Part 10

– Ohó, hohó! Ejnye, te béka! Hogy mondtad, te nyomorult kis béka? Az én feleségemről? Az amerikánus? Ilyen hazugságot! Ilyen szemtelenséget!

Szemeit elboritotta a vér, a lénia kiesett a kezéből és nagyot csattant a padlón, a másik kezével pedig megmarkolta az Ancsurka szöszke haját és varkocsánál fogva elkezdte rázni, lóbázni, hogy annak az arca belekékült.

– Ilyet a szádon kiereszteni, te kis lotyó; térdepelj le! Aztán majd beszélek a szüleid fejével is, hogy miképen nevelnek.

Eh, ostoba pletyka! gondolta aztán a tanitó és hozzálátott a tanitáshoz. Valaki valami nagy képtelenséget akart mondani, hát ezt gondolta ki s ez a csacska gyermek fölszedte. Mert az ilyesmi ragad a leányfejekbe, mint a csiriz. A számokra nincs esze, azokat nem tudja, mert azokat én tanitom, de a szerelmeskedéshez már konyit, mert azt az Isten tanitja. Ergo, az Isten a jobb mester. Bolondság volna ezért boszankodni. Talán nem is mondta ezt Szlanka? Ámbár Szlankától sok kitelik. Lehet, hogy mondta, de tréfából. Ejh, a pokolba vele, az én feleségemmel ne tréfáljon, ezt nem türöm.

Kuprinyi ur mégis csak boszankodott és hiába próbálta kicsibe venni a dolgot és lecsendesiteni a lelkét, a betük is az ábécéskönyvekben, a számok is a táblán ingerelni kezdték. A nagy O ugy mutatkozott, mintha a pohos tisztelendő Matusek plébános ur lenne, aki igy szólt a minap: „Minden asszony asszony és a katholikus vallás fönsége, hatalma épen abban nyilatkozik, hogy elég ereje volt egy asszonyt kivenni és liliommá tenni a többi közül. Kettőt már neki se sikerülne.“ A nagy I a szikár krizsnóci ispánt juttatta eszébe, aki az asszonyi test szineiről szólott tavaly a molnárék keresztelőjén, hogy azt mondja, a szeplős arcok alatt nem vér foly, hanem folyadékká vált tüz nyargal.

Oh, oh! Ki tudja? Nem, még se lehet. Gondolata ide billent, oda billent, de annyi tény, hogy igen bántotta a dolog. Hiu ember is volt és meglehet szerette is a kis szeplőst.

Nem birt tovább tanitani.

– Menjetek ki gyomlálni! – parancsolta a gyerekeknek.

Azok nagyviháncolva, egymás hátán csörtettek ki az ajtón, mint egy malaccsorda. Az összes tantárgyakból ezt a gyomlálást szerették a legjobban, mert eközben kitépdeshetik a tanitóné hagymáit és sárgarépáit, hogy jóizüen felfalatozzák.

A tanitó bement a lakására, ahol épen vasalt a tanitóné, valami dalfélét dudorászva.

– Mária – szólt a tanitó szomoruan és a hangja nagyon el volt fátyolozva – egy gyermeklányka rossz hirt hozott.

A tanitóné végighuzta a füstölgő vasat a nedves vásznan; valami szisszent. Talán ő, talán a vászon. De inkább a vászon szokott ugy szisszenni.

– Rossz hirt? – kérdé szeliden és figyelmesen nézte a vasaló mozgását.

– A Szlanka azt hireszteli rólad…

– Rólam? szólt az asszony és a csodálkozó szemeit, melyekben a mennyei tisztaság fénylett, urára emelte.

– Igen, folytatta e szüzies tekintet erejétől meggyőzetve, majdnem félénken, – hogy olyasformát mondott volna, mintha a szeretője lennél.

Az asszonyka ajkain egy fájó mosoly jelent meg és megcsóválta a fejét:

– Ugyan Pál, ugyan Pál!

Aztán egyszerre megteltek a szemei könynyel.

– Ne sirj, Mária. Hiszen nem igaz. Ne sirj fiam, hiszen tudom, hogy nem igaz. És hercegnőket, grófnőket is érnek efféle kellemetlen pletykák; ezért még nem kell a világnak felfordulnia, érted-e? Hanem a becsület… erről van csak szó. A faluban már is beszélik. Bizonyára beszélik és én a föld alá sülyedek, ha gondolom, hogy rólad rosszat hisznek. Meglehet, hibás a Szlanka, meglehet, nem hibás és csak valami vénasszonyi nyelv jött mozgásba; de ha ő a hibás…

– Mit szándékozol tenni, ha ő a hibás? – kérdé az asszony egy felvillanó tekintettel.

– Kitiltom a házamból.

– Az nem elég, – felelte a tanitóné – be fogom őt perelni becsületsértésért.

S olyan nyugodtan mondta ezt, olyan szeliden és mégis fönségesen, hogy csak egy fehér galamb lehet ilyen epe nélkül való.

– Tudd meg a részleteket estig, Pál, és ha ugy áll a dolog – tette hozzá szilárdan – holnap reggel bemegyek a városba a fiskálishoz.

Kuprinyi hazabocsátotta a gyerekeket és aztán nyakába vette a falut azzal a szándékkal, hogy mint egy detektiv kerülő uton furfanggal kiszimatolja az igazat. Elment a malomba és a kovácsmühelybe: ezek a tót falvak kaszinói. Az őröltető asszonyok és a lovat patkoltató gazdák mindent tudnak és mindent összehordanak, mert sok üres idejük van. Az amerikánus épen nem volt otthon, már napok óta. Egy csomó pénzt hozott az uj világból, s egy telek földet vévén, eltérőleg az itteni parasztoktól, gyógyfüveket termesztett a földjein, amiért az első évben ugyancsak nevették, ősz felé aztán elszállitotta a termését külső országokba és nagy rakás pénzt hozott vissza érte s akkor már ő nevette a parasztokat. Ez idő szerint épen oda járt az idei termésével, ugy, hogy szabadabban nyilatkozhattak meg az emberek. A mester beszélt a kis Szurina Ancsurka anyjával, benézett a szép özvegy Mokry Borbálához, az amerikánus bevallott kedveséhez, hogy szépszerével megszólaltassa; ha van valami a fenforgó dologban, az ugyan kitálalja; kifaggatta komáját a molnárt, aki igy szólt:

– Ugyan ne bolondozz, Pál. Hát mit akarsz? Az asszony becsületét keresed? Hát meglehet valamit találni, amit nem lehet megfogni, ami csak üres levegő, vagy a levegőnél is semmibb. Keresd meg hát a lehelletedet, ami elröppent, ha olyan ügyes vagy. Egy elveszett borjut érdemes keresni, mert azt megtalálhatod, azt meg tudják mondani, hogy merre ment, hol lehet és vissza lehet vinni a jászolhoz. De mit akarsz egy asszony becsületével? Ne légy hát szamár.

Kuprinyi a kocsmában is megfordult, nyomozott, fürkészett és későn éjjel ment haza. Az asszony már aludt.

Kis, nyomott, pulykatojás-szin arca ott feketedett a hófehér párnák közt, keble csöndesen pihegett és a hol a dunyha félrecsuszott, kikandikált a lába egész térdig. A lába kicsiny volt és formás, mint egy lánykáé.

A tanitó lecsapta izzadt fejéről a kalapot és az ágyhoz lépett:

– Alszol, Mária?

Nem kapott feleletet.

Gyöngéden megsimogatta az alvó fejét, mire az fölébredt és rátekintett álmosan, de mégis mosolyogva.

– Tudod-e, mi az ujság? – kérdé a férj.

– Nem tudom – felelte az asszonyka.

– Holnap a városba mégysz.

– Igen? – szólt halkan, egy kicsit tünődve, mintha az emlékezetét próbálná összeszedni. – Hát mégis? motyogta lassan, szomoruan.

– Már a kocsit is megfogadtam.

– Jó, – felelte nyugodtan, a másik oldalára fordulva.

S nehány perc mulva már hallani lehetett csendes, szabályos szuszogását. Igy csak a pólyás csecsemők alusznak, akiknek a lába még nem érintette a földi sarat.

Másnap a városba ment Kuprinyiné, s amint kiszivárgott utjának célja, a gyerekek is széthordták a tegnapi iskola-jelenet hirét, lőn nagy hullámzás, mozgás. Régen volt ilyen szenzáció Blobócon. Az asszonyok átbeszélgettek egymással a keritéseken, a házak előtti kis kertekből, hol egy-egy mályvarózsa nyilik a hórihorgas napraforgó mellett, melynek a magját olajkészitésre használják. A kutaknál, a mészárszékben (mert a lóherésben felfujódott a Malinákék tehene s annak a földi maradványait árulják ki leszállitott áron) mindenütt sok szó esett a rendkivüli eseményről. Egyik a másiknak adta át a nagy ujságot:

– A mesterné beperelte Szlanka Gyurit.

– Nem szép tőle, hogy ilyenekkel dicsekszik.

– Melyik? A mesterné?

– Dehogy. A Gyuri.

A hol csak összetalálkozott két ember, azaz két asszony, a pataknál, ahol mostak, a krumpli- és a kukorica-földeken, ahol most szüreteltek, mindenütt ez a kérdés uralkodott; nem lehet ezt eleget megbeszélni.

– Szegény kis szeplős, még ő neki se hagynak békét.

– Pedig olyan mint egy szent.

– Ki kellene kergetni a faluból azt az amerikai kutyát.

A közvélemény a tanitóné mellett foglalt állást. Hiszen olyan szegényke, mint egy árnyék; asszonynak csak azért asszony, mert szoknya van rajta.

Számos részletről beszéltek. Vannak-e Kuprinyinénak tanui? És kik azok? És mit hallottak? Ejh, bolondság, az amerikánus ittas volt, akkor lottyantott ki valamit. De nem szabad azt készpénznek venni. A Majzik Miklós hallotta, meg a Szurináék. Valami előhozódott igy-ugy az asszonyokról (hogy ugyan mit tudnak mindig az asszonyokról locsogni). A Szurina Gábor mondott valamit, a Majzik is mondott egyet-mást, mire megszólalt a Szlanka Gyuri, hogy az arcokra ő semmit sem ád. Itt van, teszem azt, a tanitóné, micsoda arca van annak s mégis milyen szép fehér a teste, mint a patyolat. S nagyot csettentett a nyelvével a Szlanka Gyuri.

– Talán már látta is? – szólt közbe a másik Szurina, nem a Gábor, hanem a sánta.

– Ha láttam-e? – vágta ki hetykén a mellét. – Akkor látom, amikor akarom.

Szóból szó lett s az amerikánus egy kicsit többet is talált mondani nemcsak az igaznál, de az illőnél is és most már amit főzött, egye meg, talán még be is csukják érte. Pedig nyilvánvaló, hogy a bor beszélt ki belőle.

Hetekig ebből az esetből csemegézett Blobóc: meg lett az világitva különböző szempontokból. Voltak mindenféle pikáns részletei és mellékkiágazásai. Közbe haza jött Szlanka Gyuri is és igen elálmélkodott, mikor a történtekről értesült. Esküdött mennyre-földre, hogy ő nem emlékszik semmire. Képtelenség, hogy ilyesmit mondott volna, de ha mondta is, ittas volt, térden állva kész érte bocsánatot kérni a tanitóné-asszonytól. Igy mondta ezt el Kuprinyinek.

A tanitó meglágyult e kijelentésre (jó ember volt és puha szivü); kezet nyujtott Szlankának.

– No-no öreg. Hiszen én nem haragszom. Csak látod, az asszony. Majd beszélek az asszonynyal.

Az asszony azonban hajthatatlan maradt:

– Nem, nem. Látni se akarom azt a gazembert. A becsületemet akarom és a megbüntetését.

– Ne légy kegyetlen, Mária. Ne okoskodj.

Hanem az asszony még se engedett. Ha csendes is, mondották, de van benne karakter. Nagy karakter. Az a zöld láng a szemeiben. Két ördögnek a körmehegye.

A törvény lustán jár a tót hegyek göröngyei és kövei közt, de harmadik hétre mégis odaért a birói megidézés, s a felek a Szent-Mihály-nap utáni szerdára megjelentek a városban a járásbiró szobájában. Épen sok más peres fél is volt a biró szobájában Blobócról, akik egy adóssági ügyben tárgyaltak. De az unalmas dolog volt, hamar átesett rajta a biró s legott áttért a mi ügyünkre.

Igen szigoru, goromba ember volt a biró, aki sok madzaggal átkötött irás közt ült a király képe alatt, belenézett a percsomóba, aztán föltette a cvikkerjét és egy pillantást vetett a tanitónéra, aki ünnepiesen volt öltözve fekete ternószoknyában, csontgombos vizitkében és kalappal a fején, a kalap körül apró kolibrimadarak himbálóztak. S ott a madaraknál kezdődött valahol egy fehér fátyol, amely lecsüngött az asszony arcára, szóval, nagy pompában volt, aztán a vádlotton siklott el a szeme, a ki szintén talpig fekete posztóruhát viselt, egy igazi ur se különbet.

– Tudnak magyarul? – kérdé a biró.

A tanuk (kilenc tanu volt beidézve) a fejüket rázták, Szlanka György tótosan felelte:

– Nagyon kicsinyt.

Mire Kuprinyi ur, aki csak mint a neje kisérete jelent meg, igy szólott:

– Az uj nemzedék már mind magyar lesz, kéremalásan, de ezek még a régi tanitó alatt nevelkedtek, hát méltóztassék csak tótul kérdezni őket.

– Tehát Szlanka! Melyik a Szlanka György?

– Én… felelte Szlanka György.

– Jőjjön közelebb!

Szlanka György közelebb lépett az iróasztalhoz, jól termett, megnyerő alak volt, erősen napbarnitott arc és széles vállak, pörge bajusz és e mellett kellő önérzet a magatartásban.

– Ön azzal van bepanaszolva, hogy Kuprinyi Pálnéról bizonyos nyilatkozatokat tett.

– Nyi pravda! (Nem igaz) – vágott közbe Szlanka György, haragosan megrázva hatalmas fejét.

– Hogy-hogy?

– Ja szom gentleman. (Én gentleman vagyok.)

A biró elmosolyodott.

– Ön angolul is tud?

– Yes, mister. Én amerikai polgár vagyok. S kevélyen ütött széles mellére.

– Az nekem mindegy. Kuprinyi Pálné azt állitja, hogy ön a következőket mondta:

A biró felolvassa az aktából és tótra forditja le az inkriminált kifejezést.

– Az lehetetlen. – Én ezt nem mondtam soha, nem is mondhattam.

– Mit szól ehhez Kuprinyi Pálné? kérdé a biró.

Az asszony előlépett csendesen, közömbösen, mintha nem is az ő ügye volna az.

– Tanuk vannak rá, tekintetes biró ur – mondá fáradtan, vontatottan.

Szlanka György felfortyant erre.

– Ugyan kéremalásan, biró ur, méltóztassék jól megnézni a különben igen tisztelt asszonyságot, ezt a szeplős macskaarcot, ezt az orrt, ezt a csuf termetet, ezt az egész teremtést és azután tessék megitélni, hihető-e.

Az asszony arca piros lett, sütött, mint a tüzes vasaló, az ajkai reszketni kezdtek s kihivó daccal, sziszegve, mint a kigyó, szinte észrevétlenül csuszott közelebb a szólóhoz.

– Hallgass, hallgass! – hörgé fojtott hangon.

– Elhihető-e – folytatá fékevesztetten az önérzetes Szlanka – hogy én a szerelmével dicsekedtem volna a faluban? Szokás-e ilyennel dicsekedni?

Az asszony most hátravetette a fátyolát s eléje ugrott Szlankának, mint egy hörcsög. Mintha nem is az az asszony volna, aki azelőtt.

– Hazudsz, cudar, hazudsz! – rikácsolá és a kezeit felkapta a csipőjére s szemei vadul lövelték a rettenetes zöld lángokat.

Az amerikánus önkénytelenül visszalépett.

– Hazudsz, alávaló és hiába tagadsz mindent! Éjjelenkint jártál be hozzám! Nem nálam voltál-e husvét másodnapján éjjel, amikor a Julcsa szolgáló beeresztett s amikor az ablakon ugrottál ki, amint a férjem megjött? Nem tagadhatsz semmit, mert meglátott a bakter, a Rogó János.

A jelenlevők meglepetve néztek egymásra és az asszonyból kivetkőzött nőstényre, kinek minden porcikája reszketett és vonaglott a dühtől, olyan volt, mint egy furia.

– Nem voltam-e a lakásodon a nyáron, minden vasárnap estefelé, mikor a férjem vadászni járt? Nem csókoltad-e a hajamat? Nem haraptad-e a fülemet? Mered-e mondani, hogy nem igaz? Huh, hadd kaparjam ki a szemedet, te alávaló!

A biró mérgesen csapta az aktákat az asztalra.

– Csitt, ördöngős asszony! Egy szót se többet. Ön, Szlanka György, kissé tulélénken költötte fel a legnagyobb szörnyeteget, a női hiuságot – s ezzel nagy bajt csinált, de megnyerte a pörét. Elmehetnek.

Mme Gvuáp és porontyai.

Ennek a történetnek a központja egy fa. S az se valami előkelő, a füzfa. De mit bánom én, hiszen csak a lakójával törődtem, az pedig nem volt arisztokrata, aki különbséget tegyen diszfák és közönséges fák közt.

Ámbár ki állhat ma jót az érzelmekért? Valami urhatnámság okvetlenül lakott benne. Hiszen a vadkacsák nemzetsége odalent a földön költ, ha én eltagadnám, a nóta mondaná. Kergő ruca, sipos réce, makk ruca, sarlós ruca, majd mind alcsonyra rakja fészkét, csalitos helyekre, sekély vizeknél, erek, locsogók mellett, bujalevelü növénybokor alá.

A magasban született vadréce nagy ritkaság s nem is szolgál az semminemü előnyére röptében, usztában a vadkacsa-társadalom előtt. És mégis a magasba rakja fészkét némelyik, akiben van egy kis stréberség.

Ilyen volt madame Gvuáp is, az egyetlen vadréce, akit alaposan ismertem. Azaz, dehogy ismertem, dehogy. Inkább az ellenkező. Mindennap láttam vagy huszszor, de még se tudtam megkülönböztetni a többiektől. Nincs hozzá elég éles eszem. Ugyanaz a fej, azok az okos, barna szemek mindeniknél, narancsvörös láb, zöldessárga csőr és az egyforma toilette: ibolyaszinnel zománcozott szárny, rozsdavörös begy, stb. Szakasztott olyan az egyik, mint a másik.

Jó helyen volt a fészek, igazán jó helyen. Madame Gvuáp (igy neveztem el, mert igy mutogatta be magát, ha társaival röptében találkozott) okossága mindenben nyilvánult, tehát a fészek helyének megválasztásában is. A vén füzfát, melynek tetején volt a fészek, nagyon alkalmasnak lehetett mondani. Igaz, hogy közel volt a házunkhoz, tehát az emberekhez, de védte az, hogy a környékén, a kertünk alján vizek fakadtak a talajból. Minélfogva a vásott parasztgyerekek, akik szeretik a kácsa tojásait kiszedni, a kicsinyeit elrabolni, nem könnyen férhettek a füzfához, a vizben kellett volna gázolniok. Ellenben maga a füzfa szereti a vizet s a kacsaasszonyságnak is nagy mulatság, mikor a tojásokon ül, ha kikukkantván a fészkéből, megláthatja magát alant a vizben. Ki látott már asszonyi lakást tükör nélkül?

Azonfelül ott volt a közelben keletnek a náddal benőtt tó, ahova elmehetett néha uszkálni, fürdeni, társalogni a többi récékkel, délről a kenderáztatók békái muzsikáltak, alig husz lépésnyire, mocsaras rét alján, hol bőven termett a békalencse, harmatkása. Fölséges hely volt ez. Koszt, kvártély, mosás ugyszólván egy helyen.

Gvuáp asszonyság igen tisztességes anya volt. Ezzel tünt föl előttem, aki megfigyeltem, ezzel nyerte meg nagyrabecsülésemet; szerény volt egész lénye s folytonos munkásságban telt el napja. Amellett egyedül vitte a háztartást, egyedül nevelte kicsinyeit és soha se láttam őt henyélkedve, léháskodva, mint más récéket gavallérok társaságában.

Pedig de csinosak, de helyesek ezek a gácsérek! Kivált mikor _gálában_ vannak. A fekete-zöld érc-szinű nyakukkal, a kunkorodó hetyke tollaikkal. Két rendbeli ruhát egy állatnak se adott a természet, csak épen a gácsérnek. No, ugyan volt kiért ennyire megerőltetnie magát? Hitvány népség a gácsér. Apa nem tud lenni, csak legény, mindig csak legény. Lakodalom völgyön-hegyen, ma itten, holnap ottan, most ezzel, máskor azzal, – uj szerető, uj nádas. Bizony isten, rosszabb a töröknél!

Igaz, hogy junius közepén le kell vetnie a nászöltönyt. Vedlik a gácsér. S ilyenkor aztán igazán le van törve a disztelen mondurban, ami rajta maradt. Szégyenli magát, mint a leforrázott kutya, bujdosik a nádak közt, a lápokon, meghuzódva a sürü sásokban, hinárok és gümők között, hogy a kacsamenyecskék és az ujonnan bemutatóra került kácsakisasszonyok meg ne lássák, – mert nagy szégyennek tartják azt.

Persze, azért mégis meglátják (majd azok nem látnak meg valamit).

– Sáp, sáp, sáp! – sziszegik utána gúnyosan.

S ő menekül, S-re hajlitva a nyakát, meglapulva a növények levelei alá.

Pedig hát mit szégyenkezik? Nem érti azt az ember. Hiszen nem küldte ünneplőbelijét zálogházba, a természet veszi el tőle erőszakkal, láthatatlan hatalom parancsolja:

– Vetkőzz, vén imposztor! Elég volt a szeretkezésből.

Sokkal inkább restelhetné gácsér uram, hogy nincs benne semmi férfias kötelességtudás, semmi karakter, hogy mindig csak vig legény és nem egyéb. Hiszen a kacsa-asszonyok közt is akad könnyelmü dáma, aki nem törődik az anyasággal, az erkölcscsel és semmivel, rossz is akad, jó is akad, de a gácsérek közt nem akad jó, az mind egy bordában van szőve, az mind parázna és bohéme.

Ime, a szegény mme Gvuáp, hát nem vérlázitó az ő sorsa! Az a rettenetes sivár elhagyatottság! Pedig hát férje van vagy volt. Hiszen nem lehet azt tagadni, mert a tojások végre is nem teremnek maguktól. Hát illik az, hogy ő most nincs itt, most, mikor a legnagyobb gondok közé jutott az asszony, épen a házasság következményei miatt? Utálatos az ilyen élet! Ott kujtorog a zsivány valahol a harmadik, negyedik határban, ha ugyan nem a „Soór“-on[3] összeverődve vig cimborákkal, szabad nőszemélyekkel.

Egy darabig magam is láttam az ipsét. Értem Gvuáp urat, vagy hogy nevezzem? A fészek-rakás idején még együtt jártak madame és monsieur, mert a fészek-épités a természet rendje szerint is még a gácsér kötelessége félig meddig. Itt volt, itt kényeskedett. Mondhatom léha fráter. Körülnézték együtt a füzfát és környékét néhányszor és ugy látszott jónak találták. De most utólag átgondolva viseletüket, arra a meggyőződésre jutok, hogy valamelyes differenciák voltak köztük. Hiszen van az minden lakáskeresésnél. Ki lehetett érezni valami habozást, sőt meg mernék rá esküdni, hogy disputáltak is.

Ha összeállitom az apró körülményeket, a madame barna szemeinek villogását, a monsieur léha, unott gubbaszkodását, hát szinte tudom, miről lehetett szó.

A füzfán volt egy réges-régi varju-fészek, szomoru rozoga állapotban. Gácsér ur nyilván igy szólt:

– Minek volna uj fészket épiteni? Ugy nézem, elég jó lesz ez a varju-tanya is. A fészeképités fáradságos munka, szivem; minek erőltetnők meg magunkat?

– De mit szólnak hozzá a többi récék? – ellenveté Gvuápné. – Engem itélnek meg, nem téged.

– No persze. Hogyne! Ilyenek vagytok ti asszonyok. Ujat, ujat, mindig valamit ujat. Ennél maradunk, punktum.

Ez hát az oka, hogy napokig haboztak s aztán feltünő hamarosan megigazgatták a régi varju-vackot. Monsieur Gvuáp azt is kelletlenül csinálta. Jött ugyan egypárszor, ő is piszkálta, egyengette a régi, megfeketedett gallyacskákat a csőrével, de csak épen hogy tessék-lássék. Nem tört bele a dereka.

Madame nem találta elég jónak a fészket. A saját szorgalmából kezdte kibélelni puha náddal, illatos füvekkel, a gácsér most már ritkábban jött, a tojás idején pedig elmaradt végképen. Ott vigye az ördög, ahol van.

Minden baj, minden gond a szegény madame nyakába szakadt. Ott ül szorgalmasan, szeretettel a fészkén, ábrándozva leendő kicsinyeiről. Nem unalmas ez neki. De a gyomra, az az átkozott gyomor fölzavarja. Ennie kell napközben és elhagyni a fészket.

Hiszen az éléstár közel van, de a leszállás mégis veszedelemmel jár. Ravasz, szemes, óvatos, de a vadászok is értik a mesterségüket. Bizony minden útja utolsó út lehet.

Aztán a közelben csak harmatkása van, hinármag, vizidió, már pedig egyszer-másszor egy kis kompaktabb ételt is megkiván, halpecsenyét és gilisztát. S azt már messze fáradtságosan kell keresni, lesbe állva vadászatszerüen elfogdosni. Elszáll tehát az öreg a nagy vadászó, halászó helyekre.

Mig a gyomra telik, zsákmány jön, zsákmány kisiklik, addig is gondban fő a feje, elgondolja, hogy aki a hasát szereti, minden egyebet elmulaszt. Jaj Istenem, hogy vannak azalatt otthon a tojások? Nem érte-e őket valami veszedelem?

Még jól sem lakott, már ösztökéli a vágy, űzi, hajtja az anyai ösztön. Jaj, haza kell mennem! Ég alatta a viz, amin úszkál, sötét eshetőségekről homályos sejtelmeket keltve suhog a nádas. Fölemelkedik hát nagy sietve a magasba, előre nyujtva s ide-oda forgatva a fejét száll, száll néhány _gvuáp_ kiáltást hallatva, sajátságos sziszegő szárnysuhogással a fészke irányában. Ahogy aztán a fűzfa fölé ér, egyszerre kitárja szárnyait, hol jobbra, hol balra dőlve, kalimpálva vágódik le.

A maga körültekintő okosságával átgondol minden részletet, még a jövő esélyei ellen is védi a kicsinyeit.

Ha vadászni megy a lápra, a locsogókra, néhány előre kiszemelt réce barátnőjét is fölkeresi, egyszerűen azért, hogy meglássák s hogy ujra megmondja nekik:

– Itt vagyok, semmi bajom, eljövök, fölkereslek holnap is. De ha nem jönnék el, az annyit jelent, hogy bajom történt, vagy már nem élek. Menjetek el akkor a füzfához a falu mellett, az én fészkem van rajta, helyettesitsen valamelyitek.

Réce szomszédasszony, réce sógorasszony megigéri jó szivvel[4] s Gvuáp anyó megint visszaigyekszik fészkére. Egy nap, mint más nap egyformán zaklatott életviszonyok közt érkezik meg végre a nagy nap, bekövetkezvén a legnagyobb csoda a világon; kibujnak a tojásból a Gvuáp anyó kisasszonykái és fiacskái.

Elevenség, nyüzsgés támad a fészekben. A kicsinyek mingyárt tökéletesek és kikivánkoznak a nagy világba. Nem kell előbb járni, beszélni tanulniok, iskolát járniok. Mingyárt mindent tudnak s türelmetlenül csipogják:

– Menjünk anyám világot próbálni.

Gvuáp anyó igyekszik őket marasztalni, csak legalább egy éjszakára.

– Majd holnap, holnap kiviszlek a vizekre.

Ah, milyen ez az éjszaka a fészekben. Képzelhetni, mennyi vidámság, mennyi kérdezősködés… Beszélj nekünk, anyánk, a nagyvilágról! Mi mindent láttál, tapasztaltál jártadban-szálltadban a nádasok erdejében, a patakok ezüst pántlikájában? Beszélj nekünk a csodákról, harmatkása hegyről, a pondró-pecsenyével kibélelt barlangokról és mindenről, amik ott vannak!

– Aludjatok inkább, hogy erőtök legyen az utra.

Alighogy pirkad az ég keleten, hüs hajnali szellő a vén füzfát hogy megrázza, már unszolják türelmetlenül:

– Menjünk már, anyánk!

– Várjátok meg előbb a reggelt!

A reggel is megérkezik; minden lény, minden tárgy, akit feketére festett az éjszaka, visszakapja a maga igazi alakját és igazi szinét.

– Reggel van már anyánk!

– Várjátok meg előbb a napot. Hidegek a vizek, édeskéim, mig a napocska meg nem süti.