Part 12
Éjfél tájon, a pohárköszöntők sorában Wenckheim Béla egy indítványnyal állt elő.
– Urak! Eddig mulattunk magunknak. Most mulassunk másnak. Menjünk oda, bandástul, a hol a főméltóságok sirva vigadnak az átkozott rossz muzsika mellett, huzassunk nekik egyet, – irgalomból.
Az indítvány köztetszésre talált; a jurátusok felkerekedtek s igazán «bene sonantibus» felvonultak a bálterem elé s ott az utczán rázendíttették a «Bihari kesergőjét».
Odafenn a teremben rögtön elhallgatott a cseh muzsika s az erkély megtelt báli közönséggel. A zene alatt lerohant a teremből az egyik bálrendező, egy fiatal aranykulcsos, s elkezdett szépen könyörögni Wenckheimnak:
– Adjátok ide a bandátokat, csak egy nótára: hadd hallja meg ez az idegen nép, hogy milyen az igazi magyar zene! Látjátok, ánglusok is vannak itten.
– Jól van! Egy nótára átengedem a bandámat. Hanem aztán visszaereszszétek. Monda Wenckheim Béla.
De biz azok nem eresztették vissza. Csakhogy megkaphatták a czigányt! Elébb elhuzatták odafenn a «Ruzicska andalgóját», azután a «Svihrovai nótát», majd a «Lavotta indulóját».
A nemes fiatalság csak várt azalatt odakünn az utczán. A juratéria zugolódott; «ez már nem illik: ez visszaélés! Ez valóságos Kohlmarkt!»
Nem volt elég. Még egy mazurkát is rákezdtek odafenn a főméltóságok s tánczra lendültek rajta. Ez már «gravamen!»
– De már ezt nem türjük! kiálta Wenckheim Béla. Majd igazságot teszek én itt mindjárt!
Azzal felrontott a bálterembe; azon módon bokáig sárosan. A teremajtóban megállt; odakiáltott a czigányprimásnak:
– Jóska! Ácsi! Gyere haza!
Azzal a czigányprimás szépen keresztül dugta a nyirettyüjét a hegedü hurjai alatt, leszállt az emelvényről s ott hagyta az egész európai concertet, a félbenmaradt mazurkával együtt. Ment a Wenckheim Béla hivására – vissza a «Zöld Fába».
Az illustris tánczosok ott maradtak a bálterem közepén, s várhattak, míg a cseh orchestrum megint elfoglalta a tribünt, s folytatta, a hol a czigányok elhagyták.
Ez bizony nagy affront volt; elvinni a zenekart az udvari bálból! De hát disciplinaris uton nem lehetett megtorolni. A jurátusok contractuális jogon birták a czigányokat; Wenkheim Béla pedig aviticus jogon, mert az ő czigányai voltak Békés Gyuláról, – hogy pedig via facti hajtották végre a reoccupatiót, erre ősi Tripartitumunk szabadságot ad a magyar nemesnek.
Lovagias uton kellett elégtételt venni.
Másnap az aranykulcsos secundánsai megjelentek a szabadelvü fiatalság kávéházában s hozták a kihivási kartellt. Párbaj egy szál kardra: a mig csak vér nem foly.
Wenkheim Béla felajánlotta magát az elégtételadásra; de arra azt mondták a kihivók, hogy ők nem egy ember nevében jönnek egy emberhez, személyes sérelmet megtorolni; hanem egy megsértett testület: a báli közönség nevében kérnek elégtételt az egész megsértő testülettől. A hogy ilyen alkalomnál szokás, sorshuzás dönti el, hogy kik legyenek a két corporatio viadorai. – El lett fogadva a modalitás.
A szabadelvü fiatalság urnájából Csunkó Náczi neve került elő.
Az is karakán fiu volt; szatmári csemete: onnan az ecsedi láp mögül. Nojszen jól jártál aranykulcsos! Csak hozd ide azt a pulidert!
Wenkheim Béla pedig felajánlotta magát secundánsnak.
Még az nap kellett megesni a bajvívásnak: természetesen ebéd után. (Ki a bolond verekedik éhomra?)
Miután mind a két bajvívó kellő kurázsit ivott magának: elvitték őket nagy kisérettel a párbaj szinhelyére.
Az volt a «dictatura».
A «dictatura» szót azonban nem kell úgy venni, mintha onnan kormányozták volna az országot erőhatalommal; hanem egy hosszu szobát neveztek így a pozsonyi országházban, a hol a nemes fiatalság az országgyülési tudósításokat körmölte a maga vármegyéje számára – dictandó. Itt dolgoztak ők két sor asztal mellett, a diktátor «Szuszurka» commandója alatt.
Ezt az irodavezért pedig azért hitták ilyen furcsa névvel, mert ő találta ki az eddig használt interpunktiók: punctum, comma, semicolon, stričla stb. helyébe a magyar elnevezéseket: a pont neve lett «szurka», a kettősponté pedig «szuszurka». Rajta is száradt az a név örökre a mesterén.
A dictaturában szépen helyet szorítottak az ordaliának, az asztalokat félretolták, a kalamárisokat az asztal alá rejtették, a gyertyatartókat a kályha vállára rakták; a kályhát pedig biztosították székekből alkotott sánczczal, hogy a viaskodók be ne döntsék.
Akkor aztán a kezükbe adták a kardokat: «előre! Isten nevében!»
Jó két insurrectionalis fringia volt.
A secundánsok felálltak az asztalokra kétfelől, mert másutt nem volt a számukra hely a keskeny szobában, s onnan tartották a törvényt a perdöntő párbajban.
Nagyon szép duellum volt az! Egyszer a Náczi szorította az aranykulcsost az egyik ajtóig; másszor meg a kamarás emberelte meg magát s ő verte vissza a Náczit a másik ajtóig. A kardok csattogtak rettenetesen. De vér csak nem akart folyni.
A secundánsok biztatták a feleiket erősen.
– Ne a kardjaitokat vagdaljátok össze fürésznek! Rivalt rájuk Wenkheim Béla. Oda üssetek, a hol elevenjére találtok.
Erre aztán Csunkó Náczi egy hatalmas csapásra kapta föl a kardját; de a helyett, hogy az aranykulcsost hasította volna kettőbe, az asztalon álló Wenkheim Bélának a lábikráját szurta keresztül a kard hegyével.
– No urak! kiáltá Wenkheim Béla: most már folyik a vér! Ha megelégesztek az én véremmel, akkor elég van téve a becsületnek.
S a vívó felek megelégedtek a secundáns vérével s azzal ki lett adva az itélet, hogy a differentia lovagias uton elintéztetett.
Wenkheim Bélának a sebét a hirtelenében előkerített borbély aztán összevarrta, bekötötte. Azt mondták rá, hogy katona dolog.
A vitézi bajvívást természetesen «magnum áldomás»-nak kellett berekeszteni a «három kapásnál». Wenkheim Bélát oda is magukkal vitték az ifju óriások; – az az egy kis seb szóra sem érdemes, kivált a lábszáron! Hiszen megirta azt a dicső emlékü erdélyi költő, Zeyk, hogy: «minden ember térdig ember: azon alul «láb».
Ott azután víg poharazás közt helyreállt a kutyamacska barátság az ellenkező elvű fiatalság között: éjfél vetette őket haza. A conservativ ifjak nem külömben valának berugva, mint a liberálisok. Karöltve s az egész utczát elfoglalva vonulának be a belvárosba, hatalmas énekléssel ébresztve fel a nyugvó keresztyéneket. (A zsidók a Schlossbergen laktak mind.)
Ha még csak az éneklésnél maradtak volna! De a berugott aranykulcsos azt a tréfát követte el, hogy minden házkapun becsengetett s a két secundánsa: egy præsumtiv örökös főispán s egy herczegi majoresco, fütykössel döngette végig az ablakredőnyöket.
Wenkheim Béla, mint aféle plezuros katona, Csunkó Náczi vállára támaszkodva baktatott leghátul.
Egyszer aztán egy felháborított húsfüstölő mester kirohant a házából hat hentes legényével a csendháborításra.
Utczu, futásra vette a dolgot az egész társaság, az aranykulcsos legelől.
Csunkó Náczi is elővette a jobbik eszét: «szégyen a futás, de hasznos»; s lába közé kapta a széles utczát. Wenkheim Béla maradt leghátul a keresztül szúrt lábával. Őt azután tetejébe még jól el is döngették a hentesek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Akkor beszélte el ezt az adomát előttünk a clubban a miniszterelnök, mikor egy zajos hajczihő alkalmával szomorú lamentót csináltunk a mai fiatalság fölött.
– Hagyjátok el! Hát mikor mink zöldek voltunk!
SOHA SEM EGYEDÜL.
Előre örültem annak a napnak, a mikor mi (mint Kisfaludyak) Tóth Lőrincz félszázados ünnepét meg fogjuk ülni.
Én nagyon szeretem Tóth Lőrinczet. Nemcsak azért, hogy látok magam «előtt» egy nálamnál tíz évvel idősebb és mégis fiatal embert, hanem különösen azért, mert ő volt az életemre nézve az, a mi a klasszikus korban a fátum, a kálvinistáknál a prædestinatió, a mohamedeseknél a kizmet.
Mikor legelőször láttuk egymást Komáromban, én kilencz esztendős voltam, ő tizenkilencz. Ő már akkor a tudóstársaság babérkoszorúját viselte, drámája a száz aranyas pályadíjjal lett kitüntetve. (Akkor még a száz aranyat ezüst billikomban adták a szerzőnek.) Hejh, de szép nyalka legény volt! Hozzánk is ellátogatott, tartottuk a rokonságot. Apám odaállított eléje. Neki is van egy fia, a ki már verset ír. Lenczi akarta azt látni. Előadatták azt velem. Egy, az utczán kiabáló, félbolondra irott vers volt: nyolcz soros. Tóth Lőrincznek tetszett, elhozta magával Pestre s egy hét mulva megjelent a versem a Jelenkor Társalkodójában, alányomatva authenticusan: «irta Asvai Jókay Móricz, kilencz esztendős, Rév-Komáromban.»
Ez volt az eljegyzésem a múzsával. Dehogy múzsa! Czigányasszony! Bohéme! Ezzel lett a sorsom megpecsételve, hogy soha sem lesz belőlem jurium direktor! De hát nem bántam meg, még most is szerelmes vagyok belé. S ehhez a mennyei hölgyhöz engem a Tóth Lőrincz előttem világító példája vezetett.
Hát azért örültem előre annak a jubileumnak.
Ki is fundáltam magamban egy áldomást az ünnepélyes lakomára, a miben ilyenforma ötletek voltak:
«Mai nap már harmadszor űljük meg Tóth Lőrincz ötven éves jubileumát. Így van ám az, mikor valaki polygamiában él a múzsákkal. Hol az egyik, hol a másik követeli az aranylakodalmát. Kivánom, hogy még Themissel is megülhesse (sokat nem akarok mondani), de legalább is az ezüst menyegzőjét.»
Majd kiczifráztam volna én ezt szépen.
Hanem hát egyszerre csak meglep egy nyughatatlan torokfájás, épen a jubileum délutánján s ez annyira rámkap, hogy már az ünnepélyre is csak nagy borzongva mentem el, de a lakomáról el kellett maradnom s nagy vert had módjára hazabandukolnom.
Otthon pedig senki sem várt már rám. A gyermekeim elmentek hangversenybe. Most ott lakom az ő házukban. (Az is rendkívüli eset ám, hogy egy vén poéta számára a fiatal piktor vő építsen házat.) A Gábor diáknak, meg a szakácsnénak, meg a szobaleánynak mind szabadságot adtunk ez estére, hisz úgy volt, hogy én sem kerülök haza éjfél előtt.
Most azután egyes egyedül voltam az egész házban. Minden ajtó kulcsát magammal hordom, bejöhetek kérezkedés nélkül.
De hát vagyok én valaha egyedül? Soha sem! Először itt vagyok én, az úr (magam az öreg), a ki parancsol; azután megint itt vagyok én, a szolga (magam a legény), a ki szót fogad.
Azt mondom, hogy nincs annál nagyobb uraság, mint mikor az ember maga szolgálja ki magát. Az a hatalmas ember, a ki senki szolgálatára nem szorul.
Hideg van a szobámban, a hátam borzong, a torkom éget. Mi ez rajtam? Influenza? Ismerem már. Tavaly is volt. Hideg is van, sötét is van a szobámban. Sebaj! Majd segítek raja. Sötétben is rátalálok az orvosságos palaczkomra. Bizony nem is antipyrin ám, hanem kegyetlen cognac. Egyet húzok belőle. Ohó! Ez nem tréfál! gondolja az én bajom s alább hágy a dideregtetéssel.
Aztán begyujtok a kandallómba. Pompás kandallóm van! Teljes életemben ez volt a vágyaimnak az utópiája: egy kandalló. Most már megvan. Az Árpád fiam fundálta ki. Nincs olyan senkinek! Egy percz alatt lobog benne a tűz. Én odahúzom eléje a karszékemet s gyönyörködöm a lángokban, a mik a pattogó bükkfahasábokat körülnyalják.
Nincs olyan szép gondolatja a teremtésnek, mint ez, a mi épen mindent elemészt: a láng! Micsoda virágágy! A napraforgók és tulipánok szirmai, a zegzugos akánthuszlevelek, meg az «égő szerelem», a tűzliliomok kelyhe, hát az a sok fénylő ranunkulus! Amott lobog egy, ni! a mi kékkel kezdődik, pirossal végződik! Hát ez a sárkánytaréj, mely haránt lő ki az égő hasábból, s olyan fehér, mint a napfény. Nagyokat pattog, sistereg, pörlekedik a tűz, majd összeomlik az égő rakás, szikraözön száll fel a kürtőbe: a lángok meghaltak; csak a rózsaszin parázs világít végig a szobámon. Dehogy haltak még meg. Egy-egy tánczoló dæmon kiugrik a parázshalom közűl s újra világot vet a félsötétben. Előtünnek a tétova fénynél a megszokott tárgyak. A könyvtáram, a csigáim, az emlékeim. Aztán meg az a nagy arczkép ott a kandalló mellett. Az előre elköltözött arczképe. Mind hozzám beszélnek: «ugyan mitől fázol? ugyan mit dideregsz? Hát nem eleget éltél? Nem kaptál mindenből, a mi csak a földön megkapható? Szerelemből és bánatból. Dicsőségből és gyaláztatásból? Mire vársz még? Nézd ezt a nagy bolond könyvtárt! Tele írtad már. Hely sincs már benne a következőknek, mégis dolgozni akarsz?»
Igazuk van. Biz én már kitanultam az iskolát végig. Mindent tudok már.
Hanem hát, valljuk meg őszintén, mentűl öregebb az ember, annál jobban ragaszkodik az élethez. Mégis szép ez a világ! Kivált mikor az embernek egy ilyen jó kandallója van.
Aztán egy dologra még kiváncsi vagyok, a mit szeretnék meglátni. Azt, hogy az új országházban hogyan húzzák fel a «lift»-en a honatyákat a gyülésterembe?
A vége az a kandallózásnak, hogy a borzongás kiáll az idegeimből, csak a torokfájás marad fenn. Aztán meg az, hogy éhes kezdek lenni.
Az, hogy vacsorával nem vártak, nem tesz semmit. Sonka mindig van a háznál. Sonkával és filozófiával minden helyzetet elfogadhatóvá lehet tenni. Még a boldogult apósomtól hallottam ezt a bölcs dietétikai mondást: «Csak sonkát egyetek! Nem lesz hidegetek.» De hát a torokgyuladás! Az ellen meg azt találom az öregem naplójában feljegyezve, hogy semmi sem használ olyan biztosan, mint egy pohár jó veres bor. Ha egy nem, akkor kettő.
S az mind kezem ügyében van, itt a mellékkamrácskában. (Nagyon jól van az én dolgozószobám berendezve.) «Magad uram, ha szolgád nincs.» (Ezt meg a boldogult nagybátyámtól örököltem.) A dolgozószobám mellett van mindjárt az étkező, egyszerre meg van terítve az asztal.
Hanem már enni csakugyan szomorú dolog egymagában az embernek.
De hát vagyok én valaha magamban? Dehogy vagyok! Csak az előszoba-ajtót kell kinyitnom s egyszerre itt van a vendégtársaság.
Hát nem megmondtam?
A legelső a mylord, a ki belép. «Ah god bye mylord!»
Utána jön mindjárt a Yumyum.
És nem várat magára soká a Káffer.
Négyen vagyunk. Mindjárt körülüljük az asztalt.
Azaz, hogy a lord mellém ül le a pallóra, a Yumyum egyenesen az ölembe, a Káffer pedig fel az asztal végére.
A lord egy gyönyörű szép angol vizsla (a leányom kapta ajándékba Komáromból), hosszú, selyemsíma veres szőre, nem is szőr ez már, hanem haj, olyan lompos farka, mint egy zászló, okos feje, értelmes szemei. Lehetetlen, hogy valami elátkozott herczeg ne lakjék benne.
A Yumyum, az egy angora czicza, hófehér bundája, rózsaszínű orra, nagy lobonczos farka.
A Kaffer pedig egy valóságos Kaffer kandur, a milyent csak a muzeumban látni, sötétszürke, fekete sávokkal, a farka vége is fekete, mint a vadmacskának. Csak hat hónapos még, de már olyan óriás, hogy attól tartok, mire megnő, jaguár lesz belőle. De a mellett olyan szelid, mint egy bárány. Széles, okos fejéből két nagy szem villog elő, fekete karikákkal körözve. Ilyen fejük volt a templomos vitézek által bálványozott Baffomet-alakoknak. Az ember szinte érti, hogy az «örök jóságot» nem emberarczban, hanem macskáéban személyesítették.
Asztaltársaim nagyon jól tudják már a szokást, hogy nálam a vendég az első. Magam, a gazda, vagyok az utolsó. Előbb sorba kinálok mindenkit. Csakhogy ők is illemtudók. Az asztalra föltett ételhez világért hozzá nem nyulnának. A lord épen vegetarianus. Nem orthodox ugyan, a húsfalatot nem utasítja vissza, de mindenekfölött szereti a körtét. S az idén nagyon sok körténk van. A Yumyum pedig megköveteli, hogy a mit kap, a legapróbb csipetekre legyen szétdarabolva s a kenyeret csak úgy fogadja el, ha abból morzsányi galacsinok vannak hengerítve; a Kaffer pedig épen játékszernek nézi az ételt. Mikor egy sonkafalatot teszek eléje, azt előbb messziről, hol a jobb, hol a bal kezével megpofozgatja, azután a két kezébe véve, lapdázik vele s csak nagy kinálgatás után veszi a foga közé, s akkor azután nagyot ráz rajta és futni hagyja.
Mind a hármat be lehetne sorolni a mértékletességi egylet tagjai közé.
Igy aztán negyedmagamban csendesen megvacsorálgattam. Egyszer-egyszer eszembe jutott, hogy ép ebben az órában az én barátaim milyen vígan csörditik össze a poharaikat az örömlakomán, szikráznak az élczek, harsog az éljenzés; én pedig itt lakomázok a három néma vendégemmel.
Ejh! Ez nem jó gondolat! Hol vannak az esti lapok? Olvasni kezdenék, de azt meg nem engedik. A Yumyum alulról czibálja a hirlapot, a Kaffer meg belelép – in medias res – s ő is olvasni akarja, hogy mi történt a pártkonferencziákon. Azután nagyokat prüszköl tőle.
Ki csak nem dobhatom a vendégeimet! Tűrnöm kell az impertinentiáikat.
Tán ha az íróasztalomhoz ülök, oda nem jönnek utánam.
Dehogy nem jönnek! Ott is együtt akarnak mulatni. A lord a lábamhoz fekszik, a Yumyum a térdemre kuporodik, a Kaffer felugrik az asztalomra, azt hiszi, hogy mikor azt a tollat tánczoltatom a papiron, őt ingerlem a játszásra. A tenyerével kapkod a tollamhoz s eltörli az irást; utoljára végig nyujtózik az egész iráson s elkezdi a tintás talpát nyalni.
Van énnekem sok szép kalamárisom, drága emléktárgyak, de azokat én mind nem használom; egy tíz krajczáros flaskából mártogatom a tintát. Attól tartok, hogy ez a minden lében kanál Kaffer még feldönti! Be kell dugaszolnom. No most aztán igazán nem írhatok!
Tegyünk hát a kandallóra ismét, de most már hátat fordítok a tűznek. Az átelleni falról néz le reám Petőfi arczképe. Jól talált kép, olajfestmény, oldalán kard, kezében lant.
«Hej Sándor, Sándor! Ha te azt a kardot fel nem kötötted volna, most – talán épen ma – a te ötven éves költői jubileumodat innánk végig! Mennyi verset írtál volna! És milyeneket! Juliád sem ment volna máshoz nőül… Zoltánod sem züllött volna el a világban… nagy család ülné körül az asztalodat… te azok közt mint nagyapó – fehér hajjal, – a legifjabb unokát lovagoltatva térdeden… Házad volna a körúton a munkáid jövedelméből… Neved a virilisták között… Képviselője volnál a VI. kerületnek… Pártvezér volnál!… Mért nem maradtál te annak, a mivé az úr Isten teremtett: költőnek?… Mért romboltad le magadat?… Látod, én hogy megőriztem a kadáveremet?… S milyen jó dolgom van!… Egész nap írok… Ha fölébredek, már írok… Két íróasztalom van; ha az egyiknél meguntam a dolgot, megyek a másikhoz. Bizony mondom, oda engedném neked az egyiket…»
Egyszer csak azt látom, hogy már ott is ül az iróasztalom mellett. Abban a honvéd egyenruhában, azzal a nemzeti szín vállszalaggal. Nagyon sebesen tud írni. Egy percz alatt kész a nagy költemény.
«Hát még mindig csak isztok és beszéltek?»
Felolvassa előttem azon a varázstevő hangon, a mely a köveket s a kőnél keményebb emberi sziveket is megindította. Rettenetes sorok! Világgyújtogatás! Népirtó harag, égostromló lelkesedés, pokolgázoló merészség! Hajh mikor ezt olvasni fogja a minden ajkú nemzet: a szent Vidaláz fog végigfutni rajtuk! Az lesz az influenza.
A költemény utolsó versében ég szakad, föld indul. Iszonyú csattanás rázza meg a világot…
… Hát az én Kaffer barátom leverte az íróasztalomról azt a szép porczellánfestményt, melyet Herenden készítettek klasszikus mintára! Afrodite találkozása Áreszszel. A szép műdarab ott feküdt a padlón összetörve.
S az én Kafferem szép nyugodtan ott állt a romok felett, s farkát csóválgatva, felém fordítá azt a Bafometpofájú okos fejét, mintha még neki állna feljebb.
– Ejh, ejh! uram. Választmányi tagja az erénymegőrző egyletnek! Hát illik az kelmednek, az íróasztalán ilyen csintalan képet tartani! Itt van. Összetörtem.
Igaza van a Kaffernek. A bizony nem illik.
Megpróbáltam összerakni a Vénus-kép cserepeit. Hát bizony nem lehet azt már összerakni, ha egyszer széttörött!
Petőfi is ott állt már a rámájában. Az a világrobbantó vers is elrepült a papirról.
A tűz is kialudt a kandallóban.
No hát menjünk mi is aludni.
Jó éjszakát, néma képek ott fenn! jó éjszakát, mylord! jó éjszakát Yumyum! jó éjszakát Kaffer!
Minden a másé: enyim csak az álmom.
ELIZIANNA.
(Egy hajóskapitány elbeszélése.)
Hát bizony, ifjú barátim, a tengerész nem olyan ember, mint ti, pocsétakerülők. Tulajdonképen mi vagyunk ennek a planétának az autochton lakói, mert a víz nagyobb felszint foglal el rajta, mint a por. Mi körül tudjuk kerülni a földet a magunk elementumán, de ti nem tudjátok a magatokén.
A testünk is más alkotású, mint a tietek; a lelkünk meg épen más anyagból van.
Hiszen megpróbáltátok egyszer-másszor. Egy merész keresztülhatolás a La-Manche csatornán! vagy egy istenkisértő expediczió Trieszttől Velenczéig! Hogy ne mondjak olyan nagyot, mint egy testamentomtevő koczkáztatás Hamburgtól Helgolandig. A mint a hajó himbálózni kezdett a tengeren, egyszeribe kiesett a szivetek a kebletekből; az athleta olyan vékony hangon, mint egy kis macska, könyörgött egy pohár cognacért; a tudós szivesen elcserélte volna a fejét a legostobább matrózéval. Bezzeg nagy szónokok vagytok a szárazföldön! De azt hallgassa meg valaki, hogy mire használjátok a szájatokat a tengeren! A matróz, a hajóstiszt pedig azalatt jön-megy biztos lábbal a födélzeten, mint a légy a falon, végzi a maga dolgát; az egyik parancsol a másik engedelmeskedik; a kormányzó forgatja a kormánykereket, a gépész ügyel, a fütő tüzel; egyik se mozdul a helyéről. Még csak nem is imádkozik, de nem is káromkodik senki, mikor a hajót dobálja a hullám.
Vannak közöttetek elegen, a kik már kóstoltak így egy napot a tengerből. Holtig van nekik miről mesélni. Hát mikor egy olyan utat tesz meg az ember, a mi hónapokig eltart, aztán nem valami mulatságos látványokkal bővelkedő hajón, a mely utazó társaságokat szállít, hanem egy kereskedelmi szállító gőzösön, vagy épen egy hadihajón?
A tengerész igazában egy más világ lakója: egy olyan világé, a hol először is nincs «idő». Nappal és éjjel között rá nézve nincs különbség; éjjel is csak úgy kell dolgozni, ügyelni, mint nappal. Alszik akkor, a mikor rákerül a sor. Az egyiknek éjfélkor van a reggel, a másiknak este nyolcz órakor. Neki nem órák szerint, hanem tengeri mérföldek meg fonalak szerint számít a klepsidra. A zsebórája sem mutatja az igazi időt: ha keletnek megy, minden nap egy negyedet siet, ha nyugotnak jön, ugyanannyit késik. Ünnepnapot a kalendariuma nem mutat. Szép volna a vasárnapi munkaszünet a tengeren! S mikor a ti bolond naptáratok azt mondja, hogy «tél» van, akkor az én steamerem a legszebb nyári napon vet horgonyt Rio-de-Janeiro előtt. Akkor van az ananász évadja. Ott a karácsonfa a pálma.
De leginkább az teszi más világgá a hajót, hogy nincs rajta asszony!
A tengerész az az «Ádám», a kinek az oldalbordájából nem lett «Éva.»
A sátán, a ki Szent Antalt kisértette, nem jelenik meg a tengeren. Tudja, hogy ott nincs semmi keresete.
Felét az útnak bizonyosan a vihar foglalja le. Azalatt egyedül az életfentartás ösztöne parancsol. Maga az a vasból pántolt uszó tömeg is úgy tud sirni, zúgni, kongani a hullámcsapkodástól, a vitorlák, az árboczok közt süvölt a szél: kinek jutna eszébe ilyenkor a szerelem? Ha pedig szélcsend van, a tenger sima lesz, nem mint egy tükör, hanem mint egy szövet, melyen a habfodrok egymást keresztezik, olyankor valami kimondhatatlan nyugalom száll a tengerész szivére, mely elaltat minden indulatot. Nem vagyunk állatok többé. Hasonlíthatunk azokhoz a ránk nézve láthatatlan lényekhez, a kik a mi fejünk felett hajókáznak a sűrü légkör felszinén: úgy repülünk mi is egy egész világ felett, mely tele van élettel.
S aztán soha sem menekülünk meg attól a tudattól egy perczre sem, hogy mi itt a halálnak vagyunk eljegyezve. Az a mátkánk. Meg van vetve a nászágyunk. Egy véletlen, a minő százféle alakban leskelődik a tengeren, s mi megyünk a másvilági menyegzőre. Csak egy embernek kell elhibázni a rábizott feladatát; elfelejteni a kőszénraktár szellőztetését; tulfűteni a katlant; nem venni észre, hogy a szivattyu rosszul működik s csak félig tölti meg az üstöt; elaludni a kormányrudon, nem venni észre a szemközt jövő hajót; elmulasztani a baloldalon a jelzőzászló lobogtatását – s egy percz alatt végünk van: a kazán felrobban, magától meggyullad a szén, az idegen hajó betöri az oldalunkat. A hajósnak csak egy gondolatja van: megtettem-e már azt, a mi rám bizatott? álmából tizszer fölébred s utána néz: nem álmodta-e azt, hogy valamit elmulasztott? Mindenki érzi, tudja azt, hogy ő most nem egyéb, mint egy darabja annak a bonyolult gépezetnek, a mi ezt a hajót egyik világrészből a másikba szállitja. – Örülünk, hogy nem látunk asszonyarczot.