Part 7

Heine leveleit adják ki most ujra, s nemrég megjelent első kötetükről valaki, akit nem ismerek, de ezek után figyelemmel fogok követni, Serlo álnéven okos és fürge tárcát irt a Pester Lloydba. Azt magyarázza, amin én már gyerekkoromban fennakadtam: hogy az irásaiból ismert Heine vajmi kevéssé mutatkozik meg e levelekben. Ma már nem csodálkozom ezen, s én is abban látom a nyitját, amiben a tárca irója: hogy Heine modern ember. De talán nem árt kifejteni, hogy e modernségen, legalább ebben a vonatkozásban, nem kell holmi korszellemre vagy micsodára gondolni. Heine ugy volt levélirónak modern, mint aki nem mászik gyalog az ötödik emeletre, mikor most már liften is járhat. Heine iró volt, sőt, ami még modernebb technika: ujságiró. Ami mondanivalója lehetett, még kedvesei, még barátai számára is, azt nemcsak módjában volt, de kénytelen is volt megirni, ha nem könyvbe, hát ujságba, ha nem versben, hát uti levélben vagy párisi levelezésben. Hogy vannak dolgok, amik nem valók nyilvánosság elé? Ez az, amit nem hiszek. Inkább olyanok vannak, amik nem valók négyszemközé. Semmi sincs, amit nyilvánosság elé menekülve s nem tétetve ki annak, hogy egy bizonyos emberi személy előtt tolakodóvá vagy alázkodóvá válhatik, az iró őszintén el ne mondhatna. A nyilvánosság akkora ur, hogy a legbüszkébb gőgnek sem kell előtte szégyenkeznie. S annyira személytelen, hogy mig fel lehet tenni, hogy minden érdekli, viszont a hozzá való fordulásban nincs meg az a bizalmaskodási flagrancia, ami az egyes ember előtt tett vallomásban. A nyilvánosságnak nem lehet terhére esni, a nyilvánosság előtt nem férfiatlanság panaszkodni, a nyilvánosság nem kér viszontmeghallgatást, ha meghallgatott, a nyilvánosság előtt nem komédia a páthosz, s nem gyengédtelenség a guny. A nyilvánosság olyan, mint az isten: az ember maga szabja meg, milyen viszonyban legyen vele. A régi irók, kik csakis könyveket irtak, tehát nem mindennel állottak s igy is csak korlátoltabb nyilvánosság előtt, egyéb mondanivalójukat beleonthatták leveleikbe. Ugy, mint a mai iró is gyerekkorában, mikor még nem talált kiadót s az ujságok nem nyiltak meg előtte. (A Heine gyerekkori levelei is régi értelmü levelek.) A mai iró előtt nyitva áll az ujság, s a mai iró számbaveszi, hogy van ujság. Ami közlenivalója van, abban irja meg, s amit leveleiben tudathatna, azt az emberek az ujságokból ugyis tudják. Mit irt volna Heine magánleveleiben a párisi koleráról, mikor az Augsburger Allgemeine Zeitungnak megirta erről minden megirni valóját – s ha nem is: rokonsága meg barátai egyéb ujságokban nem bőven olvashattak-e mindezekről? Ujság, vasut, táviró ma már telefon is: képtelenséggé teszi a régi fajtáju levelet. A nyilvánosság nagyobb és gyorsabb lehetőségével szemlátomást átalakulnak az arról való fogalmak, hogy mit lehet négyszemközt megmondani vagy megirni. Ez áll még a szerelmes levelekre is, melyeknek híját különösen felhántorgatják a szerelmes természetü Heinénál. Amit az ember megmondhat csókban, vagy megirhat versben, azt izléstelenség levélbe megirni. Valaha nem igy volt, mert valaha, a cimzettnek pótolnia és képviselnie kellett a közönséget. Akkor lehetett levélben szerelmesen áradozni vagy szónokian szavalnia – hallgatag összeesküvés volt ez a levél irója és vevője között, a cimzett is beletartozónak érezte magát az irásmü keservesen komédiázott levélformájába, s együtt várták az utókort, mely elé egyszer mégis csak odakerülnek ez irások, mik aznap nem találtak kiadót. A régi levelek nagyrészt ujságok helyett iródtak, és, ha irók irták, könyv számára vagy helyébe. Minthogy erre ma már szükség nincs, nem is lehet folytatni. Mert a világon csak az lehetséges, ami szükséges – a felesleges valami módon lehetetlenné válik, többnyire azon a leggyilkosabb módon, hogy nevetséges. Ma nevetséges fontoskodás a levélirkálás, ma, mikor, ha valakinek igazán van mondanivalója, az sem mesterség, hogy nyolc-tiz nap alatt akár Amerikában is ott teremjen annál, akihez köze van.

Mert a lehetőségek mindig benne vannak a levegőben s benne vannak az idegekben. Minthogy ma elmondhatatlanul könnyebb, mint csak negyven év előtt is, hogy akiknek dolguk van egymással, összekerülhessenek: az állandó távolélés ma nagyobb szakitás, mint azelőtt volt. Kicsinyes a hétköznapiságokról beszámoló levélirás, és fontoskodás az elmélkedő. Mi marad hát megirásra? Csak az elintézni valók – s ez mind kevesebb marad olyanok közt, kik állandóan távol élnek egymástól. Igen hamar ugy fordul, hogy az ember hiányzik a saját leveléből, s a kapott levélben nem találja meg azt, aki küldte. Az ember nem látja, lassankint már elképzelni sem tudja azt, akinek ir – s a vett levélen látszik, hogy ugyanigy a sötétbe volt irva, tárgytalanul, találomra, bizonyosság nélkül. Minthogy száz olyan eset közül, melyben ezelőtt szükség volt levelet irni, ma kilencvenkilencben felesleges: a fejlődés összeesküszik a századik ellen is, s valahogy azt akarja kiszoritani, hogy akiknek dolguk van egymással, találkozhassanak, akiknek közük van egymáshoz, együtt lehessenek, s inkább csoda történjék, csak levelet ne kelljen irni. A mai ember, ki helyett ezerszer többféle gép, alkalmatosság és intézmény dolgozik s végez olyan munkát, amit apáinak maguknak kellett ellátniok, voltaképp jobban ráérne levélre, mint apái. S mégsem ir – idestova már akkor sem, mikor még kéne.

A lehetőségek másképp is benne vannak az idegekben. A legtöbb iró rossz társalgó, mert figyelmetlen – előad, de nem beszélget. S nemcsak, mert irás közben megszokja, hogy mindig ő beszél s a másik, a láthatatlan közönség csak hallgatja, hallgatja áhitattal és figyelmesen és nem kotyog közbe: mondom, nemcsak, mert ezt megszokja, hanem azért is, mert számithat erre. Legyünk vele tisztában, hogy az emberek nem egymás iránt érdeklődnek, hanem önmaguk iránt, s nem arra kiváncsiak, amit a másik mond nekik, hanem arra, amit a másik majd kivált belőlük. Még a kiváló emberek társasága sem azért kell, hogy nagyszerü dolgokat tanuljunk tőlük, hanem hogy értelmük és tehetségük közele a legtöbbre gyujtson bennünket, amire képesek vagyunk. Akiben magában nem lakik sok, és, nem lévén iró vagy müvész, nem számithat arra, hogy valahol mégis csak meghallgatják, az képes arra az áldozatra, hogy ő is odahallgasson, ha beszélnek hozzá, igy vásárolván meg, hogy aztán ő is beszélhessen s a másik mégse bujjék ki bőréből a türelmetlenségtől. De az iró, akinek van hol kibeszélnie magát, tehát nem kell ily drágán megvásárolnia, hogy közönséget találjon: az iró legritkább esetben oly fegyelmezett, hogy erre az áldozatra képes legyen. Üss, csak hallgass meg, szólt Themisztoklesz. Üss, csak ne kivánd, hogy tudjam, mit mondtál: ezt mondja az iró.

S ez nem szerénytelenség vagy gőg vagy elhittség, Nincs érdekesebb az embernél, s ez az egész érdekesség megvan minden egyes emberben. Minden egyes ember mond valamit, azzal, hogy olyan, amilyen – s ez hasonlithatatlanul érdekesebb, mélyebb, magasabb és tanulságosabb, mint a közhelyek, amiket a legtöbb ember fecseg, a laposságok, amikkel imponálni akar, müveltségét fitogtatni, értékét éreztetni. Hozzád, ó ember, ezer a közöm. A szamárságokhoz, amikkel fülemet teleduruzsolod, semmi. Mikor találkozom veled utcán, villamoson, szinházban, akárhol: néha lelkem legforrójáig megrendülök láttodra, – a hervadástól, mely kikezdett, eltorzitott s kiforditott magadból a husz év alatt, mióta nem láttalak. Néha sejtelmem sincs róla, ki és mi lehetsz, miből élsz, mi a mesterséged s honnan ismerlek – csak tudom, hogy valaha valamikor találkoztunk, talán egy percre, talán csak egy bemutatkozó mormolásra, s azóta eltüntél szemem elől s egy pillanatra sem jutottál eszembe. Most itt vagy, s én elgondolom, hogy azalatt egyre voltál, éjjel-nappal, minden pillanatban, mindig a világ közepe voltál a magad számára, mindig minden körülötted forgott, van munkád, van családod, vannak képzelődéseid, vannak gondjaid. Gyerek voltál akkor s azóta magadnak vannak gyerekeid, friss és eleven voltál, s most már képedre van irva a halál, – fogaid megkoptak, hajad szálai kiszáradtak, bőröd megpetyhüdt, kezed megeresedett. Ez végtelen érdekes, ez borzalmasan érdekes – s ehhez képest mi az, amit mondhatsz?! Politikáról beszélsz? Olvastam reggel az ujságban, amit este elmondasz. Megfigyeléseid vannak? Apádtól hallottam, s akkor is már régiek voltak. Általában előre tudom, miről mit fogsz mondani, miről mi a véleményed, miről mi jut eszedbe. Meg tudnám csinálni, hogy előre leirjam s közjegyzőhöz letétbe adjam, hogy akkor bontsák ki, mikor elválsz tőlem, – benne lesz minden, attól fogva, hogy mikor azt kérdem, hogy’ vagy, azt feleled: „mint a szegény ember a gazdag városban“, egészen addig, hogy mikor bucsuzol, azt mondod: „viszontlátásig a legközelebbi husz esztendőben!“ Sokkal jobban érdeklődöm irántad, sokkal jobban el vagyok foglalva azzal, ami rólad jut eszembe, semhogy törődhetném a szavakkal, amiket csak azért makogsz el, mert semmi sem jut eszedbe.

Ha neked volnék, ó felebarátom: előttem gyanus volna az olyan ember, ki figyelmesen, sőt érdeklődéssel és élvezettel hallgatja meg, amiket beszélek. Ekkora fegyelemre csak az érdek képes, s biztos lehetsz benne, hogy akar tőled valamit vagy valami szándéka van veled, aki komolyan érdeklődik az iránt, amit mondasz. A nagy önzők és rosszak ezért tudnak nagy charmeurök lenni, kedvesek, melegek, részvevőek és figyelmesek, az általános és minden embernek szóló udvariasság és jóindulat helyett egyesnek szóló jóságot kifejtők. Nem mintha ez komédia volna náluk – nem: ilyenkor valóban érdeklődnek, szeretnek és törődnek, mert megvan az a nagyszerü képességük, hogy az érdek olyan meggyőződést vagy érzést kelt bennök, amilyenre éppen szüksége van. A róka, ki a holló szájából sajtot szeretne, valóban el van ragadtatva a holló hangjától és énekétől. De a hollóban legyen önismeret és legyen vele tisztában, hogy ez az elragadtatás mégis csak a sajtnak szól, s ne tartsa szivteleneknek azokat, kik nem rókák, s képtelenek odahallgatni énekére, mert sajtot sem akarnak tőle.

Bizonyos vagyok benne (kár, hogy meg nem érem), hogy valamint divatja mult minden egyéb levelezésnek, mint az üzletinek s a nyugodt hiradónak: beszédben is az emberek majd elintézik, ami dolguk lesz egymással, különben nem fecsegik egymást agyon. Egy fiatal festő emlékirataiban olvastam, hogy egyszer megadatott együtt ülnie egy kis kocsmában Arnold Böcklinnel s Gottfried Kellerrel, kik derüs szeretettel ültek egymással szemben, s szorgalmasan hajtogatták a finom szalmaszin italt, egy üveget a másik után. Három óra hosszat ültek igy, egy kukkot nem szóltak, csak néha összecsillant szemük, ahogy az egyik mindig tudta, hogy a másik mit gondol. A fiu sem szólt közbe, némán mentek haza, s az estéről azt jegyezte naplójába, hogy soha tanulságosabb beszélgetésben nem vett részt.

Karl Kraus

_1913 november 23._

Karl Kraus egy kicsit rosszkor jön most december elején Budapestre. Az ő antizsurnaliszta forradalmát, melylyel Kelet-Európa történetében oly érdemessé tette magát, minálunk az ellenforradalom fogja szaván. Az eset az, mintha Hogarthból, kinek annyi kifogása volt az asszonyok ellen, Jack a hasfölmetsző vonná le a tanulságot. Amikért Karl Kraus az ujságuralom ellen lázad, minálunk mind annál veszedelmesebb, mert mifelénk az ujság az egyetlen lelki hatalom. De kipörkölésükre rossz ez az alkalom, mikor ezek kifogásával a sajtón át a lelket akarják tüzhalálra vetni.[1] Karl Kraus antisemita is, amily kegyetlenül csak gőgösen intellectuel zsidóember tud antisemita lenni. De antisemitizmusával rossz helyre menne, ahol épp akkorra hirdettetne felolvasást, mikor azon estére pogrom van kitüzve. A mi igaz oroszaink elérték, hogy nálunk nemzeti ügy lett a zsarolás, és barrikádra kell mennünk a szemtelenség szabadságáért. Pontosan a Bach Sándor mintájára, akinek sikerült Rózsa Sándorból nemzeti héroszt csinálnia, kiről a nagy Széchenyi István szerető szavakkal ir a Blickben. Még a kapcabetyárok ellen is nehéz beszélni ott, ahol a betyárság kormányrendszer.

Ez a kis pechje azonban még vonzóbbá teszi előttem Karl Kraus-ot, mert ez a fajta pech az, mi kifürkészhetetlen összefüggésnél fogva elválhatatlan bizonyos fajta embertől – s ez csak megerősit abban a másunnan is kialakult feltevésemben, hogy Karl Kraus ilyen ember, vagyis elfogódó, németül schüchtern lélek, ki gyilkos agresszióval akarja lebirni ez oktalan elfogódottságát. Igen, az ő agressziója éppoly gyanus előttem, mint tüntető önérzete s monomániás hiusága. Kisfiu lehet ez a Karl Kraus, ki egyáltalában nem bizik magában, s igen szeretne a dadája, vagy talán az édesapja ölébe bujni s hallani a megnyugtatást: ne félj, kisfiam, nem bánt senki, mindenki szeret, s te vagy a legokosabb kisfiu a világon! Lehet, hogy tévedek, de a Karl Kraus nagyzó egocentrizmusa alján egyre ott érzem annak szorongását, ki nem biztos benne, hogy van-e ő egyáltalában, s kárörvendő józansága annak a teherpróbája, hogy álmainak hidja nem szakad-e be alatta?… Tolakodás igy belevájkálni egy eleven emberbe, de ha mind e felsorolt feltevéseim nem csalnak, akkor Karl Kraus az az ember, ki epedő kiváncsisággal exhibicionálja magát ilyes tulkapások számára, mert senkisem oly kiváncsi őrá, mint saját maga – s nincs az a sorosiró, kinek itélete számára különben csak tomboló gunyja van, hogy menten némi fokig hitelt ne találjon előtte, ha őróla mond rosszat vagy ostobát. Ha Karl Krausnak kifogása lehetne az ellen, hogy elevenen boncolják, akkor nem sietne testében állani az emberek elé. Ezzel igen megfér, hogy lenézze őket, s azzal, hogy lenézi őket, igen megfér, hogy áhitatosan reszkessen tőlük, s belehaljon, ha nem törődnek vele. Komplikált ember ez a Karl Kraus. Lirai költő, ki poloskairtásra adta magát.

Könnyü ezen nevetni – de gondoljatok csak a poloskalázra, amit okvetlen érezhettetek már vidéki fogadókban, mikor reszkető undorral s mind vadabb kapkodással egész nagyitó forróságba utáltátok és gyilkoltátok bele magatokat, borzongva és káprázva még a csipések mérgétől is, a végén már olyan révületben, ami semmiben sem más, mint a táncoló derviseké vagy a habzó száju Pythiáé. Ilyen trance-ok adják meg a clairvoyance-ot s ilyenkor történnek a nagy meglátások és megtalálások. Karl Krausnak is van ilyen trouvaille-a – körülbelül olyasmi, mintha valaki rájön arra, hogy vannak poloskák. Ezen megint könnyü nevetni, de megint csak igy van. Mert nem minden ember érzi meg a poloskát, sőt számlálatlan nemzedékek nem érezték, mert természetesnek találták, és genie volt, ki először elkezdett vakarózni, ki először nem birta, ki először esett lázba tőle s észrevette, hogy ezt nem lehet tovább türni. Az ő meglátása után aztán nem volt nehéz tovább látni, hogy micsoda veszedelem a féreg, mily gyötrelem, mily méreg, mily hordozója a betegségnek s megörökitője a fertőzéseknek. De eleinte nyilván röhögve fogadták, s nem tudták megérteni: mit izgatódik ily semmiségekért… A Karl Kraus trouvaille-a az, hogy a filiszteriumtól tönkre kell mennünk. A vendéglősöktől és kávésoktól, kik névnapot köszönttetnek maguknak az ujságokban. A császári tanácsosoktól, kik augusztus 18-án a fürdővendégek nevében telegrammot menesztenek a császárhoz. A szinészektől, kik megintervjuoltatják magukat, hogy mit éreznek alakitás közben; a festőktől, kik megirják, hogy mennyi sikerük volt az asszonyoknál. Az esküdtektől, kik szivük egész hájasságával, a biráktól, kik aranyerük minden vérességével őrzik a jó erkölcsöket. A professzoroktól, akik üzletemberek, a bécsiektől, akik hülyék, a magyaroktól, akik zsidók, a zsidóktól, akik nagyképüek. S főképp az ujságoktól s az ujságiróktól. Mert az ujság hatalom: ellenben az ujságirás csak ügyesség. Ha pedig az ügyesség hatalomhoz jut, abból erkölcstelenség támad. A Karl Kraus tizéves hadjáratának legnagyobb, legtörténelmibb része, amit az osztrák ujságuralom ellen vitt. A felületesség, a tudatlanság, az izléstelenség, melynek egy kiskoru társadalom annál inkább ki van szolgáltatva, minél felületesebb, tudatlanabb s izléstelenebb maga is, lassanként nagyzási hóbortjába esik annak, hogy mindennek arbitere lehet… Mondom: nálunk most nehéz erről beszélni, mikor itt éppen a sajtószabadság ellen csavarnak hurkot a hajszálakból, miket az ember az ujságirás levesében talál. De nemcsak az ujságokról s az ujságirókról van szó, hanem általában a parvenüségről, mit a polgárság uralomra jutása jelent mindenütt a világon. A formái sokfélék, mások Newyorkban s mások Berlinben, szellemes népnél, mint a francia, elviselhetőbbek, mint olyan gyengébb értelmünél, aminő az osztrák-német. Ám a veleje ugyanaz. Az, amit Anatole France, maga is polgárember, ugy foglal össze, hogy micsoda uralom a polgári, mely a műveltséget abban keresi, hogy tud-e az ember orthografiát! A régi uri világban kiki irt az ő szép francia nyelvükön, aminő betürakással akart, s az volt a müvelt, aki mindent értett és mindent tudott. A polgári társadalomban az a müvelt, aki tudja, hogy mit hány g-vel kell irni… Mindez nem szól a polgárság s a demokrácia ellen, mint ahogy a nagyképü mateforák, a garasos költészet, a szükeszü kalmármorál ellen való felhördülés nem szól a sajtószabadság ellen. De minden uralomnak s minden hatalomnak, ha megvolt a rendeltetése, megvan a tulkapása s a veszedelme is, s ilyenkor fel kell csillannia a guillotinenak és vérnek kell folynia. A királyság, a papság, a nemesség: a maga idejében mind hivatásos volt, de a végén mindnek meg kellett szorongatni torkát, hogy ne haraphasson tovább. Az uj hatalmakkal sincs különben. Egyről, a legnagyobb mai hatalomról, már rájöttek, hogy tenni kell ellene: a tőkéről. Annyira rájöttek, hogy kezdik hálátlanul elfelejteni, mily nagy volt a hivatása, mily óriásit emelt a világ fejlődésén. De a tőke nem minden és nem minden tőke, s a mának más is megadja bélyegeit, mint a pénz felhalmozódása. Megadják mind a szabadságok, melyeknek elkellett jönniök, hogy a tőke urrá lehessen, megadják mind a könnyüségek, melyeket a tőkének köszönhetni. És mind e javaknak van viszája is, és mindig ugy van, hogy elébb fel kell szabaditani a rabszolgákat, aztán el kell következnie a második szabadságharcnak, melyben megfékezik a legocsmányabb zsarnokot, a felszabadult rabszolgát.

Ez minden felszabadulással igy van. Azért, mert valaki alul van, még nem angyal – hiszen ha angyal volna, nem kéne felszabaditani. De nem is lesz angyal aztán sem, ha már felszabadult. Minden rabság gettó, s minden parvenüségből kiütköznek a gettóvonások. Türhetetlen tolakodással, apró ordénáréságokkal, melyekből egyenként hiányzik a nagy despotizmus stilusa, de együttvéve mégis egy nagy visszaéléssé állnak össze, egy nagy elnyomássá és elviselhetetlenséggé, – a háziurrá, ki azt mondja: mikor én ebben a korban voltam, reggel négykor keltem föl és négy krajcárt kaptam bért egy napra és mégis mennyire vittem!… a háziasszonynyá, ki felháborodik azon, hogy a szolgálónak gyereke mert lenni… a közönséggé, ki megszabja az irónak, hogy’ irjon… a riporterré, ki megállitja az öngyilkost a harmadik s a második emelet közt, hogy kitudja, hogy hitták a nőt, aki miatt megöli magát… a publicistává, ki a börzegalopin irodalmiságával avatkozik a világhistóriába… a királynővé, ki rossz meséket helyez el a lapokban, mialatt az ura pénzt sajtol népének tetveiből… mondom: mind a millió kicsiséggé, mit egyenként számon venni kicsinyesség, de amivel mégis egyenként kell végezni, hogy az egész veszedelmének érzése végre végigborzogjon az embereken, – valósággal ugy, mint ahogy az egyszeri bolhapor csak ugy használt, ha egyenként megfogták a bolhát, és beletöltötték szájába. A nagyzás beteg érzékenysége, az üldöztetési káprázat lázas nagyitása kell hozzá, hogy az ember a filisztérium minden egyes esetén felbőszüljön, minden egyes emberétől megőrüljön, s a nagyeszü s felsőségesen magasrendü ember monomániás ellen-praetorrá nőjje ki magát, ki igenis minima curat, éppen a kis dolgokkal vesződik, mert felfült képzelete mindegyiknek árnyékában megismeri az ördögöt, mindegyiknek alján meglátja a nagy összefüggést, a nagy veszedelmet, a nagy következéseket, hogy mikor a derék paszomántkereskedő vagy viaszgyáros ártatlanul ül az ő félkövér marhahusa mellett, torkonragadja és képébe hörögje: gazember, te vagy az, ki miatt a szerelem tilos, a müvészet éhen döglik, a tudomány eltorzul, a lélek elnyomorodik, a tisztesség tönkremegy, az igazság elbukik, a gyereksziv elkeseredik, az asszony hisztériába esik s a férfi eldurvul!… Nem félni attól, hogy ez attakkal nevetségessé teszik magukat: ehhez nem elég az igazság szeretete, ehhez az igazság hiusága kell. Birni az állandó háboruság izgalmait, a napról-napra ismétlődő kitettség szorongásait, ijedségeit és gyilkait: ehhez nem elég a jóhiszemüség, ehhez az a becsvágy kell, mely hitbe hajszolja a tanácstalant s halálveszedelembe az ijedezőt. Nem hiszem, hogy Karl Kraus fanatikusa volna az igazságnak, de olyan leleményes, annyira felgyult és felhevült esztétája annak, hogy neki legyen igaza, hogy mindig megtalálja ehhez a biztos utat, – azt tudniillik, hogy igaz legyen, amit mond, hogy érték legyen, amiért helytáll, és ártalom legyen, amit támad.

Fantázia nélkül ez nincs – hiszen minden verekedés fantasztikum, s aki azzal akar ölni, hogy leirja, amit meg akar ölni, annak lelkében bele kell ülni tudnia abba a másikba, akit ki akar végezni. Ehhez a fajta megvetéshez és gyülölethez szinte tisztelet, szinte szeretet kell objektuma iránt, mert csak ennek erejével tudjuk magunkat igy helyébe élni, s az érdeklődve haragvás kétértéküsége nélkül nem áll elő az a clair-obscur, ami nélkül viszont irónia nincsen. Megfigyelték a kis gyerekeknél, hogy arra… feledkeznek rá, akit szeretnek. Ez nagyon transzponálódik a felnőttség során, de az iróniából, mely a lenézés nedveiben tulságosan összevisszafüröszti áldozatait, mindig rá lehet következtetni a tudattan szimpátiára. Zwölf Seiten eng und zierlich, Ein kleines Manuscript, Man schreibt nicht so ausführlich, Wenn man den Abschied giebt – énekli az a Heine, ki szintén egy nagy gyülölsége Karl Krausnak, amint hogy nem utolsó trouvaille-ja annak észrevevése sem hogy a német-, zsidó zsurnalizmus talmi-intellektualitásában mennyire a Heine hatása bünös. Az ember nem ir oly tévedhetetlen mondatokban azokról, akikhez nincs több köze, mint a megvetés. Az ember nem érvel oly zuhogó intellektualitással, melyhez csak az egy Hyppolite Taine-ét s ma talán a Chestertonét lehet mérni, olyanok ellen, kikkel semmi egyéb összefüggése nincs, mint hogy egy glóbuszon élnek s egy kalendáriumi napon. Karl Krausnak egy kicsit vérében van a zsidó, az ujságiró, a feuilletonista, a tésztaevő és a filiszter, s káprázatos artisztikuma sem tud megtéveszteni az iránt, hogy ő is csak osztrák, bécsi ember, hijján a hatalomnak, a nagy erőnek, a szónorságnak, – a kezüknél fogva vezetett gyereknépek fiainak lágyságával s érzékenységével, mely csak megsértődni tud, de haragudni nem, s egy jó viccért annál hajlandóbb eladni apját, mert eped a megszabadulás után az örök kiskoruság érzésétől. Vagyis: nem herosz, nem nagy ember. De végtelenül tehetséges, természetében geniális, irói tisztaságában elragadó ember, kivel igenis öröm és elégtétel egy glóbuszon s egy kalendáriumban élni.

Anatole France

_1914 április 19._