Part 4

Viszont: ez a papagályszin nem mindig lesz nevetséges. A kötelező női szemérem egyelőre kötelező tartózkodást nevelt a férfiakba, – mai (de már inogni kezdő és mind alámosódóbb) felfogás szerint ez a tartózkodás a férfias, s nem férfi, aki ugy tudja a testét s ebbe vágó kacérkodással áll szerelmi versenybe, mint ahogy azt nézik legerősebb nőnek, aki igenis igy tesz. Ehhez képest a férfi-eleganciának is – ma még – a tartózkodás a titka, a mit ne, az egyszerüség, a kimértség, a tompitottság. (A pasztellszinek, mint elébb mondtam.) De nyilvánvaló, hogy ebben változás készül. A változás pontosan most tiz éve indult – én éppen akkor jártam Amerikában, s undorodva néztem a férfiakon a csipőbe szabott kabátokat s kivált az áttört vagy pókháló-harisnyát, melyet igen nehéz volt megszokni a szőrös lábszárakon. S lám: megszoktuk, s megszoktuk a lazzarónisan kihajlott nyári sportingeket, – meg a kivágott escarpint, meg a manikürözött körmöt, s mindent, amit a néhány nemzedék előtti legszibaritább dandick, a Kaunitzok s a Brummelek még férfiatlannak tartottak volna. Bizonyos, hogy ebben éppugy nincs megállás, mint a nők felszabadulásában – s nem a férfiasság fog megváltozni vagy megcsökkenni (inkább: ugyancsak helyt kell majd állania) – de a külsőségeiről való felfogásaink fognak megváltozni. A rococo-társadalomban, hol a szerelem a felső osztályok romlottsága volt, a nimfomaniás nők szeme égése alatt kacéran cikornyássá lett a férfiviselet. A most alakuló világban, hol a szerelem az emberiség egészsége lesz, a felszabadult nő szeme sugara alatt bátorság lesz a férfi öltözködő ruhája is.

Nők és jogok

_1913 junius 15._

Egy szép és kivánatos, minden porcikájában kifinomodott testü asszony mindannyiszor valósággal felsziszszent, mikor el-eldudolgattam előtte a kedves biedermeyer-verset: „Ó hölgy, az isten gyönyörül Teremte tégedet!…“ Nem volt igaza, s az imádni, a testi gyönyörüségben róla leinni való önérzet, melylyel e szultáni felfogás, a női embernek ily értetlen megaláztatása ellen kikelt, ugyanaz volt, mint amivel a paraszt nem türi, hogy parasztnak hiják, hanem megköveteli, hogy polgárnak tiszteljék. Mi megalázó van asszonyra nézve abban, hogy gyönyörü és gyönyörüséget szerez? Ismertem az életben (s majd megevett a fene irigységemben) egypár férfit, ki igen szép ember volt s az asszonyoknak sok gyönyörüséget szerzett. Nem vettem észre, hogy ezt szégyelték, hogy lealacsonyodásnak érezték s emberi méltóságuk rovására történőnek itélték volna. Pedig, mondhatom: az asszonyok csakis ezzel a szemmel nézték, csakis ebből a tekintetből kezelték, csakis mint erre valókat keresték őket. S azt is mondhatom, hogy mindezek folytán önérzetük nemcsak hogy nem csökkent, de határozottan túltengett. Még azon sem szomorkodtak, hogy kiváló elméjü nők, kik másokkal tudtak beszélni angol filozófiáról és francia művészetről, az ő közelükben megbutultak és megkukultak s bámész kábulattal ugy estek rájuk, mint a lágy vas a mágnesra. Még azon sem háborodtak fel, hogy mikor ők a leggyönyörübb politikai szónoklatot mondták s a nemzet szinte szemmelláthatóan alárendelkezett akaratuknak, a karzatról az asszonyok tájékáról mintegy lehullámzott hozzájuk az állati epedés: csak egyszer csókolna meg, aztán nem bánom, ha meghalok!… S mit mondjak? ezek az élvezeti cikkek gyanánt kezelt férfiak nem gondolták, egy percre sem, hogy ennélfogva valaki is méltatlannak itélhetné őket a szavazati jogra. Egyáltalában nem érezték, hogy ettől orvosok vagy tanárok még talán lehetnek, de például ügyvédek soha! S eszerint azt sem hitték, hogy jogokat, amikkel még nem rendelkeznek, megszerezhetnek majd, ha lemondanak arról, hogy jól essenek az asszonyoknak, s a szerelmet csakis családalapitás céljából gyakorolják.

Micsoda gyerekség! Mennyire csakugyan nem értek meg emberi méltóságra azok a nők, kik emberi méltóságukat féltik, ha a férfiak bábnak, játéknak, gyönyörüségük szolgálatára rendelt eszköznek tekintik őket! Hát nem azok? Hát valók egyébre? jobban mondva: hát utját állhatja-e, hogy bármi egyébben is a szeretett és imádott és testében oltárra emelt asszony éppugy teremthessen, ha tud, nagyot, s éppugy szerezhessen még elméjével, még müvészetével, még okosságával, még tudásával is testi gyönyörüséget a boldog férfiaknak, kiknek ily remek asszony-ember jutott üdvözitő részükül, mint ahogy a Richelieu, a Goethe, az öreg Andrássy asszonyait éppen nem kedvetlenitette el a férfi iránt, kinek ölelésében elaléltak, hogy a nagy ember legmagasán járt az emberiségnek. Miben csökkentené ez az emberi méltóságot? Van-e méltóbb emberhez, mint hogy férfi legyen, ha férfi, és asszony legyen, ha asszony?

* * *

Bizonyára vannak csunya nők, kik nem kellenek a férfiaknak, s kiket azért nem járja, hogy emberi jogaiktól elüssenek – szakasztott ugy, mint ahogy nem járja, hogy emberi jogaiktól elüttessenek oly férfiak, akik, szegények, nem születtek arra, hogy asszonyoknak örömük teljék bennük. De ezeket olybá kell venni, mint az egyéb testi fogyatkozásban sinlőket, puposakat, sántákat vagy vakokat, kiket azért szintén nem lehet emberi jogaikból kifosztani. A jognak egyformának kell lennie mindenki számára, aki élni tud vele, sőt, még ezen is fölül: akiket a természet megfosztott a kiváltságoktól, melyeket kivánatos voltuk ad meg egyik nembeli embereknek a másik nembeli emberekkel szemben, azoknál jogbeli kiváltságokkal kell jóvátenni a születés e mostohaságát. Ha természettől fogva rövid a kardjuk, meg kell toldani egy lépéssel többel a jogokból. Ha rajtam állana: pluralitásokkal vigasztalnám és kárpótolnám azokat, kiknek az igézet hatalmából nem jutott. De ez igézetet kiküszöbölni, lebecsmérelni, lehazudni, lekisebbiteni, – elvitatni jelentőségét, csekélyleni örvendetességét, számba nem venni a nagyszerü serkentést, mit az emberi munkában, az emberi élet megszépitésében, az emberi fejlődés előrelökésében jelent, s ezt éppen nőknek tenniök, kiknek számára a polgári jogok teljessége nem utolsó sorban arra való lesz, hogy kiváltképp való szerelmi rendeltetésük jogát, szabadságát és nyiltságát küzdjék ki vele: ez oly képmutató gyávaság s a győzelem kedvéért a győzelem céljából való lemondás, mint volt, egyéb téren, a magyar házassági törvényhozásé, mely, hogy a katolika egyháztól a házasságkötés s a válás államositását megszerezhesse, a katolikus válási lehetetlenséget szinte egész egyházi kegyetlenségében átvette az állami házasságjogba. Nem születni a szerelemre hivatottnak: éppoly szerencsétlenség, mint szegénynek születni, s a társadalom s a jog s a törvény mind arra való, hogy az igazságtalanságot jóvá tegye és minden teremtett ember számára megállapitván az élet, az étel, a hajlék s a neveltetés mindenkinek kijáró legkevesebbjét: ha nem is emberi legfőbb önérzethez és boldogsághoz, de legalább az emberi életben, az emberi munkában és érdeklődésben való részvételhez juttassa e természettől hátratetteket. S ne mondják, akik a nők számára jogokat követelnek, hogy nincs vagy nem kell az a nőiesség, a minek féltését veti ürügyül a férfiostobaság, mikor a nőknek nem akar jogokat adni. Van nőiesség, épp ugy, mint ahogy van férfiasság, s ahogy a politikának vagy a müvészetnek tizezred évek óta nagyszerüségét látjuk abban, ha a férfi beleviszi teljes férfiasságát, épp ugy megujulást, felfrissülést és uj nagyszerüségeket jelent majd ezekben, ha a nő beléjük viszi teljes nőiességét. „Nadrágtalanok vagyunk? – kiáltott a jakobinus a röhögőkre – igenis, azok vagyunk, s legalább megláthatjátok, hogy férfiak vagyunk!“ Drága gyönyörü teremtései az istennek: ha selyemleheletü combinationjeiteken meglátjuk, hogy asszonyok vagytok: az lesz a szabadság s az emberi méltóság kezdete ebben a rabszolgatartásra berendezett világban!

* * *

De persze: ehhez az kell, hogy a magatok urai lehessetek, vagyis magatok tartsátok el magatokat. Nemcsak azért kell a nőknek jog, mert mindenkinek kell, ki a társadalomban él, hogy minden egyesének az egészen való ez érdekeltségéből erősödjék a társadalom, de kell külön a nőknek azért, hogy minden kenyérkereset lehetőségét megszerezzék maguknak. Mert az emberi méltóság, de szabadság is ott kezdődik, hol az egyes ember arra, hogy megélhessen, csak a munka előtt köteles meghajolni, de nem egy másik ember előtt. A szerelmet is megmérgezi, ha pénz vegyül bele, s amily gyönyörüség minden jóval elhalmoznunk, akit szeretünk, olyan megalázó rászorulni erre, olyan szomoru kiszolgáltatottság ebből élni. Ez nem nőies: a képmutatás s a ravasz számitás, amire a kitartottság neveli a nőt, s hiába minden demokrácia és szociálpolitika, amig minden szabadság és rendezettség közben a társadalom egyik fele rabságban él a másik alatt, a rabszolga minden mételyes gondolkozásával. Erkölcsi lues, ami a nők kitartottsága s erre való utaltsága révén a világot megnyomoritja; minden uj nemzedék nőből uj epidémiája terjed e dögvésznek, – s az emberi ostobaságnak örök okmánya lesz, ha majd unokáink megtudják, hogy volt idő, mikor ez állapot megszüntétől az erkölcsöt féltették. Hogy a kitartottság az anya méltóságának jár, az képmutató beszéd. Azt igen jól el lehet gondolni, s csak igazságos lesz, hogy az anyává létel s a kezdő anyaság kényes idei alatt az állam éppugy köteles legyen fizetni a nőt, mint a férfiakat, mialatt katonák. De különben a férfiak épp ugy nem kötelesek fizetni a nőt, ki anyává lett, mint a nők nem kötelesek fizetni a férfit, ki anyává tette őket. Az erkölcs ott kezdődik, hol egyik ember nem él a másikból és szerelmi gusztusába éppugy nem beszél bele más, mint abba, hogy mit eszik és mit olvas.

* * *

A legtöbb férfi ostoba, mihelyt asszonyról van szó s a legtöbb asszony csacsi, mihelyt férfivel áll szemben. A legnagyobb csacsiság a nőmozgalom történetében, hogy a nők komolyan szóba álltak az argumentumokkal, miket a férfiostobaság vetett a női jogkövetelés ellen. A férfiak diadalmasan kisütötték, hogy a nők gyengeelméjüek, nincs az eszüknek karaktere, nem eredetiek, csak felkapni tudnak, de találni nem. A nők erre felháborodva mutattak rá Szónya Kovalevszkára, ki nagyszerűeket alkotott. Édes istenem, hát tegyük fel, hogy nem alkotott. Tovább megyek: én is azt tartom, hogy a női intellektus gyengébb, mint a férfiui, hogy a nő nem tud nagyot és ujat teremteni, s hagyják békében szegény Szónya Kovalevszkát, kinek egymagában kell háromszáz vagy háromezer nemzedék asszonyáért helytállania. Mi következik mindebből? Semmi. Nem arról van szó, hogy a nők ezentul nagyokat alkossanak, s a lelkük sasszeme kimérje a végtelenségeket. Csak hogy belebeszélhessenek abba, hogy a boltokat hány órakor zárják, hogy a marhának mi legyen a vámja, hogy esztendőnkint hány katonát állitsanak, s a királysértésről biró itéljen-e, vagy esküdt. Ehhez csak nem kell zseninek lenni?! Ha jól meggondolom: eddig sem a Goethék látták el az ilyesmit, s ha bismarcki rendeltetésre csakis bismarckok valók, akkor a nők bele fognak nyugodni abba, hogy az egyenlően jogosultak versenyéből a tehetség s a hivatottság erejével ezentul is épp ugy a bismarckok fognak a bismarcki helyekig eljutni, mint ahogy eddig is, a férfiak versenyéből is csak azok jutottak el. De hogy teszem, a gróf Khuen-Héderváry Károly horvát és magyar államférfiui karrierjét asszony ne futhatta volna meg, annak igazán nem látom okát, s viszont nem hiszem, hogy ő exellenciáját ugy munkája szinvonalában, mint pályája megfutásában komolyan zavarta volna, ha véletlenül olyan a testi konstituciója, hogy minden négy hétben három napig nem ajánlatos hivatalba járnia, s huszadik és harmincadik éve között háromszor-négyszer egy-egy félévig magánéletbe kellett volna vonulnia. Igy is kiérdemelhette volna az aranygyapjat, mint ahogy Sághy Gyula sem lett volna kisebb jogász és professzor, ha akár egész életén át más állapotban lett volna. A jogok nem a génieknek járnak, hanem az embereknek, s ki mentül gyengébb, annál inkább meg kell támogatni jogokkal. Nem adni a nőnek jogot mert természettől fogva gyengébb a férfiunál: annyi, mint még kezén lábán is megkötni azt, ki amugy is lemaradt a startnál. Ahhoz, hogy a nőknek választójoguk lehessen s a nők alispánok, főispánok és miniszterek lehessenek: semmi köze annak, hogy kerültek e ki soraikból Goethék és Darvinok. A szerbeknek sem volt Goethéjük, azért mégis van választójoguk. Nekünk sem volt Darvinunk, azért mégis vannak alispánjaink. A dánoknak sem volt Verulami Bacojuk, azért a dán minisztereket éppugy becsukják, mint hajdan őt. Mária Terézia nem volt Bismarck, csak derék és jóeszü asszony volt, s legalább oly jól ellátta, igen nehéz időkben, e szorongatott birodalom kormányzatát, mint akárki elődjei s utódjai közül. A jogok nem arra valók, hogy az asszonyokból férfiakat csináljanak, hanem hogy elhelyezzék az asszonyt a világban, mely eddig csak a férfinak állt. Hogy minő helyre: az éppen attól a sok mindentől függ, miben az asszony a férfitől külömbözik. Elvégre a férfi sem mind dijbirkozó. A férfi sem mind csatornatisztitó. A férfi sem mind ismeretelmélkedő. A férfi sem mind csupa Rodin és Michel Angelo. Ha a nők testre lélekre átlag gyengébbek, mint átlag a férfiak, akkor továbbra sem ők lesznek az emberiség vezérei, hanem meg kell elégedniök a második helyekkel. Ebbe aztán, ha csakugyan természetes előzményekből csakugyan természetesen alakult ki, éppugy bele kell nyugodniok, mint abba a szintén nem kellemes végzetükbe, hogy fájdalommal kell szülniök gyermekeiket, s általában, hogy szülniök kell, holott sokkal mulatságosabb és kényelmesebb volna azokon a primitivebb módokon szolgálniok az emberi nem továbbszaporodását, ahogy például a halak teszik. Bizonyos, mert már eddig is bebizonyitották, hogy az átlagos munkára átlagukban éppoly alkalmasak, mint átlagban a férfiak. Akik a mai nő-mozgalmakat vezetik és igazgatják, sokkal számosabbak ma már, semhogy csupa kivételes géniuszok lehetnének – pedig oly kitünően vezetik, hogy nyugodtan lehetne egy-egy országot az ő adminisztráló képességeikre bizni. Majd megválik, hogy mi a nekik való munka – az a fő, s nemcsak az ő boldogságuk, de az egész emberi nemé is azon fordul meg, hogy dolgozzanak. Mert ez teszi őket függetlenné attól, hogy szerelmi életükben bele nem tartozóságoktól zavartassák meg magukat, s ez teszi őket képessé arra, hogy, amit a férfiak eddig elérni nem tudtak: lerázzák magukról s ezzel az egész müvelt emberiségről a legvégzetesebb megrontót: a nemi hazugságot.

* * *

A szerelemnek, amin minden épül, be is kell vonulnia az élet közepébe, s ennek csak akkor jöhet el ideje, ha a nők is emberek lesznek. A szerelem eddig ugy el volt temetve bőrünk alá, mint ahogy a szén és láva és forróság, az éltető naperő e beraktározottságai, el vannak temetve a föld kérge alá, s csak földrengések ártalmaival tudják megmutatni, hogy áldás helyet pusztitásba szorultak. Ezt a leghatalmasabb erőt felszabaditani rejtezkedéséből, s betegség helyett egészség gyanánt hasznositani az életben s a munkában: ez a nők feljogositásának igazi rendeltetése. Mint ahogy a tüzes istennyilát le lehet fejteni villamos vasutra, csengőre, telegráfra, telefonra s olvasztásra és aranyozásra: ugy veszi majd hasznát a világ annak, hogy szerelem: van.

Csak egy példát mondok, mit a lélek ismerői előtt nem kell sokat magyaráznom. Mennyit elméskedünk azon, hogy a kislányok szerelmesek tanáraikba – s elfelejtjük, hogy a fiuk is szerelmesek az övéikbe, vagy egyenesen, vagy félelem és neheztelés formájában, de szerelmesek. Az ifju adeptus ma is feltekint a mesterhez, s szinte testi összefüggésben szija meg magát tudományával, s töri magát abban, hogy méltó legyen hozzá. Ha még az igazi szerelem: mily csodáit tudná mivelni ez átihletettségnek s ez erőkifejtésnek! S ahol s amiben férfiak és nők együtt dolgoznak, s a kezdő és átmeneti idők izetlenségei után: önérzetre nevelkedett nők s szerénységre utasitott férfiak az egymásnak való tetszeni vágyás s az egymástól fütött hevület emelkedésében mennyire többre lesznek képesek, mint a mai celibatárius munkában! Mikor legkülömb a férfi? Mikor asszonyt érez. Mikor legkülömb az asszony? Mikor férfit érez. Mily nagyszerü munka lesz az, mely e megkitünősülésnek hasznát látja, s mily száguldó menete lesz a munkának, mely ez állandó oxigénezettség érverésének ritmusában folyik!

Jogot a nőknek, hogy emberek lehessenek, mert csak emberi önérzetük erejével merhetnek igazán asszonyok lenni. Addig nem lehet emberiségről beszélni, mig egyik fele nem él emberi fokon, s az emberiség rablógazdaságot üz, mig a nők kiskoruságában lekötött erőket az élet számára nem hasznositja.

Szerelmes rajzok

_1913 december 23._

Zichy Mihálynak ugynevezett erótikus rajzait láthatni most egyideig – az igazgatóságnak hatósági vegzák miatt külön kérendő szives engedelmével – a Nemzeti Szalonban. Zichy Mihálynak könyvben is láttam már ilyes rajzait, s az itteni gyüjtemény egy-két darabja talán különb a könyvbelieknél. Ugy ezek, mint azok – természetesen – ugyanezt a Zichy Mihályt mutatják meg, mint egyéb rajzai: Az ember Tragédiájához, a Petőfi verseihez, az Arany János balladáihoz, a – miket most ugyancsak a Nemzeti Szalonban látni – Lermontov egyik regényéhez készültek: a finom és hideg romantika-akadémikust, kiben a Cornelius gondolat-geometriáját a Gustave Doré szinpadisága teszi földibbé, ha nem is elevenné és emberivé –, e szinpadiság alacsonyrendüségét pedig némi dekadencia emeli föl (tudom, hogy ez paradoxon s azért irom, mert paradoxon), némi, igen kevés, perverzió nemesiti azzal, hogy hidegen átizzik rajt’, mint az északi fény. Annyi persze nincs belőle, hogy át is fütse, s ezzel akár a rosszaságnak, a romlottságnak, a bünnek s a rothadásnak, de erejével és indulatával hatalmasitaná széppé. Hol van ez a Daumir tenyeres talpas s balzacian tulfütött bourgeois-gazdagságától? S hol, ha rothadás démoni dekorativságáról van szó, Aubrey Beardsleytől, aki ugy szép, mint ahogy a bőrorvos elandalodik a vérbaj pörsenéses rózsáin, hogy mily isteni szépek?!

Zichy Mihály nincs ilyen szép – a Beardsley kifejlett teljes tüdősorvadásához képest ő a betolakodott enyhe tüdőcsucshurut, s a viharos éjcakához képest, aki Goya volt, ő az őszvégi délután, talán igazán, ahol második hazája volt, valamelyik cári parkban, hol a fák éppoly megnyirtak s a levelek őszszel éppoly imbolyogva hullanak, mint a versaillesiban, s a barbárságot a finom régiség helyett elég igazian szellemiti át a bágyadt kiéltség. A pavillonokban fekvőhelyek maradtak szeliden feldulva, a kioszkban a házi szinpad kulisszái árulják el vászon mivoltukat, a szökőkut elapadt s medencéje gyengén iszapos, a messzi pázsiton pedig karcsun szalad át az ottfelejtett őzike. Az égalja piros s másnapra szelet jelent, s köhögése elől az óvatos udvari ember gallérja feltürve igyekszik a kastély felé. Óvatosan s enyhén izgatottan, mint akiknek, mondom, a mellük nincs egészen rendben. A Zichy Mihály erótikus rajzai igazán csak éppen hogy erótikusak. Szerelem éppoly kevéssé van bennük, mint vadság, humor éppoly kevéssé, mint tragikum, s a kéj bánatos dühe, melytől, ha igazán rá tudnák rajzolni, a papirnak is görcsbe kellene gyürődnie, ugy lehül cenzurája alatt, mint a tüzes istennyila a villamos csengő berregésében. Egyik rajzán a kentaur-csődör veti magát a kentaur-kancára. Teremtő isten: a Balzac Contes drôlatiques-jában meg van irva, ahogy a kancán lovagló lovas vágtatva menekül az utánuk gerjedt csődör elől, de az az istálló előtt még utoléri őket, s a lovas érzi a nyakán a düh fuvását s már azon percben minden csontjában lepénnyé törik a rázuhanó vadállat alatt… Ez, mondom Balzactól van, nem pedig, de mennyire nem, Zichy Mihálytól. Vagy én becsülöm tul az erótikumot, vagy nem tudom megérteni, hogy’ jutott Zichy Mihály az erótikumhoz másképp, mint uri gazdáinak vagy barátjainak mulattatására. Zichy Mihály nem erótikus rajzoló – ez szól ki az elegáns, egy kicsit üres morbidezzából, melyért viszont és természetesen érdemes ezeket a rajzokat is megnézni.

Pedig vannak erótikus rajzok – s ó istenem: milyenek!… Merem isten nevét ajkamra venni, már másodszor, ennél a témánál, mert isten, ha csakugyan méltat bennünket arra, hogy legyen, nyilván nem azért rendelte a szerelmet, mert disznóságot is akart teremteni. Éppen mert a szerelem még föltétlenebb hatalom az éhségnél (enni kell, asszonyozni muszáj – hallottam egyszer egy parasztembertől) s mert a csillagok közt sincs feszülőbb gravitáció, mint amivel a milliárd évek előtt kettészakadt őssejt a férfi s a nő transzpoziciójában ujra meg ujra össze akar szaladni: az élet, a lélek s minden vallási rítus és áhitozás valami formában s jelképben mindig az evéstől s a szerelemből veszi adalékait s öltözeteit, s a szerelemből még inkább, mint az evésből. A legizgatóbb s a legőrjitőbb hatalom lévén: azért rakodtak fölé a legizgatottabb s a legőrültebb tilalmak, s annyira mindenütt a világon s annyira már a legmesszebb időkben, hogy a szerelemmel szemben való elfogultság s tárgyiatlanság már benne születik idegeinkben s lelkünk mehanizmusában. Hogy annyi tilalom és szabadságharc folyt és folyik körüle a művészetben is: talán az okozza, hogy az ember (legalább én igy vagyok vele) a legmagasabb fajta müvészetet, a legmegrenditőbb lelki és idegbeli közlést várja, ha már egyfelől hivatalosan kötelező büntudattal s a kézalattiság megalázásával kell ezeket a képeket néznie, s ha másfelől a szabadság, a, hogy ugy mondjam, népjog is, mely megrajzolásuk s megnézhetőségük lehetőségét kiküzdi, szintén képtelen magából kivetni a büntudatot. S ha még a szabadgondolkodás is azt komédiázza s annak komédiázását követeli a müérzék s civilizáltság cinozurája gyanánt, hogy a müvész s a néző ezeknél, éppen ezeknél a képeknél ne érzett s ne gondolt legyen s ne érezzen és ne gondoljon semmit abból, ami érzés és gondolat e képeknek ugyebár éppugy s a formáktól, vonalaktól s szinektől elválaszthatatlan materiájuk, mint maguk a formák, vonalak és szinek?

(Ezeknél a képeknél és minden képnél. Nincs nagyobb ostobaság, mint l’art pour l’art abban a végletességben, mely komolyan ugy tesz, mintha lehetséges volna kép, mely egyáltalában semmit sem jelent és semmit sem mond, s mintha teljesen mindegy s a kép mint kép számára minden következés nélkül való volna, hogy a szin és forma és vonal és fény és árny és kontur vagy a konturokon való tulömlés s a vonal irányában való továbbrezgés adalékai egy régi nadrág vagy egy fiatal lyány térbeli jelentkezésének adalékaiból vétettek-e.) Nem, nem vagyok képmutató, – bevallom (s viszont ez érdekeltségnél fogva gyanus tünteséssel s hencegéssel alá is huzom) az erótikummal szemben való nagy érdekeltségemet – de épp ezért több csalódást, több müvészi csalódást érzek (valósággal megcsalatást és megrövidülést) középszerü erótikus képeknél, mint egyéb középszerü müvésziséggel szemben. Igaz, hogy lelkem titkában minden művészettel szemben azt vallom, hogy csak genienek szabad benne lenni s csak a remekmü müvészet – de sehol e kényesinyüségnek több jogát nem érzem, mint mikor erótikumról van szó, s a derék Bayros márkit én bizony becsukatnám, nem pornográfiáért, hanem középszerüségért.