Part 9

Nemrégiben egy nevezetes magyar ur volt látogatóban Nikola királynál, ki a Párisban nevelkedett világfi elragadó kedvességével mulattatta vendégét. Egyebek közt azzal, hogy a legkisebb fiáról beszélt, – hogy, ugymond – ennek a fiának szivesen keresne feleséget valamely magyar nagyuri házban. Persze, tette hozzá mosolygó komolyan: azok a büszke magyar urak, ki tudja szóba állnának-e a pauvre montagnardral, a szegény hegylakóval?… Kedves ez a szerénység valakinél, kinek egyik násza muszka császár volt, másik veje olasz király. S tudni kell, hogy mint minden patriárkának, Miklós királynak is a legkisebb fia a legkedvesebb, – ez az a fiu, az a gondolom Péter herceg, ki a balkáni háboru első ágyuját elsütötte, s ez az, kinek fejére álmodja, a magáé helyett, Miklós király a Dusán cár koronáját, az egyesült szerb-montenegroi birodalom császárságát… Tréfa-e vagy komolyság a magyar kombináció: bizonyos, hogy nem két, de tiz vasa is van a tüzben, s mindig, Nikola királynak. S valamelyik nagyot nagyon megforgathatott közülök, hogy az öreg Péter király nem birja tovább, s ő is, Belgrádban, a kisebbik fiát már egyenesen kiskirálynak teszi meg, ugy gyűrüzi el előre a leendő nagy-szerb császári hatalommal. Ki lesz az új Dusán cár: Petrovics Péter-e vagy Karagyorgyevics Sándor? Nem lehet tudni, s nem lehet tudni, nem tombol-e majd s nem ekörül egy harmadik balkáni háboru?

Egy házmester-lakásban hallgatóztam minap, ahogy az öreg asszony felolvasta urának a matróz-fiuk levelét, mit a legény most irt Triestből, őfelsége nem tudom melyik hajójáról. Hogy, azt irja, várjuk ám a főherceget, – olyan sikálás folyik itt már két hete, mintha minden sarokba betenné a lábát, – megette a fene, hogy hazamehessünk, itt maradunk, az hallik: vizi háboru lesz az olaszokkal… Ime, egy egyszerű magyar matrózi agyvelőben igy tükrözik előre a nagy bosnyák manöver, melyet most Ferenc Ferdinand főherceg ur van vezetendőben. A „Reichspost“, melybe nem egyszerü matrózok irnak s kivált nem magyarok: az is ugy ir a manöverről, hogy jó lesz belőle tanulnia mindenkinek, akit illet, mert nemcsak a magunk okulására folyik, hanem a szomszédokéra is… Ez a bosnyák manöver, mely mint a Reichspost magyarázza, a harcászati komolyság minden lehetséges föltétele között ugyanakkor megy végbe, mikor olasz szövetségesünk nyiltan komiszkodik velünk Albániában, a Petrovicsok s a Karagyorgyevicsok pedig nem tudják, hogy elébb végezzenek egymással s aztán velünk, vagy elébb fogjanak össze ellenünk s aztán számoljanak le egymással: ez az osztrák-magyar manöver igen-igen hasonlit ahhoz az orosz manöverhez, mely véletlenül épp akkor folyt volt s éppen a galiciai határon, mikor a balkáni háboru kitörésekor a mi monarchiánknak némi figyelni valója akadt dél-délnyugati határain…

Mindez átkozottul ugy fest, mint mondom, egy harmadik balkáni háboru, mely pótolni volna hivatva, amit az első kettő elmulasztott: azt tudniillik, hogy végre a mélyen tisztelt nagyhatalmak is belekeveredjenek. A Balkán most már a balkáni népeké – ezzel a formulával tehát nem lehet kibujni semmi alól. Nem nevezetesen az igazi balkáni problémák alól, melyek nem a kis királyságok problémái, hanem a nagy birodalmaké: Olaszországé, Oroszországé, Ausztria-Magyarországé. Eddig ugy volt, hogy a kis királyságokon keresztül a nagyhatalmak számoltak le egymással. Most a kis királyságok kezdik megforditani a dolgot, s a nagyhatalmak leszámolásában keresik, hogy végre az ő számadásuk is fussa. Egészen világos, hogy Szerbia sokért nem adná, ha egy olasz-osztrák-magyar háboru oldaná meg a szerb egyesülésnek azt a nagy problémáját, mely két véres háboruban is megoldatlan maradt, csakis azért, mert a nagyhatalmak maguk nem rántottak kardot, csupán a kicsinyeket hagyták vérezni. Csakugy, mint ahogy Romániának sem volna kellemetlen, ha az ő háboruját Oroszország vivná meg a mi monarchiánkkal. Legyünk vele tisztában, hogy ma, mikor a Balkánon már nincs török, kinek a bőrén osztozkodni lehetne s nincs gazdátlan zsákmány, amelyen való ideiglenes osztozkodással el lehessen halasztani az igazi és jogos nagy éhségeket: ma a mi monarchiánk közelebb áll a háboruhoz, mint állt volt az első balkáni háborukor, mikor még féltek tőle, s állt a másodikban, mikor még legalább törődtek vele. Most egyenesen célba veszik – most ő a Törökország. Ami nagy balkáni probléma: abban életre-halálra érdekelve van. S meg kell mondani, hogy oly nyomorultul, szinte erkölcstelenül, hogy maga ez érdek az, mely legerősebben ellene fordul.

Hiába, ha a politika mégoly cinikus dolog s a történelem mégoly ocsmány történet is: az erkölcs nagy lenditő, az erkölcstelenség nagy hátráltató benne. Amily groteszk, oly nagyszerü és szerencsés dolog Oroszországra nézve, hogy a Balkánon hagyományosan, nemzedékek óta, a szabadságot, a haladást, a természetes igazságot képviseli az ő saját érdekeivel. Ami neki ott jót tenne, az jól is esnék az odavaló népeknek, – mig a mi boldogtalan monarchiánk, éppen megforditva, olyan érdekeit kénytelen odalenn halálig őrizni, melyek fellázitják a vért nemcsak a kecskepásztorokban, de a kecskékben, a birkákban is. Oroszországnak legnagyobb balkáni érdeke most a szabad kijárás a Dardanellákon. Ez jelenthet veszedelmet némely balkáni népre, de még ezeknek is meg kell adniok, hogy Oroszországnak isten és ember előtt joga van e kijáráshoz, hogy természetellenes dolog, hogy egy rengeteg birodalmat északon a jég, délen a diplomácia papirosa elzárjon a szabad közlekedéstől, s hogy ha Oroszország hozzájutna e szabadsághoz, abból neki óriási haszna volna. Ez tehát erkölcsös követelés – ellenben a mi követeléseink? Nekünk semmi pozitiv követelésünk nincs, nekünk semmi egyenes hasznunk nincs, aminek utána járnánk, mi csak azon jajgatunk, hogy más mit ne kapjon, anélkül, hogy magunk tudnánk mihez fogni azzal, amit más elől elállunk. Ez erkölcstelenség, ez az impotens férfi dühe, ki, mert maga kénytelen megelégedni a szemlélődéssel, legjobb szeretné az egész férfinemet ily igénytelenné operáltatni. Mi nem engedhetjük, hogy Oroszország kijárhasson a Dardenellákon. Mi nem engedhetjük, hogy Szerbia egyesüljön Montenegróval. Mi nem engedhetjük, hogy Nagy-Szerbia kijusson az Adriára. Ugyan: hasznát semmit sem vesszük annak, hogy Oroszország nem jár ki a Dardanellára, hogy Szerbia és Montenegro nem egy ország s hogy a szerbség el van zárva a tengertől. Mert mi tulajdonképp nem élünk, csak éppen még nem haltunk meg. S ez élőhalálunknak valóban élet-halálérdeke, hogy körülöttünk az egész világ ily terméketlen dermedtségben éljen. Csakhogy a világ erre nem hajlandó, s a dolgok ugy fordulnak, hogy vagy belekényszerülünk az életbe, vagy kilöketünk az életből.

Az osztrák-magyar monarchia ugy van a Balkánnal, mint a nagy dominiumok vannak a földdel. Az élet azt mondja nekik: nem tűröm, hogy akkora darab értékek terméketlen heverjenek vagy csak egy percentet hozzanak. Vagy tudtok magatok dolgozni rajtuk s kihozni belőlük minden kihozhatót, vagy engedjétek át másnak. De ülni rajt nem engedünk… Ha ez a monarchia lement volna Szalonikiig, ha a Szandzsákon át hátbakerülve elvette volna Albániát s Isztriától a görög határig egy sávban volna ura a keletadriai partnak: még tán háboruba sem keveredett volna vele, annyira természetesnek találta volna mindenki s annyira erkölcsös volna, hogy él, dolgozik és terjeszkedik. Ám azt nem türi a világ, hogy monarchiánk maga nem kér az életből, de másokat sem akar élnihagyni. A történelemben nincs még egy példa arra, amit mi cselekszünk például Szerbiával. Elzárjuk a tengertől, hova kivihetné, amit termel, de a magunk határait is elzárjuk előle. Azt akarjuk, hogy fulladjon meg, – az osztrák-magyar-szerb ellentétnek csak egy teljes megoldása van: ha a szerbek egy szálig meghalnának. Hol az a halálos gyülölet, mely sok volna ily erkölcstelenül természetellenes, ily vérszomjasan tehetetlen igénnyel szemben? Minden karrikatura, ami a kezünk alól kikerül, még az is, hogy függetlenséget és önállóságot küzdöttünk ki egy nép számára, s erre éppen azt a népet kerestük ki, az albánt, az egyetlen európai fajtát, mely erre nem való, ezt nem birja, ezzel élni nem tud, ettől boldogtalan és elpusztul.

A mai világ azoké, akik élni akarnak és tudnak. A mi monarchiánk pedig ugy van összeragasztva, hogy nem szabad lélegzenie, – ez az, amit a természetes fejlődés kiizzad magából, mint valami betegséget. Az osztrák-magyar üvegház ablakait a nap, a szél, az égiháboru rázza. Vagy birja a friss levegőt, vagy összeesik magában.

Görgey

_1916 május 16._

Görgey Arturról nem játékszó, hogy meghalt 1849-ben. Valóban akkor halt meg, mint ahogy a szinész akkor hal meg, mikor utólszor lép le a deszkáról, s az asszony akkor, mikor utólszor halnak meg mosolyáért. Amit Görgey Artur 1849 után mindmostanig, testi haláláig, hatvanhét esztendőn át megért: annyira sem tartozik életéhez, mint Napoleonéhoz tartozott a Waterloo után még eltelt hat esztendő. Sőt ha elgondolnátok, milyen lett volna, ha Szent Ilona nyomban Campo Formio vagy, hogy nagyot mondjunk, brumaire 18-ika után következik vala el: ez is tökéletesebb sors lett volna a Görgey sorsánál. Mert Campo Formio és brumaire 18-ika nemcsak magában sikerült, nemcsak magában volt bizonyitványa a Napoleon katonai és emberi és államférfiui rendkivüliségének és annak, hogy ezt felebarátai elismerik s alájahajtják fejüket igájának. Hanem általában siker volt, – nemcsak Napoleonnak, de a világnak, de Franciaországnak is haladása a Napoleon személyes törekvésein belül kialakult politikai és világalakitó szándék irányában. Görgeynek ilyen elégtétel nem jutott részeül. Isaszeg, Vác, Nagysarló, Budavárának megvétele s augusztus 11-én a diktatura: mind nem az, amit sikernek lehet nevezni. Mind: minél fényesebb vagy teljesebb, annál keservesebb irónia a kilátástalansághoz képest, melynek állomása volt – körülbelül mint ha csodaszépen ragyog a tavasz, mikor halottunkat temetünk. Sem az ügynek, melynek szolgálatába állt volt, sem az iránynak, melybe, mint hite szerint megváltóba, ez ügyet terelni akarta, haszna nem volt: sem a Görgey rendkivüliségéből, sem abból, hogy e rendkivüliség kitünt, elismertetett, alkotáshoz jutott s a legfőbb katonai és polgári polcot érte el. Képzeljétek el Talmát vagy Garrickot, ha meghalt volna nyomban az első… de mit hajszolom a képet? Nincs erre kép, nincs erre hasonlat. A Görgey szerencsétlensége páratlan az egész világtörténelemben.

Ami aztán ezek után következett, 1849 után? A cserépitélet s a kései megenyhülés? Görgey Artur kemény ember volt, s lenézte az embereket. Bizonyos, hogy magával szemben éppugy nem volt érzelgő, mint mások iránt, s önnön szenvedését éppugy nem vette szivére, mint a másokét. Bizonyos az is – ilyenfajta emberről látatlanban bizonyos – hogy sokkal teljesebben lenézte azt, aki őt vagy tartotta árulónak, vagy komédiázta, hogy annak tartja, semhogy hajszájuk egy körömhegynyit is áthatott volna a lelke bőrén, s önérzetét egy rezzenettel is megrenditette volna. Viszont a kései elismerés – éppen, mert az embereket lenézte – nem pótolhatta azt az igazi elismerést, azt az igazi – hogy a pontos szót ismételjem – bizonyitványt, mit csak a siker adhatott volna. Ez különben általában áll, minden emberi elismerésre. De még valahogy, ha a kortársak, ha ugyanazok, kik elébb árulónak vélték, tértek volna rövidesen és bünbánóan jobb véleményre: az talán még lett volna elégtétel, még gerjesztett volna némi meleget a hideg katonasziv köré. De az utókor? A fiak, az unokák? Heine mondta halálos ágyán: Dieu me pardonnera, c’est donc son mètier! Az utókornak mestersége, hogy megértsen, hogy jóvátegyen, s jóvátétele éppen ezért nem jóvátétel. Mit tehet jóvá egy 1870-ben vagy 1880-ban született ember azon a véleményen, mit nagyapja 1849 felől vitt a sirba? Az utókor e gépies elismerésében a történelemismerő Görgey amugy is biztos lehetett, bizonyára volt is, és lett volna, ha nem 1916-ban, hanem 1850-ben hal vala meg. Ezért nem volt érdemes még hatvanhét esztendőt elvegetálnia. Igen: ha e hosszu élettel, mint Radetzky vagy Moltke vagy Hindenburg, megérte volna a maga Novaráját, Sedánját vagy Tannenbergjét: az elégtétel lett volna. De hogy a miért ő 1849-ben hiába küzdött, az diadalra jutott 1867-ben s akkor is mások által: az lehetett elégtétel a hazafinak, de nem volt ir az ember, a nagy ember sebére. Görgey Artur könyörtelenül történelmi férfiu volt, kin a történelem könyörtelen gázolt át.

Hogy miben állt a Görgey szerencsétlensége, arra közvetetten Kossuth világitott rá, mikor maga, mint emigráns buzgóan vetette magát katonai tanulásra, hogy ha uj forradalom hiná haza, annak mint hadvezér is élére állhasson. Valóban, ha valami mozgalom, ugy a forradalmi kivánja meg az egységes vezetést. Forradalmat nemcsak hogy rózsavizzel nem csinálnak, de alkotmányossággal sem. A forradalom valamennyire mindig anarkia – anarkiát pedig csak diktatura tud együtt-tartani, nem pedig a hatásköröknek holmi montesquieui, szép, pontos és szimmetriás megosztása. Még ama fegyelem, olyan monarhikus és legitimista rend s akkora siker és szerencse közepett is (nincs jobb harmóniaszerző a sikernél), aminő 1866-ban, majd 1870–71-ben kedvezett a poroszoknak: még ezek közepett is egyre le-lecsapódóban volt a konfliktus mennyköve a polgári és katonai két lángelme: Bismarck és Moltke között – s csak az öreg Vilmos király nagy tekintélye és okossága tudta felhőjébe fojtani. Kossuth és Görgey fölött nem állott volt tekintély, nem vette körül őket hagyományos rend, mert hiszen éppen annak megbuktatására keltek föl, s nem enyhitette őket össze a törekvés egyformasága sem, mert nemcsak egyéniségben külömböztek, mint Bismarck és Moltke is, de még jobban világnézetben, még jobban politikai meggyőződésben. Kossuth valóban forradalmi egyéniség volt, Görgey alapjában konszervativ, s nincs kilátástalanabb, mint a kegyes óhajtás, hogy: értsük meg egymást, ha még oly ellentétes utakon keressük is a jót, mert a haza élete és érdeke mindenek felett áll. Ez az összeegyeztetés, ez a türelem és megértés, egymás jóhiszemének ez elismerése talán lehetséges bizonyos fokig, de éppen csak addig, amig az egész politika tulajdonképp plátói, vagyis mikor gyakorlatban és objektive majdnem egyre megy, melyik politika győz. Ám lehetetlen és elképzelhetetlen éppen akkor, mikor leginkább szükség volna rá: mikor a politikának éppen a nemzet életéről kell döntenie, s lehetetlen ugy hinnünk a magunk politikájának helyességében, vagyis a nemzet életét megtartani alkalmas voltában, hogy egyuttal nemzetgyilkos, tehát igenis rosszhiszemü, tehát igenis áruló politikának ne tartsuk az ellenkezőt. Kossuth és Görgey közt ugyanaz volt a meggyőződésbeli ellentét, mint most például a német szociáldemokrácián belül a Bernsteinék s a Wolfgang Heineék közt való. Vagyis olyan ellentét, mit éppen a haza életérdekére való hivatkozással lehet legkevésbbé összeegyeztetni. Mindenben ismerhet az ember tréfát, a meggyőződés türelmet, csak a haza élete dolgában nem.

Megoldás persze lehetett, ha lehetett volna: az, hogy a katona, Görgey, gondolkodás nélkül alárendelje magát a polgári vezér: a Kossuth meggyőződésének. Ám éppen ez az, ami nem lehetett – ami általában és mindig nehéz, forradalomban azonban lehetetlen. Mindig és mindenütt ugy van, hogy el lehet képzelni nagy államférfit is, ki nem ért stratégiához s ezt maga is tudja, s ezért nem beszél bele és hagyja a katonát, hogy cselekedjék legjobb tudása és hite szerint. Ellenben nem lehet elképzelni katonát, még oly kicsinyet sem, hogy valamennyire ne gondolkozzék, valami politikai itélete, nézete, meggyőződése ne legyen – már pedig a meggyőződésnek az a természete, hogy annál kevésbbé tud közömbös, terméketlen és türelmes maradni, minél aktuálisabb. S ha már legitimista és monarhikus és szerencsés állapotok közt is elképzelhetetlen, hogy hadvezér teljes erővel és tehetséggel harcoljon olyasmiért, amit nem tart jónak: forradalomban, egy nemzet szabadságharcában, egy nép, egy ország életének vagy halálának döntő pillanataiban ez meg éppen elképzelhetetlen, s elképzelhetetlen az a katonai fővezér, ki mikor azt érzi, hogy a polgári fővezér rossz felé tereli őt és az országot: meg ne fogja, még akaratlanul is, ezt a terelő kart. Napoleonnak s vele együtt Franciaországnak szerencséje ott kezdődött, ahol Napoleonnak, a katonának, nem parancsolt más, mint Napoleon az államférfi.

Hogy nálunk nem igy volt: az volt, a forradalom általában való kilátástalanságán fölül szerencsétlensége a hazának, s Kossuthnak ugy, mint Görgeynek. Még monarhikus hazánkban is természetes, hogy a győzelmes hadvezér megkapja a polgári vezetést, – a semmiképp nem militáris Angliában is később miniszterelnök lett a waterlooi győző, s ma is nem tartanák-e mindenütt természetesnek (nem mondom, hogy szükségesnek), ha Bethmann ur például a Hindenburg óriás tekintélyét tenné javaslatba a békekötés emberfeletti jelentőségü munkájának elvégzésére? Kossuthban nem is volt hiba, – ő végre kezébe is adta Görgeynek a mindenhatóságot. Ám a kétfelől megtámadt nemzet ekkor már ugy sarokba volt szoritva, hogy a mennybéli Mindenható sem segithetett volna rajta. Ha ilyenkor lehetne vigasztalódni, vagy mikor tizennyolc év multán a haza jobb sorsa megengedte a vigasztalódást: ugy Kossuth, mint Görgey megvigasztalódhatott azzal, hogy csak az ő személyes sorsuk lett volna valamivel más, de a hazáé nem, akár ha a forradalomnak mindjárt az elején lett volna Görgey diktátor, vagy Kossuth igenis tudott volna a saját hadvezére lenni. A forradalom, Európa akkori erőviszonyai közepett, igy is, ugy is kilátástalan volt, – viszont vállalóinak s meginditóinak nem kellett önvádat érezniök, mert nem a nemzet kelt föl, hanem a nemzetet kényszeritették bele, kivülről és ellenálhatatlanul, a szabadságharcba, melyet aztán vállalniok kellett a konszervativ Deákoknak, Batthyányaknak, Mészárosoknak és Görgeyeknek éppugy, mint a forradalmi Kossuthoknak, Szemeréknek, Petőfiknek és, hogy minden regiszteren végigmenjünk: Madarászoknak.

… Félig-meddig gyerekember voltam, a Görgey-mentő tisztes mozgalmak leghevesebbje közepett, mikor azt hittem, megtalálom a nemzeti titok (és fájdalom) nyitját, mikor abban keresem, hogy mint akkor néhai Tóth Béla társunknak megirtam: „Görgey nem azért volt áruló, mintha igazán elárulta volna a hazát vagy mert realista létére nem hitt a forradalom jó végében, hanem mert nem ugy harcolt, mintha hinne benne.“ Most, a nagy katona és tiszta hazafi ravatalánál ugy érzem, hogy ez a kulcs sem nyit ki semmit, mert nem is áll, hogy Görgey, ahol harcolt, ne ugy harcolt volna, mint aki nem hisz a forradalom jó végében. Valójában nincs is itt titok vagy érthetetlenség, s Görgeynek volt igaza, aki s amikor a maga esetét igen egyszerünek, világosnak, minden érthetetlenség, titokzatosság és rendkivüliség hiján valónak látta, mondván, hogy a szerencsétlen emberek s a szerencsétlen nemzetek kénytelenek volnának megölni magukat, ha szerencsétlenségükért mást okolni nem tudnának. Görgey minden szolgálatot megtett hazájának, mikor elébb, a forradalomban, megmentett, amennyit lehetett, a haza életéből, majd hosszu évtizedeken át, megmentett, amennyit kellett, a haza önérzetéből. Szerencsétlensége az volt, hogy csak ilyen szolgálatokat tehetett, holott tehetsége és jelleme szerencsésebb szolgálatokra lett volna hivatott, – s hogy a második szolgálatot még eleven testében adatott és kelletett megtennie, holott megtehette volna egy csendes domb alól, egy hallgatag kriptából is, meghalván, szerencsésen a szerencsétlenségben, aznap, mikor a nemzet azon korszakbeli végzete az ő minden további hátralévő napjainak személyi végzetévé dermedt.

Arany

1817–1917

_1917 március 2._

Mikor, a magyarság e nagy müvészének születése napján, az ember hálát ad a sorsnak, hogy maga is a költő megérthetői közzé született: e napra mégsem sajnálna idegen lenni, de olyan tudója a magyar nyelvnek, hogy Arany Jánost megérthesse. Igaz, hogy ez szinte lehetetlenség. Egyrészt maga a magyar nyelv, s tán még mai nyelvészeti állapota is olyan, hogy ennyire alig tanulhat bele, aki bele nem született. Másrészt idegen nyelvet külömben sem lehet úgy megtanulni, hogy bár a legavatottabb idegen felé egészen ugyanaz zengjen szavaiból és mondataiból, és zengjen mindaz, mint a beleszületett felé. Harmadrészt: a szavakkal, a mondatokkal s a betü szerint való értelemmel alkalmasint ezen zöngék is együtt teszik a költői müdarabot. Mindazonáltal, s levonva mind e levonandókat, nem ártana (s tán éppen az Arany János müvészi megbecsültetésének nem), ha magyar szem egy napig, egy itéletre úgy tudná költészetét ügyre venni, mint tudja avatott idegen az idegenét, mint tud minden müveltebb fehér ember nézni olasz képet, hallgatni német zenét, ha nem is érzi közben ugyanazt és mindazt, mit az olasz, mit a német ember.