Part 16

S az én druszám épen egy olyan választókerületet szemelt ki politikai küzdterének, a melyre a legrégibb ősi családja a megyének volt betáblázva, vagyonra leggazdagabb, tudományban legkitünőbb tagja által képviselve: eddigi követje a miniszteri bársonyszéknek disze. A molnár egy miniszter ellen szállt csatára.

Attól kezdve nőttön-nőtt a népszerüsége. Az őrletők (választó polgárok) most már nem csak verseket kaptak az őrleményük mellett; de nyilt ház, terített asztal várta őket: pörköltnek, molnárcsuszának, jó bornak sohasem volt hiánya; maga az én druszám bandérium kiséretében járta be a falvakat, elől vitetve a szüz Mária képpel diszített selyemzászlót s hirdetve szóval és irásban az igaz nemzeti politikát.

Nagy tábort gyüjtött maga körül! A miniszter pártvezérei ugyan meg voltak hökkenve. Az előleges statisztika kétséges kimenetelt jósolt. Az uri tábor kezdett félni.

A választás előtti napon a félelem páni ijedtséggé fokozódott arra rémhirre, hogy az én druszám szekérrel elutazott Érsekujvárra s onnan lészen eljövendő az éjjel egy négyakós hordó kiséretében, mely tele lészen szilvapálinkával.

Ez döntő csapás lesz.

Mivelhogy a választó közönség nagyrésze a hajdani római birodalom azon őslakóiból áll, a kiknél ez a szó «pes» nem azt teszi, hogy «láb», hanem azt, hogy «eb». S mindezek, ha nem értik is meg a jelölt póétai programmját, de megértik e varázshatalmu szót: «slivovicza!» Ha ezt csapra ütik, bomlásnak indul az egész uri tábor.

Mit fundáltak ki hát a fondorkodók?

Két legismertebb kortesvezére az úri pártnak éjnek éjszakáján eléje ment az én druszámnak s mikor az jött Érsekujvár felől, maga hajtván a lovakat, megállították egy szóra. Elmondták neki, hogy ők is megtérnek az ő zászlója alá: odahagyják az urakat s holnap valamennyi hiveikkel átjönnek az ő seregéhez.

Az én druszám hitt a csábító álnok beszédnek; fölvette a szekerére a két kortest: az egyik melléje ült a kocsisülésbe, a másik hátul a saraglyába s míg az első fényes igéretekkel s a diadal biztos reményével beszélte tele a druszám füleit, az alatt a másik ármánykodó megfurta a szilvoriumos hordó fenekét alul. Mire a szekér megérkezett a választás szinhelyére, az isteni ambrózia mind kifolyt az út sivár porába.

Csak ily furfanggal tudtak az én druszám fölött az «urak» diadalmaskodni. Csak alig, hogy győztek.

Azért ő mégis csak föllépett megint.

S aztán valahányszor föllépett, mindannyiszor eluszott egy pár malom.

A mult hetekben olvastam a hivatalos közlöny hirdetményei között (valóságos gyászjelentés!) hogy az én verses névrokonom azt a szép, becsületes munkával szerzett földbirtokát áruba bocsátja: ház és telek mind kótyavetyére kerül.

Milyen boldog ember lehetne az én jó druszám, ha akkor, a midőn a ludtollat a kezébe vette, hogy abból pennát faragjon, inkább tollsipot faragott volna belőle!

A KÉT PÓLUSON.

Legutóbbi szegedi látogatásom alatt úgy hozta a véletlen, hogy a barátaim, egy délelőtt, két intézetbe vezettek el.

Az egyik volt a szegedi kisdedovó. A másik a szegedi csillagbörtön.

Szerény földszinti házikó az első; hatalmas derék palota a másik.

Kezdjük az elsőnél.

Körül ülik a két szobát az apró szentek. Az egyikben azok, a kik még nem tudnak semmit; a kiknek még dajka kell felügyelőül; a másikban már a veteránok laknak, a kik már tudósok. Hah, mennyi mindenféle mesterséget tudnak! Énekelnek, deklamálnak, humorisztikus előadásokat tartanak, tenyereikben kitapsolják az ütemet, ugrálnak és bujosdit játszanak. A melyiket csak mostanában hoztak ide, hogy tud bámulni azokkal a nagy szemeivel, az összecsücsörített szájával, hogy ezek a többiek már mi mindent tudnak! No majd ti is megtanuljátok, kicsikék! Ne féljetek semmit! Jó bácsi az igazgató! Mikor azzal a hegedüvel kiséri a nótát, világért sem huz rá a hegedü vonóval arra, a ki még a nótát nem tudja, vagy belesül. Nem büntetnek itt meg senkit. A ki jobb szeret kapókővel játszani, azt teheti. A ki pedig nagyon kiváncsi rá, hogy mi van abban a czifra táblás könyvben, annak megmagyarázzák, hogy ez a két lábu állat az öreg A, az a két hasu meg a B, a karéjkenyér a C, a konyhaajtó a H, az a sétáló a K, a kettős lajtorja az M, a kutgém a T, az asztal láb az X és így tovább; de azért nem szükség sirni, hogy az Ypsilon tótágast áll. Azért sem bántanak senkit, ha a krétával tetszése szerint új alfabetet talál ki. Hiszen azt deklamálja az a kis bátor férfiu, azzal a sürü fekete hajjal: «Ha kell nekem ákombákom Az udvart telefirkálom».

Czivakodásnak, veszekedésnek pedig hire sincsen. A kis emberek nagyon békeszeretők. Itt megtanulják idejekorán, hogy «ne bánts senkit, akkor téged sem bánt senki!» – Meg azt, hogy «a mi másnak fáj, az nekem is fáj.»

Így támad az ember!

Most menjünk a csillagbörtönbe.

Csillag!

Milyen szép név. Az ember azt hiszi első hallásra, hogy valami más plánétáról van szó, mely a kimult embereket befogadja, tán a Mars, vagy a Jupiter?

Hát hiszen úgy is van. Egy külön aszteroid ez, a mit azért teremtett az emberi bölcseség, hogy azokat az embereket, a kiknek a koponyáját az őserő hibásan alkotta meg, ide összezárja. Ezek úgy külön forognak a föld körül. Ezen a külön planétán nincs tél, tavasz, ősz, nyár. Tavaszszal nem nyilik itt virág, nyáron nem érik buzakalász; őszszel nincs gyümölcsszedés, télen nincs hó. Hanem azért mindenről gondoskodva van. Légfütés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt van az a paradicsom, a hol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kigyó nélkül.

Azért hivják csillagbörtönnek, mert a zárkákhoz vezető folyosók csillagalakuan futnak össze a középen, a hol egy roppant nagy fekete tábla van, sok száz lyukkal ellátva s a tábla mögött szövődik össze egy egész hálózata a távirósodronyoknak; minden zárkának van egy távirója. Ha valami baj van odabenn, megnyomják a gombot; egy szám kiugrik a megfelelő lyukból s a csengetyü megszólal. Minden tökéletes ezen az aszteroidon.

Hát a lakosok? Azok is olyan tökéletesek, a milyennek az embernek lenni – muszáj! Dolgoznak és nem beszélnek. – Így végzi az ember.

S mikor végig néztem ezeknek a másvilág lakóinak az arczát, koponyáját, eszembe jutott az a másik gyülekezet. Azoké az apró embereké.

Hisz az nem igaz, hogy az arcz izmaiban, a koponya kidudorodásaiban van az eredendő bün lakhelye; a gyermekek között is van olyan arcz, a kinek az ember azt mondhatná: «te! ha te háromszor akkora volnál, mint vagy, nem szeretnék veled az erdőn egyedül találkozni!» S a rabok között is van olyan alak és arcz, a kire, ha másutt látná, rá merné az ember az életét bizni.

Hátha ezeket is odavitték volna kis korukban a kisdedóvóba?

Talán nem kerültek volna ebbe a – csillagba.

A szegedi kisdedóvónak van nyolczvan növendéke, a szegedi csillagbörtönnek pedig nyolczszáz.

Majd jön idő, mikor megfordítva lesz az arány: a kisdedóvó igazgatójának lesz 800 tanítványa, s a csillagbörtön igazgatójának 80.

Csakhogy én azt nem érem meg.

LEVÉL A «PESTI HIRLAP» SZERKESZTŐJÉHEZ.

VAGY

A «SÓS DRÁMA» MEG A CZUKROS «DRÁMA».

Kedves barátom!

A mult tavaszon leereszkedik hozzám a Parnasszusról a nemzeti szinház igazgatója: Paulay Ede, a ki nekem kedves kereszt-komám. Nem mintha ő tartaná keresztvizre az én elmeszülötteimet; ő azokat inkább körülmetéli; hanem hogy én vagyok az ő aranyos kis Erzsikéjének a keresztapja. – Azt mondja: az idén lesz az első nemzeti szinházi előadásnak Budán a százéves jubileuma: azt a nemzeti szinháznak is meg kell ünnepelni. Minthogy én vagyok a legrégibb ünnepi prolog-varga: varrjak neki erre az alkalomra egy darabot, nem bánja, cothurnus lesz, vagy sandál lesz, akár telkes saru lesz, csakhogy versben legyen. Aztán a hőse Kelemen László legyen, az első budai magyar szintársulatnak a rendezője. Tableauxokra, allegoriai csoportozatokra, diszletekre és dalokra nézve teljes latitude engedtetik.

«Hogy ne csinálnám meg, kedves komám; úgy sincs semmi dolgom. Mikorra kell? Két hét mulva? Meg lesz szépen.»

Én mindjárt fogtam a papiros szeletet, mértéket vettem Kelemen László urnak a lábáról: – csak azt hibáztam el, hogy a ballábáról vettem mértéket, nem a jobbról; arra nem gondoltam, hogy a másik lábán tyukszemek is lehetnek, s mentül jobban pászol a csizma: annál jobban fogja szorítani. – Megalkudtunk a komámmal egy süldő malaczba. De azt majd csak az előadás után adják ide: addig kihizlalják.

Mindjárt mentem a timárhoz, megvettem a fislédert, s hozzáláttam a dikicscsel, mustával, dratvával istenesen.

Ha ti azt gondoljátok, hogy az ilyen alkalmi darabnak a megirása tréfa dolog, akkor nagyon téves fogalmaitok vannak a poéta feladatáról. Annak nem csak irni kell tudni, hanem énekelni is.

Ebben a százesztendős darabban száz esztendős nótáknak is kell lenni: ugyanazoknak, a miket az első szini előadás évadjában énekeltek.

De hát ki ismeri azokat? Száz évvel ezelőtt még nem volt fonográf.

No hát én ismerem. Én kis gyermek koromban tanultam az apámtól, meg Varga János bácsitól, a tanítomtól: azok szintén kis gyerek korukban tanulták a nótákat, tehát száz esztendősek.

«Ha nap végső sugárinál!»

Aztán meg:

«Rajta barátim igyunk!»

No meg ez:

«Távol tőled kedves lélek!»

És végül:

«Jer vidám csónakos, jer!»

Gyönyörű nóták ám ezek! Nem terem olyan most már aranyért sem. Ezeket kell a jubiláns darabban elénekelni, úgy, a hogy ezelőtt száz esztendővel énekelték.

Csakhogy én meg nem értek a kotázáshoz.

Segítünk rajta.

Kinn laktam már a Svábhegyen – magamban. A gyermekeim Párisban voltak – tanulmányozni.

Egyszer pontban tizenkét órakor jön be a tót leányom ezzel a szóval: «Itt van egy úr!»

Mindig tót leányokat alkalmazok szolgálónak: chauvinizmusból teszem. Azokból mind magyar asszonyok lesznek. – No nem én teszem őket azzá! Dehogy.

– Hogy hínak azt az urat neki?

– Sárosi.

– Hozd ide! Hiszen arra várok! Aztán mondd a szakácsnénak, hogy kacsát öljön; tepertyűs salátát öntsön; túrós metéltet csináljon. Bort hozzon fel a vinczellér fehéret, pirosat, pinczéből. Itt marad nálam ez az úr ebéden.

Az én vendégem egy gömbölyű képű, kedves nyájas arczú, hirtelen szőke hajú fiatal férfiu.

– Ah, hozta Isten! Tessék besétálni a dolgozó szobámba.

Rövid idő mulva rettenetes nagy devernyázás vette fel a házat. Bordal, szerelmes dal, barcarola, hymnus! Egyik a másik után. Először daloltam én, azután dalolt a vendégem, utóljára daloltunk ketten együtt. Cselédek, napszámosok, vinczellér, majorosné mind összeszaladtak a csodájára: «mi lelte a gazdánkat, hogy ilyen széles kedve szottyant – ebéd előtt! Ez lehet csak a vig czimbora, a ki most ide jött!»

Hát az volt a nemzeti szinháznak a karmestere; a derék zeneszerző: Sárosi, a ki az én ünnepi darabomhoz az általam elénekelt száz esztendős nótákat lekottázta.

Így született meg a darab; a czime: «Thespis kordéja».

Leirtam én abban korhiven az első szinész truppnak minden mizeriáit, inséggel, szégyennel való küzdelmét, összekéregetett requizitumait, fellengző lelkesedésének szárnyát szegő prózai ellentéteit; a furcsa mæczenásokat, a még furcsább publikumot; az intrikáló német direktorokat, a buta filisztereket, a betyárkodó imádókat; az ostoba czenzort s az egymás közt veszekedő, intrikáló komédiás hadat, a hogy azt a magyar szinészet történetében adatokkal igazolva találtam. S ezek közül aztán, mint tiszta ideálok emelkedtek ki Kazinczy Ferencz a költő, Kelemen László a szinész s Moor Anna, a művésznő alakjai.

Elvittem a kész darabot Paulay komámhoz. Egy hét mulva visszajövök: addig legyen szives elolvasni.

Egy hét mulva visszamentem hozzá.

Az én kedves komám szörnyü keserű-savanyú ábrázattal fogadott.

– Jajh! kedves komám! Hiszen darabnak eléggé darab volna ez; de nem jubiláló darabnak! Hisz ez csupa sóból van. Ezzel az elsózott darabbal csak nem örömünnepelhetjük meg a szinészet százesztendős jubileumát.

– Tökéletes igaza van, kedves komám; e bizony nem jubileumra való darab. Hát majd irok egy másikat – csupa czukorból.

– Tegye meg azt.

Hát aztán megint neki ültem, s irtam egy másik ünnepi darabot e czim alatt: «Földönjáró csillagok». – Ez már aztán csupa kándirozott lelkesedésből, nemzeti dicsekedés liktáriumából, jobb jövő reményének lépes mézéből s győzelmes ujraébredésünk mustjából van megteremtve. Ez olyan édes darab lesz, hogy a sugó, mikor végig sugta, mind az öt ujját fogja szopni utána.

Október 20-án fogják servirozni. Figyelmeztetek rá mindenkit, a kinek jó foga van.

De már most mit csináljak a sós darabommal?

Ez most a nyakamon maradt. Ha csak azt nem teszem vele, hogy á la Hugó Károly, eljárjak vele városról-városra s magam eljátszszam Kelement, Moor Annát, Kazinczyt, Protasevicsot, Anischel Gergely ácsmestert, a szinházpajta tulajdonost, Lavota karmestert, Unverthet, a német szinházdirektort, Makkos Menyhértet a mæczenást, Harsányt a disznó-kereskedőt, Balogot, az expaulinust, Becsky Farkast, a jurátust, Stoppulát a czenzort, meg a helytartó tanácsos urat, aztán meg a tolvaj intrikus Sehit, s a donnáját – egy magamban.

Én bizony azt gondoltam, kedves szerkesztő barátom, hogy a «Tespis kordéjában» annyi emberszólás, satyra, persifflage van, hogy ez épen bele fog illeni a te Hirlapodba. Add ki kérlek, majd annak a másik ünnepi darabnak az előadása után: hadd izlelje meg a tisztelt közönség, hogy milyen volt ugyanez a dinnye – sóval, meg paprikával?

Maradok igaz hived.

A SKRLJE-DLNICZAI KARIATIDÁK.

(Elbeszélés.)

A skrlje-dlniczai viczinális vasuton nem igen járnak utazók. A pénztárnoknak főfoglalatossága a madár kitömés: elég ideje van rá. Váltóőr nincs, miután csak egy mozdony jár rajta. Hanem aztán annak van elég dolga. Mindennap kétszer fordul meg: (azaz hogy nem fordul meg: hegynek fel ő tolja a vaggonokat, hegynek alá azok tolják őtet). A vaggonok rakva vannak dongafákkal és nagy hordókkal, a miknek fenekén olvasható.

Az egész vasut a legregényesebb vidéken visz keresztül. Két századot számlált óriási tölgyfaerdők a lankákon, a mik alatt forró kánikulában is sötét és hűs van; az erdő tele őzzel, szarvassal, vadkannal, sasokkal; közbe egy-egy hatalmas zuhogó patak. A végállomáson van egy óriási fürészgyár, az őserdő árnyában, túl rajta egy kiirtott erdő tisztásán egy még nagyobb gyár, melynek magas kéménye fekete füstöt okádik, mig egy vékonyabb vas kürtője fehér gőzt pöfékel szünet-szüntelen; az udvarán hordó garmadák; alóla gőzölgő patak csordogál, mely savanyu illattal tölti meg a léget.

De mielőtt a végső állomáshoz eljutna az utazó: (ki volna más, mint szenvedélyes vadász, vagy tájfestő művész?) elébb megragadja a figyelmét egy a vasuttól jó mannlicher lövésnyire fekvő pompás uri kastély, barokk stilben épült: donzsónokkal, erkélyekkel diszítve, elől feljáró tornácz, szárnyas sárkányokkal. Körül czifra rácskerítés, melynek oszlopain ámorfigurák incselkednek minden lehető pózokban. Itt valami nagy úr lakik. Ha nagy úr, akkor örülni fog a vendégnek e mély csendü magányban.

Hanem aztán ha közel megy a vadász utas a gyönyörü kastélyhoz, nagy kiábrándulásban részesül. A rácsajtó be van zárva, s annak minden rudját egész a tetejéig befutotta az iszalag; az utakat a nagy pázsitkörágyak mellett benőtte az uti lapu; – a vadszeder összeházasodott a kuszó-rózsákkal; – az eresz tele van rakva a parti fecskék fészkeivel; – az erkélyek támköveihez darázsfészkek vannak toldva, s a lépcsőzet eresztékei között sárgul a temetők virága, a heverő szaka. – Itt nem lakik senki!

Ez a pompás nagy erdei kastély magára maradt, a nélkül, hogy valami nagy családi dráma játszódott volna le benne.

Ennek a vadregényessel párosult gyártelepes tájnak az a története, hogy e roppant terjedelmü erdőségeket felvásárolta egy külföldi vállalkozó, a ki azt a dongafürész gyárt épitteté a hegyi patak mellett. Az épület iszonyu pénzbe került, meg a gépek.

Ez belebukott a vállalatába, kiköltözött Amerikába.

A birtok kótyavetyére került, akkor megvette azt egy másik vállalkozó: ennek már az épület és a gép ingyenbe jutott.

Ez a második uraság aztán, hogy a forgalmat biztositsa, építteté a hegyi vaspályát.

Ez meg abba bukott bele. Ez is utána vándorolt az elsőnek Amerikába.

A birtok harmadszor is eladásra került; a midőn megszerzé azt egy bécsi nagy-vállalkozó. Ez már a gyárhoz is ingyen jutott. Igy aztán meg lehet élni egy iparvállalatból: ha elébb két ember kibukott belőle, – egy harmadiknak.

Nevezzük «Aranykövy» urnak. Sokszoros milliomos volt.

Aranykövy úr azonban nem csupán a szerencséjének köszönheté fenomenális gazdagságát; hanem egyúttal a tapasztalatainak, ismereteinek és jó ötleteinek is. – Mingyárt, a mint megtekinté a birtokát, rájött, hogy hiszen annak a legnagyobb kincse használatlanul hever. Ez ott van a már letarolt erdők csonka tuskóiban és gyökereiben. Azokban aranybánya van! Tannin! Rögtön épitett tannin gyárat a pusztaság közepén s kiszedetve a tölgyfák gyökereit, elkezdte azokat kifőzetni. Bizonyos üzlet! Csalhatatlan vállalat. A mig a világon inyenczek vannak, a kik megtudják becsülni a fölséges bordeauxi veres bort, addig a tanningyár meg nem bukik. Egy koleraesztendő! Bevezetésül egy influenza-évaddal. Ez aztán az aranyeső a tannin gyárnak. Minden ember veres bort iszik (hatósági rendelet folytán) s a veres bor annál jobb, mentül több tannin van benne.

A vállalat óriási hasznot hajtott, a skrljadlniczai uradalom herczegi jövedelmet ontott új földesura pénztárába.

Azonban nincs az a fényes vállalat, a mi meg ne tudjon bukni egy csepp vizben.

Ez az a csepp viz, a melyben több ember szenvedett már hajótörést, mint az oczeánban: egy szép asszony szép szemének a könycseppje.

Ilyen szép szem planétájának a holdjává szegődött Aranykövy úr is.

Nevezzük a hölgyet Hermelindának.

Egyszer azt kivánta Hermelinda Aranykövy úrtól, hogy építtessen a számára a szkrlja-dlniczai uradalom egyik regényes partján egy rangjához illő vadászkastélyt.

Aranykövy úr megtette azt a szép szemek kedvéért.

Egy év alatt felépült a barokk-kastély bécsi épitész korhű terve szerint.

Itt szándékozott nagy vadászmulatságokat tartani Hermelinda.

Mikor a kastély belső berendezése is készen volt, akkor lerándultak azt szemügyre venni.

A szép szemek mindennel meg voltak elégedve.

Hanem a hálószobában még is találtak megbotránkozásra méltó tárgyat.

Ez az ágyfülkének a boltive volt, melyet két kariatida látszott feje fölé tett könyökeivel tartani. Az egyik kariatida férfi volt, fekete szerecsen, a másik hölgy alak, egy nimfa: az már fehér volt.

Hermelinda elszörnyedt e látványon.

– Uram! Mi ez? Hisz ezek a kariatidák cserépből vannak.

– Kérem: majolika.

– No igen. Fazekas művészet! Csak nem akar engem azzal megalázni, hogy a hálószobámba, a hol a kandalló márványból van, gelencsérmunka kariatidákat állíttasson be? – Nekem ne Zsolnayval, vagy Fischerrel csináltassa ön a kariatidákat; hanem Tilgnerrel, vagy Zumbuschsal.

– Drágám! Azok a nagy művészek tiz ezer forinton alul nem készítenek el egy ilyen márványalakot.

– No hát a kettő huszezer forint. Mi az önnek? – Mi az én nekem? Én addig be nem költözöm ebbe a kastélyba, s nem fogadok vendégeket, a mig ezeket a kariatidákat igaziakkal ki nem cserélik.

– Igaziakkal? – Erre Aranykövy úrnak egy jó ötlete támadt. Annyit lealkudott a kegyetlen szép szemektől, hogy legalább magyar művészekkel készíttethesse a kariatidákat: azok sokkal olcsóbbak, és épen olyan szép munkát végeznek.

Erre a munkára természetesen időt kellett engedni.

Pontosan, napjára elkészült minden. A kastély felavatási ünnepélyére nagy vendégsereg lett összecsődítve, mind a két fő- és székvárosból. Művészek és hirlapirók sem hiányzottak.

Villanyvilágítás volt bevezetve. Tündéri fénynél lett a bámuló vendégseregnek bemutatva az új Trianon. El volt ragadtatva minden ember! Ilyen pompa, ilyen izlés, csak egy Aranykövytől telik. Teremről-teremre járva, legutoljára jutottak el Hermelinda hálószobájába.

Ott a villanyfény úgy vala bevezetve, hogy a plafondon körül futva, apró csillagocskákban sugárzott elő, mintha maga a zodiákus volna, igazi tündéri szürkület.

S e föld feletti világításban plasztikailag emelkedett ki a két kariatida az ágyfülke boltíve előtt: egy fekete márvány faunus s egy fehér márvány szilfid.

A bámulat elragadtatása hangzott minden felől.

– Nagyszerü! Felséges! Mennyi erő, mennyi báj, milyen izomzat!

A háziurat ostromolták a készitő művészek nevéért; de ő azt titokban tartotta. Majd később megmondja.

Egyszer aztán a fehér márvány szilfid nem állhatta tovább a dicsőséget: nagyot prüszszentett; a mire a fekete márvány faun azt dörmögte: «oh te bibasz!»

Az uraság vályogvető czigánya, meg annak a leánya volt a két szobrászati remek.

Hermelinda elájult, s a mint magához tért, rögtön befogatott, ott hagyta a kastélyt. És nem csak a kastélyt; de magát az urát is. Soha sem bocsátá őt többé a szemei elé.

S ezzel járt jól a milliomos; mert külömben tönkre tették volna azok a szép szemek.

S ezért nő olyan szépen a heverő szaka, a sirkövek virága az erdei kastély lépcsői közt. A gyár dolgozik szorgalmatosan, mi pedig iszszuk a tannint bordeauxi alakban még szorgalmasabban.

BŰN-E AZ EMBERNEK SAJÁT FELESÉGÉT MEGCSÓKOLNI?

(Elbeszélés.)

«Hát persze, hogy bűn!»

Tessék csak szerkesztő úrnak kezébe venni azt a tollat s utánam stenografálni, a mit elbeszélek! Aztán majd kiderül, hogy az nem csak bűn, sőt kriminálitás.

Én is a «toll embere» vagyok. Csak hogy én nem azt a részét használom a tollnak, a mit kegyed, hanem azt, a mit kegyed a tolláról letép. Igen is: fosztott tollal és pehelylyel kereskedem. En gros. Exportban. Ott van a nagykereskedésem a Töhötöm-utczában a sarkon, átellenben a nagy bajuszpedrő gyárral. Csak tetszik ismerni a Hunyadi Mátyás bajuszpedrő gyárt? Az nekem sógorom.

Annak a bajuszpedrőjét használta Mátyás király is. – Mi ketten képviseljük a magyar industriát a külföldön. A millenniumi kiállitásban is részt fogunk venni.

Tehát, hogy mingyárt az elején kezdjem: tavaly az athléta bál alkalmával történt. (Tetszik tudni: én is athleta vagyok, a «nemzeti» csónakegylet tagja.) Ez a bál szokott a farsang tetőpontja lenni. Milyen diszítés! Micsoda toilettek! És a hangulat! Én nem tánczolok egyebet, mint csárdást. Ez nekem szent fogadásom. Nem csak «nyelvében él a nemzet»; hanem lábában is él. Reszketősen járom a csárdást. Ugy tudom a reszketőst tánczolni, mintha a nehéz hideg lelne vitustánczczal párosítva. Az első csárdás volt nyugvó óra előtt. Ez volt a baj. Mert ha a nyugvó óra után lett volna, az mentségemre szolgált volna. A tánczosném egy gyönyörűséges szép kis barna volt: épen olyan tűzről pattant, mint én. Szikrázó két fekete szeme, hamis szemöldöke, gyönyörű fitos orra, piros orczáján mosolygó gödröcskék; de a mi legjobban megigézett: az az a parányi piros száj, a mi szüntelen nyitva volt félig, a legszebb gyöngyfogakat engedte orozva kivillogni. Engem kinzott szörnyű módon, hogy miért vannak ezek a parányi piros ajkak szüntelen félig nyitva? Hisz ez bűvészet! Én ennek a bűvészetnek tudom az ellenbűvészetét. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy tánczfordulónál odaöleltem magamhoz a kis barnát s egy egészséges csókot czuppantottam azokra a varázsló ajkakra.

Mit tetszett mondani? «Ezért aztán kapott ön egy egészséges pofoncsapást!» – Az lett volna nekem jó! Mert azzal ki lett volna egyenlítve a számla. Lekvitteltünk volna naturáliákban. – De nem úgy következett ám. A kis barna szemei még jobban szikráztak, a cseresznye ajkak pedig e szókat mondták: «ezért ön keservesen meg fog bünhödni!» Ezzel ott hagyott s felkereste a mamáját.

Ekkor gondoltam csak meg, hogy milyen meggondolatlanságot cselekedtem. Ismerem hiréből a kis barnának a familiáját. Az apja előkelő fehérnemü kereskedő a köruton; két bátyja athléta: az egyik a bajnoki díjért versenyezett az ökölviadalban, a másik országos hirü vasparipanyargoncz. Ezek engem összekaszabolnak! – No de én is ott leszek majd. Magam is athléta vagyok. S úgy felemelek két kézzel egy mázsa tollat, mint más ember két mázsa vasat. Hát csak jöjjenek. Állok az elégtétel elé.