a kollégiumban, mikor ezt a lepecsételt bizonyítványt az iskolaszék előtt felolvasták!

Hisz ez egy szörnyeteg! Egy Minotaurus! Egy Sardanapal! A kit nem akadémiákra küldeni; de örökre ártalmatlanná tenni kötelessége a szent eklézsiának.

Szerencsére nagytudományu Márton Ferencz professzor prezideált a sedesben.

– Nem úgy van az, doctissimi. A szó megöl, a lélek megelevenít. Ez a szó «pia mater» az anatómia szerinti elnevezése annak a harmadik legfinomabb hártyának, mely az agyvelőt beburkolja s mely a tudósok megállapodása szerint minden tudománynak a lerakodó helye. «Ezt» terhesíté meg a tanítványainál a mi derék kandidátusunk – és nem mást.

… Akkor «bene!» – Tollatur ad academiam!

III. A SZÉP MUZSIKÁLÓ ÓRA.

Dunnyogi Matyinak volt egy csinos hivatala, meg egy csinos felesége.

Csinos hivatalnak nevezi az ember azt, a mi 2400 frt fix fizetéssel jár; s csinos feleségnek azt, a ki ebből a fizetésből ki tud jönni elegáns módon.

Azonkívül volt mind a kettőjüknek egy házi orvosuk, a kinek szintén csinos praxisa volt; a mi ismét azt jelenti, hogy többnyire szép asszonyok voltak a pácziensei.

Az asszonyság neve volt Iduna; a házi orvosé pedig Henrik.

Mind a hárman igen jó egyetértésben éltek. Ha mind a hárman együtt voltak, akkor játszottak klabriászt; ha csak ketten voltak együtt, akkor pikétet.

Egyszer, a karácsonyünnep közeledtével azt mondja magában Iduna asszonyság: «ennek az én jó Matyimnak kellene valami krisztkindlit venni. Nézzünk be Kertész Tódorhoz.»

Ott, a sok válogatás után, megakad a szeme egy muzsikáló órán, a mi háromféle zeneművet játszott: volt rajta egy malom is, a mit egy patak hajtott; mikor az órát ütötte, a molnár mindig kidugta a fejét az ablakon.

– Ez lesz jó az én uramnak! Mondá magában Iduna asszony. Tudom, hogy nagyon szereti a muzsikáló órát. S ennek a molnárnak akkurát olyan képe van, mint az én Matyimnak.

Megalkudott az órára s kifizette az árát. Kitelt az a konyhapénzből.

Azt kérdezték tőle, hogy hová küldjék?

– Csak ide erre az adressere, mondá az asszonyság s kivett a tárczájából egy névjegyet.

Az a névjegy pedig hogyan, hogyan nem keveredett oda? nem az övé volt, hanem Henrik uré, a házi orvosé.

A galanterie kereskedő elküldte a muzsikáló órát Henrik úrnak, a doktornak.

– Nini, egy muzsikáló óra! mondja doktor Henrik. Ezt nekem bizonyosan valami pacziensem küldi. Nem is sejti, hogy én ki nem állhatom a muzsikáló órákat. Nem is egészségesek; mert háborgatják az álmot. Számos esetet tudok rá, hogy valaki megőrült, azért, mert muzsikáló óra volt a házánál. Ezzel én boldoggá teszek valakit.

Az óra éppen ütött, a molnár kidugta a fejét a malomablakon.

– Ecce! Hisz ennek a molnárnak éppen olyan pofája van, mint az én Matyi barátomnak. Ugy is éppen azon törtem a fejemet, hogy mit vegyek neki karácsonyra? Jó lesz neki ez az óra.

S azzal doktor Henrik szépen összepakolta a muzsikáló órát, s elküldte az inasa által Dunnyogi Matyi barátjának, szives üdvkivánsága mellett.

Dunnyogi Matyi, mikor délben két órakor hazakerül a hivatalból, ott talál egy skatulyát az asztalán. Felbontja: egy muzsikáló óra van benne.

– Quid hoc? Egy muzsikáló óra? Nekem küldik ajándékba. Ennek a háta mögött valami lappang. Mit muzsikál ez az óra?

Meghúzza a zsinórját: az óra rákezdi:

«Az asszony ingatag, álnok csalfa lény! stb.»

– Tudom én azt régen: minek azt nekem muzsikaszóval mondani?

Mi a másik nóta?

«A mely leány sokat szeret, Jámbor asszony soh’sem lehet. Here tyu-tyu-tyu!»

– Hogy a kakas csípje meg! Ez az óra goromba egy ficzkó!

– Hát a harmadik? – Ez még a legszebb nóta:

«Mi haszna, hogy szép vagy! Ha mindig beteg vagy, Szombaton jobban vagy; vasárnap czifra vagy; – Hétfőn csak beteg vagy!»

S mind annyiszor kidugta a molnár a fejét a malomablakon. Abban meg saját magára ismert.

– Hisz ez világos czélzás! – Hogy a kutya szánkázza meg ezt a doktort; de megtréfált ezzel az órával! No majd tudom én, hogy mit csinálok vele?

Következett a bűvös-bájos karácsonyest, a mikor mindenki, a ki szeret valakit, iparkodik annak a vágyát kitalálni s valami olyan ajándékot hozatni a Jézuskával, a mi annak bizonyosan tetszeni fog.

Dunnyogi Matyi nyájasan édelgő mosolylyal prezentálta a maga karácsonyi ajándékát az ő kedves muczuskájának.

– Nézd csak, kedves Duduskám, milyen szép muzsikáló órát vettem én te neked karácsonyi ajándékba…

Annak nagyra nyilt fel szeme-szája.

– «Te» vetted «nekem» ezt a muzsikáló órát?

IV. AB INVISIS.

Az áldott szivű főpap.

Ne tessék azt gondolni, hogy ferblizni fogunk s én most e jelszó mellett a «mäuslit» tartom a befogott markomban!

Sokkal veszedelmesebb játékról van szó.

Arról a «vaktában» gyakorolt jótékonyságról, melylyel kiváló czelebritások, a kikről az a hit, hogy nagy befolyásuk van, több kárt tesznek, mint hasznot. Az eltévesztett szamaritánusságról.

Bekopogtat egy ilyen hírneves egyéniséghez egy tökéletesen ismeretlen ember s felkéri, hogy ajánlja őt egy másik embernek, a kit szinte nem ismer, egy olyan hivatalra, a miről semmit sem tud.

Megteszi neki! Mert hát jó szive van.

Már az ismert egyéneknek az ajánlgatása is nagy koczkajáték, mert meglehet, hogy egy más embernek az érdemeit paralizálja.

Egyszer a megboldogult Pauler Tivadar igazságügyminisztertől hallottam az országház folyosóján ezt a nevezetes végkielégítést (Abfertigung) egy ajánlgató képviselőhöz. (Nem én voltam az ajánlgató; ámbár én is lehettem volna.)

– Kedves barátom! Én e tekintetben Waldeck Rousseauval tartok, a ki miniszter korában azt mondá, hogy «nekem elég ok az, hogy egy képviselő ajánl valakit, hogy azt az embert ki ne nevezzem arra a hivatalra».

Van benne logika. A képviselő ajánlgatása az a vargafolt, a mely elárulja, hogy annak a csizmának valami hibája van.

Ezért a katonai montursz-komissziónál az új bakancsokat csak kifényesítetlen állapotban szokták átvenni. A hivatalra versenyzőket sem volna szabad kisuviczkolni.

Egyikét e legnevezetesebb beajánlási impromptüknek ** biboros érsekünktől hallottam.

Főpapunk világszerte dicsőségesen ismeretes bőkezű áldozatkészségéről. Áldva örökítik meg a nevét az emberbaráti intézetek, növeldék, iskolák, közművelődési intézmények, tudományos vállalatok s azonkívül számatudhatatlan sorsüldözte nyomorult halandó.

És a mellett mindenkire nézve hozzájárulható. Ha Budapesten, ha Bécsben időzik, olyan vendéglőben van a szállása, a hol a lépcsőről egyenesen az ő szobájába lehet benyitni. Sokszor még az inasa sincs ottan, maga nyitja ki a kopogtatónak az ajtót.