Part 8

Husz éves korom óta Anatole France olyan társaságom, mint addig volt Dickens. S nemcsak én vagyok vele igy – különben az ő korünnepén éppugy nem hozakodhatnám elő ezzel, mint azzal, hogy szeretem-e a töltött káposztát, s nem vagyok-e elmaradt a Chevalier d’Orsay-parfum iránt való szerelmemmel? Anatole France belső emberünk nekünk, negyven-ötven közt járó mai intellektuálisoknak. Hogy a mostani husz éveseknek kicsodájuk van ilyen, azt nem tudom. Nem is bizonyos, hogy van-e. Mert nagy emberek mindig vannak s nagy irók is majd mindig, de nem mind való e meghittségre. Akiket, teszem, az én ivadékom megért vagy kéztől-kézhez örökbe vett, azok közt ott volt, hogy az iróknál maradjak, Flaubert, ott Tolsztoj és Ibsen, ott volt Strindberg is. Mind nagyobb ember, külömb elme, hatalmasabb iró Dickensnél s Anatole Francenál. De egyik sem az az ember, kivel egy szobában tudnánk lakni. S az sem, kiről feltennők, hogy, ha találkoznánk velük, észre tudnák venni, hogy a világon vagyunk. Dickensszel s Anatole Franceszal ugy vagyunk, mintha magunkat is ők irtak volna. Minden kis fiu Dickenstől való, s minden ember, kit legjobb humorosan nézni, de van annyira ember, hogy ne sértődjék meg, ha humorosan nézik: Anatole France kigondolása. Sem akiket megirtak, sem ők maguk nem legeslegelső emberek a világon. Ám apánk sem volt az – csak minden felsőségek közt legföltétlenebb volt és legmelegebb.

Sietek megmondani, mielőtt párhuzam izetlenségébe esném, hogy azon az egyen kivül, hogy mindaketten tollforgatók, alig van hasonlatosság Dickens és Anatole France között. Még az az ellentét sincs meg köztük, mely akkora, hogy már szinte hasonlatosság. Anatole France nem oly ellenlábasa Dickensnek, mint aminőnek például, faji reprezentánsul, Taine veti Musset-t Tennyson ellen. De való, hogy ők is faji reprezentánsokul különböznek egymástól. Dickens mindenestül angol, Anatole France mindenestül francia. Dickens moralista, Anatole France raisonneur. Dickens ethikus, Anatole France tudós. Mindaketten az emberrel törődnek – hiszen innen van minden egyesünknek az az érzése, hogy törődnének velünk, ha ismerősök lettünk volna. De Dickens azt nézi, hogy mi köze az embernek ahhoz, amit érez. Anatole France azt, hogy mi köze az embernek ahhoz, amit tud. A Dickens regényeit olyan ember irta, ki minden érzést átérzett. Az Anatole France irásait olyan, ki minden gondolatot végiggondolt. Persze: nem érzés nélkül. Mint ahogy Dickens nem ostobául jó, Anatole France nem szivtelenül okos. Ami megértésre angol ember képes, Dickens mindazzal jó. S ami jóság francia embertől kitelik, Anatole France mindazzal okos. Betyár, mint minden francia, s azért ért meg bennünket, hogy mulasson rajtunk, évezrednyi messzeségekbe vissza, foglalkozásnyi mélységekbe leszállóan. De törődik velünk, mert jó ember.

Pedig a jó szem csábitja az embert a rosszaságra. Az okosság magában is kegyetlenség, – a szem csak ugy lát, ha hideg. S aki vitte annyira, hogy magamagát is hidegen nézze, abban a minden teremtett állatban bennelakó szadista hamar ugy érzi, hogy ezzel az ő számára váltatott jog a mások iránt való kegyetlenségre. Csak Swiftet kell nézni, kinek Gulliverje nyilván ott lebegett a Pingvinek Szigetének irója előtt. A mesélő s az államregényes fantázia minden megjelenitése mennyire csak arra való Swiftnél, hogy beletaposson a vesékbe, melyekbe belelát, s mennyire a magával való meghasonlottság dühét veti az emberek, veti az ember ellen. Gyilkos moralista s vérengző raisonneur – mindenért, amiért Dickens és Anatole France kedves előttünk, Swift bizony rettenetes. Mert mint az okosság, az erkölcsösség talán még inkább csábit a kegyetlenségre. Az okos ember a maga fölöttessége nevében itél, tehát mégis legalább szemtül-szembe kell állania áldozatával, s igy bátornak kell lennie s közben el is lágyulhat. Az erkölcsös azonban paizs mögül eregetheti nyilait. Gyáván. És képmutatóan. A saját kegyetlenségével, a saját irigységével, féltékenységével s türelmetlenségével nemcsak kifelé, a világ előtt, de befelé, önnön lelkiismerete előtt is elbujhatik az intézmények szentsége, a parancsok hajthatatlansága mögé. Nem kell megvallania magának, hogy: én vén disznó vagyok, ki beledöglök abba, ha a fiatalok élnek és mulatnak és velem nem törődnek. Hanem magának is azt szavalhatja, hogy: micsoda nő az, ki nem az anyaságban találja legfőbb örömét és mulatságát?! Nem kell azt éreznie, hogy: én pervertált vadállat vagyok, ki saját fiamat is vérben úszatnám magam előtt. Hanem azt mondhatja: én Brutus vagyok, ki saját fiát is feláldozza a kötelességnek… a haza minden előtt… fiat justitia, pereat mundus. A franciáknak az a dicső nagyságuk, hogy bár eszük csábitja őket a kegyetlenségre, a gonoszság hiányzik moralistáikból. Kinevetik az embert, mert belelátnak – de megbocsátanak neki, mert megértik. Tout comprendre c’est tout pardonner – ezt francia asszony mondta. S nil humanum a me alienum puto: ez latin mondás.

Egy okos és jó apa, aki mindent tud s akitől mindent meglehet tudni: ez Anatole France. Ez a francia tipus Montaignetól fogva mindmáig – leggyönyörübb példánya Ernest Renan volt. A francia személyes viszonyban van azzal, amit tud, a tudomány nem ismeret számára, hanem élemény, s ami végre gondolkodás utján jutott, az éppugy átmegy vérébe, mint ahogy nemzetül és társadalmul nem elégszik meg azzal, hogy az igazság igazság legyen, hanem menten át is akarja vinni az életbe intézményül. S itt felelhetek egy finom itéletü tudós olvasómnak, dr. Lambrecht Kálmánnak abbeli kérdésére, hogy, ha vallom is (Eötvös Loránttal) a tudomány egyetlen, tehát nemzetietlen voltát, nem látom-e, hogy a nemzetközi tudománynak nemzeti forrásai vannak, s az út, melyen a tudós az abszolut, tehát nemzetközi eredményt eléri, nemzeti, sőt talán faji is? Hogyne látnám, látom, sőt, mondom, többet is látok. Látom, hogy kiki fajta és nemzet szerint milyen hasznát veszi a megtalált eredménynek. Látom, hogy a francia számára nem külön dolog az élet s külön a tudomány, hanem az életbe tartozónak tekinti azt, amit mint tudós megállapitott. Az az eddig le nem birt emberi fogyatkozás, hogy a tudásnak végére jutni nem tudunk, az angolt nem zavarja gyakorlatiságában, a németet nem zavarja kötelességtudásában. A francia azonban – s nem mától fogva – életelvet von le belőle: a szkepsist. Mint ahogy az agnosztikus Kant, miután kivégezte azt az istent, akiben hihetnénk, felállitja a Kategorischer Imperativot, mely nem más, mint egy isten, kinek parancsát ugy kell követnünk, mintha hinnénk benne: az agnosztikus Spencer is azt mondja, hogy, mivel a tudás bizonyos ponton megáll, e ponton tul ugy hihetünk, mintha tudnánk. A francia, ha agnosztikus, egyformán kételkedik a tudásban is, a hitben is, a tudást egy kicsit ugratja a hittel, a hitet egy kicsit ugratja a tudással, s az embert egy kicsit ugratja mindkettővel. Ez a francia, az észnek embere, s nem hiszem, hogy maradandóan tudna rá hatni az a Bergson, ki ösztönemberré akarja visszafejleszteni, noha nagy segitségére lehetne a mai lélektan, mely világot kezd vetni arra, hogy az észen mennyire uralkodik az ösztön. S noha, ki tudja, – que scais-je? – miután a franciák az ész segitségével mindenben kételkedni tudtak, most az eszük hozzásegiti őket ahhoz is, hogy kételkedjenek eszükben is.

Ez persze nem lesz könnyü, mert sugárzóan eszesek. Ez az ő nemzeti jellemük, és senkiben kellemesebben nem ölt testet, mint Anatole Franceban. Ugy szeretjük az eszét, mint az asszonyon a szépséget, s egy-egy mondása, mely bájos egyszerüséggel mond ki mérhetetlen igazságot, tisztára ugy is hat, mint egy drága mosoly az ajkakon, melyeknek halandóságáról a mindenség hatalmát izleltük. Sehol ugy meg nem látszik, mint nála, hogy a tudás emberi dolog, s ugy vagyunk személyével, mint mikor rokonságunkban vagy barátaink közt van nagy tudós, kinek közelről látjuk minden emberiességét. Kivált mikor a Veres Liliomot olvasom s általában, mikor megfigyelem, minő szemmel simogatja s minő kézzel irja meg nőalakjait, szakasztott az az érzésem van, mint mikor egy immár világraszóló nevü tudós barátom megházasodott.

Legnagyobb tette Anatole Francenak – s magát legjobban kifejezve benne, nyilván legmüvészibb is – a Histoire Contemporaine, melynek négy regénykötetében a mi nemzedékünk életét, a legutóbbi évek politikai kavarodásait irja meg tudományos megfigyeléssel, – azzal a szerető érdeklődéssel s örökkévalósági szemszögből, melylyel egy-egy tudós a hangyák életét figyeli meg. Elmondhatatlan varázsa van e módnak melyre tipikus, hogy a Riquet kutya gondolatmenetét éppoly hiven és sürün irja meg benne, mint a gazdájáét, M. Bergeretét, kinek figurájára oly szerető humorral néz le, ahogy az ember csak maga-magára tud tekinteni. Valahogy olyan ez az előadás, mint mikor az ember a régifajta gukkernak forditott végén át nézve, saját szobáját s asztal körül ülő családját szinpadi messzeségbe tudja kicsinyiteni és távolitani. Történelmet irni a mai napról: ez visszája annak, tehát ugyanaz, mint amit a Thais-regényben vagy a Pilátus avagy a Gallio novellákban cselekedett volt meg Anatole France, mai regényt vagy novellát irván a történelemből. Itt is, ott is és mindenben: tudás, mely az ember iránt való mély érdeklődésből párolódik le, s melynek kigyuladása megint csak arra való, hogy visszavilágitson az emberekre. S amit az ő tudománya, a történelem, egypár kézzelfogható törvényt mutat, azt Anatole France a maga részéről s a maga személyében éppoly kevéssé habozott belevinni az életbe, tehát javára válatni az embereknek, mint a nagy forradalomban a jakobinusok az enciklopedisták tanitásait. A könyvek és szobrok kedvelője, az asszonyok mosolygó becézője a Dreyfus-ügyben kiállt a piacra, sőt, s ez még nagyobb hősiesség: pártba állott be, még ha e párt szocialista is. Elképzelni pártban, programmhoz kötve ezt az önálló és kételkedő lelket! Miért tette? Igen egyszerüen: azért, mert tenni akart. S mert a lélektanból tudta, hogy cselekedni csak behunyt szemmel lehet, s a történelemből tudta, hogy csak az győz, aki nem gondolkozik. Aki a meggyőződésével házasságban él, az ugy jár, mint M. Bergeret: megcsalja a felesége. Az igazság olyan, mint az asszony: egy kicsit erőszakot kell tenni rajta, hogy elérjék. Célt kitüzni habozás nélkül s követni a célt birálat nélkül: ez biztositja a sikert még akkor is, ha a célt hamis igazság alapján tüzték ki. A cselekvés lendülete ugy átviszi az embert a téves elmélet ingoványán, mint az expresst a sebessége a beszakadó hidon. Mire a programm beszakadhatna alatta, már győzött a párt. Ezért kell a gonosz igazságtalanságok s a csaló zsarnokságok ellen pártba állani és programm mögé, s Pilátusra, ki szintén latin ember volt, tehát minden franciában benne lakik, s egyre kezét akarja mosni, mondván: hol az igazság?! – e praemontaignei szkeptikusra rárivallni: most háboruban vagyunk, s te katona vagy és tudod, hogy háboruban nem ér rá az ember kezét mosni, s az igazság ott van, ahol előremennek!

Anatole France mindig előre ment s ezért mindig ott volt, ahol az igazság. Néha maga-magát is azzal a nagyapai mosolylyal nézhette, melyhez most években is eljutott. De egészben véve nyilván meg van magával elégedve s levonja életének tanulságát: nem muszáj ostobának lenni, hogy az ember jó legyen.

Az utolsó király

_1914 április 26._

… Schönbrunn nyilván nem lett volna meg Versailles nélkül. Ahogy a császár, – mert akkor csak egy volt, az égben három isten, de a földön egy császár, – ahogy, mondom, a császár s a francia király ivadékokon át birkózott egymással, ugy járt, mint a kéményseprő s a molnárlegény. Átfestődtek egymásra. Hogy Prágából és Bécsből mennyi szivárgott át Versaillesba, azt nem oly könnyü meglátni, a gyönyörü egységesitő erőnél fogva, melylyel a francia stilus minden átvételt menten szervességbe olvaszt. De a derék M. Poincaré, ahogy a szenátorok s a deputátusok szavazatával voltaképp a pápa és néhány nagybank emelte a hétéves trónra, csakis annyira, de annyira igenis uralkodó a plutokrácia kegyelméből, mint a római-német császár volt a választófejedelmekéből. S ha volt valaha király – s itt foszolj szét, alkotmányosság s oszoljatok el, századok: ha volt valaha fejedelem, ki elmondhatta magáról, hogy l’état c’est moi, ugy az öreg katona az, ki ma a schönbrunni galéria narancsvödrei közül üvegen keresztül sütkérezik a napban, mely, mikor reggel öt óra tájt felbukkan, pirulva kér bocsánatot, amért igy elkésett, mikor a Felség már egy órája várja… bocsánat, bocsánat… no de az a fő, ugy-e, hogy mégis megint csak sütök?…

Ferenc József az utolsó király. Már mint abban a népmesei értelemben, melyet oly nehéz kiirtani a történetirásból, noha a történésből már rendre kivész. Nevetséges volna azt mondani, hogy ötödik Györgynek, második Vilmosnak, sőt bár második Miklósnak élete és története Nagy-Britanniának, a Német Birodalomnak vagy Oroszországnak élete és története volna. Ellenben Ferenc Józsefnek élete valóban az osztrák-magyar monarhia élete. Égertől Predeálig, Csernovictól Mosztárig az történik, ami a schönbrunni galéria narancsvödrei közt történik. Lehet, hogy az emberek ezt nem tudják sem Csernovicban, sem Égerben, sem Mosztárban. De mégis igy van, s aki látja e monarhiát, mert kivülről nézi, az igy is látja. Diner-Dénes beszéli, hogy ő, nehogy a bécsi ügyésznek felesleges töprengést okozzon, évek óta ugy irja cikkeit az Arbeiter-Zeitung-ba, hogy császár helyett egyszerüen nagyhatalmat ir. Sohasem történt, hogy a mondat s a gondolatmenet ne kvadrált, s csinált vagy erőltetett lett volna. Az angolok, kik tisztelnek minden közjogot, de a valóságot még jobban tisztelik, e monarhiát inkább habsburginak emlegetik, semmint osztrák-magyarnak. Ebben sem az ő részükről nincs szemrehányás a Habsburgok ellen, sem a habsburgi alattvaló részéről, ki ugyanigy látja a maga helyzetét. Mert ha mégannyi alkotmányt és parlamentet adnak is e monarhia népeinek: ez nem változtat azon, hogy semmi közük egymáshoz. Őszintén semmi közük, kilátástalanul s változhatlanul semmi közük. Még Ausztriához sincs közük, annál kevésbbé, mert Ausztria sohasem volt a világon, most sincs. Magyarországnak a legrosszabb időkben sem volt olyan köze Ausztriához, mint mondjuk a burnak Angliához. Még ugy sem volt a világon, elnyomónak sem, Ausztria, mint Róma városa a világcsászárság korában. Ennek ura mégis, az imperátorral együtt, a S. P. Q. R. volt, a Senatus Populusque Romanus, a római tanács s a római nép. De hol volt valaha az az osztrák tanács vagy osztrák nép, mely császárral vagy császár nélkül Ausztriát jelentette volna? Éppoly kevéssé, mint ahogy a tatai községháza nem azt jelenti, hogy Esterházy, s az ujpesti nép nem azt jelenti, hogy Károlyi. Megszünt az ősiség, megszünt a hübér, megszüntek a kiskirályok s kezdenek megszünni a nagy királyok is. De az osztrák-magyar monarhia ma jobban feuduma a Habsburgoknak, mint valaha – nem is annyira az ő akaratukból, mint azzal, hogy minden népüknek s földjöknek több köze van őhozzájuk, mint egymáshoz, s mert nagyrészük nekik valahogy csak kell, de egyebütt kényelmetlen bonyodalmakat okozna, s kisebb részüktől, mely egyebütt is boldogulna, sőt talán jobban, mint itt, a senkinek nem kellő részek irigylik e boldogulásukat. Van, ugy mondják, egy közép-európai szükség: hogy a germán s a szláv világ között Európa közepén afféle pufferbirodalom álljon, nehogy egyenes szorosságban surlódjanak egymással. Igazán szüksége van-e erre Közép-Európának, azt nem kutatom, de ha van, mindenesetre inkább van rá szüksége, mint magának a puffer-nak, melynek ez az állitólag meglevő külső rendeltetése nem pótolja azt, hogy belül semmi rendeltetése nincs, s kifelé való kényszerü mozdulatlanságában befelé teljesen elzsibbad. Közép-Európán kivül még csak a Habsburgoknak van szükségük az osztrák-magyar monarhiára – már ha tartanak rá, hogy legyen birodalom, amelyen uralkodnak. Sok örömük nem telhetik benne – e birodalom urának lenni olyan örökség, mintha valakire a nagybátyja egy szép kriptát hagy örökbe. De ez az ur viszont akkora ur lehet, mint senki, aki eleven televényt s engedetlen embereket örököl. Nálunk a dinasztia maga olyan hatalom, mint egyebütt egy-egy ország – ha e monarhiát Nagy-Britanniával vetem össze, akkor ugy Ausztria, mint Csehország, ugy Galicia, mint Magyarország, ugy Bukovina, mint Bosznia vagy Horvátország egyformán gyarmat, s az anyaország, a gyökértalaj senki és semmi egyéb, mint a dinasztia, – sőt, amilyen korláttalan ur, valameddig az akar lenni, a császár a dinasztiában: voltaképp maga a császár, a király, most a nyolcvannégyéves Ferencz József. Ötödik Károly volt, ki ezt a hatalmat megteremtette, s azóta, bármi a sorsa e birodalomnak s bármily rohamosan hanyatlik is hatalma a világ hatalmai között: halandó ember bizonyára nincs és nem volt soha akkora hatalom, mint a mindenkori osztrák császár, ki egyben Magyarországnak is koronás királya.

Ez a páratlan szerep: egy emberi egyéniségnek országnyi erőcsomó gyanánt való szereplése, erősen rányomódik ez egyéni életekre. A leggyengébbet is jelentőségre juttatja – s csak olyan teljesen erőtlent nem tud emelni, mint a kis értelmi életet élő jószivü ötödik Ferdinánd volt. Igaz, hogy viszont az ikarusi szárnyakat is leolvasztja, s második József ugy tönkrement bele, mint lezuhanna egy ország, ha azzal próbálkoznék, hogy földestül, hegyestül, folyóvizestül s minden városaival levegőbe emelkedjék, mint az aeroplán. Legjobban a nyugodt és pontos egyéniségek valók bele, kik, a maguk személyes életét szinte a kémiai s fiziológiai legkevesebbre szoritva vissza, legjobban tudják a maguk életében egy közösségnek életét élni. Mondom: az osztrák császár bizonyára nem a legnagyobb hatalom ezen a világon, de aránylag, a leghatalmasabb ember vagy legalább is a legnagyobb ur. Annál furcsább, hogy e páratlan szerepben legjobban olyan egyéniségek állanak meg, kiket külömben polgáriaknak szoktunk tekinteni. Ilyen tipus volt még a ragyogó Mária Terézia is, ez az okos és vidám bécsi asszony, a Pepi Gallmeyer s a Hansi Niese ősanyja, – ilyen volt a négyszer házasodott patriárka Ferenc császár, s van ebből valami Ferenc József császárban is, ki, bár hasonlithatatlanul arisztokratikusabb természet, és mint anyai ágon Wittelsbach-vér, ugy kulturában, mint kivált politikai tehetségben felette áll nagyapjának, mégis erre is ráfajzik, azzal a hüvös, szinte személytelen filozófiával, melylyel az embereket s a dolgokat nézi. Sőt még ferencebb Ferenc császárnál, mert mindig ügyelt rá, hogy maga legyen a maga Metternichje. „Nem szeretem, – mondta egyszer mint fiatal és abszolut császár – nem szeretem ezt a modern alkotmányosságot, melyben a miniszterek megmaradnak s a királyokat elkergetik!“ A mi alkotmányosságunkban nem a miniszterek voltak azok, akik megmaradtak – s mint a miniszterek, az alkotmányok is mindig arravalók voltak, hogy még személytelenebb, az akarójától egészen különválasztó formát adjanak a császári akaratnak, melynek ez abszolutságára mindig megvolt s ma is megvan az a jogositója, hogy nem személyes gusztus szólal meg benne (istenem, ha Ferenc József most személyes gusztusát követné, ott ülne Wallseeban az unokái szobájában, vagy talán ott ülne a szegény Fehérváry halottas ágyánál) hanem megszólal az a valami, az a nagyhatalom, mit a Habsburgok reprezentálnak s mely igy akaratul ugyanazon nemü, mint a Német Birodalom vagy a Francia Köztársaság akarata. Ferenc József a legtökéletesebb, a legalkalmasabb egyéniség e birodalom uralkodójának, amely birodalom a mig fennáll, olyan királyságot biztosit ez urának, aminő már csak a mesében találtatik, s viszont csak addig marad együtt – s akkor is csak mesemód és isten csudájának, mig uralkodója is ilyen mese-király.

Ezért, az osztrák császári tiszt e mesebeli mivoltához képpest oly valószerü, oly stilusos az a mesés kor, melyet Ferenc József elért, s ezért elviselhetetlen számunkra – s elképzelhetetlen nyilván az ő számára is – a gondolat, hogy ebben valami változás történhetnék. A mesében a király mindig öreg – s valóban: Ferenc Józsefnek már tizennyolcéves korában öregnek kellett lennie, sőt kemény öreg embernek, kinek még szive is kötelesség szerint dobog. Ahogy ennek az uralkodónak kell néznie dolgokat és embereket, ahhoz voltaképp csakis ez a patriárkai kor való, ez a két ivadékot átélt mindenen tul valóság, melyet semmi sem lep meg, mert mi történhetik, ami már egyszer elő ne fordult volna, melyet semmi nem ijeszt meg, mert megszokta, hogy minden elmulik, s mely a végén semmin sem csügg, mert megszokta, hogy minden lehervad. Aki mindenkinek már nagyapját is ismerte, az ugyan mindenkit emberszámba vesz, de mindenkinek fölötte érzi magát. Akivel már minden megtörtént, az semmitől nem fél. S aki maga korszakokat élt végig, látott elmulni régi, látott felbukkanni uj világot, és, kivált, látott kizöldelni harminc, sőt hatvanéves vetéseket: az beletanult abba, hogy az örökkévalóság szemszöge szerint gondolkozzék, s tud azzal az elképzeléssel dolgozni, hogy a jövő számára dolgozik. Ez az aggastyán-modernség kivált mint katonában van meg Ferenc Józsefben – ugyanugy, mint megvolt az öreg Moltkéban, s megvan az öreg oláh királyban, s megvan az öreg Roberts generálisban is.

Persze: olyan hosszu életet még nem élt halandó ember, hogy a maga élete során próbálhatta volna ki, hogy nem lehet az örökkévalóság számára dolgozni. Austria erit in orbe ultima – mily gyönyörü illuzió a valóban utolsónak maradt király számára! S ez illuziójából utolsó pillanatáig nem kell kiábrándulnia, mert bizonyos, hogy amig ő él, ez a monarhia is változatlan megmarad, az egész világnak egy kegyes és megható összeesküvéséből, melyben egyformán részesek ugy e monarhia természetes megtartó erői, mint ezen erőket lenéző legeltökéltebb ellenségei is. Mint ahogy vannak városok – Nürnberg, Castelfranco – melyeket a száguldva változó világ kegyelete mintegy ereklye gyanánt tart régi formájukban, elevenen: ugy virraszt – igazán érdek és politika külömbsége nélkül – a világ fiui gondja az utolsó király nyugtalan éjszakái felett. Hajnaltájt megnézzük óránkat s elgondoljuk: most kelt fel, s megy át a kis galériába, várni a napot. S ha kisüt a nap, elmosolyodunk, s örülünk, hogy megint találkoztak.

Üvegház

_1914 junius 25._

„Mi fehérlik ott a zöld mezőkön? Hó talán, vagy éppenséggel hattyu? Hó ha volna, rég elolvadt volna; hattyu volna, rég elszállott volna… Nem is hó, nem is hattyu, hanem az öreg Petrovics Miklós fehér feje, amire hej de kivánkozik a Dusán cár koronája!…“

Emlékszem, csak nem tudom, hány esztendeje, hogy igy kezdtem, s épp igy nyáridőkben, egy heti krónikát. Az öreg Petrovics Nyegus Nikola akkor még csak fejedelem volt Cetinjében, a belgrádi királyt meg Obrenovics Sándornak hitták, felesége pedig Masin Draga asszony volt, elébb mérnökné, majd Natália anyakirálynő udvari dámája s Milán apakirálynak belső barátnője. Azóta sok viz lefolyt a Száván s a Dunán s folyt vele bőven vér is. Belgrádban Karagyorgyevicsék az urak, Nikita fejedelemből is Nikola király lett, feje még fehérebb lett, s Dusán cár koronája pedig…