Part 2

Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek nem tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a többi emberek sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő beletelik, mig helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket az alapfogalmakat tiszteletben tartotta.

Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb emlitettem? Azt hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és megszeretni eddig is csak pillanat müve volt. Egy másik pillanat müvét képezte azonban a csók. Meglátni és megszeretni nyilvánosan is lehetett, de a csók és a nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. Leszámitva hitvesek pályaudvaron váltott bucsu- és üdvözleti csókjait, de amiknek inkább korom-, mint csók-izük volt, s leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek jelenlétében, gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze otthon, a családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és baráti körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, nem tudom kellőképpen méltányolni, én, mondom, ezeket a csókokat is émelyedő szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba magammal hurcolni még lobogni és lelkesedni tudó embertársaimat…

Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze ennek a kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, hogy e két diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. Bevallom gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban elmélázom, akkor a csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az irodalomban a legszélesebb körü mélázás lett divatos, s egyik irótársam, a hires Méla Málé, ha délben ir, már a reggeli kávéjáról is csak eme klasszikus idézet kapcsán tud megemlékezni:

– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji homályosságban?

(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, de ez éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig rosszul emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem emlékszik. De mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…)

Vissza a kávéházba, a csókhoz!

Reggelizem. Velem szemben egy kedves és igénytelen asszonyka ül, egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, katonaruhában, mellén érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a harctérről jön. Az asszonyka meglátja, a szeme felragyog.

– Pista! – mondja gyöngéden.

– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden.

És megcsókolják egymást. Hát nem gyönyörü ez? A férfi tán évek óta küzd a becsület mezején, s a nő, a párja, a hitvese, szorongó lélekkel várja, várja haza. Itt a kávéházban várja. Itt a kávéházban látják meg egymást, több esztendei távollét után először. Itt a kávéházban ömlik el a tikkadt ajkakon sok-éves nélkülözés után a felujult mézü hitvesi csók édessége… Hát nem gyönyörü ez?

Egymás mellé ülnek és beszélgetnek. Gyenge legény vagyok én ahhoz, hogy ábrázoljam azt a kedves vágyat, amely az arcukon tükrözik, hozzám hallatszó susogásukat rekedtté teszi. S ha már a szó és a szem ellankadnak, ajkuk ismét egymás felé közeledik és csókban forr össze. Többször egymás után. Ők csinálják, én nézem. Itt, a kávéházban. Hát nem csodaszép-e ez? Hát nem volt-e érdemes a háborut megüzenni, fenntartani mindeddig, hogy ez lehetséges legyen? S nem kell-e folytatni az emberi kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, hogy az emberek az ilyesmiről le ne szokjanak?

Ó, áldott a perc, melyben születtem! Ó, áldott a lelkem, mely még reszketni tud, mint hurja a hárfának! Ó Ember, áldott hárfa, melyen a Természet legszebb melódiáit hárfázza!

Nagyon meg vagyok hatva, kedves olvasóm… kibuggyan a könny a szememből… halkan törlöm le egy papirszalvétával.

AZONNAL JÖVÖK.

_Történet a nagy háboruból._

Volt egyszer, hol nem volt még a Rákóczi-uton tul is volt egy Kerepesi-uti kereskedő, vidám, ifju legény, tele életkedvvel és üzleti fortélyokkal. Nem nagy boltja volt ennek a kereskedőnek, csak kicsi, de abban, egy-két segéddel, mindig közmegelégedésre szolgálta ki az ő publikumát. Mikor a háboru elkövetkezett, a segédek bevonultak katonáknak, főnökük nem vonult be, uj segédeket nem kapott, de mert agilis férfiu volt, ő maga állt a boltjában napestig, s ha ebédre, vagy egyéb dolgok elintézésére el kellett mennie üzletéből, egy kis táblát akasztott a bolt ajtajára. „Azonnal jövök“ – ez állt a táblán, s a derék boltos jött is mindig azonnal.

Igy élt, éldegélt, vidáman és megelégedetten, ha sorozás volt, elment a sorozásra, ha szemle volt, elment a szemlére, mig egyszer névtelenül föl nem jelentették. De följelentették, ami az emberekkel mostanában elég gyakran megtörténik. Detektiv jött el érte és vitte el oda, ahová mennie kellett. A derék kereskedő ment is a detektivvel, de kiakasztotta boltja ajtajára a táblácskát: „Azonnal jövök“. Azonban ott, ahová ment, megállapitották, hogy ő csak tévedésből nem katona, tulajdonképpen, ha jól megnézzük, igenis katona, mingyárt őrizet alá vették, mingyárt el is szállitották vidékre, ahol kiképezték, s bizonyos idő elmultával a menetszázadba is betették. Utazott a vonaton a mi barátunk, megérkezett egyik harctérre, s hamarosan még tovább is utaznia kellett; oda, ahonnan, Hamlet szerint, „nem tért meg utazó soha“. Egy gránát megölte az agilis kereskedőt…

November elsejéig csüggött boltja ajtaján a kis felirás: „Azonnal jövök“. Ha nem volna azon a pesti uccán olyan nagy éjszakai forgalom, olyan nagy világosság, talán látni lehetne éjfélkor, hogy az agilis kereskedő csakugyan jön, csukaszürkében és fehér lepedőben, s körülnéz a boltjában: rendben van-e minden, s főként, hogy ott-e még a tábla, ami megmondja, hogy itéletnapján valóban sietősen visszajön ő még.

GRAJNA.

_– Halotti beszéd Greiner Jenő ujságirótársam felett, aki meghalt a háboru negyedik telén gyomorbetegségben. Tehetséges ember volt; egyéb életrajzi adatot nem tudok róla. –_

Kedves Grajna bácsi, névrokonom, sőt valóságos rokonom, valahonnan, valamelyik dunántuli megyéből, ujságiró kollégám és embertársam, engedje meg, hogy a maga sirja szájánál elgondolkodjam és amit gondolok, le is irjam, bár ez épp olyan hiábavaló, mint az, hogy maga meghalt, vagy az, hogy én élek. Bocsássa meg, hogy a temetésére nem mentem el, de maga sem volt ott, hiszen maga józan és hidegszemü ember volt, Grajnám, maga tudja, vagy tudná, ha még élne, hogy a sovány, szürkefejü tetemhez, amit a most nagyon hideg sirba sülyesztettek, magának épp oly kevés köze van, mint nekem, s hogy a maga lényéből több van bennem, mikor e sorokat irom, több, minden kártyapartnerében, aki sajnálja, hogy nem játszhatik magával kaszinót, több az ujságok tizenkétsoros siratójában, mint abban a koporsóban, amit nyilván a Jókai-lepellel takartak le és, nyilván, nagyon szépen elbucsuztattak.

Nem vagyok meghatva, Grajnám, ne csufoljon ki, tényleg nem vagyok meghatva, mert a halál sohasem megható, legföljebb a körülményei lehetnek azok. Mi érzelmes lehet a pontban, vagy a vonásban, ami a mondat után kerül? A mondat maga, vagy a vége, az elhalkulása lehet megható, de az, hogy a mondat nincs tovább, – hát nincs, nincsenek végtelen mondatok, s a mondat akkor is véget ér, ha sem pontot, sem vonalat nem tesznek utána. Maga ezt épp ugy tudta, mint én; talán közös vérünk adta azt a sok közös gondolatot, amiket én magában sejtettem és megbecsültem, bár az élet mindig sürgős és sietős, vagy fáradt és petyhüdt lévén, tizenöt év alatt egyetlenegyszer sem volt időm rá, hogy ezt magának megmondjam, de nem baj, maga ugy is napirendre tért volna az én érzéseim fölött, mert maga azt is tudta, hogy az érzések sem jelentenek semmit, egyáltalában semmi sincs, ami valamit jelentene. A tizenöt év kevés volt ahhoz, hogy mi ketten, akik cinikus tüskeburokban éltünk egymás mellett, közeledjünk egymáshoz, vagy megnyiljunk egymásnak. S ha ez megtörtént volna, akkor sem változtatna a helyzeten: maga, Grajnám, meghalt és nem hallja, mit beszélek és én élek és a többiek, akik szintén élnek, azok sem hallják meg, ha mondok valamit.

Ó Grajna bácsi, ötvenhárom évet élt, mint a lapokból látom és az abszolut ujságiró életet élvén, most, a hantdübörgés után, kérdem: élt-e ötvenhárom percet? Tizenöt év óta látom a maga furcsa, szürkefejü, kicsit görnyedthátu alakját közöttünk és láttam, hogy semmit, de semmit e világon nem akar. Nem voltak vágyai és nem voltak céljai s ha voltak, tudta róluk, hogy nem érdemes fáradni értük, hát lemondott róluk és ugy élt, hogy a másnapba soha bele nem nézett. Sokszor beszélgettünk és nem emlékszem rá, hogy beszélgetéseinkben egyetlenegyszer előfordult volna ez a szó, hogy _holnap_. Maga tudta, hogy nincs holnap és nincs tegnap, csak ma van s aki a tegnapra mereng vagy a holnapra álmodik, a mát is kicsusztatja maga alól s azt az egy napot is elveszti, ami rendelkezésünkre áll. Viszont maga ezzel az egy nappal sem törődött, mert azt is tudta, hogy ez az egy nap is bizonytalanul mosódik a tegnapba és a holnapba s az ember létének legpozitivabb pillanata tán az, amikor krétával fölirja a vonást, mert megnyerte a kaszinó partit, vagy felrajzolja a gömbölyü bummedlit, mert elvesztette. Mit nyerünk és mit vesztünk, Grajna bácsi? Semmit, ugy-e, csak vonásokat és bummedlikat, amik szintén hiábavalók, mert jön a spongya s letörli őket.

Maga mindent tudott, Grajna bácsi, igazán jól tájékozott volt az élet adataiban, de mindig láttam, hogy nem törődik ezekkel az adatokkal. Az ujságiráshoz illik tudni minden dolgokat, de ha nem tudják őket, ami szintén szokás, akkor sem történik katasztrófa. Maga felvilágositotta az embereket, ha nem jól tudtak valamit, de aztán, ha nem hajlottak a helyesebb adatra, nem erőlködött, kurtán befejezte a vitát, megmondta az illetőnek, hogy szamár, de aztán nem bánta, hogy a szamár továbbra is szamár marad. Mert, magának volt igaza, Grajnám, ha maga bánta volna: akkor is az maradt volna az illető. Szeretett vitázni velem és másokkal, de inkább a vita kedvéért, mert a vita, amig tart, pozitiv valami, ellenben az igazság – hogy van-e nincs-e, s ha van, akkor milyen: ki tudná megmondani. Mégis maga kedvelte az igazságot, föl is emlitette sokszor, de azt hiszem, nevetett volna azon az emberen, aki az igazságért meg akar halni. Maga tudta, hogy az ember élete céltalan, nem lehet tehát az embernek halála számára sem célokat kitüznie. A hazugságot nem állta, meghallgatni nem szerette, de elment mellette, legföljebb a véleményét mondva meg róla, azonban a hazugságot is csak tudomásul vette.

Maga nem élt jól, nem is akart jól élni, tudván, hogy a jólélésért való fáradozás teszi ki aztán azt, hogy az ember rosszul élt. Maga szegénységben halt meg, mert nem is igyekezett soha valamit szerezni. Egyenesen ment az iránytalan pályán. Az ujságirásén, melyen, aki tisztesen szerez, csak ellenségeket szerezhet. Maga lemondott a szerzésnek erről a feléről is. Grajnám, ugy néztem, hogy magának annyira nem volt semmije, hogy még ellenségei sem voltak. S mert barátai az embernek nem is lehetnek, én, aki most, mint számvizsgáló, nézegetem a maga életének számadását, megadom a felmentvényt és elcsodálkozom azon, hogy mégis volt valamije, gyomorbaja volt s lám nem kell hogy bármije is legyen az embernek: mert ez az egyetlen tulajdona megölte magát.

Maga érdeklődött is, Grajnám, tudom, hogy minden érdekelte, állandóan körültekintett a világban, hogy magának és másoknak be tudjon számolni mindenről. De minden egyformán érdekelte, vagy igy is lehet mondani: voltaképpen semmi sem érdekelte. Nem épitett magából hidakat a világ felé, mert tudta, hogy nincs hiábavalóbb hidépitő munka. Az ember, a központi pillér, beomlik és a legszebb hidak összedőlnek, még akkor is, ha a világ megcsodálta őket, hát még: ha senki sem törődött velük! Gyanakszom, hogy maga azt is tudta, hogy ezeken a hidakon senki gondolatai nem járhatnak, csak azé, aki felépitette őket. Maga csak mozgott a világban és nem láttam, hogy köze lett volna hozzá. Maga nem hatott a világra, de a világot sem engedte magára hatni. Maga azok közé a kevesek közé tartozott, legalább én ugy néztem, akiknek mindegy, hogy most élnek-e, vagy hogy ötszáz vagy ezer év előtt éltek. Megint csak ne nevessen ki: ez nem valamely misztikus gondolat, hanem egyszerüen ezt jelenti: Vannak emberek, akikben egy életen át sajog, hogy nem előbb, vagy nem utóbb születtek. _Akkor_, ugy érzik, jobban érezték volna magukat. Vannak olyanok, akik csak éppen abban az életben vannak jól elhelyezve, amelyben élnek, viszont néhányan, akik az Egyforma Ember komorságát és közönyét hordozzák magukban, s akik tudják, hogy az élet mindig ugyanaz és ugyanannyi csak (körülbelül semmilyen és semennyi), s hogy mindegy, hogy ezt a részét ki mikor kapja ki, a csontváz öt kézbütykében igy is, ugy is semmi sem marad. Maga ezt is mintha tudta volna, Grajnám, és nekem, miközben küzködtem másokkal és vivódtam magammal, e tizenöt év alatt mindig jól esett, ha a maga nemváltozó alakját láttam magam előtt fölmerülni.

– Ime, – mondtam – nincs baj. Ha az ember lemond a mozgalmasságról, amely ugyis csak járás-helyben, akkor minden rendbejön, visszaülhet Grajna mellé és nyugodtan elélhet mindhalála napjáig, mert folyton láthatja, hogy még csak nem is mindegy minden, hanem még annál is kevesebb.

És ebben most már nincs változás. Hiába halt meg, Grajna bácsi, én ezentul is visszatérek magához, vagy ahhoz az emberhez legalább, akit én a maga szürke sürü szemöldöke mögé képzeltem. Aki, lehet, egészen más volt, mint amilyennek én láttam, s mint amilyennek itt ábrázolni próbáltam. De maga, Grajnám, nyilván ezért sem haragszik, maga, ahogy én összeállitottam magát magamnak, biztosan azt is tudta, hogy a világ és az emberek nem olyanok, amilyenek, hanem csak olyanok, amilyeneknek látom őket. Tehát nagyon-nagyon sokfélék, mert hiszen nagyon sokan nézik őket. Lehet, hogy ott, ahol én józan közönyt láttam, ott sirt és jajongott az elnyomott élet, fuldoklott a lázongó igazságszeretet, hörgött a vágy és az akarat.

De ha igy lett volna, akkor sem esett semmi rettentő. Emlékszik, Grajna bácsi, a szerkesztői üzenetek refrénjére: ‚Közölhetetlen.‘ Maga tudja, hogy ez általában az emberekre vonatkozik. Egyik ember a másikkal közölhetetlen. Ezt még nem tudják az emberek és kétségbeesett erőfeszitéseket tesznek: szerelem, irodalom, háboru ezeknek az erőlködéseknek a nevük, amik, sok tizezer év óta, egyetlenegy embernek a héját sem tudták feltörni a másik ember számára.

Igy eshetett meg, hogy talán másképp ábrázoltam magát, mint amilyen lehetett. Akkor, mielőtt elbucsuznám magától, bocsánatot kérek, vagy csak kérnék, ha volna kitől. De nincs, Grajnám, maga tudta, hogy nincs. Millió év a világ és mi nem találkozhatunk többé! Hiszen az élők sem találkoznak egymással, még akkor sem, amikor azt hiszik, hogy együtt vannak és egymásban élnek. Isten megáldja, Grajnám; magának nincs szüksége rá, engedje meg, hogy magamnak kivánjam, ami magának már fölösleges: Nyugodjam békével.

A KÖPÖNYEG.

A villamosban, este tizenegykor, a nyugati előtt. Fáradt emberek ülnek a padokon, fáradtak és közömbösek; egész nap izgultak és érdeklődtek, most megy kiki haza, hogy a párnára tegye a fejét, aludjon és álmodjék arról, mi volt tegnap, mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy mégazután, mert sok nap van, az élet hosszu és hosszadalmas. Mielőtt a kocsi elindulna, még egy baka is fölszáll, botra támaszkodva megy végig a kocsin, leül a sarokba és külön gonddal helyezi el a lábát. Sebesült. Nini: egy barna köpönyeg van rajta, barna, nem csukaszürke, nem két sor gombbal, hanem csak egygyel, a közepén. Barna köpönyeg… Ó, hiszen ez a köpönyeg orosz katona köpönyege! A baka ül a helyén, de nem nyugodtan ül, mint a többiek, hanem izgatottan; meg-megmozdul és tekintete ide-odafut… a kocsiban. Szeretné, ha tudnák… ha tudnák, hogy a köpönyeg orosz, nem az ő köpönyege, hanem az ellenségé. Istenem, a lábán a sebe, az ő sebe, és a hátán a köpönyeg, az orosz katona köpönyege. Messze kellett azért elmenni és sokat kellett elviselni. Marsolni egész nap, feküdni a földbe vájt takarásban, szoritani és elsütni a puskát, hallgatni, hogy’ fütyül a golyó a sánc fölött, hogy’ pukkan szét a shrapnell, hogy’ nyög a szomszéd, talán utolsót; aztán előre kellett futni, bajonét a puskán, rohanni a szántáson át, arra, ahonnan még egyre lő az ellenség, a szomszéd elbukik, mintha megbotlott volna, a másik szomszéd is… aztán az ellenség felugrál és fut hátrafelé, fut, fut, lövünk utána, már ottvagyunk, ahol az imént ő feküdt, a felásott puha földben… az ellenség már messzejár, már ujra ledobban a földre és leássa magát és tüzel… és az én katonám, aki itt ül a villamos sarkában, most, ott, az orosz árokban kapja a golyót és odaesik az orosz halottak mellé. Csak igy lehet orosz köpönyeghez jutni. A bakának. Én vehetek itthon valakitől, de a bakának el kellett menni érte az orosz halottak közé. És mégse tudja mindenki, hogy ez igy volt, hogy ez a köpönyeg ezt beszéli. Gyerekek, nézzétek már a köpönyegemet, hiszen azért véreztem, hogy nézzétek és hogy elmondhassam, mit jelent ez a köpönyeg. Barátaim, urak, emberek, ne izéljetek, nem hiuság, de hát igazán… ha az ember elmegy egy ilyen köpönyegért, oda, na, igen messzi… és ugy is történhetett volna, hogy most nem én ülök itt _annak_ a köpönyegében, hanem _az_ utazik a moszkvai villamoson az én köpönyegemben… hát látjátok, mert az is lehetséges; de elhoztam a köpönyeget, rajtam van és ti milyen tudós emberek vagytok, mindenféle ujságokat meg könyveket olvastok és nem tudjátok, hogy micsoda köpönyeg ez a köpönyeg?

De csak én nézem a köpönyeget, a másik sarokból; a baka nem látja, hogy nézem. A kalauz elmegy előtte, látszik a baka arcán, hogy azt várja tőle, hogy nem ismer rá a barna köpönyeg miatt, azt mondja neki, hogy nem katona, váltson jegyet… és akkor meg lehet mondani, hogy nono, azért mert ez a köpönyeg orosz katona köpönyege… azért még katona ám az ember, vagy hogy éppen azért katona. De a kalauz egy szót se szól, odébb megy, rendes köpönyegnek tartja a köpönyeget és azt mondja:

– Oktogon-tér!

Csak ezt. Nem, mondja: ejnye vitéz ur, hát elvette tüle, attul a fene orosztul? Nem, mondja, hanem csak ezt mondja:

– Oktogon-tér!

És mert Oktogon-tér, le kell szállnom, de előbb széles mozdulattal visszaintek a baka felé, rámutatok a köpönyegre és mondom:

– Orosz, mi?

A bakának megsugarasodik az arca, a száját kitátja a boldogságtól, mondani akar valamit, de hirtelen nem tudja, hogy mit kellene. Leszállok és a gyalogjáróról visszanézek a kocsiba.

Mindenki a köpönyeget nézi. A baka felhajtja a köpönyeg gallérját. Piros paroli van a galléron, két piros stráfocska a barna orosz köpönyegen.

KALANDOK EGY FORINTTAL.

1. _Mikor nincs._

Baktatok az éjszakában, szomoruan, az orrom után. Egy autó nagyot töffen az uton, erre felkapom a fejemet és, négy lépésre magam előtt, egy embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán nem volt jó sora, aztán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat követett el, talán lopott is… Nem tudom, nem emlékszem rá, nem szivesen jegyzem meg ezeket az adatokat. Évenként egyszer-kétszer találkozom vele, olyankor megszólit, valami hosszu történetet ad elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon helyesen, azzal végződik, hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége. Én mindig készen tartom a forintot és szeretném megmondani, hogy a történetet _ne_ mondja el, nem azért, mert ugy sem igaz, hanem mert a forintot ugyis átadom, tehát – voltaképpen – ingyen hazudott és ingyen alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg az, hogy neki _kell_ a forint: az igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném vele, mert ugy tünnék fel, mintha nem érdeklődném a sorsa iránt s a lecsuszott emberek csak másodsorban akarnak segitséget, elsősorban azt akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De valószinüleg az emberi természetben gyökerező.

Most is nyulok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban a pillanatban kiveri a tüz az arcomat és elkezdem rosszul érezni magamat. Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem; a pénzemet otthon felejtettem az asztalomon.

Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, hogyan lassitja a lépését, hogy _én_ utolérjem és _ő_ megszólithasson. Halk lépéssel maradok el tőle és átmegyek az ucca másik oldalára, mert világos, hogy most nem szabad találkoznom vele. Ő elmondaná azt a históriát és én azt felelném rá, hogy, kérem, megbocsásson, nincs nálam pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert husz eset közül tizenkilencben ezt felelik neki a többi emberek, és pedig olyankor, amikor _van_ náluk pénz. Ezt a feleletet hát ő már ismeri és tudja, hogy csak kibuvó.

Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, de ahogy aggódva visszanézek: látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg akar fogni, okvetlen meg akarja szerezni a forintját. Biztosan nagyon kell neki. De ha nincs nálam! Befordulok a körut egy egészen sötét mellékuccájába, és mikor ott az első sarkot elérem, még egyszer befordulok és elkezdek szaladni, ahogy csak tudok.

Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam már a futástól, de muszáj futnom. Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő arra a sarokra ér, én már eltünjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor nagyon-nagyon megbántottam vele, hiszen az, hogy a másik oldalra átmentem, hogy befordultam a kis-uccába: lehet véletlen is. De hogy futok, felnőtt ember, éjszaka, az uccán futok, ez már nem véletlen: biztos hogy ő előle futok…

A fordulók következtében ujra kint vagyok a köruton, a szivem kalapál, a halántékom lüktet, a szemem zölden karikázik. Hátha mégis látta, hogy futok; akkor nagyon elszégyelte magát. És nem kiméltem meg a rossz érzéstől, amitől pedig meg akartam kimélni, hisz ha találkozom vele és megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi, amit most érez, amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem lehet neki elmagyarázni, mert tul szavakon és tul érzéseken: neki _kell_ a forint, és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem nincs szükségem rá, nincs, mert _van_ forintom, de ő miatta, neki kell, mert neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon felejteni, de nincs jogom az övét.

Milyen komplikált dolog ez és milyen nagyon szomoru!

2. _Mikor van._

Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt szemtől-szembe és nem láttam még, hogyan lopnak. Tegnap azonban a véletlen pótolta e hiányosságát tapasztalatomnak.

Az uccán találtam egy üres, fekete bőrerszényt és betettem a felsőkabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az összehajtogatott ujságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe került az erszény. Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a mellettem ülő fiatalember (nagyon csinos, jóformáju fiu volt) belenyult először a saját zsebébe, onnan rekognoszkálta az én zsebemet, s mert ugy látszott, hogy nem figyelek oda – de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány – belenyult az én zsebembe és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az erszényt elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az egész procedura ugy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot nyugodtan ült mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a mellékuccába, meg akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyult is a nadrágzsebébe. Közben én hátulról megszólitottam:

– Nagy csacsi maga.

– Kérem…? – mondta ő, a tolvaj.

– Nincs semmi abban az erszényben.

– Melyikben? – kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert látnivaló volt, hogy rám ismert.

– Abban, amelyiket maga ellopott tőlem.

– Kérem, én nem loptam – felelte elég bizonytalanul.

– Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyult érte és onnan kivette az erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben az erszény nem volt az enyém és semmi sincs benne: annyiban nem lopta el.

A tolvaj ránditott egyet a testén, mint aki futni akar.

– Ugyan ne fusson – mondtam neki. – Látja hogy nem akarok semmi rosszat.

– Nagyságos ur… Én igazán…

– Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak?

Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. Hátha civilbiztos vagyok. De aztán felelt: