Part 6

Milyen szomoru volna, ha egyfajta szépség kipusztulna, csak mert másfajta jő és nő utána! A vacsoránál együtt ülünk Odry Árpáddal, ezzel a kitünő szinésszel s kitünő emberrel, ki mély és nemes megjegyzéseket ugyanoly tartózkodással tud odavetni, mint ahogy angol feje s egész müvészi mivolta abban a mai conquistador figurában alakul ki, mely olyan, mint a selyemabroncsba halkitott dinamit. Egyiptomból jő s a királysirokról beszél – de mi teszi, hogy öt perc mulva már Racinenál s Corneillenál tartunk? Nyilván, hogy a lelkem bőre alatt egyre azon tünődöm: milyen volna ez a szőke kimértség, ha a régi szavaló és danoló szinházba született volna bele, a feketehaju pátoszba, a vivólépésekbe s kebeltáró karmozdulatokba, melyekhez még a fiatal arcon is illett a szakáll? Az isten tudja… de egyelőre irodalomról beszélünk, s a mai szófukar elegancia emberével a patakzatos kimértség világára gondolunk vissza, a francia tragédiáéra. Mily szép ez a zengő geometria! Mily mély ez a szavaló józanság! Mennyi a költészet: nem magában a költészetében, hanem megcsinálásában – ez az a megfagyott zene, aminek hajdan az épitészetet mondták. Lessing rájuk bizonyitotta költőire, hogy félreértették Arisztoteleszt, s feleslegesen vették magukra nyügnek a hármas egységet. Hát aztán? A mi asszonyainknak bokában szük a szoknyájok, s ha egyik szobájukból a másikba mennek, a Rabitz-falak közt ugy kell szaladniok, mint az erdőben az őzikének. Pedig a szoba nem erdő s a bokabilincs felesleges – de milyen szép tud lenni ilyen asszony, s mily szivbekapó az ilyen szaladás! A müvészetben az alkalmazkodás a szépség – hogy tárgyhoz-e vagy anyaghoz vagy célhoz, vagy kényszerüséghez, vagy feleslegességhez: az mindegy. Igen: Lessing nagy okosság volt, de kis kaliber. Filiszter volt, abból a javithatatlan fajtából, mely csak egy igazságot ismer s a müvészetben is pártember. Minthogy fölfedezte Shakespearet – nem is ő fedezte föl, hanem Herder – tehát, ha Shakespeare szép és jó és igaz, akkor Corneille és Racine csak csuf meg rossz meg hazug lehet. Herder, ki igazi géniusz volt, sohasem irt volna Hamburgische Dramaturgiet. És Laokoont se. És Goethe, kinek Herder és Lessing tört utat, gyönyörködött a francia költészetben, noha elejével shakespeariánus volt. S volt egyszerre ó-görög s uj angol, s imádta a népdrámát, s elsőnek fedezte fel Stendhalt. Ma azt mondanák rá, hogy silány eklektikus volt, meggyőződés nélkül, s a mély Georg Simmel éppoly lenéző gunynyal beszélne felületességéről, mint beszél ma az Anatole Franceéről. S a Schiller kompoziciója is kemény épitésü, s bizony olyan ez is, mint a sváb hercegi lakok, amik Versailles nélkül ugyancsak nem épültek volna meg.

A beszélgetés elhalkul, abbamarad, hazamegyünk – de én, az éjszaka álmatlanságában, tovább szövöm ezt a témát. Nem is szövöm, nem is gondolom, csak érzem – ugy látszik, szivbeli ügyem, mely husz évig meghuzta magát idegeim alján, s most ki tudja, mily holdfordulta vagy vénusztölte vagy három fagyos szent csalta föl rejtekéből, hogy izgasson s foglalkoztasson, s ugy himbálódzzék fel-alá koponyámban, mint a jegesmedve a ketrecben. Nem is igaz már, hogy a Musset s a Heine verseire gondolok, s az sem igaz, hogy Szép Ernőre. A magam verseire gondolok, amik abbamaradtak, s ott maradtak el, ahol a Makart-csokornak volt divatja, a mellszoritó füzőnek, a Halifax-korcsolyának s a gyöngyházzal berakott ébenfabutornak. S Victor Hugora gondolok s egy kis versre, amit tőle forditottam: Törékeny nádszál, gyönge tested. Két karom átölelte már. Pihegtél, mint ahogy repesget. A kis madár… Ta taille frèle Et souple comme le roseau… Magamért lázadok, ki nem értem rá lenni, vagy azokért, kik minden bizonynyal voltak, hogy vannak-e még? Tovább forgatom magamban a vacsorai témát. Mi magyarok egy kicsit dupejei vagyunk a németeknek. Szinpadunkat is megbolondittattuk az övéktől. Reinhardtot, mikor először jött, ugy fogadtuk, mint aki a szinpadi naturalizmust hozza ide megváltásul. Holott ő már nem volt naturalista, ő már lázadás volt a Brahm naturalizmusa ellen, a polgári naturalizmus ellen, mely, most jövünk rá, szakasztott ugy volt csak naturalizmus, mint a Zoláé: jégeringes romantika volt. S Reinhardt? Orkeszterré stimmeli össze szinészeit, kik együtt danolnak, egy melódiára, s ez a melódia nem más, mint a régi francia éneklés, gajdolás,… nem bánom, minek szidjátok. Moissi egy fiatal Mounet-Sully, s Helene Matternnak a Corneille alexandrianusait dünnyögi megváltásul. Hogy ezt nem vettük észre! Reinhardt ugyanaz a szinészetben, mint Liebermann a festészetben: az okos izraelita, ki minden jót és drágát, amit Párisban talált, megvesz és megtesz németnek. S ezzel csak folytatja a német szinpadi hagyományt, mely mindig igy tett. Weimar az első Napoleon szinészeitől tanult, mikor Erfurtban a császárok parkettja előtt játszottak, s Sonnenthal a harmadik Napoleon melódiáit danolta, a bankár-elegancia hangesését. A mi szegény Nagy Imrénk is öntudatlan ezt a francia nótát zengette, csak német közön át jutott el az ő délceg szittyaságához, melylyel még Coriolánjában is volt valami a busuló juhászból… Minderre már rég rájöhettünk volna – már mikor Reinhardt Beregi Oszkárt kivitte Berlinbe, s ugy küldte haza, mint a madarat szokás, kit kiküldenek Harzba, hogy felvágják a nyelvét. Nem olyan könnyü a franciáktól megszabadulni. Mégis csak legmüvészebb népe a világnak, az olasznál is különb. Ha valaki franciát agyonverhet, az maga is csak francia lehet, s az uj francia ellen feltámadni is legkilátásosabb a régi franciának. Én már évek előtt megirtam, hogy az impresszionizmus s a neoimpresszionizmus diadala után a francia festészet (ami ma azt jelenti, hogy a festészet) nekiindulóban van egy uj akadémizmusnak, s a kubizmus szögletességeiben már ennek kiszámitottsága adja le névjegyét. A Metzinger geometriáján ezt már a vak is megláthatta s irányvonalai egy irányba mutatnak: az akadémia felé. Meg is jelöltem Ingrest, hogy ő fogja ujra felütni fejét s benne az akadémikus visszahatás, – s azóta nemcsak őt ásták ki, ki igazában nem is volt halott, de Géricaul-t is, kiről alig tudtunk. Nemrég láttuk itt, jószemü tulajdonosának, Hatvany Ferencnek jóvoltából, két ilyen kiásott képét, s tanácstalan figyeltük magunkat, hogy mennyire tudunk benne gyönyörködni, mi, kik annyira tudunk gyönyörködni a Manet-kban, kiknek helyet csinálni verték agyon a Zolák a Géricault-kat. Anélkül, hogy kezdenénk lehülni akár a Delacroix-k, akár a Manet-k, akár a Cézanneok iránt, kikben már rég nem érezzük, hogy forradalmak lehettek, kezdünk visszamelegedni az Ingresekhez, kikben már nem tudjuk megérezni, hogy valaha akadályok voltak. Szépek, mint a melódiák, a fioraturák, a kadenciák. Szépek, mint a rímek s a táncritmusok.

Ugy látszik: csak a félig mult nem szép, és szükségből nem az, hogy ne állja utját a mai szép elismertetésének. Mikor a mai szép is kezd félmulttá megszokódni, s a félmult eltávolodik egész multtá, akkor talpra is áll és megelevenedik. Ugy látszik, az én nemzedékem most ért oda, hogy ami szépet magával hozott, elismertté s magától értetődővé lett s amit nem tudott megérteni, hogy apáinknak mi tetszhetett benne, az felszabadult a hadi karencia alól s mer tetszeni nekünk is. Az én unokám már ugy gyönyörködik majd az én gyerekkorom Makart-csokraiban, mint én tudok gyönyörködni a nagyapám gyerekkorának bidermájer tubákpiksziseiben. A világ mindig szebb, mint hinnők, s az embereknek mindig jó az izlése. Kár, hogy fiaik ezt nem látják s vad gunynyal terrorizálják szegényeket gusztusuk eltitkolására, s unokáiknak kell kiásniok a titkot, melyet búsan vittek magukkal a sirba.

Filmek

_1913 október 26._

Megnéztem tegnap a mozgókép-szinházban Reinhardt professzor első filmjét: a Boldogok Szigetét. A mozgóképszinház magyarul mozi – ez a szó, mint a pesti argot nem egy szava, Heltai Jenő barátomtól származik. Professzor Reinhardt pedig nem más, mint a mi Reinhardtunk, a berlini Deutsches Theater nagy Reinhardtja, ki Berlinen kivül még csak Budapesten népszerübb. Megnézni a Reinhardt első filmjét: majdnem olyasmi, mint csókolhatni a nőt, kin először tanult szerelmet Don Juan. Izgató és kegyeletes film.

Hát megnéztem a professzor Reinhardt első filmjét, s ugy hatott rám, mint az a nő, akin én tanultam először a szerelmet. Tudniillik: ez a nő édes volt, szép volt, kedves, finom és megejtő, csak éppen, mivel szobácskám nem jól fült és tél volt: libabőrzött a drágámnak a bőre, továbbá nyitott haja összegubancolódott, s alsó karján kis szőrszálak feküdtek odatapadva. Ez, ugyebár, a legtermészetesebb a világon, nincs másképp, nem is kell, hogy másképp legyen, s magában véve lehet imádandó, s egy életre szólóan emlékezetes. Csak éppen hogy nem az, ahogy a pesti fiunak Jókain nevekedett fantáziája a nőt, az első csókot, a márványtestet s a hajsátort elképzeli. Istenem: nem kell magyaráznom, hogy milyen jó, hogy az asszonyok olyanok, amilyenek, s mily szomoru volna bőrük helyett márvány és hajuk helyett sátor. Márványtest és hajsátor különben is kézzelfoghatatlanság – vagyis voltaképp elképzelhetetlen olyan női valóság, melynek akár egész mindensége, akár egyes porcikája a márványtest s a hajsátor elképzelésének megfelelhetne. Nincs az a márvány és nincs az a sátor, melytől annyi részegséget lehetne venni, mint egy eleven asszonytól, aki szép s akit szeretünk. De a képzelet s a közhely megrontja az izlést s az érzést, s anélkül, hogy maga tudna valami kézzelfoghatóságot termelni, mely az érzést kielégitse, viszont a durvaság, a vágyon alul maradtság érzésével hangol le bennünket a kézzelfogható valóság iránt. Sokat kockáztat, aki az életben akar és mer az lenni, amik a mesék vagy az idealizások elképzelései.

A Reinhardt professzor filmjén van egypár csinos nő, olyan szivrehatóan meztelenül, ahogy a mai rendőrség kegyetlen éberségével szemben vagy jóságos szembehunyása szerint egyáltalában lehetséges. Köztük Leopoldine Konstantin, ez a mesébe illő, de örvendetes valóságu gyönyörü teremtés, kiért szivesen volnék hét esztendeig juhászkutya, vagy, mint e darab férfiai, kikkel szemben a Circét adja: disznó. Két igen szép fiu is szerepel e játékban, továbbá, egy faunnak szerepében, a kedves, okos, ügyes betyár Mátray, honfitársunk. Nos: mindez a sok szépség és ügyesség hiábavaló. Hiába szépség, ötlet, ügyesség, rendezői szellemesség: a dolog nehézkes s megcsalódást okozó, a szép szinésznőkön látszik, hogy naiv exhibicionizmusukban mennyire kiélvezik, hogy lehetnek olyan meztelenek, amilyenek csak tudnak – és sok ember előtt, mindenki előtt. Bizonyos routine is látszik e meztelenségükön – s mégis: valami stilustalanság nehezedik rá. Ahhoz képest, ahogy az ember a görög mitológia tündérnépét elképzeli, a husból és vérből való valóság, még a különben leggusztusosabb is: durva, nyers, nehézkes, izlésbántó – s Titánia, Oberon és Puck nem kevésbbé otrombák és emberszaguak a filmen és a szinpadon, mint Zuboly, a takács.

Sőt a filmen még inkább, mint a szinpadon. Mert a szinpad lehet stilizált, s mesterkéltsége közepett kialakulhat valami fantasztikum a kimaszkirozottan ide-oda rohanó emberek közt. De a film a valóságban játszik: homokon, sziklák közt, tengervizben. S ez: a természet, rettenetesen üti a szinészeket. Tudniillik: egy pillanatra sem lehet elfeledni, hogy azok. S nincs az a csodaszinésznő, az a meselábu, kinek e meselába nyomban nevetségesen durvának és stilustalannak ne tetszenék, amint valóságos tengervizéből dugja ki, mint tengeri sellő. Nincs az az akrobataszinész, ki egy pillanatra is el tudná feledtetni, hogy jaj, rossz lehet mezitláb szaladni a gazon, s most mindjárt ugy fölüti a térdét a sziklán, hogy arról koldul majd egész életében. Nincs az az Ámor, Pszihe és Galatéa, kin zavaró és nevetséges rongy ne volna a pillangószárny. Ijj és nyilvessző nem való 1913-iki berlini leányok kezébe, s a legügyesebb uszószinész sem tud tenni róla, hogy mikor a viz könnyüsége után az ember a száraz sziklán felkapaszkodik, hirtelen ólomnehézségü a teste. S a legszebb asszony is, amint vizesen ráncozott pendelben szedi ki a piszkos tengeri sást összegubancolódott hajából: nem tud tündéri benyomást tenni. Erről senki sem tehet, de, mondom, nem is tud tenni róla. Semmiféle ügyesség és semmiféle rendezés. Bármennyire a szabad természetbe képzelték bele a regék elképzelői az ő mesefiguráikat: a szabad természet üti ezeket a figurákat – jobban mondva: a szabad természet lehetetlenné teszi eleven emberek eljátszásában a fantasztikumot. A szabad természet, a maga igazi vizével, kavicsával, homokjával és szurós targalyaival teljes realizmus, s e realizmuson belül aztán nem lehet stilizálni, sem pedig eleven hussal és vászonlebernyegekkel tündér és álom és márványbenyomást kelteni. Azt hiszem: nyála csurogna minden jóizlésü közönségnek, ha az isteni Leopoldine Konstantint őszintén félmeztelenül, megfelelő fürdőruhában vagy lepedőben látná szaladgálni a plageon, s mindenki hálásan áldaná a teremtőt s a világegyetemet, amiért ilyesmi is van a világon. De mihelyt Circét adja ez az igéző teremtés és ez az isteni asszony valóban isteni akar is lenni: isteni csábitásu és könnyüvérü, s közben kifeketéllik mesecafrangjai alól az uszónadrágja: nevetséges, és erőltetett. Mentül görögebb vagy olaszabb a tájék s mentül igazibbak a disznók, akikké a szép Circe udvarlói átváltoznak, annál inkább. Ez nem sikerült professzor Reinhardtnak.

Hogy miért nem: azt szinte lehetetlen pontosan kifejteni. Semmiesetre sem a természet s a mesterség közt való ellentét miatt. Ilyen ellentét nincs, – elvégre, ne feledjük, hogy minden természet, a halál éppugy, mint a folyóviz és a papiermaché, a szinésznő éppugy, mint a jegenyefa és a harisnyakötő, s az iróasztalkulcs éppugy, mint a mesék, a hegyszakadékok és a menetrendek. Amennyire nem tesz tündér benyomást egy csinos asszony, ki valóságos lepedőben, az üléshez valósággal megkivántatókon ül valóságos kősziklán: annyira nem zavaró, annyira elragadó s a világegyetembe menten stilusosan beleillő, amint ezt a szép megülést tündéri pretenziók nélkül cselekszi meg. S nem zavaró és nem stilustalan akkor sem, ha városi trotteurben, kalaposan s amerikai cipősen megy végig az országuton. Nem igaz, hogy ez a mesterség zavarná a természet harmóniáját. A multkor néztem a Tátrában, hogy Füredről Csorbatóra menet a villamos vasut szürke vaspóznái hogy’ beleillenek a természetbe, a sziklák s a fenyvesek közé. Az élet beleillik az életbe, – csak a müvészettel kell vigyázni. Mert az érzékenyebb, mint az élet, s ahol a kettő előkészitetlen találkozik, ott ütik egymást.

Néha megdöbbentő, hogy mennyire. Elvégre a Reinhardt-film nem nagy baj. Azért mégis két szép, meztelen asszonynak örültünk benne, s az egész nem veszedelmesebb, mint egy anzixkártya Homéroszból, s elmulik két hét alatt. De vannak komolyabb esetek is. Ott van Hamburgban, az Elba partján, az Elbhöhén a Bismarck-szobor. Ritkaszép szobor – aminthogy általában ritka a szép szobor, – mikor a mestere, Hugo Lederer, rajzban kiadta, majd, mikor elkészült, fotografiában, el voltam ragadtatva müvészi s egyben politikai gondolatától, amint Bismarckot pallosa keresztjére támaszkodó véres Rolandnak ábrázolja. Csakhogy: ez a szobor domb tetején áll. Rengeteg szobor – de mégis csak pöttömnyi a dombhoz képpest, amin áll. Hogy hegytetőn szobor érvényesülhessen, ahhoz magának is hegytetőnyinek kéne lennie, Osszának kéne Pelionon állania. Igy ez a Roland-Bismarck ugy áll az Elbhöhén, mint a kuglifigura. A müvészetet csinján kell a valóságba beleállitani, s a Reinhardt professzor első filmje azt mutatja, hogy a szinpadiságnak ez nem sikerül. Nem sikerül a filmen, s nem sikerül nyilván az életben sem. Én például látatlanban biztos vagyok benne, hogy, mikor Maeterlinck az ő stlilizált dialogusu darabjait valógos lovagkastélyban s annak udvarán, parkjában s erdejében adatja elő: hibrid és stilustalan kelletlenség származik belőle. Mert a kastély lehet stilusosan épült, az utak lehetnek kiszabottak és kavicsoltak, de az, hogy a kő kő, a föld föld, a fa fa s a fü fü: az nem stilizált, az reális valóság. És költött nyelv és cselekmény valóságos földön és füvön: csak hibrid, csak groteszk, csak egyenetlen lehet. Ezen a stilus nem ront ugyan, de nem is javit. S nem a Reinhardt professzor első filmje az első film, mely azt mutatja, hogy rossz irányba tér a kinematográfia, mikor mind szinpadibb kezd lenni, ahelyett, hogy vagy a teljes fantasztikumban keresné rendeltetését, vagy pedig ott, ami a fotografiának, tehát a kinematografiának is lényege: a valóság módositás nélkül való felvételében és előadásában. Nem abban, hogy élet helyett mesét adjon, hanem abban, hogy mese helyett életet.

Ezt ma még, tudom, csak exotikumokkal érheti el. Vagyis ha elmegy, és lefotografálja az őserdőt, a vad törzseket, a Gangesz partját s a tibeti kolostort, ami a legtöbb ember számára csak mese és elképzelés. De idő folytán nagy hivatása lesz a megőrzött filmeknek, mikor majd – feltéve, hogy matériájukban meg nem romlanak – két vagy háromszáz év mulva megmutatják az utódnak a multak embereit, eseményeit és történeteit, hogy igazában milyenek voltak, ahhoz a meséhez képest, ahogy menten és elkerülhetetlenül képzelünk el olyasmit és mindent, aminél ott nem voltunk, ami nem velünk történt. Hogy azok is csak emberek voltak s éppolyan emberek, mint mi: ez az, amit nem tudunk elhinni, ha még ugy tudjuk is, amit éreztetnie kellene a történelemnek, de nem tud, s aminek levegője csak olykor üt meg bennünket, tizezer évben egyszer, egy pillanatra, mikor a szerencsés véletlen a pompei lávacsőben megőrizte a benne szétmállt hajdani ember formáit, s gipszben kiönthetünk ágyából valakit, ki mindenestül, még a hasafala löttyenésében is olyan ember volt, mint mi. Már most is, a tiz-tizenöt év multán, mióta a film egyáltalában megvan, izgatóan és meghatóan érdekes volna nem egy akkor megvolt s azóta elpusztult, akkor virágzott, azóta meghalt, akkor igézetes, azóta be nem vált, akkor semmitmondó, azóta mindenható eseménynek, embernek, jelenetnek, történetnek felvonultatása. Már a mai tizéves ember is álmélkodva s megilletődve nézhetné a születése előtt öt évvel történteket. Hát még majd később!

Ugyanazon délután, mikor a Reinhardt professzor első filmje tanitott ki a természet s a művészet lehetőségeiről, a heti filmen ott láttam a jelenetet, ahogy a mi öreg királyunk részt vesz a bécsi Schwarzenberg-ünnepen, mely mintegy szárnyünnepe volt az e napokban a Napoleon bukását ünneplő százéves évnapnak. Mily nagy dolog lesz valamikor ez a film! Ugyanakkora, mint ma volna az olyan, mely valóságnak mutatná az eseményeket, miket most ezen a filmen ünnepelnek, vagy akár csak azokat is, amelyeknek rendre tanuja volt az az öreg uralkodó, ki e filmnek legérdekesebb alakja. A legtöbb ember előtt, aki ma él, a legtöbb dolog, amire ez az egy uri ember mint valóságra emlékszik vissza, mint olyas kézzelfoghatóságra, aminőket ma a filmek mutatnak: csak ábránd, képzelet, üres név, mely alatt nem tud eleven életet, eleven embereket elgondolni. Ez az öreg ur még beszélt első Miklós cárral. Még ismerte Haynaut is, Batthyány Lajost is, Bach Sándort és Deák Ferencet. Még sétált a bécsi várfalakon és emlékszik az első gázlámpára, mely fővárosában kigyulladt, az első vasutra, mely országán átfutott, az első telegrammra, melyet neki kézbesitettek. Kétszer-háromszor látta teljesen felváltódni az emberöltőket, – ma egy ember sem él azok közül, kiket ő még javakorukban látott, s unokák veszik őt körül azokhoz képest, kik elejével körülvették. A házak, a butorok, a betük formája kétszer-háromszor megváltozott azóta; más a plakátok képe, más a szinlapoké, más az ujságoké. A térkép, a gótai almanach, a sematizmus: minden vonásában és betüjében és nevében megváltozott. Mások a ruhák, mások a táncok, mások az orvosságok s az orvosságos üvegek, s a szivarokból az egy virginia, ami régi még megmaradt. És mindaz, ami ezek előtt valóság volt: örökre elveszett. Ami megmaradt: kastélyokban vagy muzeumokban: halottan maradt meg, az életnek valószinüvé tevése nélkül. De a Ferenc József alakja már nem igy maradt meg. Őt és mindent, ami most körülveszi, az utód majd messzi időkben is elevenen fogja látni – el fogja őt hinni, mert a maga szemeivel győződhetik meg róla. A film olyan történelmi érzéket fog nevelni az emberiségben, aminőt semmi tudomány és semmi politika nem tudott eddig nevelni.

De ehhez az kell, hogy tudjuk e rendeltetése fontosságát és éljünk vele. A film mint szinház, kezd elközönségesedni, végére érhet a tudományának s hamar hanyatlása következik. De fontos a film, mint archivum.

Levelek

_1914 május 2._