Part 5

És sokakat becsukatnék – még tán Correggiót is, kit különben imádok, amiért az ő Bécsben látható hires szép Jupiter és Io-képén a szerelmet ugyanazon bájosan meleg eleganciával festi meg, mint aminővel egy másikon a Szüz Máriával a mellét – egy mondanie-hölgynek elragadó bustejét – adatja a csókolnivalóan dundi Jézuskának. A szerelem erejéből csak a japán szerelmes rajzokban érzek valamit – nyilván, mert ezek igazán szerelmes rajzok, s a szerelmet nem kezelik disznóság gyanánt. A legnagyobb és legrégibb japán rajzolóknak vannak és maradtak ilyen rajzai – de engemet kivált két mester kap meg, véletlenül, vagy talán nem is véletlenül, a régi japánság dekadenciájából való. Az egyik Tojohiro, ki 1828-ban halt meg, tehát – szeretek erre gondolni s látni két homlokot, amint a föld gömbje fölött néz össze egymással – kortársa Goyának. A másik s erótikumban legnagyobb: Kunisada, ki 1865-ben halt meg, vagyis akkor, mikor Munkácsy és Zichy Mihály szinpadiságot tanult. S akik mindketten, de kiváltkép Kunisada, ki tudják váltani a vonalból s az elrendezésből a szerelmi megfeledkezés minden szpazmatikus földöntuliságát. Micsoda gyilkos elegancia, micsoda hörgő stilizáltság – látom: a dekoráció csak ugy szép, ha olyan, mintha gyilkosságnak volna föléje rendezve. (Ezt Beardsley tőlük tanulta s egy kicsit Toulouse-Lautrec is.) Több az erőnél, ami bennük van – a vonalaik, vastagitásaik és vékonyitásaik olyanok, mintha kifejtett idegszálak volnának, határtalan lehetőségeivel a vonagló gyönyörüségnek s a meredt fájdalomnak. S mint a fej, az arc, a ruha, a kézjáték: a test minden fejlettségei a dekorativság s a kifejező hatalom egyenlő jogán adalékai e rajzoknak.

Mily imponáló magaslat ez azzal a: nem aszkéta, csak egyszerüen korlátolt nyárspolgárisággal szemben, mely ugyanazon időben a nyugati világ gondolatát eltelte! Egy arasz idővel a Kunisada halála után, ki éppen még szerencsésen meghalt, mielőtt Európa átvetette volna szigetükre erkölcsének korlátoltságát – kevéssel ez után irta meg a polgári világ egy nagyratartott tanitója, s nem holmi medve, inkább: világfi, s nem talán német vagy mucker, hanem, inkább: katolikus, latin, francia – irta meg, mondom, Dumas fils az ő hires regényét, a l’Affaire Clemenceaut, s ennek egy passzusára emlékszem, homályosan, de tudom, hogy éppen festővel vagy szobrásszal mondatja, s olyasmit mondat vele, hogy a természet is utmutatást ad a müvésznek, hogy vannak a női testen részek, melyek nem valók vászonra, mert a test ezeket elrejti, s igaza van, mert nem is szépek! Nem hiszem, hogy a természet olyan bugris volna, mint Dumas fils volt, de valóban, itt is meglátszik, mint annyi máshol, hogy javithatatlan pazarló, mert még ennek a férfinak is juttatott, sőt bőven, a női test rejtettségeiből! Mily korlátoltság kell hozzá s e saját korlátoltságuknak a világegyetemre való átvetitése: azt hinni s azt venni észre, hogy a természet egyáltalában tesz külömbségeket, tud és tudja a külömbséget szép és nem szép, kivül vagy rejtve hordott közt, s nem mindegy neki szem vagy tyukszem, száj vagy nem száj! Akinek nem minden szép: hogy merhet az szépségről beszélni? Jobban mondva: aki nem tudja s nem látja, hogy mindennek megvan a maga szépsége s minden valaminek egyes példányai között ég és föld külömbségei lehetnek a szépségnek s a rutságnak, a bübájnak s az ökrendeztetésnek: az hogy lehet büszke a müvelődésre, a fejlődésre, a kikülönböződésre Mint a test minden porcikája, ugy igazán minden porcikája lehet – amennyiben a szép fogalmát az értékelésbe belevisszük – érthetetlenül gyönyörü és kétségbeejtően pocsék, csakugy, mint ahogy egész test és egész test között elmondhatatlan külömbségei lehetnek nemcsak a formák szépségének, de a testi anyag finomságának is. Van finomabb hus és csont, mint ahogy van finomabb gyapju – mondom: nemcsak szebb vagy egészségesebb, de előkelőbb anyagu. A British Muzeumból emlékszem egy üvegszekrényben álló sárgásfehér csontvázra, – egyiptomi női csontváz, egy akkori hercegnőé volt. Őszi ebéd után álldogáltam előtte, fáradtan, hazátlanul, s még azzal az érzéssel is, mintha a nyeldeklőm a szivembe esett volna le: a gyerekkoromból megmaradt félelemmel a csontváztól. Mégsem tudtam megválni tőle – feltünt karcsusága s vékonycsontusága, s bár kevés csontvázat láttam életemben, tehát szemem nem tanult bele, mégis valahogy ugy voltam, mint mikor az ember nyolc-tiz kilátástalan uszóóra után hirtelen rájön az uszás titkára, s kezének-lábának mintegy megnyilik a szeme az uszás iránt: itt is leesett szememről a hályog a csontváz iránt, hirtelen megtanultam látni mivoltát, s megláttam, hogy mily szivdagasztóan gyönyörü, mily asszonyian, mily hercegnőien imádnivaló ez a csontváz. Drága, keskeny koponyájától finom bokájáig, csuklójával egy párhuzamban folytatódó kezefejével, hosszu lábaszárával s hosszu, keskeny lábával ugy állt ott, gyengén domboru homloka alól ugy nézett – nem is nézett: tekintett ki az üveg mögül, mint a kifinomult halál, mint az a halál, amit érdemes halni a szépségért, az édes lélekzetért, melyet valaha e bordák mögül lehetett föl és szembehunyva magunkba szini, a csókért, amiben e fogak fölött lehetett elalélni, a nyugvásért, amit a bugó férfifej e medencének rugalmas bársonyboltozata fölött találhatott. S maga a csontja is még annyi száz, sőt ezer év óta mintha még nem is volna meszes, mintha eleven volna, igen: eleven, hiszen minden eleven, ami van… Emlékszem, tán egy óra hosszat álltam ott, álmélkodva, megrendülve, fájdalmasan és szerelmesen – a végén aztán elnevettem magamat. Mert az jutott eszembe, hogyha én most betörném az üveget s e finom koponyát két tenyerembe fogva képemhez szoritanám: az perverzitás volna. S ha ezt valaki megirná, az meg pornográfia volna.

A millenniumi emlék

_1913 julius 27._

A Nagy János-utcában akadt a napokban dolgom, s mivel egy negyedórám volt ráérő, körülnéztem erre-arra a Városligetben. Jó ideje, hogy a Városligetet csak télviz idejéből ismerem, s onnan is csak a korcsolyapályáról, ha van kit szemmel megkeresnem. Kószálásom közben álmélkodva álltam meg a millenniumi emlék előtt, mely szórakozottságomba sok éven át sokszor belesejlett ugyan, de meglátni tulajdonképp csak eznap néztem meg. Mégis: mintha emlékeztem volna erre az épitményre. Végignézve rajt’, szétgöngyölitett rengeteg kártyapapirlapokra gondoltam vissza, rajtuk szigoru klasszicista rajzokra, mértani vázvonalakra, kifőzött és kifehéritett oszlopokra: egyszóval schickedanzi magyar épitkezési tervekre. S visszagondolok, s szivem összefacsarodik, egy nagyorru kis cingár emberre, vékonyra, átlátszóra, kurta állura s magas homlokura, Pulszky Károlyra, kinek ez a karcsura soványitott Behemót-épület volt utolsó rosszhiszemüsége, vagy, hogy enyhébb, szeretőbb és barátibb szót mondjak: fumisterieje. Charley akkor még friss volt és fürge, s nem röstellte a fáradságot, hogy összegyüjtve egy csomónkat ujságirót, ha jól emlékszem: az Otthon-klubba, elénk tárja egy zöldposztós hosszu asztalon a Zalával elegy jó Schickedanznak terveit, s megmagyarázza, hogy a magyar nemzet egy esztendőt sem élhet tovább, ha ezer évének ünnepét és fordulóját s egyben az Andrássy-utat is meg- és be nem koronázza ezzel a nagyszerü utlezáróval, diadalivvel, Pantheonnal, monumentummal, amit akartokkal. Mi ugyan semmitsem akartunk, legkevésbbé ilyen semmitmondó közhely-oszlopzatot, könyökünkön kinövő szobrokkal és mi a fenének állok itt jelentéssel. De Charley oly meggyőzően tudott oda se figyelni, mialatt rábeszélt minket, hogy másnap ahány ujságba irtunk, mind tele volt a Zala, a Schickedanz, a millenniumi emléknek dicséretével s azzal a bizonyitással, hogy ezen emlékmünek föld alól való kitoppantása lesz a próbája annak: magyar-e még a magyar, megmaradhat-e Európában s van-e érzéke az iránt, hogy kulturnemzet nem lehet el anélkül, hogy méltó lezárást tornyozzon az Andrássy-ut végére… Hályogoszlató éjszakákon, mikor világosan látom, hogy nyilván nekem is meg kell egyszer halnom, mivel feltünő sokan nem élnek már azok közül, akik nélkül valamikor el sem tudtam képzelni, hogy a világ világ lehet: sokszor visszagondolok erre a drága, tehetséges, bübájosan szerencsétlen emberre, kinek, mondom, ez emléképületnek ránkakasztása volt utolsó utcagyerek-szeszélye. S elgondolom, hogy ha csak tizedrész ennyi fáradságot és kapacitálást forditott volna arra, hogy a Piombót, az olasz primitiveket, mind a megbecsülhetetlen értékeket, melyekkel potom áron emelte a budapesti Szépmüvészeti Muzeumot Európának egyik igen helytálló képgyüjteményévé, igy a sajtó pártoskodásának pártfogásába beszélje bele, ahelyett, hogy a védekezést méltóságán alul valónak tartva, a pártőrület s a politikai ikonoklasztaság minden kajánságát pajzstalan hagyja magára zudulni: talán ma is élne, s többet jelentene a magyar élet számára a politikusoknál, kik azért tartják magukat komolyaknak és értékeseknek, mert mintegy prózában csinálják meg panamáikat, mig szegény Pulszky Károly, hogy ugy mondjam versben volt a kelleténél geniálisabb elszámolási ügyekben… Inkább épittetne az Andrássy-ut elejére is millenniumi emléket, csak élne és jelentené még azt a szikrázó és biztató darab Európát, mely az ő halk öngyilkosságával ugy hunyt ki életünkből, mint ahogy a nyilt tengerre sikló éjszakai gálya faráról visszanézve, egy darabig még látni, percről-percre, az ott maradt világitótorony fel-felszikrázását, de a szikra mind gyengébb, az éjszaka mind feketébb, s az ember észre sem veszi, hogy már nem lát semmit.

Pulszky Károly, mondom, geniális ember volt s ha genije inkább magának is alkotásra futotta volna, mint csak hogy a mások leglélektelenebb dolgait is lelkesen tudja rákötni az emberekre: ő bizonyára különb emléket álmodott volna a millenniumnak, mint aminő most jelenti az Andrássy-ut végén Magyarország ezer évét ugyanazon fáradsággal, amivel Wellington győzelmeit is jelenthetné, vagy a német vámunió megalkotását, vagy a magyar bünvádi eljárás törvénykeiktatását. Ez ugyan nem volna baj – elvégre a párisi Étoile nagy diadalive is csak azért jelenti azt, amit jelent, mert már római időkből ránkszállt az ilyen formáju épületeknek ilyen természetü jelentése. Mindazonáltal a diadalivnek s a diadalkapunak formája természetesen alakult ki abbeli rendeltetéséből, hogy ez olyasmi, ami alatt elmennek – s ha egészben véve mai utcán vagy téren forgalmi akadály is, a saját szépségét megadja neki az, ha formája a köré kristályosodik, matériája a köré rendeződik, hogy alatta át lehet járni. Mig ellenben a mi millenniumi emlékünkben magában benne van a forgalmi akadály: az oszlop, mely előterében elállja az utat. Ez különben mindegy; most nem is arról akartam beszélni, jó-e, rossz-e, szép-e, csunya-e. Csak éppen két dolog motoz a fejemben, mióta szemügyre vettem és sorra néztem köveit, párkányait, szobrait, sőt, mert ezek is vannak: reliefjeit.

Az egyik ezekre vonatkozik: a szobrokra és reliefekre. Meglepetve vettem ugyanis észre, hogy a reliefek legtöbbjéről nem tudom, milyen jelenetet örökit meg s a fejedelmi szobrok közt is akad, amelyikről nem vagyok biztos, hogy kicsoda. Már pedig bizonyos, hogy ez az emlék lehet nagyszerű, lehet közepes, a szobrok lehetnek imponálóak, lehetnek unalmasak, a reliefek lehetnek erősek, lehetnek gyengék (egy nagyon szép van közöttük, két viaskodó lovas, lehet, hogy Szent László s a kun leányrabló), de csinálójuk bizonyára tudta, mit akar velük ábrázolni, kétségtelenül tudja azt ábrázolni, amit akar ábrázolni s nyilván fölszerelte mindet a kellékekkel, az ismertetőkkel, az emlékeztetőkkel s a szerszámokkal, amik annak a jelenetnek, időnek, személynek vagy foglalkozásnak tartozékai. Ha tehát én tudatlanul állok e dolgok előtt, akkor nyilván bennem a hiba, ami azért ejt gondolkodóba, mert a magyarok történetét nemcsak a nyolcadik gimnáziumban magoltam be, hanem azóta is minden részletében át kellett tanulnom és gondolnom, a legjobb agybavésőnek, a kényszerü alkalomnak szoritásával. Emlékiratokat is olvastam, s ismerem irodalmunkat és képzőmüvészetünket, mely, kivált a mult század belső harmadában, igen kitüntette a történelmi témákat. Egyszóval: ha bennem is a hiba: nem tudatlanságomban van. Hanem abban, hogy semmiféle összefüggésben nem állok az alakokkal s az eseményekkel, melyek itt ábrázoltatnak.

Kézen és közelfekvő gondolat, hogy az ember zsidó s ezért, nem lévén vérbeli egykeringése a nemzettel, nem is érez fel emlékeztetéseire. Ebben is lehet valami, de nem minden. Nem vagyok benne biztos, hogy teszem Kállay Tamás, a kedves honatya, vagy Szemere György, a kitünő iró, nálamnál biztosabban fel tudná-e sorolni, mi mit és kit jelent ezen az emléképületen. Holott, ugy tudom, az ő apáik egyenes ágban testükben lehettek jelen az eseményeknél, melyeknek emlékére ez az épület épült. Nem akarom senkinek érzését megbántani, de nem vagyok benne biztos, hogy akárki más embernek nincs-e több köze akárki, bár legidegenebb vérü vagy országbeli mai emberhez, mint tulajdon apáihoz, kik egy ezredév előtt éltek. Óriási a távolság a képzelhető legtöbb fajtáju, mondjuk köztem és Mr. David Lloyd-George között. Mindazonáltal sokkal több közösséget és összefüggést érzek ővele, mint teszem a Makkabéusokkal, kikre pedig, mint igazán dicső őseimre, igaz hiusággal vagyok büszke. S nem hiszem, hogy csak én volnék igy. Nem hiszem, hogy például maga Lloyd-George is ilyesféleképp ne volna, bár ő is igen büszke, amivel nem egyszer eldicsekedett, walesi, tehát kelta származására. Sőt, hogy megmaradjak a keltáknál, de áttérjek a szélső radikálisról a konszervativ nacionalistára: nem hiszem, hogy másképp volna akár maga Maurice Barres is. Fogadok, hogy ő sokkal közelebb állónak tapasztalná magát egy mai frankfurti börzeágenssel, mint a dicső Vercingetorixszal, ki pedig Julius Caesarnak volt méltó ellenfele… Goga Oktavián barátom nemrég szememre vetette azt a kegyetlen mondásomat, hogy a multtal szemben csak egy kötelességünk van: az, hogy elfelejtsük. Félek, hogy e kötelességet akkor is teljesitjük, ha, mint Goga Oktavián, ellenkezőjére tökéltük el magunkat. Goga Oktavián járhat – s ez az ő ideges, keskeny, szőke koponyáján nem is fest rosszul – birkabőrsüvegben. Azért mégis több köze van hozzám, mint Decebálhoz. A mai s az egy vagy kétezer év előtti francia éppugy más ember, mint a mai francia s a mai malisszor. A mai ember annyira más érdekeltségü életet él, mint éltek azok a régiek, akik nélkül pedig ő sem élne, hogy azoknak akkori legnagyobb cselekedetei és történetei sem olyan rokon természetüek, hogy emlékeztetésükre bár egy mai érdekük is – mint a rokonhangra a rokonhur – fölzengene. A multakra csak igényeket lehet rászerkeszteni, de a multakban bennélni akkor sem lehet, ha a multak bennünk élnek. A különbség pontosan az, ami, mondjuk, egy balatoni kastély s a régi cölöpkunyhó között, melynek rég föléje rétegeződött az iszap, a kavics, a televény s tudtomon kivül épitettem kastélyomat arra a felszinre, melynek mélységében ott szenesedik e cölöpkunyhó. Bizonyos, hogy a mai kastélyban benne él a hajdani cölöpkunyhó, mert minden kastélyban benneél, mert a kastély a cölöpkunyhótól származik. De bizonyos az is, hogy semmi valóságos összefüggés vagy összeköttetés nincs a fent virágzó kastély s a lent korhadó cölöpkunyhó között. Ha a magyar a jelenben nem tud élni, akkor hiába emlékezteti magát őseire még beszélőbb emlékkel is, mint a millenniumi emléképület.

… A másik, aminek motozásától szabadulni nem tudok, az azon való tünődés, hogy nem nézve történelmi emlékeztetéseit, épületnek vagy müvészi munkának miért oly unalmas ez az épület? Miért, mikor minden egyes köve és bronza olyasmi, ami valamikor szép és szellemes volt – mert van-e vajjon szebb és szellemesebb, mint például egy korinthusi oszlop, mely valaha, valaha, először: valakinek éppoly személyes dolga, jelentkezése és kifejeződése lehetett, mint ma nekem a kezemirása? Bizonyos, hogy ezen az épitményen semmi eredeti sincs, még az sem, hogy a nem eredeti alkotórészek mint vannak benne összealakitva uj egészszé. Ez az uj egész is régi egész, – hiven, tanultan, izlésesen s az arányok hatásának helyes kiszámitásával érezve utána kipróbált mintáknak. Mégis miért oly sehogy sem ható?

Ezt a kérdést nem ugratásból vetem fel, hanem mert igazán tünődöm rajta s nem tudok rá feleletet. Az a felelet, hogy mindez adalékok hatása iránt, milliárd megismétlődésük miatt, már eltompultam, kinálkozó felelet ugyan, de nem talál. Én is ezzel a megokolással szoktam mait kérni a mai művésztől, de nem egészen nyugodt a lelkiismeretem, mikor ezt teszem. Mert való igaz: a mai embernek már kinő a könyökén mondjuk a Palladio hármasablaka, melynek két szélső szárnya keskeny téglaformáju görög, középső szélesebb része magasabb s etruszkian ivelt, ugy, hogy az egésznek felső vonala olyan, mint a patkó vagy még inkább az ómega –⌒– Hogy van mégis, hogy aki Budapesten, Bécsben, Drezdában, sőt egy kicsit Velencében is halálosan ráuntam Palladióra, Vicenzában részegen élveztem, a maszületettség friss gyönyörködésével, az ő tündéri épitészetét? Pedig, ugyebár, nincs épületeinek sem porcikája, sem egésze, mit száz lelopottságban százfelől meg ne unhattam volna? S ugyebár az ő adalékai sem voltak személyességei, mert hiszen ő mindenestül az antik épitészeten épül? S ahogy ő következik az antikból, ugy következnek ő belőle s még inkább az antikból mind a további történeti stilusok, a francia elragadóságok, le az empireig, melyek némely részükben egy, két, három, tizezeréves adalékokkal fejezik ki a XVII., XVIII., XIX. századot. Mért gondoljuk, hogy azt fejezik ki s igazán azt fejezik-e ki? Hogy’ van az, hogy mi még annyi szecesszió és wiener Werkstätte után sem tudjuk megtalálni mai stilusunkat, sem ugy, hogy ő tőlük elvonatkozunk és mindentől elvonatkozunk s ujjunkból próbálunk egészen ujat szopni, sem ugy, hogy próbáljuk őket továbbmódositani, vagy mint ahogy ők az antikot permutálták és kombinálták, ugy permutálni és kombinálni az asszirt, az indust, az egyiptomit? Mégis csak ott lehet az oka, ahol arról van szó, amit az elébb emlitettem: valakinek mintegy személyes kezeirásáról. Amely dolgon rajta van – pontonkint tettenkaphatlanul, de az egészen letörölhetetlenül – valakinek, aki valaki, a saját kezenyoma, az a valami szép és friss és örök, ha százszor át és szétlopták is, sőt ha maga is át- és összelopott, s ha őseiből és unokáiból százszor agyon is untam minden porcikáját és egészét. Ebben, a személyességnek valami módon való kiütközésében áll az eredetiség s ezzel a szépség, nem pedig (ugy látszik) a valóságos ujságban. Legalább is nem mindig, s nem mondom, a világért sem, hogy azért uj dolog is ne lehetne uj és eredeti… Mialatt ezt leirom, azalatt egészen világosan érzem, hogy igazam van, s Babits Mihály barátomra gondolok, kinek akárhány kis remeke azzal sugárzik az eredetiségtől s ezzel a maradandóságtól, hogy csalódásig és hamisitványig hiven igéz életre valami történeti vagy egyéni hangot, módot, stilust, formát. Azt kezdem érezni, hogy ha épitésben, butorban s egyéb ilyenekben annyi érdekes kezdet után sem tudott kialakulni olyan nagy stilus, mint aminő a Louis-seize volt, annak nem az az oka, hogy az embereknek nem jut már uj az eszükbe, hanem hogy nem használna nekik az sem, ha uj jutna eszükbe.

Van ez néha igy – s mért ne lehetne egész korokkal, mikor igy van egész nemzetekkel? Mikor igy van ime, az olaszokkal: a zene, a költészet, a festészet, a szobrászat, az épitészet s a szinészet halhatatlan nemzetével, akik Duse Eleonórára és Novellira, igaz, nem panaszkodhatnak s D’Annunzióval sem állnak utolsó helyen, – de már zenében, az ő Puccinijokkal nem emelkednek tul a lehári magaslatokon, épitészetben, szobrászatban és festészetben pedig utolsóbbak az utolsóknál? Az ember sirva fakad az érthetetlenségtől, ha elnézi a legujabb Rómát vagy végigjár egy-egy uj velencei tárlatot. Micsoda puffadt épitkezés a házakon! Micsoda silány franciáskodás a képeken! S ez ugyanakkor, mikor politikában s némely, kivált társadalmi és lelki tudományokban az olaszok olyan frissek és erősek, mint akárki más nemzet. Ha a mi millenniumi emlékünket összeházasitanók a gellérthegyi oldaldiszitéssel, megszereznők a keleti pályaudvarral s az egésznek hegyébe tennők az Anker-palota tornyát: akkor sem tudnánk a tehetetlenségnek olyan monumentumot állitani, mint a római uj Monumento, mely hegyoldalnyi szélességben és magasságban hirdeti, mennyire nem jut eszébe semmi az olasznak, mikor a nagy Viktor Emánuelra gondol. Most két éve szörnyedtem el ezen a márvány-jegesvermen – akkor készült el félig-meddig s az egész országból küldöttségek jártak csodájára s e küldöttségek megkoszoruzták a vértanu Umberto király siremlékét is, mely ugyancsak akkor lett meg a Pantheonban. Elgondolkozva álltam meg ennek, a Phantheonnak szent kupolája alatt, melynek boltja pilisén bekékell az ég, s ha esik, beesik az eső. Hadriánus császár idejében épült, s bár Róma azóta is a világ közepe, még mindig legszebb épülete Rómának, beleértve a Szent Péter-templomot is, melynek hátulja ugyan titánian hirdeti Michel Angelot, de előfala megöli kupoláját s az egészet.

Még ma is a legszebb s hétnyolcada a legszebb szépségeknek, amik azóta termettek, a klasszikus időknek adalékaiból valók. Még a mi millenniumi emléképületünk is: hol volna Róma és Hellasz nélkül? Ezer év… ennyi kellett, ennyi időnek nevelése és pallérozása, az ő világuk elpusztitóinak, hogy az ő kifejezésüknek eszközeivel tudják emlékezetét elmondani az időknek, mikor mint jövevények, e világnak feldulásával kezdették uj életüket s mint a nöstény pók: a him széttépése közben termékenyültek meg tőle.

Stílus

_1914 május 17._

A windsori vig nők előadásában fürödtem meg az este az Operában. Kellemes előadás, elmés és vidám rendezés, s ez a mosolygóan kecses épület, lépcsőház, nézőtér, minden, melybe az ember minduntalan ujra beleszeret, mint egy huszéves lyányba… de nem erről akarok beszélni. Hanem a muzsikájáról. Milyen üde, milyen tiszta, milyen fakulhatatlan. És szubstanciózus muzsika, és német, de nehézkesség nélkül – nemcsak rajta érzik meg, hogy élt előtte Mozart, de Wagneron is megérzik, s éppen a legegészségesebb Wagneron, a Mesterdalnokokon, hogy ez az egészséges muzsika járt volt előtte. Itt abbahagyom, még mielőtt a muzsikusok körmömre koppintanak, hogy ne üssem orromat olyasmibe, amihez nem értek. Nem ütöm s nyilván nem értek – csak azt akarom megmondani s ehhez mindenkinek joga van, hogy egy idő óta elmondhatatlan jól esik melódiákat hallanom. Melódiákat, zárt melódiákat, virágzatokat, végző eséseket… mit mondjak: zeneszámokat. Ez nyilván visszaesés, de ugy érzem, hogy benne van a levegőben. A legfiatalabb öreg, Anatole France, legutóbbi regényében külön fuvoláztatja egy időnkbe szakadt görög isten-félével a melódia dicséretét, ezt tekinti isteni zenének, és bár ki nem mondja, de érezteti (mit szólna hozzá az antisemita Wagner), hogy ehhez képest a wagneri zenét éppugy zsidó barbárságnak s ördögiségnek véli, mint a kereszténységet a görög valláshoz képpest… A nézőtéren, leghátul, egy külön kis szégyenpadon, ott láttam kuksolni egész este Szép Ernőt, – hallom: minden este ott csücsül, – elmenet, a nagy pitvarban találkoztam is vele s megsimogattam szivformáju kis gyerekképét. Mit csinálna ez a kedves költő, ha a rímek egyszerre beszünnének? Ha az ispilángi rózsa nótájára nem lehetne többé verseket irni, s szines kavicsokkal nem lehetne többé játszani, csak kősziklákkal szabadna hajigálódzni? Csurog az éjszakai esső, ahogy Hevesi Sándorral bebujunk a bőrszagu konflisba, – ma megszolgálta vacsoráját, amely felé igyekszünk, s boldogan és lelkesen beszél a vidám muzsikáról, mely ime teherbiróbb, mint a tragikus. Én meg összegubbaszkodva hunyom le szemem, s oda is hallgatva egyebüvé is gondolok, – hová, magam sem tudom, de Musset jut eszembe, sőt Heine, s mindaz, amit husz év óta nem olvastam s ugy hittem, fölébe idegenedtem s most megcsendül bennem, mint a dajkanóta. Igen, igen szép, hogy rimek vannak a világon, s igaza van Szép Ernőnek, hogy nem tudom őt elképzelni gyerekmuzsika nélkül.