Part 18

– No és aztán az első pohár hozza maga után a másodikat, s a második az utolsót.

– De én sehol sem látok itt előkészületet a lakomához. Az egész lakosztályomban sehol sincs fölterítve.

– Majd mindjárt lesz – szólt lord Dagobert, megsimogatva hölgye kezét. – Mi nem hódolunk annak a rossz divatnak, miszerint a házaspárok meg a násznép az esküvő után egész parádéban negyvenedmagukkal végig ülnek egy hosszu asztalt; a hol mindenki jól lakik, csak a mennyasszony, meg a vőlegény maradnak éhen. Mi csak kettecskén – tête à tête fogjuk a nászlakomát elkölteni.

– Ez nekem is jobban tetszik! kapott rajta lady Idól.

– Ugy-e bár? Isteni asszony! Az ember ehetik, ihatik, a hogy akar. És közbe talán?… Nono? Nem mondtam ki azt a rossz szót, csak a szájammal mutattam: Ön már asszony, mylady. S nem feszélyezi a lakománál sem a corsette, sem az etiquette.

– De szeretném tudni, hogy hol van az a lakoma?

– Mindjárt megjelenik. Úgy van ez minálunk, mint Aladin szultán palotájában. A dzsinek szolgálnak fel. Látja mylady itt a kerevet előtt azt a gömbölyü asztalt? Egy titkos rugó nyomására az rögtön lesülyed s alászáll a konyháig. Ott az étekfogó megrakja ételekkel és palaczkokkal s a gép megint feltolja elénk az asztalt mindennel ellátva. S ha valami kivánságunk van: a beszélő trombitán keresztül leszólunk; az asztalt alá eresztjük, s az ismét visszatér azzal a tárgygyal, a mit kivántunk!

– Hisz ez olyan, mint egy tündérmese!

– Mint a tündérmesében! A mit kivánunk, rögtön itt van. S a mi legszebb benne, az, hogy alkalmatlan emberek közelléte nem háborit bennünket. Az egész lakosztályban minden ajtó zárva. Senki be nem jöhet. S a cselédeim, az egész háznépem tudja már jól a szokást, hogy ilyenkor legalább három nap három éjjel nem szabad nekik bennünket háborítani.

Lady Idól nagyot bámult lord Dagobert szeme közé.

– A «szokás?»… «Ilyenkor?»… Hát szokott ön többször is megházasodni?

Lord Dagobert egész szabadjára ereszté a nevetését.

– Minden esztendőben, mylady! De becsületemre mondom, hogy az esztendőt pontosan megtartom.

– Hisz akkor ön a valóságos «kékszakállú herczeg!» S mit csinál ön a feleségeivel egy esztendő mulva? Megöli őket?

Lord Dagobert még jobban nevetett: «Dehogy ölöm, dehogy ölöm! Mind élnek és vigan vannak, a hányan csak vannak».

Donna Idól azt hitte, hogy neki is nevetni kell: ez valami tréfa!

No természetes! Ha a férj nevet, akkor a nőnek is illik nevetni. Ez benne van az esketési formuláréban.

– Donna Idól, – mondá lord Dagobert, maga mellé vonva a dagadó kerevetre hölgyét – én nagyon szeretem, ha ön nevet. Imádom ezeket a megnyiló korallajkakat, bámulom ezeket a gyöngysor fogakat, s mikor így összehuzza a szemeit nevetés közben, az olyan, mintha a villámtüzet konczentrálnák egy gyujtó-üvegben; hanem ezúttal mégis azt tanácslom önnek, hogy ne nevessen. Ez a mi mai esküvőnk csak tréfa volt.

Ez a tréfa szó csakugyan komolylyá tette a hölgyet.

– Tréfa volt? S ön engem «Donna» Idólnak szólít?

– Bizony Donna Idól ön és nem lady Idól. Ön nem szerzett kellő ismereteket párisi vendégszereplése alatt a francziaországi törvényes szokásokról. Itt csak a polgári hatóság előtt kötött házasság bir törvényes jelleggel; az egyházi szertartás meg van engedve, mint czeremónia, de semmi érvénynyel nem bir Francziaország területén.

Donna Idól vállat vont.

– Hát bánom is én! Nem akarok Francziaországban maradni. Átmegyek Angliába, s ott a pap előtt kötött házasság el van ismerve törvényesnek. Ön pedig Angliában van otthon.

– Az ám. Csakhogy isteni Donna Idól! egy illuziótól kénytelen vagyok önt megfosztani. Ha emlékezetem nem csal, ez a bizonyos főtisztelendő Páter Severus üres óráiban az én lovászmesterem, egy megszökött skoláris, a ki tudtommal soha sem volt papnak fölszentelve, csak hogy épen jól megtanulta a litániát. Ön nem az első és hiszem, hogy nem is az utolsó azon hölgyek között, a kik ez álpapnak az áldása által fel lettek szentelve az én hitvestársamnak. De mondhatom önnek, hogy egynek sem volt ellenem panasza.

Erre aztán bekövetkezett az a jelenet, a mi rendesen következni szokott. A kétségbeesés, ájuldozás, átkozódás a rútul rászedett, a kelepczébe csalt ártatlan hölgy részéről, melynek lord Dagobert ugyanannyi mennyiségü esküdözést, engesztelést és végül kiméletlen erőszakot vetett ellen. Hiszen ez volt ránézve a gyönyörnek a hatványozása. Holmi csendes, szelid átadás, türelmesen nyujtott kegyek az ő vágyait nem elégitették ki; neki az áldozatul esett ártatlanság vergődő kétségbeesése szaporítá a gyönyöreit. Azért sietett a hölgyet felvilágosítani a helyzetéről mindjárt a kezdetén az egyedüllétnek.

Donna Idól e felfedezés után azt tette, a mit a többiek, sirt, könyörgött, átkozódott, küzdött; hasztalan! A viperamérges tőr nem volt már a kezeügyében. Menekülni nem volt hová. Az ablaktáblák mind bezárva, az ajtók csukva, a palota távol a lakott házaktól, a házi cselédség betanítva és megszoktatva már az efféle jelenetekhez.

Végső kétségbeesésében bemenekült azon a kis rézajtón.

– No, hiszen ide futottál a legjobb helyre! – kiáltá lord Dagobert, áldozatát utolérve.

Onnan nem volt hová menekülnie.

Itt azonban a hajdani akrobata nő, kinek izmai a gyakorlattól aczéllá voltak edzve, egy hatalmas taszítást adott az üldözőjének, a mitől az, sulyegyent vesztve, hanyatt esett a vízzel telt medenczébe. Donna Idól pedig egy gazellai szökéssel keresztül ugrott a fürdőmedenczén, ki az ajtón, azt hirtelen becsapta maga mögött, bezárta a kulcscsal, s a kulcsot eltette a zsebébe.

Kis idő mulva aztán megjelent a rézajtó gömbölyü ablakában lord Dagobertnek, az önkénytelen vett fürdőtől, de még inkább a haragtól lángvörösre duzzadt arcza.

Igazán tréfás látvány! Egy haragos emberarcz, a kinek se keze, se lába.

– Donna Idól! Ezért ön kegyetlenül meg fog lakolni!

– Gondolja, lord Dagó?

– Ne hijon engem Dagónak, hanem ereszszen ki innen azonnal!

– S ha nem ereszteném?

– Ki fogom törni az ajtót.

– Nem lehet; mert csak befelé nyilik.

– De hát itt csak nem hagy?

– Bizonyos, hogy nem hagyom ott. A férjemet! Csak van eszem!

– No hát ereszszen ki innen.

– Nem addig, a míg ön a jegyzőt ide nem hivatja s a franczia törvények rendeletei szerint velem szabályszerü házasságot nem köt.

– Ah, az botor beszéd! Arról ne is álmodjon, Donna Idól.

– Hát majd meglássuk: monsieur Dagó.

– Hát mit akar ön? El nem futhat innen, mert a szobája ajtajának a kulcsa nálam van, s a cselédjeim ki nem eresztik.

– Eszembe sincs innen elfutni. Nagyon jó itten. Önnek a cselédjei ismerik már a szokásokat. Három nap, három éjjel föl sem jönnek az emeletre. Nem háborítják a paradicsomi boldogságot. Én tudok várni, csak ön is tudjon. Dörömbözni szabad az ajtón. Az ön hozzátartozandói már ismerik az eféle zajgást. Good bye mylord.

Azzal Donna Idól odament a kerevethez; megnyomta az asztalkán a titkos rugót; arra az lesülyedt s rövid időn ismét fölemelkedett, megrakva étkekkel, csemegékkel és palaczkokkal.

Donna Idól felnyitogatta az ételes tálak födeleit s inyencz gyönyörrel mustrálta a drága étkeket, a melyekhez aranynyomatu papiron mellékelve volt az elnevezés.

– Ah, potage à la Montesquieu! Ez az én kedvencz levesem! Micsoda fölséges illat! Szarvasgomba pástétom! Az én ideálom! «Petites timballes à la chasseur!» Ennek még hirét sem hallottam. Valami jó lehet. «Zephyr des poulardes aux pointes d’asperges!» Zefir! kappan és spárga! Fölséges valami. Galantine! Macedoine! Ez még épen egy fajdtyúk suprêmeje! Fejedelmi lakoma! Ilyent csak Aladin szultán asztalára hordnak a dzsinek. Nos, uram! hát nem tart ön velem?

S azzal neki könyökölt a dús lakomának s tömte a két piros orczája duzzadtáig a drága jókat a szájába.

Lord Dagobert pedig onnan a kis kerek ablakból káromkodott s rugdalta az ajtót.

– Ez a bor is fölséges, annyit mondhatok! szólt Donna Idól, felhörpentve egy pohár chablist. Követte egy pohár sherry. Hanem a bordeauxi nagyon erős! Szereti ön a bordeauxit, uram?

– Az ördög vigye el önt a bordeauxival együtt! orditá Lord Dagobert a rézajtó közepéből.

– Vigyázzon! Most ugrik a dugó! Még egy pezsgős palaczkot is felnyitott Donna Idól, a minek a dugója kicsiny hija, hogy orron nem találta a haragos vőlegényt.

– Donna Idól! Most már elég volt!

– Nem, uram! Még egy pohár chartreuse következik. Csodálom, hogy ön meg tud vetni egy ilyen válogatott vendégséget. Ön valódi aszkéta. Bámulom a mértékletességét.

– Ön egy valóságos ördög, Donna Idól.

– Ismeri ön Tantalusnak a meséjét Dagikám? Azt hiszem, hogy ha Tantalusnak azt mondták volna, hogy hivassa a jegyzőt, mindjárt elhivatta volna.

– Azt nem fogja ön kidaczolni tőlem!

Donna Idól aztán, mikor jól megvacsorált, odament a lefüggönyözött alkovenhez, széthuzta a damaszt kárpítokat, s éji toillettjét végezte a lepihenéshez s hogy a boldog vőlegény lássa, mit veszitett, égni hagyott minden gyertyát.

A varázsnyoszolya muzsikálta az olasz áriákat; Lord Dagobert pedig káromkodott négyféle nyelven, a ketreczébe bezárva.

A PIRÍTOTT SZALONNA.

Lord Dagobert végre mesterére talált.

Donna Idól elfogadta a tervezett komédiát, csakhogy megfordította a szerepet.

Ha a férj dörömbözött az ajtón és szitkozódott, a hölgy elkezdett rimánkodni és segítségért kiabálni. A házbeliek azt hitték, hogy ő az ostromolt fél. Hozzá voltak már szokva az ilyen jelenetekhez.

Ha lord Dagobert nagyon ordított, akkor Donna Idól előre-hátra szaladgált a szobában s döntögette a székeket, asztalokat egymásra – mintha kergetnék.

Mikor pedig a szócsövön át a szakácsnak küldött le izeneteket a konyhába, akkor lord Dagobert hangját utánozta remekül.

A lordnak át kellett látni, hogy nyomorultul meg van fogva a saját csapdájában.

De még sem akart kapitulálni.

Donna Idól ott reggelizett, ebédelt és vacsorált az orra előtt, s neki csak az ételeknek a szaga jutott.

A mi legjobban ingerelte, az volt, hogy hát a kártyavetőnő jóslatának be kell teljesülni. Egy ostoba jósnő, a kinek a jövendölésére okos ember csak a furcsaság végett lehet kiváncsi, kimond egy lehetetlen dolgot, egy abszurdumot. És ime az a lehetetlenség közel van hozzá, hogy beteljesüljön.

Két napig kiállta az éheztetést. Már könyörgésre is fogta a dolgot: «Ön kegyetlen dæmon! Meg hagy halni egy embert éhen! Egy Mac-Millan lordot, utolsó sarját a nagyhirü családnak!»

– Ön maga tartja magát fogva, ön maga kárhoztatja el magát erre a kinzásra. Egy Mac-Millan lord! Ha ön egy bookmakernek szavát adja, azt megtartani becsületbeli kötelességének ismeri: hát egy ártatlan hajadonnak adott szavát kijátszani gavallérhoz illőnek tartja? Hogy hamis oltár, hamis pap előtt lett adva az a szó? De a mylord igazi gentleman: angliai earl, a Bath-rend lovagja, s adott szava csak puszta lég volt? Én életemben eleget éheztem azért, hogy a becsületemet megőrizzem: ön most azért éhezik, hogy a becsületét kijátszsza.

A harmadik nap reggelén azt gondolta ki Donna Idól, hogy a közlekedő asztalkával egy darab szalonnát hozatott fel magának.

– Ejh, meguntam már azt a sok mindenféle drága körömfaladékot. Nem kell több osztriga meg pástétom: vágyom a szalonna után. A hogy hajdan szoktuk, mikor faluról falura kóboroltunk, s kinn tanyáztunk a sátor alatt.

Azzal oda kuporodott a kandalló elé, melyben maga megrakta az illatos olajfából a tüzet, s elkezdte a kenyérszeletet, aztán meg a szalonnát pirítani a tűznél.

Azt pedig mindenki tudja, hogy nincs invitálóbb illat a világon, mint a pirított szalonnáé. A pirított szalonnaillat képes egy kikoplalt emberrel a hitét megtagadtatni.

– Irgalom! ordítá az ajtó ablakán keresztül lord Dagobert. – Feleségül veszem önt, csak abból a szalonnából adjon egy harapást.

– Komolyan mondja ön?

– Komolyan mondom.

Arra aztán megszánta Donna Idól; vagy talán nem is szánta meg: kitelik tőle, hogy csak kiszámított furfang volt. Odavitte a piritott szalonnát és kenyérszeletet az ablakocskához s egy falatra valót levágott belőlük, azt rózsás ujjai közé csiptetve, odadugta lord Dagobert szájába.

Egy percz alatt lenn volt.

De többet aztán nem adott neki belőle.

Az pedig, hogy egy agyonéhezett embernek «egy» falatot adjanak a szalonnából, többet nem, tultett Arbuez minden torturáin.

Lord Dagobert szemei kék-zöld karikákat hánytak a dühtől.

– Hivassa ön a jegyzőt, – mondá neki Donna Idól.

– Kivel hivassam? Mikor nem mehetek ki.

– Irja meg neki a nyilatkozatot, hogy házasságot akar kötni velem.

– Mivel irjak? Hisz nincs irószerem.

– Dehogy nincs, én már arról is gondoskodtam. A varázsasztal mindent felhozott.

Azzal odavitte az ajtóhoz az irószereket s azokat a csiptetővel benyujtá a fogolynak.

Aztán diktálta neki, hogy mit irjon? Valóságos kapituláczió volt az, kényre-kegyre.

Lord Dagobert jól tudta, hogy a törvények értelmében már ennek a levélnek az erejénél fogva is el fogják marasztalni, ha a házassági igéretét be nem váltja, legalább is a móringolt huszezer fontba; de már ezt nem bánta. A levél Donna Idól kezében volt már.

– No, már most bocsásson ki.

– Dehogy bocsátom! Előbb összekelünk. Adja ide a szobám kulcsát, hogy a jegyzőt a tanuival együtt bebocsáthassam.

Még ennek is meg kellett történni.

Donna Idól a sülyedő asztallal leszállítá a jegyzőnek szóló levelet, s a szócsövön át lekiáltá az utasítást, hogy mit tegyenek vele.

A legrövidebb időhaladék mulva ott volt a jegyző a két hivatalos tanuval.

A kis asztal már terítve volt a nászlakomához.

– Hol van a vőlegény? kérdezé a jegyző az elfogadására siető mennyasszonytól.

– Ott van, – szólt Donna Idól a rézajtóra mutatva, melynek ablakán lord Dagobert sáppadt arcza tekintett ki. – Nem volt már veres.

– Uram! kiáltá a jegyzőnek. – Ön látja, hogy én rajtam itt erőszakot tesznek. Engem akaratom ellenére bezártak.

– Azt látom. Ki zárta önt be?

– Az az ördögi nő ottan.

– Ah! Donna Idól? – Hát Donna Idól hozta önt ide erőszakosan, vagy ön hozta ide Donna Idólt?

– Én hoztam ide.

– Csalás által? Megesküdött vele álpap előtt? De furcsa helyet választott ön magának a mézes napok eltöltésére mylord!

– Választott az ördög! Ő csukott be ide.

– S most nem ereszti önt ki addig, a mig ön a Code civil értelmében törvényesen egybe nem kél vele.

– De ez a házasság erőszakolva van.

– A miatt tessék majd a biróhoz fordulni. Az előzmények rám nem tartoznak.

– De én protestálok ellene.

– Hát az az ön dolga. Akarja ön az egybekelést végrehajtani, vagy nem akarja? Ha nem akarja: én megyek a dolgomra. Ön fizet százötven frankot a hiába idefárasztásért.

– Nem! Maradjon! Hol a szerződés? – Irom alá!

Mindent megtett már, a mit csak kivántak tőle.

A jegyző és a tanuk hitelesíték a házassági levelet s átadták Donna Idólnak.

Akkor aztán Donna Idól kibocsátá a csapdából a – boldog férjet. Most már csakugyan férj volt: s annyiban boldog is volt, hogy rögtön neki eshetett – a terített asztalnak, hol hatalmába kerített egy egész suprême de fajdkakas pástétomot, s azt oly mohón betömte, hogy a vendégeknek még csak kostolót sem hagyott belőle. Ivott is a mellett, a legnagyobb poharakból, a melyek csak az asztalon voltak. Egy szót sem szólt senkihez. Mikor aztán egyszer pihenőt tartott, azt mondá neki a jegyző: «No most mylord, ősi szokás szerint úgy illik, hogy a vőlegény mondjon egy toasztot a menyasszonyára». – «Várjunk egy cseppet, – mondá lord Dagobert – úgy megterheltem a gyomromat, hogy addig nem tudok többet inni, a míg a «pastilles digestives de Bilin»-eimből be nem veszek.» Azzal felkelt, kiment a szobából s soha se jött többet oda vissza.

A LOVAS KOLDUS.

Lord Dagobert nem indított pert lady Idól ellen. Tudhatta jól, hogy nem fogja megnyerni – erőszak alapján. Egy férfi, a kit erőszakkal vesz el egy nő – a saját házánál! Még ki is fogják nevetni. Sőt tetejébe még maga kaphat egy kellemetlen processust az egyházi szentségekkel való komédia-játszás miatt. Kifizette a móringot a myladynek s aztán úgy tett, mintha ő csapta volna el az asszonyt magától. Csak azt tiltotta meg neki, hogy a míg az ő nevét viseli, a szinpadon tánczoljon.

Azután lefolyt valami tíz esztendő. Ez alatt lord Dagobert az ő óriási vagyonának tökéletesen a nyakára hágott. Őrült pazarlások, vakmerő vállalatok, meg a szép asszonyok iránti szenvedélyei tönkre juttatták. Az ősi vagyonának utolsó részét elnyelte egy skót banknak a bukása, a hol neki kellett helyt állani az igazgatók által elsinkófált összes betételekért.

Ekkor aztán lótott-futott a világban, hogy a hajótörött vagyon roncsaiból valamit megmentsen; de mind sikertelenül. Az a bizonyos házasság is kárbaveszett rá nézve a hajdani imádottja leányával. A lady Idóllal kötött törvényes viszonya azt lehetetlenné tette.

Mikor aztán az utolsó fonala is elszakadt a reménységnek s nem maradt a zsebében több egy louisdornál, egy reggel szépen megborotválkozott, felkötötte tükörből a nyakravalóját, gomblyukába tűzte az ibolya-csokrot s a legujabb áriát dudolgatva a Donizetti operájából, megindult a Szajna hídja felé, azzal a szándékkal, hogy a vízbe öli magát.

Útközben azon gondolkozott, hogy mit csináljon azzal a megmaradt egy aranynyal?

A Szajna hídja előtt találkozott a lovas koldussal.

Ez egy ismeretes alakja volt a párisi életnek. Egy invalidus, fél lábú, a kinek az az ötlete volt, hogy ő lóháton fog koldulni Páris utczáin. Szerzett magának egy rokkant gebét, azzal a vak lóval botorkálta végig a boulevardokat. Jó üzletet csinált. Az emberek nevették, szidták, de észrevették. Egy koldus, a ki lóháton koldul a gyalogjáróktól!

Lord Dagobert szembe találkozott a lovas koldussal. Az már messziről rázta eléje a levett kalapját s panaszolta a Waterloónál kiállott hős tetteit.

A mylord odadobta a koldus kalapjába az utolsó aranyát s aztán ment a híd felé.

Egyszer csak «klipp-klapp, klipp-klapp», koczog utána erősen a lovas koldus a sánta lovával, s a mint utoléri, elkezdi szidni tele torokkal:

– Szégyen gyalázat! Egy ilyen úrtól! Hamis louisdort adni a szegény koldusnak. A lovas koldusnak! A kinek magán kívül még a lovát is kell tartani: azt a lovat, a ki a waterloói ütközetet látta s azóta nem akar látni semmit. – Szégyelje az úr magát! Itt van a hamis louisdorja! Tegye vele bolonddá Tortonit, de ne a szegény lovas koldust.

Ez a szó egy eszmét adott Dagobertnek. «Tortoni!»

Eszébe jutott, hogy tegnap elfelejtett ebédelni, ma pedig még nem reggelizett. Éhomra kellemetlen érzés lehet a vízbe fulni.

Visszafordult Tortonihoz.

Ott ő sok szép pénzt elpocsékolt néha napján: ez az utolsó arany is hadd menjen oda. Hamis arany ugyan: de a vendéglős azt nem nézi, s ha felismeri is, elhallgat vele. Régi ismerőse ott minden pinczér.

Igaz, hogy husz frankért Tortoninál nagyon mértékletesen lehet reggelizni; de a fődolog az, hogy az utolsó reggelijét Tortoninál költötte legyen el. Fütyölve ment odáig.

JOBB HOLNAP EGY TUZOK, MINT MA EGY VERÉB.

Lord Dagobert helyet foglalva egy asztalkánál, tanácsot tartott a pinczérrel, hogy miféle lakomát lehetne csapni húsz frankból?

Lássuk csak! Mi a legkisebb vad, a mi tíz frankért kapható?

– Két veréb.

– Helyes. Süttessen nekem két verebet; de jó vastag szalonnát piríttasson hozzá.

(Átkozott emlék! Azzal a pirított szalonnával!)

– Miféle ital az, a miből sokat lehet inni öt frankért? (Tortoninál.)

– Egy pohár bokk.

– No, hát egy pohár bokkot. És aztán egy vajas kenyeret.

– Az három frank.

– Marad még önnek borravaló egy louisdorból két frank.

– Köszönöm mylord.

E közben két hölgy telepedett le a szomszéd asztalhoz. Az egyik délczeg, élte virágában levő delnő volt, a másik éltesebb; olyan társalkodónő forma. Mind a kettő elegáns öltözetben.

A fiatal hölgy elég fenhangon rendelt meg pástétomot fajdtyuk suprèmeből.

(Fajdtyuk suprème! Fatális emlékek!)

A pinczér megjegyzé, hogy fajdtyuk suprème pástétomot nem szolgáltatnak adagonként; hanem csak egészben.

– Úgy volt értve. Aztán egy palaczk Cliquot-t.

S annak a két hölgy magában meg akar felelni.

Lord Dagobert odainté magához a pinczért.

– Ki ez a hölgy a szomszéd asztalnál?

A pinczér nagyot nevetett.

– Ez a hölgy? – Ez a hölgy önnek a felesége, lord Mac-Millan: Lady Mac-Millan.

A név említésére a hölgy is odatekintett.

– Ah! Lord Dagobert! Milyen véletlen találkozás! Hát mit csinál ön?

– Az utolsó louisdoromat fogyasztom. S akkor aztán készen vagyok a világgal.

– No, lássa ön, én jobban gazdálkodtam. Én a húszezer fontomat szerencsés spekulácziókkal felszaporítottam százezer fontra. Most már visszavonultam s a rentéimből élek. Van nyolczvanezer frank jövedelmem és semmi adósságom.

– No – adósságom nekem sincs már.

– De igen is van, lord Mac-Millan. Nekem adósom ön még azzal a bizonyos toaszttal. Tudja ön, mikor kiment megkeresni a pastilles de Bilint? Megtalálta ön már a gyomormegterhelés elleni lapdacsait?

– Most már semmi szükségem rájuk.

– No, hát most leróhatná ön az adósságát, lord Dagobert: itt a pohár!

Lord Dagobert végig gondolta a dolgot. Itt van egy szép asszony, még most is nagyon szép, nyolczvanezer frank évi jövedelemmel. Aztán el se kell venni, mert már meg van. – Fogta magát, otthagyta a két mai verebet s átült a másik asztalhoz a fajdtyuk pástétom mellé s aztán elmondá a tartozásban maradt felköszöntőt.

«Ezt a poharat az én kedves feleségem egészségére. Mylady Mac-Millan cheers!»

… És így lord Mac-Millan másodszor is megnősült – éhségből.

BABSZEMEK.

Egy szóval: nem tudok dolgozni.

Megvolna hozzá minden: sima papiros, kék tinta, jó irótoll; gondolatom is volna, a mit leirjak s a mi fődolog: volna abszolut magányosságom, a hol senki sem háborgat; hozzá nyári napok; a nappal együtt kelek fel. Mégsem tudok dolgozni. Olyan szép ez a világ, hogy nem kerül sor a «sorra».

Először ez a gyönyörü panoráma, a mit innen a gunyhóm ajtajából látok. Nincs a világon ehhez fogható szép! Alattam terjeszkedik az ifjudad testvérváros, keresztülszelve a hatalmas Duna szigetektől szakgatott, kettős medre által. Negyven esztendő óta nézem innen erről a helyről, hogyan nő, hogyan emelkedik, hogyan foglal tért, hogyan hódít ez a szép Budapest. A magasan kiemelkedő bazilika most már egész világváros-képet ad neki s a központi pályaudvar homlokzata úgy tünik föl, tőlem nézve, mint egy óriási diadalkapu, melyen át dicsőség, gazdagság, nemzeti életerő özönlik be a szétdagadó fővárosba. Uj palotasorok a két parton és be a Rákos felé, melyek már Kőbánya házcsoportjaival összeérnek s a széles erdősor a város körül szintén tele van házakkal, de azokat még eltakarják a fák: csak egy nagy kupola, egy-egy háztömb jelzi, hogy ott is világ van. Az én időmben e paloták, ez erdők helyén csak homoksivatag volt, melyről minden szél porfelleget zudított a városra.

Az előtérben meg az ős Buda, a királyi várral s az új palotákkal, a Mátyás templommal. A százablaku Ferdinánd-kaszárnya mellől a tulparton versenyző magasra emelkedik a monumentális országház, maga a Gellérthegy is bástyakoronájával beillik kontrasztnak e felséges képbe.

És aztán tovább az a végtelen nagy alföldi sikság, melynek láthatárát csak napfelköltén látni, a mikor még az ég aranyból van: nappal az már összeolvad az éggel. S e meleg síkságot az Istenkéz himezte ki rét zöldjével, kalászaranynyal. Szebb ez a tengernél! Mennyi színpompa! Milyen vakmerő ellentétek az ég és föld koloritja között! A Duna azurjában gyorsan siklanak fel és alá a karcsu gőzösök s a mezők sík tábláján fehér gőzkigyókat huz maga után a távozó vagy közeledő vonat, melynek dübörgése ide hallik hozzám. Ez a kép mozog és beszél.

De sok órámat elvitte már ez a felséges panoráma! De szivesen adtam!

(No lássunk komolyabb dolog után, mert panorámanézésből meg nem élünk. Vár az iróasztal!)