Part 1
Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XCII. KÖTET
ŐSZI FÉNY
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1898
ŐSZI FÉNY
UJABB ELBESZÉLÉSEK
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1898
KÉTSZER KETTŐ – NÉGY.
I. A JUDÁS-PÉNZ.
Ki ne hallotta volna a bielistoki uradalomnak a hirét?
Ott vannak azok a lankás ősrengetegek, a melyekben még a bölény otthon van, ez a marhák őse: az ökrök között a herczeg; – másutt mind kipusztították már egész Európából. Ezek most az orosz czár vadjai, s azokra csak a Romanowok s az ő meghivott magas vendégeik vadásznak.
De még hiresebb Bielistok arról a meseszép kastélyról, melynek méltán adták azt a nevet, hogy a «lengyel Versailles». Olasz renaissance-stylban épült, feldiszítve kivül-belül a legelső mesterek szoborműveivel és festményeivel, bronzokkal és mozaikokkal; körülvéve a világ legszebb díszkertjei által, melyekben az exotikus fákat télire egész nagy faházakkal takarják be; nyáron ott virítanak a granátalmák és czitromfák a szabadban. Gyakran kijön a medve az erdőből, letépi a czitromot, s aztán ordít tőle, mikor megette.
A hirhedett kastély nincs «egy» családnévhez kötve. Minden emberöltőn más családczímer került a homlokzatára. Volt a Moszkowszkyaké, a Potoczkyaké, a Braniczkyaké, a Csernuszkyaké. Az azokelőttit már csak úgy jelzi a néphagyomány, hogy «Cserveny sztaroszt» (veres főispán).
Pedig se eladva, se elkobozva nem lett a birtok soha; hanem az történt vele, hogy a birtokos főur családjában soha sem volt fiivadék; folyvást leányágon szállt a vő kezére.
Ezt a néphagyomány a következő mondával világositja fel:
Már a Cserveny sztaroszt idejében nagyon elhatalmasodtak a zsidók a grodnoi kerületben; de hát azok nélkül lengyelt nem is lehet képzelni. Bielistok volt a főtanyájuk: ott volt a zsinagógájuk is. A sztaroszták hagyták őket gyarapodni, gazdagodni, mint a hogy praktikus gazda engedi a méheket egész nyáron át gyűjteni, őszszel aztán nem tettek úgy a méhekkel, a hogy háládatlan és oktalan méhészek szoktak tenni, a kik a szorgalmas bogarakat kénnel kifüstölik; hanem azt tették, a mit már az ujabbkori méhes gazdák gyakorolnak, hogy elszedték tőlük a mézet, annyit meghagytak nékik, a mennyin kitelelhessenek, aztán a kiürített sejteket megint visszarakták a kasba, hogy hadd szedjék megint tele a méhek.
S ezt a methódust maguk a méhek is egészen normális állapotnak tartják; mert külömben otthagynák a kast s elmennének az erdőbe, faodukba telepedni. De ott meg a medve enné meg őket. Mégis csak jobb a méhesben.
Egy izben a Cserveny sztaroszt (épen harmadszor készült házasodni, sok pénz kellett a lakodalomhoz) azt a módját találta ki az önkéntes megadóztatásnak, hogy a zsinagógájukban lepte meg a zsidókat egy nagy ünnep alkalmával. Fizetni kellett mindenkinek busásan. A templomban sok drágaság volt elrejtve: azt is mind elő kellett adni. A zsidók jajgattak, fizettek, de még nem átkozódtak.
Hanem a szentségtartó ládának egy rejtekfiókjában volt «egy» darab ezüstpénz: mikor ezt a fiókot is felnyittatta a sztaroszta, a rabbinus, Jitzchak Ben Menáchim, hirtelen kezébe kapta azt a pénzt és a szájába dugta. Onnan csak úgy tudták elvenni, hogy a fogait szétfeszítették: egy csatlós fogta azalatt a torkát, hogy le ne nyelhesse.
No hát érdemes volt így megszenvedni egy darab ezüstpénzért?
Az egész nem nagyobb egy ezűst máriásnál, a miben nincs több öt polturánál; az egyik oldalán van egy fügefa, ezzel a héber körirattal: «Szent Jerusoloim», a fügefa alatt egy égő oltár; alatta e szók: «Sékel Izráel», a másik oldalán egy koronás fő, e körirattal: «Melach Herodes».
Mikor ezt az ezüstpénzt elvették a rabbitól, akkor az egész zsidóság elkezdte a köntösét meghasogatni s hamut hintett a fejére; majd lehuzták a sztarosztát, úgy könyörögtek előtte, hogy adja vissza nekik azt az egy ezüst pénzt: igértek neki kétszer annyi, hétszer annyi pénzt, mint a mennyit épen elharácsolt tőlük. Ezzel árulták el, hogy az rájuk nézve nagyértékű pénzdarab lehet.
– Miért oly becses reátok nézve ez az ezüstpénz? kérdezé a sztaroszta.
Erre valamennyi zsidó úgy befogta a száját, hogy egy sóhajtást nem lehetett hallani.
– No ha ti meg nem mondjátok, majd kivallatom én azt a ti rabbitokkal!
A Cserveny sztaroszt börtönre vetteté a rabbit s ott azt hét napig a modern torturaeszközök mindegyikével kipróbálták. De rabbi Jitzchak Ben Menáchim állhatatos maradt; belőle se tüzzel, se vizzel, se spanyol csizmával nem lehetett kivenni az ezüstpénz titkát.
A rabbinak volt egy nagy legényfia: Jaikef (Jakab). A hetedik napon nem birta tovább kiállani, hogy az apját ott kinozzák előtte; odament a sztarosztához s azt mondta neki:
– Bocsásd szabadon az apámat: én elmondom neked az ezüstpénz titkát.
Akkor aztán a Jaikef elmondá a történetet, a melynek az elejét mindnyájan ismerjük.
Volt egyszer egy Judas Iskarioth nevü ember, a ki a jeruzsálemi papoknak elárulta az «embernek fiát» – a «názáretbeli királyt», a kinek a feje fölé a keresztfára ez az irás van felszegezve: I. N. R. I. (Jesus Nazarenus Rex Judaeorum). Ezért kapott vérdíjul harmincz ezüst pénzeket. Mikor aztán a «mestert» a Golgothán keresztre feszítették, megbánta a mit cselekedett, visszavitte a harmincz pénzt a papokhoz. Azok nem fogadták el. Akkor behajította a pénzt a templomajtón s elment magát fölakasztani egy juharfára. A papok aztán a visszadobott pénzt arra szánták, hogy vesznek a fazekasoktól egy darab földet rajta. A telekvétellel megbizták Krasznoi-Csita Anselm alkuszt. Ez az élelmes férfiú lealkudta a vételárt huszonkilencz ezüstpénzre. A harminczadikat megtartotta magának. Ettől örökölte azt a «Náthán», a Náthántól a «Salamon», míg végre a «Joiszef Zedek», a zsidók kiüzetésekor Palesztinából, elhozta azt magával. És ez az egy Judás-pénz adja a hatalmat és gazdagságot a zsidók kezébe. Ez az ő varázskincsük: ez az ő reménységük. Igy adta azt elő a Jaikef.
– Akkor hát nagyon jó, hogy az én kezembe került, mondá a Cserveny sztaroszta; s minthogy megigérte, szabadon bocsátá a rabbit, tudtára adva, hogy miután az ezüstpénznek a titkát megtudta, most már a világ minden kincseért sem adja azt vissza a zsidóknak.
Erre a rabbi Jitzchak Ben Menáchim legelőször is megátkozta a saját fiát:
– «Ha te nem tudtad a szádat befogni: ne tudd kinyitni többet!»
S megfogant rajta az átokmondás. Szegény Jaikef e naptól fogva minden zsidó küszöbétől el lett űzve, azoktól nem kapott eledelt, a keresztyének ételéből pedig nem volt szabad ennie a Talmud tilalma szerint. Meghalt éhen.
A Cserveny sztarosztára pedig azt az átkot mondá a rabbi Jitzchak Ben Menáchim:
– «Ne szülessék a te családodban soha fiugyermek».
És ez az átok is megfogamzott.
Soha azon túl fiuörökös születésére nem dördültek el a mozsarak a bielistoki várpalota teraceán.
Leány, az lett elég.
De hát mit ér a leány egy ősnemes lithvánnak?
Az tizesztendős koráig kecskefogaton nyargalászik, akkor bedugják a kolostorba: ott megtanulja az arany-ezüsthimzést; mikor férjhez menendő lesz, haza hozzák: egyébről sem lehet vele beszélni, mint a szentekről, meg az angyalokról.
Mennyivel más a fiugyermek! Azt az apja tanítja minden derék dologra. Elhordja vadászni, medvére, vadkanra, bölényre. Nem tanul az sokat a barátoktól «a martyrok életéből», hanem annál többet a paraszt vadászaitól az ősi lithván istenekről. A «Bagán» a barmok védője, az teszi termékenynyé a teheneket; a «Belún» (a fehér isten) adja a bő termést a földnek; a «Vasztruha» istennő adja a szerencsét a szerelemben, míg csatában, nagy veszedelemben azt kell kiáltani: «segíts Dedka apó!» – Nagy ivásnál a «Kolyada» védelmez a lerészegedéstől s a jó álmokat meghozza a «Lado» isten.
Leány nem érti ezt meg: – hát még az ősök történetét?
Aztán a leány nem viszi át az apja nevét a gyermekeire. Ha az unoka a nagyapa nevét hallja, azt kérdi, ki volt az?
És ekként teljesedett be a rabbi Jitzchak Ben Menáchim átka a bielistoki várurakon. Minden nagy temetésnél, mikor a családfőt kivitték, megfordítva akasztották fel a czímeres paizsát a sir fülkéje elé. Egy család bevégezte a történetét.
S ez igy ment másfél századon keresztül. Hanem azért a kastély urai a Judás-pénzt még sem adták ki a kezükből.
Igértek azért nekik a gradnói gazdag zsidók milliókat: mind hasztalan. A talizmánt nem adták oda érte.
Az utolsó főuri birtokos volt Moszkowszky-herczeg. Mikor ennek a neje jó reménységben volt, fogadást tett, hogy ha fia fog születni, a Judás-pénzt a Boldogságos Szűznek fogja ajándékozni.
S csakugyan fia született.
A herczeg, fogadásához hiven, oda ajándékozta a Judás-pénzt a Boldogságos Szűzről nevezett szupraszeli kolostornak.
Ekkor aztán a bielistoki rabbi: utódja a Jitzchak Ben Menáchimnak, az ősapjától kimondott átok elévülése után, ezt az új átkot zúditá a herczeg fejére:
«Legyen a te fiad és legyenek a te unokáid a legutolsó parasztok nagy Oroszországban!»
Ez még rettenetesebb átok egy lithván főnemesre, mint az előbbi volt.
II. VACCINATIO SPIRITUALIS.
Moszkowszky sztaroszta hitt az átkozódásokban. A hazátlan népnek ez az egyetlen fegyvere.
És több fia nem született annál az egynél. Maga is özvegyen maradt.
Ha lett volna öt-hat fia: fittyet vetett volna az egész babonának. Mind valamennyin csak nem teljesülhet be az átok. De mikor csak az az egy van. Azon könnyen hatalmaskodhatik a végzet.
Ez fogja örökölni a roppant bielistoki uradalmat; a fényes kastélyt, a kincseket. És mindez nem fogja őt megóvni attól, hogy végre is paraszt legyen belőle és az ivadékaiból.
A sztaroszta úgy őrizte ezt a fiút suhanczkoráig, hogy még csak ne is lásson parasztot: tudomása se legyen róla, hogy ilyenek is vannak a világon. A cselédjeit is mind schlachcziczokból válogatta. A schlachczicz még a bérköntösben is nemes ember.
Még sem tudott megszabadulni a félelemtől.
Elment a püspökhöz tanácsot kérni.
A püspök azt mondta neki, hogy nevelje a fiát papnak, akkor lehetetlen neki paraszttá lenni.
Ez a megoldás nem tetszett a sztarosztának. Ámbár ez lett volna a legbiztosabb letromfolása az átoknak. Mivelhogy ha az egyetlen fiuból püspök lesz, akkor annak nem lehetnek fiai és így a sztaroszta unokáiból nem lehetnek parasztok.
De ő azt akarta, hogy a Moszkowszky-családfa ágai tovább nőjenek az égbe.
Akkor egy másik tekintélyhez fordult: a krakkói főkincstárnokhoz. Mihez fogjon, hogy az ő fián és unokáin be ne teljen az átok, hogy utolsó parasztok legyenek az országban?
A kincstárnok azt a tanácsot adta neki, hogy tegyen le a londoni banknál egy millió tallért a fia nevére: onnan azt semmi hatalmasság el nem veszi. Ezzel biztosítja a fiát is, az unokáit is minden olyan esély ellen, mely valakit abba a kényszerbe hozhat, hogy parasztmunkával keresse a kenyerét.
A sztarosztnak ez sem volt jó. Az egy milliót ugyan elő tudta volna teremteni, hanem a londoni bankhoz nem volt bizodalma. Csak nem rég történt, hogy egy összeesküvö banda ki akarta rabolni a londoni bankot. Egy hajszálon mult, hogy a merénylet nem sikerült. S még az is élénk emlékezetben volt, midőn a trónkövetelő Stuart betörése alkalmával egyszerre úgy megrohanta a publikum a londoni bankot, hogy az a visszafizetéseket csupa shillingekben és sixpencekben látta jónak teljesíteni. – Ha valaki ma megborotválkozik s odamegy a londoni bankhoz egy milliót felvenni és azt neki csupa garasokban és petákokban számlálják le a markába, mire visszakerül, az övébe dughatja a szakállát.
Volt egy lelkész a sztaroszta uradalmában; ott lakott épen a székvárosában: tiszteletes Klausner Gottlieb uram. Ő volt a lutheránus hitközség lelkipásztora. A hivei többnyire kézművesek, iparosok voltak, a kik Brandenburgból származtak ide.
A lutheránus papról csak annyit tudott a sztaroszta, hogy az soha sem alkalmatlankodott nála semmiféle kérelemmel. A hiveivel együtt ő is igen csendes ember. Ezek nem mutogatják a külső viseletükön, hogy ők miféle valláshoz tartoznak; nem imádkoznak az utczán; még csak nem is harangoznak: tornyuk sincsen.
Egy nap mégis fölkereste a lelkész a sztarosztát fejedelmi fényü palotájában.
A sztaroszta szivesen fogadta a tisztes urat.
Klausner Gottlieb mindenekelőtt bocsánatot kért az alkalmatlankodásért, azután pedig engedelmet az előadandó nagy kérelemhez, a melylyel serenissime szine elé járulni bátorkodik.
Akkora feneket keritett a dolognak, hogy a sztaroszta azt hitte, legalább is egy tornyot kér a temploma számára, tele harangokkal.
Pedig az utóljára is nem kért tőle egyebet, mint engedelmet a fia számára, hogy a külföldre kimehessen tanulmányait folytatni. Az engedelemokmányt is készen hozta, szépen lekalligrafiázva, csak a nevét kellett a főúrnak alákanyarítani s a pecsétjét ráütni.
Ezt ugyan hamar megtehette.
Azonban teljesen kivánt értesülni.
– Mi a keresztneve a fiadnak, atyus?
– Henrik.
– Mennyi idős?
– Tizenhat.
– Épen annyi, mint az én fiam. Hát te, szent atya, hány éves vagy?
– Isten kegyelméből negyvenhét.
– Épen annyi, mint én. Még tán egy napon is születtünk.
– Az én világrajövetelem Aranyszáju szent János napjára esik.
– Az enyém is. Ez nagyon derék. Hát mért akarod a fiadat kiküldeni külföldre? De még olyan messze? A párisi Sorbonneba.
– Azért, hogy a tudományokban tökéletesítse magát.
– S miért kell neki a tudományokban tökéletesíteni magát?
– Azért, hogy ne legyen paraszt.
Ez a szó a szivét ütötte meg a sztarosztának.
– Hát ha tudós lesz, akkor nem lehet paraszt?
– Nem. A tudós mindenkor és mindenütt nemes.
– Hallottad talán, szent atyám, minő átokkal fenyegetett meg engem egy rabbinus?
– Mindenki tudja azt.
– S lehetőnek tartod, hogy az beteljesüljön?
– Ezen a világon minden lehető.
– De a te okoskodásod szerint: a ki tudós, az nem lesz paraszt soha.
– Fentartom az állításomat. A nagy uradalmakat visszakobozhatja az, a ki adományozta; a fényes czímereket összetörheti az a kéz, a mely fölékesíté; de a tudományt, a mi a fejünkben és a szivünkben él, nincs az a császár és király, a ki elvehesse tőlünk s ha a fiainknak tudományt hagyunk örökségül: azokból nem csinál parasztot a világ semmi hatalmassága. Bocsáss meg, hogy ilyen vakmerő beszédre emeltem szavamat.
– Engemet emeltél föl vele, testvérem az Urban! Most gyult már az agyamban igaz világosság. Én is tudóssá fogom nevelni a fiamat. Esze van hozzá, akarata is. Eddig én tartottam vissza a könyvbujástól. Hadd menjen ki ő is együtt a fiaddal külföldre. Legyen a te Henriked az ő felügyelője, bajtársa. Így jó kezekben fogom őt tudni. És azután mind a kettőnek a költségeit én fogom viselni. Lakjanak egy szobában, egyenek egy kenyérből. Az én fiamnak se legyen külömb dolga, mint a tiednek. Szokja meg mindazt, a mit egy ifjunak meg kell szokni, a ki az esze után akar nemes ember lenni. Beleegyezel brúder?
Klausner Gottlieb elérzékenyülten nyujtá kezét a sztarosztának. Az hátrakapta a magáét: azt hitte, kezet akar csókolni. Ne féljen attól! A lutheránus pap nem csókol kezet senkinek, a ki vele egy nemen van. Hanem azután magához ölelte a papot.
– Jól van! Bruder! Áll az egyességünk. Hanem egy föltételt kötök hozzá. Egy szolgálatot a te Henriked részéről. Ez abból fog állni, hogy miután Franczia- és Németországból hetenkint kétszer jön hozzánk a posta: a te Henriked minden postával irjon te neked levelet, magáról és az én fiamról: hogy vannak, minő előmenetelt tettek?
– Ezt az én fiam egyszer sem fogja elmulasztani.
– Hozd őt ide hozzám, hadd ismerkedtessem meg őt a fiammal.
– Még ma el fogom őt vezetni.
– És már most Bruder, te is öreg vagy, én is; eddig a születésünk napját kiki a magunk egyetlen fia társaságában ülte volt meg. Ezentul magunk maradunk. Üljük meg együtt a közös születésnapot ezentul.
De nem csak a közös születésnapot ülték meg az öregek együtt, hanem, a mint a két ifju eltávozott a tudományszerző közös utra, ezentul minden héten kétszer feljött a palotába az egyszerü lelkész, a fiától kapott levéllel a sztarosztához, hogy azt felolvassa előtte. S a sztaroszta mindig ott marasztá őt ebéden. Akármilyen fényes vendégsereg volt is nála, Klausner Gottlieb, a maga egyszerü fekete reverendájában mindig ott ült a sztaroszta jobbján. Változás csak akkor történt, ha saját vallásabeli főpap vendége volt: ilyenkor Klausner a baloldalon kapott helyet; de ott is nagy tiszteletben részesült. S még a poculatió elkezdése előtt felolvasá az egész társaság előtt a Henriktől kapott legujabb keletü epistolát, közgyönyörüségre.
Henrik levelei valóban élvezetesek valának. Semmi hamis áradozások, olcsó pennalismus, diákok szokása. Hanem annál több őszinte bizalmasság. Elmondta bíz ő a tréfás kalandokat is, a mik nélkül a diákélet soha sem szükölködött; a kapott és osztott ütlegek sem lettek eltitkolva: hanem aztán mellé fel lettek sorolva a kitüntetések is, melyekben a két ifju a Sorbonne előljáróitól részesült.
A vendégek közül senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a tiszteletestől, hogy miért küldte a fiát a Sorbonneba, és nem Heidelbergába, a hol lutheránusok tanítanak.
Hanem, a mint egyszer az iskolai bizonyítványok kézről-kézre jártak a vendégsereg között: egy tudákos vendég azt a megjegyzést tevé rá, hogy ime az ifju Moszkowszky testimóniumában ezek a tudományok: «mathesis», «geometria», «chemia», «minerologia» mind «eminens» kalkulussal vannak jegyezve. Ugyan mi szüksége van ezekkel rontani a termetét egy Moszkowszky-princznek? Talán csak nem akar bányász lenni?
A lelkész azt mondá erre bölcs megnyugvással s prófétai ihlettel:
– Ember nem tudhatja, hogy mely tudományának mikor veszi hasznát.
Ez volt a vaccinatio spiritualis. A védhimlőbeojtás a szellembe a parasztság ragyaverő nyavalyája ellen.
III. A SZEMKÖZT ÜLÉS.
Hét esztendőt töltött a két ifju a külföldi egyetemeken. Együtt tanultak és együtt tivornyáztak; verekedtek egymásért és irtak dissertatiókat egymás helyett; mikor elfogyott a pénzük, koplaltak verset; s a melyikük egy-két tallért kipumpolhatott ilyenkor, azt a másikkal hiven megosztá; ha pedig nagyon szorongatták őket a filiszteusok, együtt szöktek odább egy várossal.
A legutolsó levelét Henrik Utrechtből irta az atyjához.
Ott mind a ketten elnyerték a promotiót. Kázmér a filozofiai baccalaureust hozta el, Henrik az orvostudorit.
Tiszteletes Klausner uram elmondá a sztarosztának, hogy az ő Henrikje most még azt az új tudományt is elsajátította, melynek rendszere mellett az orvosok nem itatják többé a betegeket keserü medicinák pintjeivel dosztig, hanem kölesmag apróságu fehér galacsinokat hordanak maguk a zsebükben, s csodakúrákat mívelnek, «similia similibus».
A sztaroszta tréfálkozva jegyzé meg erre:
– No ezzel a te fiad az én fiamnak a keresetét teszi tönkre. Mert én azt hiszem, a testimoniumok után itélve, hogy ha a te fiadból medikus, az én fiamból meg patikárius lesz.
Klausner Gottlieb az az ember volt, a ki maga soha sem tréfált, s másnak a tréfáján soha nem nevetett. Megmagyarázta komolyan a sztarosztának, hogy a filosofia s a vele rokon tudományok minő fontossággal birnak az életben, még olyan nagy uraknál is, a kik nem kénytelenek a fejüket törni a megélhetés miatt.
Erre aztán a sztaroszta is be akarta bizonyítani, hogy ő is tud komolyabb eszmékkel foglalkozni.
– No hát ördögadtát is! Ha már a te Henrik fiad annyira vitte, hogy doktorrá lett: hát én felfogadom őt udvari orvosomnak, kétezer tallér fizetés mellett. De azzal a kikötéssel, hogy én rajtam minden hold első fertályában eret vágjon: egyébként pedig ne kuruzsoljon; mert én elébb feltaláltam a homöopathiát, mint Hahnemann uram; ha a sok bortól szédeleg a fejem, iszom rá még több bort. Ez a similia similibus. Ird meg ezt a fiadnak.
Klausner Gottlieb azonnal pennát fogott s tudtul adá a fiának, hogy milyen fényes alkalmazás támadt a számára mingyárt a pályája kezdetén. A mint hazajön, elfoglalhatja a helyét. Kétezer tallér szép sallárium. A mellett hintóban járni, a szakácsnak rendeleteket adni, minden ételt és italt elébb megkóstolni, mielőtt a sztarosztának feladják: fejedelmi szokás szerint, nehogy megmérgezze az étekfogó vagy a pohárnok. Hány ember irigyelné az ilyen hivatalt!
A két végzett fiatal ember ezzel hazahivatott Lithvániába.
Egész a bielistoki határdombig paraszt szekéren jöttek. Itt azonban már lovas bandérium várt reájuk, a sztaroszta major domusával, a ki maga is lóháton ülve, kommandérozta a többit.
Azon aranyos hintó jött az érkező ifjakért, melyet a sztaroszta csak a legnagyobb ünnepélyeknél szokott befogatni: a négy legmegbizhatóbb dikhencz volt a hintó elé fogva, melyek értették a parádés lépésben járást; a bakon nemzeti viseletü kocsis ült, s hátul két hajdu kapaszkodott a szíjakba.
A major domusnak valami üdvözletet kellett volna mondani: de ahoz nem jutott hozzá, mert a két ifju, a mint a szekérből kiugrált, a lovas schlachcziczok azonnal nagy zsivajjal fogták őket körül, s ki melyiket elfoghatta, azt ölelte, csókolta; az ifjakon kívül pedig még egy nagy szelindek is ugrott le a szekérről, a ki az egyetemi tudósok elmaradhatlan attributuma: annak meg a major domus tetszett meg nagyon. Felugrált hozzá hatalmas szökésekkel. A nemes urnak medvebőr kaczagány volt a vállán: a nemes állat minden módon azt iparkodott lehuzni a nyakából. E közben a szép oráczió kárbaveszett.
Igazán szép két legény volt a megérkezett: daliás alak mind a kettő, ámbár egymástól feltünően különbözők.
Kázmér sötét arczszinü, parázsfekete szemü; göndör haja szerteszét állt a fején, a homloka közepén hatalmas üstökkel: olyan tömött vastag hajzat volt az, hogy a kardvágást eltompította; sürü szemöldöke mint két kigyó közeledett egymáshoz bozontos fejével: talán egymásba is kaptak volna, ha szét nem választja őket az a hatalmas parancsoló orr, a mely a Moszkowszkyaknak családi jellege, a milyenhez hasonló sasorrt az egész sarmata fajnál nem találni; hozzá illett az a duzzadó piros száj, s a kétfelé osztott előre nyomuló áll. Egész apja fia! sőt még feljebb. Tökéletes élő mása annak az arczképnek, a melyen a hires Kupeczky megörökíté Kázmér urfi szép apját: Moszkowszky Szaniszlót.
Henrik ellenben egészen a német faj férfi-szépségének volt az eszményképe. Sürü oroszlánrőt haja göndör csimbókokban verte a vállait. Arcza piros volt, a homloka fehér, finom keskeny orra, táguló czimpákkal, nagy világos kék szemei, a mik fölé a vékony egyenes szemöldök mintha úgy lett volna odafestve. Szája nagy volt, de ajkai szép metszésüek, s egy nagy barna lencse az ajk szegletében különös kifejezést adott a szájának.
Nem lehetett őket összetéveszteni.
De a kutya is derék kutya volt. Abból a fajtájából a szelindeknek, melyet a magyarhoni Corpus Juris «sinkorán»-nak nevez, külön törvényczikkben tiltva el azoknak tartását.
Mikor aztán az üdvözölt urfiak megszabadultak az ifju lovagok csókjaitól, a major domus szintén a sinkorán üdvharapásaitól: következett, hogy mindannyian felüljenek a díszhintóba.
A nemes ifjak vállaikon vivék a hintóig Kázmért s beültették őt a hátulsó ülésbe. Szintén úgy vivék vállravéve Henriket is (de már nem a lovagok, hanem a hajduk) a hintóig, s ott elhelyezték őt az első ülésbe, Kázmérral szemközt.
– Mért nem lehet én nekem a barátom mellett ülnöm? kérdezé Henrik.
– Furcsa kérdés! mondá a major domus; nyolcz iskolát jártál, annyit tanultál s ezt nem tudod? A princz mellett nem ülhet az ő alattvalója; hanem mikor egy hintón utaznak: az első ülésben annak a helye.
Ez már csak rendes dolog.
Minthogy azonban a hátsó ülésben Kázmér mellett üres maradt a hely, felugrott a hintóba a nagy szelindek, s az foglalta el az ura mellett a disz-ülést.
– Hát a kutyának szabad a főúr mellett ülni?
– Igen: mert a sinkorán nemes állat.
Azzal megindult a diszmenet, nagy pisztolydurrogatás mellett a város felé.
A város kapujában zöld ágakból rakott diadaliv várt az érkezőkre, s a körül voltak csoportosulva a város notabilitásai; fehérbe öltöztetett leánykák és diszruhás parasztok.
Mire a város kapujáig értek, Henriknek nem az arcza volt már piros, hanem a homloka, s a szemeit inkább zöldnek lehetett mondani, mint kéknek.