Part 7

A szegény állat nagyot rántott a hámköteleken, azt hitte, valami könnyed tréfáról van szó, de a mikor látta, hogy huznia kell és a földet hasitani, hanyat vágta magát, lábait az égfelé forditva és meg nem mozdult. Gondolta magában, történjék akármi – impavidum feriunt ruinae. Irtózatosan makacs volt a kis Timpi.

Otrokocsyt elfutotta a méreg, elkezdte a botjával piszkálni, ütni, de a Timpi állhatatos maradt.

– Hamar kerits te is egy husángot, Petrás, üsd!

Petrás is ütötte, de a Timpi nem volt rábirható aznap semmilyen aktiv mozdulatra, csak a füleit mozgatta és pislogott csendesen, türelmesen.

– Bolond órája van, – vigasztalta magát Otrokocsy – majd holnap ujra próbáljuk.

Egész összetörve vezették vissza istállójába, a háta piszkos volt a földtől, melyen hentergett, s mikor a nyakát megrázta, kurta sörényéből csak ugy hullottak a bogáncsok. Senki sem vakarta, fésülgette a szegény Timpit.

A következő éjjel megint meg akart szökni a peregrinus, de most még jobban vigyázott rá Otrokocsy és megint megfogta. Nagy szemrehányásokat tett neki a lelketlenségeért.

A peregrinus görcsös fuldoklással mentegetőzött:

– Engedd meg, amice Mihály, de nem tudok megbarátkozni a gondolattal, a rettenetes gondolattal, hogy én szántsak.

– Bolond vagy, ha mondom, rosszabb vagy a Timpinél, de kell, mind a kettőtöknek kell… akarom. És a te dolgod kevésből áll. Kicsiség. Csak az ekét kell fogni és ballagni a szamár után.

– Tudom, tudom, de az elv…

Másnap megint munkába állitották a Timpit. Most már nem feküdt le a földre, hanem csak ugrándozott egy helyben, ágaskodott feleletül az ütésekre, de minthogy az Otrokocsy földje vizszintesen következett előre és nem harántékosan fölfelé az égnek, a szamár fürge mozgásaiból sehogysem keletkezhetett barázda.

Nagy szégyen volt ez. Sokan nézték a szomszédok és nevettek, vihogtak a komédián.

– Tudod mit, Petrás – hörögte a pisetarius szenvedélyesen – befoglak a szamár mellé. Ha te egyenest mégysz, ő is menni fog melletted. Hidd meg, Petrás, menni fog. Ketten boldogulni fogtok, majd meglátod. És neked nem kell huznod, ő huzzon csak.

– Nem vagyok én Szapáry Péter – ellenkezett Petrás.

– Nem, mert csak Petrás vagy. No ne okoskodj, Petrás, kedves Petráskám, tedd meg nekem.

Addig-addig könyörgött Petrásnak, hogy megtette neki, be hagyta magát fogni a Timpi mellé.

A Timpi hamar végzett vele, nagyot rugván rajta, mire rettentő orditással és jajveszékléssel rogyott össze.

– Meghalok, Mihály. A te lelkedre halok meg. Pedig de szép az élet…

Lepedőben vitték haza, egész éjjel haldokolt, de reggel mikor holttestét keresték, hült helye volt: megszökött a vén imposztor és csak szinlelte a rugás fájdalmas voltát.

Otrokocsy le volt sujtva, hogy nem bir a Timpivel.

– Ugy látszik, valami uri munkára lesz alkalmas.

S kihirdette legott a kapuján, hogy kirándulók számára (mert sok turista-társaság fordul meg a városban, a kik fölmennek a Szitnyára és a távoli tárnákhoz) egy hegyi szamár kapható.

Akadtak is utasok, egy professzorné, ki az urával ment ki botanizálni a hegyekbe, kibérelte a Timpit. A Timpi vitte egy darabig nagy kényesen. Szép volt az asszony, – hát mért ne vinné, – de egy negyedóra mulva érezte, hogy egy kicsit nehéz az asszony, – hát minek vinné.

A Szitnya alján kanyargó uton fölért egy kis fensikra, tele volt az csipkerózsa-bokrokkal, vadvirággal, melyek körül zöldaranyba játszó legyek és bogarak udvaroltak. Ott kikereste a legszebb helyet, legbujább vadszegfü gruppot és akkor hirtelen összecsukta a hátulsó két lábát, mire a szép asszony egy nagy sikoltással lefordult és leesett a puha gyepre – maga a Timpi pedig őrült futásnak iramodott hazafelé, nem törődve, hogy a nyereg is lecsuszott a hasa alá.

Ezt még vagy kétszer-háromszor cselekedte meg, csakhogy nem ilyen udvariasan, (mert jól tudta ő mit mikor kell tenni) és olyan rossz hire lett a városban, hogy soha többé senki se ajánlotta a kirándulóknak. Közmondás támadt a vidéken, ha valami léha tökéletlen teremtményről fordult szó, hogy „hasznavehetetlen, mint az Otrokocsyék szamara“.

A pisetárius ujólag törhette a fejét, mit tegyen a Timpivel. Hát el kell adni – tanácsolta a felesége és elvitték a vásárra.

De a vásáron se vette meg senki. „Ingyen se kell“ – mondták a vevők. Ekkor a diákokhoz fordult Otrokocsy, hogy jó volna a Timpit kijátszani az iskolában – egy hatos lenne egy szám – mekkora úr lenne a ki megnyerné! Én magam köröztem az ivet a kis diákok közt és mutatkozott is némi hangulat, az eszme tetszett, hanem a diákok gomb értékben akartak volna fizetni, (tiz gomb képezett a gombozás szabályai szerint egy krajcár értéket) Otrokocsy bácsi azonban nem akarta ezt a valutát elfogadni – s igy Timpi a nyakán maradt.

Már-már elhagyta őt minden emberi lelemény a Timpi jövedelmezőségének kérdésében, midőn egy napon uj fotográfus költözött be a szomszédságunkba, valami Palásthy nevü.

Otrokocsy hamar megösmerkedett vele, sokat kvaterkázgattak együtt a „zöld szarvas“-nál és egy ilyen alkalommal eldőlt a Timpi sorsa. Megbeszélték egymás közt.

Volt a fotográfus atelierje mellett egy lombos eperfa, másnap odavitték a Timpit és hozzákötötték. Ott állt egész nap tétlenül, nyugalmasan az árnyékban (nagyon szerette az árnyékot), ha elunta az álldogálást, lefeküdt, ha meg viszketett a teste, hozzádörzsölte az eperfához, ha megéhezett, harapott a gyepből, ha megszomjazott, ott volt előtte egy dézsa viz. Igazi sine cura volt ez rá nézve. Kellemetes és szórakoztató. Gyakran jöttek kis fiuk, kis leányok a mamájukkal (napjában egyszer vagy kétszer), a kik le akarták magokat vétetni.

Palásthy megsimogatta ilyenkor a fejüket és igy szólt egyikhez, másikhoz:

– Hátha a csacsin vennők le magát kis pubika…

Minden kis pubika örült ennek, tapsolt kezeivel és kérte a mamáját:

– Mama a csacsin! Jaj a csacsin!

Hát persze, hogy a mama megengedte, hiszen csak egy forinttal lesz drágább a kép. (A forint kétharmada Otrokocsyt illette.)

Néha valamennyi gyerek a szamáron akart ülni – s egy-egy fölvétel helyett, ha a gyerekek egy képre voltak is eredetileg tervezve, minthogy szamár csak egy volt, annyi fölvételt kellett csinálni, a hány gyerek van.

Timpinek az volt a hivatala, hogy ezeket a csepp jószágokat türje meg egy-két percig a hátán és meglehetősen mozdulatlanul álljon a masina előtt és minthogy a Timpi ugyis esküdt ellensége volt minden mozgásnak, fényesen töltötte be a hivatalát.

Ott lehetett látni évekig az eperfa alatt, örökös pihenésben, csöndes komtemplálásba sokszor jóizü szendergésbe merülve. Kedves diákkori emlékeim közt ott van az ő jámbor szürke alakja, szelid, türelmes nézésével.

Elérte a legmagasabbat, a mit egy szamár elérhet. A tökéletes boldogságot. Csak még egy dolog molesztálta: a legyek. Ezek az átkozott legyek. Csapkodnia kellett a farkával ide-oda. De később még jobban ellustult és megunta a farkát is mozditani. Inkább a legyek sétáljanak. S minthogy ez egészen magánügye volt, jogosan dönthette el a kérdést ugy, a mint akarta.

Viszontagságos történetét érdemes volt leirni, mert hasonlit az emberek által csinált nagy és szerencsés karriérekhez – még azzal is, hogy a szerencsés állással, a melyre a mihaszna tulajdonságaival vergődött, a halhatatlanság is vele jár – mert a Timpi arcképe ezer és ezer példányban forgott szerteszét.

Ott alszik a Marcsa is.

Éppen akkor laktam Szegeden a mikor a Tisza olyan nagyon megharagudott, hogy elhagyta medrét, nagy zugással, háborgással rohant a városnak.

Világra szóló katasztrófa volt, csövestől termettek a szomoru történetek. A viz fölhasitotta a föld gyomrát a felsővárosi temetőben, kimosta a halottakat sirjaikbol és a koporsók beusztak a városba, régen elhalt gazdák a régi portáikra. Jól megjósolá azt a mult század végén a hires Menyhardus gvardián atya: „Akkor lesz nagygyá a város, ha az ősapák hazajönnek.“

De én a szomoru történetek e nagy garmadájában is a vig anyaghoz nyulok s csak ugy találomra leveszem a tetejéről egyik élményemet a jó öreg Fritzmayer Pál uram házában – aki engem még a viz ellenes harcok idejében meghitt vendégének, mondván:

– A viz be fog jönni. A királynak sincsen már annyi zsákja, amennyi fölfogná. (Uj ember voltam Szegeden, nem tudtam, hogy zsákkal fogják a vizet, nevettem.) Ha majd egyszer nem lesz födele _Ovidius öcsém_, szivesen látom a házamnál, mert az terméskőből van és emelkedett helyen fekszik, nem esik semmi baja.

Az öreg minden firkáló embert Ovidiusnak nevezett, vagy Virgiliusnak, amelyik hamarabb eszébe jutott, több poétáról nem volt tudomása – különben is esküdt ellensége lévén a könyveken hizott elméknek, valószinüleg ő befolyásolta hires nászát, a hódmező-vásárhelyi arany parasztot, Nagy András János uramat is, ki ezen időkben szurta le az egész környék bámészkodására huszezer forintos adományát, nem amiként a város óhajtotta volna: idők végeiglen egy jelesen szorgalmaskodó szegény tanuló kiképzésére (hogy mindig legyen egy okos ember Hódmezővásárhelyen), hanem adta inkább egy artézi kutra azzal az indokolással, _hogy a tudomány már sok fejet megzavart, de a tiszta viz még egyet sem._

Nemzetes Fritzmayer Pál uram éppen olyan tekintélyes férfiu volt a maga nemében Szögeden, mint Nagy András János uram Vásárhelyen; nem csoda, hogy komák voltak, egymásnak a gyermekeit tartván keresztvizre – persze nem egyenlő mértékben, mert Nagy András Jánosnak csak egy fia volt, aki később a Fritzmayer Pál Juci leányát vette nőül és hamar elhalt, ellenben Fritzmayer uramnak annyi gyermeke volt, lány, fiu, össze-vissza, hogy kétszer is szüksége volt, legalább az egyik kezére, ha az ujjain elszámlálta. Beszélik, hogy néhány csinos fehérnép akad köztük, egypár már férjhez ment és azok kikapósak, egy-kettő anyányi és eladó, egy csomó növekedő. Általában gyakran lehetett hallani: „Minden elfogy a világon, csak a Fritzmayer-lányok nem fogynak ki sohasem.“ (Ugy tetszik, Fritzmayerné asszonyom született Tóth Veronika még mindig nem kergette el a gólyát a ház környékéről.)

Fritzmayer bácsinak még az apja vándorolt be Poroszországból Szegedre vándorlólegény korában s olyan magyarrá lett itt mint a patyolat. Palkó fiát elküldte ugyan Temesvárra német szóra egy évig, de biz’ azon nem sokat fogott. Mikor haza került s németül szólitotta meg édesapja, habozó tekintettel meredt reá:

– Hast du mich verstanden?

– _Fer_ – felelte a fiu azon hitben, hogy ez is csak olyan, mint a szittya idioma: a „megértettél“-re a kérdés első szótagját böki oda az ember feleletnek: „Meg.“

Németségről szó sem volt aztán többé – valószinüleg maga az öreg Fritzmayer (Konrád bátyó) is elfelejtette idők jártával anyanyelvét; – a szegedi levegő kihuzza a fejekből a német szavakat, mint a vizikátor a rossz anyagot a vérből.

Szóval, már Konrád bátyó alatt teljesen elszegediesedett a Fritzmayer familia, Pál pedig idősebb korában, mikor jól megszedte magát mint cserző varga, számtalan földet, rétet vásárolván, homoki szőlőket Szatymazon, kibujt a bőrkötényből és beállott egyszerü szántó-vető pógárnak. Ez ugyan nem jövedelmezett ugy és jobban is kellett dolgoznia, de mindegy, a föld csak mégis föld – megkurtitá tehát kabátját mándli formára s ezüst gombokat rakott véges-végig sürün a mellényére, ami azt jelezte, hogy nem mesterember, se nem „fisér“, se nem „super“, se nem „gányó“, hanem a maga gazdája.

Sok mágnás tempóval jár az efféle. A varga ott térül-fordul reggeltől estelig a komisz bőrök közt és a legényeit mustrálja. A föld ellenben megnemesiti a pógárt, ebéd után elballag feketére az „Oroszlányhoz“, ahol azon jár az esze, hogy mi történik a „torony alatt“, (tudniillik a tornyos városház hivatal-szobáiban), mit csinálnak a város követei a budapesti országgyülésen? A vargának azt mondják a bőrök: „Vagy minket nyakgatsz, vagy meg nem élsz“; a pógárnak azt mondják a földjei: „Egy kis jó essőre volna szükségünk“, amit az meg nem adhat neki, következésképp rábizza az égiekre. A polgár ráér közügyekkel bibelődni.

Igy vitte bele lassankint Fritzmayert a föld a városi ügyekbe, ahol komolyságával és józanságával bizonyos tekintélyre tett szert, nagy akciót fejtvén ki a közgyüléseken, kivált az ugynevezett _ló-párt_ ellen, amely furcsa nevét a régi időkben nyerte amaz emlékezetes szavazásból kifolyólag, hogy Dugonics András lóháton legyen-e vagy gyalogosan? A lovat ugyan sikerült kiszavazni a szobor alól, és most gyalog áll ott Dugonics András a reáliskola épülete előtt, de a lópárt megmaradt, eleven, harcias és fickándozó most is, sőt ugy tetszik, elszaporodott az ország többi városaiba is.

Éppen a lópárt elleni közgyülési csatározások hoztak bennünket közel egymáshoz (Fritzmayeréket támogattam az ujságban). Fritzmayer kimondta egyszer: „A penna rosszabb a vasvillánál“. De ugy értette, hogy jobb a vasvillánál. Megismert, megszeretett apránkint, azért mondá aztán a veszedelem napjaiban:

– Ha ürge lesz magából, Ovidius öcsém, szivesen látom a házamnál.

Tényleg ugy készült a veszedelemre, mint hajdan Noe (akinek az Ur megsugta), élelmi szereket vásárolt, meggyónt testamentumot csinált, szóval mindent ugy rendezett el, hogy ha élnie adatik, megélhessen, ha pedig halnia kell, ne szoruljon ebben se külső segitségre. Még a házőrző kutyájáról, a Marosról is gondoskodott; megszoktatta, hogy egy nagy hordóban háljon, a nagy hordót pedig odakötötte egy hatalmas, égig meredő topolyfához kötéllel – ugy hogy ha éjjel tör be a viz, kutyabaja se lesz a Marosnak, csak a lakóházát emelhetik föl a hullámok.

Csakugyan éjjel tört be a viz, egy tavaszi éjjel; cudar szél süvitett, dühitve, ingerelve a lázadozó Tiszát. Jött és elnyelte a várost. A ház, ahol laktam, egész fedélig viz alá jutott. Minden élő lény elhagyta, csak a macska maradt, vándorolt följebb emeletről emeletre, végre a fedélre szorult és ott sétálgatott nyávukolva. Én magam elmenekültem a vasuti töltésre, ott vártam be a virradatot. Mondjam-e, ne mondjam-e, milyen virradat volt? Bizony inkább nem mondom.

Hiszen a történetemhez csak annyi tartozik, hogy nappal elég idegfeszitő volt azon a körülbelül egy holdnyi területen tartózkodni, amely az „Iskola-utcában“ szárazon maradt a városból, s hallani a menekülőktől a szörnyübbnél szörnyübb hireket és a távoli pukkanásokat a beláthatatlan tenger különböző tájékairól (minden pukkanás egy épület összeomlását jelezte), de amint leszállott az alkony, noha még fiatal legény voltam, erőt vett rajtam a bágyadtság, éji szállás után kellett nézni. Itt a szárazföldön ugy is tarthatatlan volt az élet, ami kevés friss élelmiszer volt a vendéglőben, méreg drágán licitálták fel a szárazföldön nyüzsgő sokaságok: a leves egy forint volt, egy borjuszeletet (csak egy volt) öt forintért váltott magához Glück ur, a gazdag gabonakereskedő, aki miután elfogyasztotta jóizüen, sirva borult az asztalra, hogy honnan fizeti ő majd ezentul a tizenötezer forint földadóját?

Ily viszonyok közt jutott eszembe a Fritzmayer meghivása; különben is hallottuk a szárazon, hogy a házának semmi baja, az ár a földszinti ablakokig se hatolt.

Nosza, hamar keresünk egy csolnakot. Állt elég a sekélyes vizben, csak meg kellett szólitani egynek a gazdáját.

– Mit kiván ön, ha elvisz Fritzmayerhez a Felső-városba?

Az „ön“ szó idegenszerüen érintette a füleit.

– Öt forintot, mondá foghegyről. (Olcsó volt akkor a pénz).

– Az ángyom térdét! pattantam föl mérgesen.

– No no, szólt ő megjuhászodva és a lapátját a vizbe mártotta, – látom, hogy jó magyar ember, hát elviszem egy forintért.

– _Dangubálással?_ (Hajósnyelven veszteglést jelent a dangubálás, hogy tudniillik meg is vár ha vissza kellene fordulnom).

A „dangubálás“ szóra elöntötte a derü az öreg hajós arcát és elkezdte a fejét csóválni neheztelően:

– Ej, ej, hát mért nem mondja mingyárt, hogy szögedi embör? Üljön föl, elviszem ingyen.

Egy jó negyedóra mulva odaértünk a Fritzmayerék háza elé, emberi és állati holttestek usztak a vizben, valamint házi szerszámok, a holttesteket kikerülte a csónakos, a szerszámokat ellenben egy vasmacskával elfogdosta utközben. Ahogy odaértünk, legott láttam a hordót a ház előtt, amely idestova himbálódzott a vizen, de elszabadulni nem tudott. A Maros nem látta, de megérezte a vendéget és ugatni kezdett a hordóban. Az öreg Fritzmayer kinyitotta erre az emeleti ablakot:

– Ide ide Ovidius öcsémuram! – kiálta rám – Isten hozta nálunk! No ugy-e mondtam, amit mondtam? Aztán befelé fordult, valamelyik cselédleányhoz szólt, de a templomi csöndben, amely a kihalt városban honolt, hallani lehetett: „Még egy teritéket az asztalhoz!“

Tele volt az egész ház menekülőkkel, rokonokkal, jó ismerősökkel meg a leányaival.

– Sok jó ember elfér, mondogatta az ősz hajszálait rásimogatva a koponyája kopasz vidékeire – minden lesz, nem halunk meg éhen.

S valahányszor jött egy-egy ujabb menekülő, egyre vidámabb lett, hogy valamit tehet érte. Ugy járt ott a siránkozók és jajveszéklők közt, mint egy őskori patriarka, viditva őket bölcs szavakkal:

– Isten egy legyet sem fullaszt meg ok nélkül. Majd meglássa lelkem, hugom asszony, hogy helyes lészen az ő cselekedete.

Egy másik csoportnak, amely a sárga bőrkanapén ült, ezeket mondá:

– Az özönviz bizonyára még rosszabb vala, de valamelyes jó még abból is támadt, például a kőszén.

Ez bizony Kovács György sógornak szólt, aki lehorgasztott fejjel bámult a padlóra, de akinek csinos kőszénbányája van Nógrádban.

A vacsoránál vidám történeteket mesélt, hogy vendégeit eltéritse sötét gondjaiktól. Lassankint meg is olvadt a bú, egy-két pohárka bor elszedegette. Csinos menyecskék, leányok egész sora ült a rengeteg hosszu asztalnál s Nagy András Gáborné, egy pajkos özvegy asszony (Fritzmayer Juci) elkezdte a kenyérgalacsinokkal való dobálózást. Ez az első stádium – azután jön az első kacaj, azután kezdődik a haragszom rád, a viháncolás. Ahol sok fiatal nép van együtt, ott nem nagy ur a szerencsétlenség sem.

Vacsora végeztével fölkerekedtek a Fritzmayer fiuk, János, a lakatos, akit ösmertem az Oroszlány kávéházból és Gyuri, a mézeskalácsos, akinek gyönyörü felesége éppen az imént esett _kutba_ (nekem kellett őt kihuzni), fölkerekedtek, hogy csónakjaikon menteni indulnak. A Makkos erdőben ugyanis már hajnal óta ott ülnek a fákon, mint a varjak, a felmenekült emberek, azokat le kell reggelig szedegetni és beszállitani száraz helyekre.

– Izmos fickók vagytok, hát menjetek – mondá az öreg Fritzmayer, mindenik fiát megcsókolva – magam is elmennék, de már öregek a csontjaim.

Aztán egy alig észrevehető oldaltekintetet lövelt felém.

– Én borzasztóan el vagyok fáradva – siettem felelni.

– Ugy, ugy – szólt mosolyogva az öreg – azért, hogy a pennát jól elbirja valaki, még le nem tud hozni az ölében egy másfélmázsás embert, pedig a penna nehezebb, isten ugy segélyjen, nehezebb.

– Én éji szállásra jöttem ide, a Fritzmayer bácsi régi meghivása alapján, ha emlékszik…

– Éji szállásra? (Látható zavar ült ki becsületes ráncos arcára és idegesen törülgette a tömött, fehér bajuszát.) Oh, hogy ne? Persze, hogy emlékszem! (A homlokát vakarta és a kialudt pipáját szeliden leeresztette a karosszéke mellé.) Persze, persze, (nyugtalanul váltott egy pillantást az anyjukkal, aki a sülő birsalmákat forditotta tulsó oldalukra a vigan duruzsoló tüzes vaskályha tetején). Mindenesetre Ovidius öcsém uram.

Azzal felkelt, odatipegett az anyjukhoz, félrevonta egy ablakmélyedésbe és ott tanakodtak, gesztikuláltak jó sokáig, mig végre elém járult nyájas képpel, mint egy olyan ember, aki nagy feladaton esett át.

– Elrendeztük, – mondá barátságosan megveregetve a vállapockámat, – uj plánumot csináltunk… és, és rendben van. Hanem persze (s hangja alázatos, bocsánatkérő lett) csak ahogy lehet. A helyzet olyan rendkivüli. Az ördögbe is nagyon rendkivüli. A szükség törvényt bont, hiába.

– Természetesen.

– S annyi jó ember keresett fel. Uram isten, annyi jó ember. De semmi az. Ösmerem kedves öcsém uramat, tudom, milyen derék ember… talpig derék ember.

Ugy elérzékenyedett, hogy könyük serkedtek ki a szemeiből, másrészt én is hajtogattam magamat.

– Különben elő se merném hozni ilyen uri embernek, jaj, dehogy merném, hogy külön szobát nem adhatok.

– Oh, kérem, az nem baj.

– Próbáltuk mindenképpen beosztani, de nem megy, sehogy se megy… A Marcsának már nem jutott hely. Hát már most a Marcsa is ott fog hálni. Engedelmet kérek…

– Nem tesz semmit, dadogtam, – nem tesz semmit.

Azt hiszem, el is pirultam egy kicsit (mert nagyon szégyenlős ember vagyok), körüljártattam szemeimet nagy félénken, de nem vettem észre semmi nevetgélést, semmi meglepetést az asszonyokon, hogy a Marcsa az én szobámban fog aludni, vagyis én fogok aludni a Marcsa szobájában.

Az öreg ur most még vidámabban tipegett el, mint azelőtt, még az ujjait is pattogtatta, hogy ezen a feladaton tul esett. Beereszkedett ismét a zsölléjébe, onnan pislogott szeliden, szeretetteljesen az anyjukra, aki a csontokat és maradékokat szedegette össze a pecsenyés tálakról, aztán átadta a szolgálónak:

– Add oda, fiam, a kocsisnak, hogy a csónakon vigye el a hordóba a szegény Marosunknak.

A jó öreg anyóka mindenkire gondolt, a házőrző kutyára is.

Én pedig ezalatt eltünődtem magamban, lopva vizsgálgatván félszemmel a deli, szép leányokat, a piros arcu, kivánatos menyecskéket, hogy melyik lehet a Marcsa. Egyiknek-másiknak tudtam a keresztnevét (kihalásztam a beszélgetésükből), de a Marcsa név váltig ki nem hámozódott. Istenem, melyik lehet? Bárcsak az a szőke lenne, aki ott ringatja magát a nád hintaszéken almazöld szoknyájában, amely alól kilátszanak a finom pici lábak, s néha kicsillannak a formás bokák…

Ezer gondolat rajzott fejemben. Csintalan, gonosz tervek. Ejh, csillapodj átkozott vér! Nem megmondta-e az öreg ur, hogy talpig derék embernek tart? És mégis… Nem voltam már egy csöppet sem álmos, csak kiváncsi és türelmetlen.

Ugy izgatott, ugy taszitott egy sor gonosz ördög, hogy kérdezzem meg valakitől, melyik a Marcsa. A hálótársam. Az ördögbe is, ki volt valaha közületek ilyen helyzetben? Az vessen rám követ, ha nem akart belőle hasznot huzni!

Folyt még a trics-tracs egy darabig, az asszonyok, leányok sugdostak, nevetgéltek, egyik-másikkal én is beszélgettem, de nem mertem előhozni különös esetemet, mely örökké ott motoszkált a fejemben. Csodálkoztam, hogy ők sem tettek rá célzást. Hogy lehet az? Hiszen hallották, előttük mondta Fritzmayer. S nem mondhatni, hogy nagyon szemérmetesek lettek volna. Kivált özvegy Nagy András Gáborné meg a Lahonyi szenátorné hogyan tudták elhallgatni! Olyan csipős nyelvecskéjük volt mindakettőjüknek, mint a csalán. A hamis, szabad száju Bulykainéről nem is beszélek.

Nyugtalanul ődöngtem egyik szobából a másikba, ide-oda csatlakozván. Az öreg Fritzmayer leült preferancot játszani a kőszénbánya tulajdonossal, Lahonyi szenátorral és egy harmadik rőtszakállu emberrel, akit egyszerüen „Muszkának“ neveztek azon a réven, mert egy testvérnénje egyszer Szent-Pétervárra utazott. Illendő számu gibicek vették őket körül, részint menekülők, részint a gazda rokonai és fiai. Az ördög tudná melyik kicsoda. Még sokkal élénkebb volt a másik szögletben a másik kis asztalka, ahol Varga Mihályné asszonynéném kártyát rakott ki, s egy nagy csomó fiatal asszony nézte, némelyik lábujjhegyre állva. Hangos nevetés csattant fel egyszer-egyszer, mintha csöngetyük csillingelnének. Valami furcsát mondhatott ilyenkor a fölvetett kártya.

Ez az ebédlő melletti szobában folyt, bent az ebédlőben a nap szerencsétlen eseményeit tárgyalták. Kinek a háza dőlt össze, ki hogy menekült, ki mit vesztett – mig végre az öreg asszony Fritzmayerné fölkelt a kályha mellől, betette a kötést a kis kosárkájába, miután előbb a kötőtüvel megvakarta a tarkóját és ásitott.

– Gyerekek, lefeküdni!

– Még maradni szeretnénk, mamuska – mondá a szép András Gáborné.

– Ti öregek maradhattok miattam, de a fiatalságnak még nőni kell.

A parancs csak a leányoknak szólt, akik nyugodalmas jó éjt kivántak (a nevelőbeliek pukedlivel) aztán kivonultak, ki jobbra, ki balra a szobákból.