Part 3

Nem hiszem, hogy annyi millió volna a világon, még a gazdag Franciaországban is, hogy e megkülönböztetés fényüzését megengedhesse magának. Nem hiszem, hogy külön tőke akadna, mely elhatározná, hogy: én pedig svindliket fogok finanszirozni. Nem, minden tőke elhatározza, hogy ő biztosra fog menni, csak olyasmire, amiről ceruzával kikalkulálhatja, hogy feltétlenül nyereséges. De a Duperdussin esete azt mutatja, hogy a nagyszerü kalkulátorok és kérlelhetetlen ceruza-fejedelmek azt a kalkulációt találják jónak és biztosnak, amelyiknek a kieszelője és átnyujtója közben azt mondja nekik: „Uram, ön a leggeniálisabb ember a világon. És milyen családapa! Hogy vannak azok a drága kis gyermekei? Igazán örülök, hogy a kis János báró ugy örült a kis póni-lónak, amit küldtem neki!“

Minálunk ez igy van, nincs ok feltenni, hogy máshol nincs igy, sőt a Duperdussin esete arra vall, hogy a világ közepén sincs jobban. Én nem Duperdussint idealizáltam, hanem való képükben mutattam meg azokat, akiktől a dolgok függenek s akik a világban sokra viszik. Nem én tehetek róla, hogy nem Goethék s nem Jézus Krisztusok, de nincs okom leplezni, hogy jól esik szivemnek, ha leleplezik őket. Lehet, hogy nem vagyok jó praeceptor Hungariae, de nem tagadom: előttem az ilyen Duperdussin sokkal szimpatikusabb, mint azok, akiket becsapott.

Az őrült tanitó

_1913 október 14._

Wagner német tanitó megölte feleségét, négy gyerekét, megölt vagy megsebesitett tizennégy embert, felgyujtott egy fél községet s annyi patront találtak tőle tartalékba rejtve, hogy nyilvánvalóan még többre, még nagyobbra készült, – mint maga meg is vallotta: egy vagy két község teljes kiirtására, mitől csak egy lépés ahhoz, hogy az egész világot ki akarja irtani. S erről az emberről azt a kérdést vetették fel: épelméjü-e? Bizottság szállt ki, birói és orvosi, a tettei helyére, s ezen a problémán gondolkozott. Klerikálisok és radikálisok vesztek össze, hogy istennel való jó vagy rossz viszonynál fogva jutott-e Wagner tanitó az ő elhatározásaihoz. Irni-olvasni tudó emberek, huszadik századbeliek és európaiak, leirtak és elolvastak olyan megállapitásokat, hogy Wagner tanitó épelméjü, csak erkölcsileg teljesen elfajult. Az ember a fejéhez kap s levegő hiját érzi. S nem tudja, ki betegebb állat: az-e, ki megöli feleségét s négy gyerekét s felgyujt s lelő egy fél községet, vagy az, kinek számára probléma, hogy épelméjü volt-e valaki, aki megölte feleségét, négy gyermekét s felgyujtott s lelőtt egy fél községet?

* * *

Mondanom sem kell, hogy tőlem távol áll minden lágyság s érzelgősség. S hogy éntőlem akár menten, ott a tette helyén, lebunkózhatták volna ezt a veszett tanitót, mint ahogy lebunkózzák a veszett kutyát. Én egyáltalában nem vagyok ellene a halálbüntetésnek, ilyen esetekben – csak nem mint büntetésnek, hanem olyan természetes eljárásképpen, mint hogy szürik az ivóvizet s fertőtlenitik a csatornákat. Egyáltalában nem látnék benne semmit, ha az ilyen magának és másoknak számára felesleges és veszedelmes életekkel hivatalból végeznének, még mielőtt tizennyolc más élet adja meg árát ez egy megáporodásának. Ha volna próbája, határa és ellenőrzése, vagyis ha biztosra lehetne venni, ki arra való, s visszaéléssel nem lehetne az ellen is forditani, aki nem arra való, én időről-időre akár irtást is rendeztetnék a gyógyithatatlan elmebetegek közt, legfeljebb valamely kegyes csalással, orozva vagy álmukban való megöletéssel kimélvén meg a tudatosabbját a halálrémülettől. A halálbüntetést, mondom, nem azért tartom ma már az emberiség legszégyenletesebb alávalóságának, mert ölnek vele, hanem mert büntetésből ölnek, tehát ugyanazon embernek, akit megölnek, ugyanakkor, mikor megölik s azzal, hogy megölik, egyben eszére és lelkiismeretére hivatkoznak. Ha azt kérdik tőlem: szabad-e, nem volna-e ajánlatos a veszedelmes és gyógyithatatlan őrülteket agyonverni: engem nem kell nagyon rábeszélni, hogy azt mondjam: igen. De aki azt kérdi: szabad-e valakit, aki gyilkolt és rabolt, halálra itélni azon a cimen, hogy teljesen épeszü, csak éppen erkölcsileg elfajult: azt magát is szó nélkül odaakasztatnám az ilyen épelméjü, csak erkölcsileg elfajult embertársa mellé.

* * *

Bámulatos, mily nehezen hiszik el egymásról az emberek, hogy nincs rendben a felelősségi szerkezetük – mert hisz az eszük az. Természetes, hogy aki rohadt krumplin s virslinek nevezett döghuson s téglaporon él, megbetegszik gyomrára és belére. Természetes, hogy aki ólomgőzt szi be lélekzetnek, megbetegszik tüdejére. Természetes, hogy aki mindennap egy akó sört szivattyuztat végig a szivén, megbetegszik a szivére. Istenem, hát oly nehéz elhinni, hogy akinek a lelke gyötrődik, megbetegszik a lelkére? S el lehet-e mondani szóval, mennyire gyötrődik az ember lelke? S kivált a müvelteknél, a nem egészen állati életet élőknél. Ételben, italban, szokásban s viselkedésben csak megtanulhatunk, talán rá is rendezkedhetünk, egészségesen élni. De már ez is egy parancscsal, egy muszájjal s nem szabaddal több, ami a lelket nyomja. S mi nem nyomja a lelket? Nem érdemes élni, mondotta egyszer a kisfiam, mint egészen pici fiu, mert amig kicsi az ember, engedelmeskednie kell, mikor megnő, dolgoznia kell. Ebben benne van egy egész neurózis. Engedelmeskedni, nyelni, türni, várni, lemondani, félni, alakoskodni, erőszakoskodni, versenyezni, tetszelegni, megalkudni, eltitkolni, lesben állni, tilosban járni, rajta kapatni, elüttetni: mind csupa olyan visszaélés a lélekkel, mint volna a gyomor falával, ha állandóan kénsavval etetnék. Bámulatos, mondom, hogy lelkiekben mily kérlelhetetlenül kegyetlenek egymáshoz az emberek. Senkinek nem jut eszébe azt kivánni, hogy ne egyem. Senki nincs olyan hitvány, hogy szándékosan ne hagyjon aludnom. De hogy lemondjak arról, akit szeretek: az magától értetődik. Hogy megunt igát viseljek: az ellen még felhorkannom sem szabad. Jó fiunak, jó apának, jó férjnek, jó polgárnak kell lennem, ha felfordulok is bele. S ha tán nincs is rá szüksége se apámnak, se fiamnak, se feleségemnek, se hazámnak. Ha kenyeremtől az élelmes elüt: mosolyognom kell hozzá. Ha a sorban hátra kerülök: át kell látnom, hogy igazsággal történt. Ha megcsalnak: nem szabad gyilkolnom, ha kisemmiznek, nem szabad rabolnom. El kell viselnem hideget, meleget, megaláztatást, igazságtalanságot, bölcsnek kell lennem, jónak kell lennem, nemesnek, irgalmasnak, részvevőnek és lovagiasnak. El kell fojtanom hiuságomat, le kell küzdenem önzésemet, fékeznem kell mohóságomat, meg kell tagadnom irigységemet, pórázon kell tartanom féltékenységemet, erőltetnem kell figyelmemet, el kell takarnom türelmetlenségemet. Mindez olyan állandó horzsolása a léleknek, mint ahogy a rossz istráng kimarjitja a ló véknyát. Mindez olyan agyonmérgezése az ember érzésének, mint ahogy a szunyograj őrültté csipkedi az ökröt. S az ember nem ökör, s ezek a szunyogok télen-nyáron, éjjel-nappal rajzanak és sohasem ülnek el és egyre sokasodnak. Mind csupa olyan pióca, mely egyre szí, de sohasem szija meg magát, s csupa olyan seb, mely mind evesebb és sohasem kérgesedik el. A fájdalmat nem lehet megszokni, a gondba nem lehet belefásulni. Csak megvadulni lehet tőle s meg kell vadulni tőle. Az a csoda, hogy még van épeszü ember is.

* * *

Persze: vannak külömbségek. A vadságban felnőtt kecskepásztor ugy gyilkol, mint ahogy lop: egészségesen és ártatlanul, s ha mint kukoricatolvaj lehet épeszü, lehet épeszü mint apagyilkos is. De litterátus ember, erkölcsben és tanitásban felnőtt: nem lehet épeszü, mikor gyilkol. Lehet épeszü, mikor beleőrül az elviselhetetlenségekbe, miket az élet, az erkölcs, a tisztesség, az emberek kérlelhetetlensége ráró. Lehet épeszü, mikor azt érzi: gyilkolni, gyilkolni, boszut állni, példát mutatni! De mikor megteszi, akkor már nem épeszü. S mentül kiszámitottaban, mentül ravasszabbul, mentül kieszeltebben s elrendezettebben teszi, annál kevésbbé. Még lehet épeszünek venni – ez nem szójáték – aki hirtelen elveszti eszét, s azért, amit tett, még feleltethetem azt, aki nem tudta, mit tesz. De aki tudja, mit tesz, mikor gyilkol, aki odagondol, mialatt vért ont, aki számol, mialatt életeket irt, s olyan észszel tud, gondol és számol, mely verseket ért meg, talán ki is formál s kerek mondatokban szónoki hatalommal orditja világgá, hogy mi fáj neki s mi miatt áll boszut azokon, akik nem vétettek neki: az beszámithatatlanabb a leeső kőnél, az felelőtlenebb a lecsapó mennykőnél, az butább, mert magát okosnak hivő barom a megveszett ökörnél. Wagner tanitó, ki egy ezer lakosu kis községen vagy falun áll boszut olyan társadalmi ridegségért s kényszerüségért, amilyennel: nem a kis Mühlhausen, a kis Wagner tanitónak hanem a nagy Anglia, a nagy lord Byronnak is pokollá tette életét, – aki szatócsot, parasztot és mezei őrt durrant és nyiszszant le olyan erkölcs ellen való felhorkanással, amelyért még a római pápát s a német császárt is nehéz feleltetni, s aki ennek a helyi érdekü itéletnapjának olyan haditervvel készül néki, mint Napoleon készülhetett neki Austerlitznak: feltétlenül éppoly nagyzásosan őrült, mintha magát képzelné lord Byronnak, római pápának, német császárnak, Napoleonnak és, természetesen, uristennek. Csak éppen hogy nem magát nagyitotta hozzá egy sodoma-gomorrhai világbüntetés méreteihez, hanem Sodomát és Gomorrhát kisebbitette hozza Mühlhausen falucskának s a maga tanitócska mivoltának kicsinységéhez. Nagyzási hóbort, a gukker forditott felén át nézve: ez a Wagner tanitó esete. Ezt a vak is látja, s csak szakbirák s orvosszakértők lehetnek oly vakok, hogy ne lássák.

* * *

Különben sem csodálnám, ha a megháborodások könyvében külön fejezet kerülne a tanitók számára. Csak ugy, – bocsássák meg a hasonlatot – mint ahogy a tulajdon ellen való vétkek könyvében külön fejezetnek kell szólnia a cselédekről, pincérekről, borbélyokról, vagyis azokról a szegény és legszegényebb emberekről, kik legbelsejében vagy legközelében élnek az övékénél ezerszerte magasabb, ellátottabb, terpeszkedőbb életvitelnek, s mintegy orruk alatt gőzölög a pecsenye, melyből enniök nem szabad. Ki lopjon selyemharisnyát, ha nem a komorna, aki látja a nagyságáján s ért hozzá, hogy mily szép és kivánatos tőle a nagyságája? Bizonyos tekintetben ilyen kisértés alatt él a tanitó is. Müvelt, sőt tudós ember, kinek e tudástól valameddig fel és el kell finomodnia, s kiben a gyerekekhez képest való felsősége az önérzetet is módfelett kifejleszti. S ez az ember szegény pária, kinek a legszükségesebbre alig telik s alázkodnia kell a legutolsók előtt is. Olyanok parancsolnak neki, kiknél kisujjában is külömbnek érzi magát, s olyanok élnek nálánál jobban, kiknek a pocsolyát is sokallná a vacokhoz képest, melyben őnekie kell megvonnia magát. Már a régi, a mainál egyszerübb és míveletlenebb időkben is külön fejezet volt az iskolamester sorsa. A német irodalomban külön tipus az iskolamesteré, ki a legnincsetlenebb a rémitő nincsetlenség közepett, mely a régibb német kispolgárságnak természetes életvitele. Ahogy Hebbel vagy Keller a kispolgári szükös életet leirja, s ahogy a még régibb Jean Paul ebbe beleilleszti az iskolamesternek még szükösebb életét: azon a mai legszegényebb embernek is elfacsarodik a szive, s nem tudja megérteni, hogy láthattak ilyesmiben ezek a nagy géniuszok humort és mosolyra késztő mozzanatokat. Mai szemmel olvasva, rémitőek ezek az életek – s azt hiszem, hogy a mai német iskolamester mai szemmel nézi, mai bőrén érzi s mai fogaknak csikorgatásával átkozza meg rettenetesen szükös életét. Mert ugy a testi szükösség, mint az erkölcsi korda szoritásait a mai kisember nehezebben viseli már, mint viselte a régi. Nem nehéz megmondani, miért. Azért, mert orra előtt látja a magáénál szabadabb és ellátottabb életeket. Még csak ötven évvel is ezelőtt a kispolgár számára olyan elérhetetlen magasságban és messzeségben éltek a testiekben duslakodó s erkölcsiekben szabadosabb urirendüek, hogy éppugy csak akadémikusan irigyelhette meg őket, mint ahogy csak papirosról fájt szive a mennyei üdvösség, a paradicsomi boldogság után. De ma – gondoljuk csak meg, hogy a harmadosztályu utas egy vonaton utazik az elsőosztályuval s látja vastag bőriszákjait s nézi, hogy nyujtózkodik a bársonypamlagon s eszi magát tele az étkezőben hét tál étellel. Fejedelmi palotát ezelőtt ugy látott csak, mint muzeumot, mikor belépti dijért végigvezették benne. Most, ha gyalogszerrel járja be a hegyeket, éjszakára az ő pár garasáért, ha padlásszobában is, de megvonulhat a hotelnak nevezett fejedelmi palotában, hol az esti tolongásban akár közéje is vegyülhet az uri sokaságnak, fehéringü férfiainak, fehérmellü asszonyainak. Látja, egy félórára tán meg is próbálja gépkocsijaikat. Látja őket éjszaka a folyosón szemérmetlenül besurranni egymáshoz, hallja róluk, inasaiktól és pincéreiktől, a csábitó történeteket – aztán haza kell mennie krumplin élni, hétrét hajolni a pap előtt, s hűnek lenni hat gyerek szülésétől megviselt csuf feleségéhez. Ez ellen nem vigasztalás: ebbe beletüzelés, ha az embere azonfelül még müvelt ember is, aki tud filozófiát s tisztában van mindenek relativitásával. Ebbe bele lehet bolondulni és könnyü belebolondulni. Igaz, nem muszáj belebolondulni, s vannak, sőt többségben vannak, szolid egészségek, melyeket semmi rázkódás nem hibbant át az anarchiába. De ennek az áthibbanásnak ma több szoritása és lehetősége van, mint bármikor elébb s a demokrácia haladtával mind több lesz. Ez nem szól a demokrácia ellen, hanem a mellett a demokrácia mellett, mely egyedül érdemli meg azt a nagy nevet: a mellett a világrend mellett, melyben a kicsinynek nincs miért megirigyelnie a nagyot, mert nincsenek kicsinyek és nagyok, mert a munkának, a jognak s a kötelességeknek jobb beosztása mindeneknek részükül juttat és juttathat mindent, ami ezelőtt csak keveseknek jutott és juthatott. A helyzet ma az, hogy egy lord Bryont ma már nem üldöznének olyasmik miatt, amikért most száz éve még pokollá tették életét. Ma már csak a kis Wagner-tanitóknak keseritik velük a lelkét, és ez sem birja már és visszarug. S lesz idő, hogy a Wagnerek életébe és gusztusába sem ütik bele orrukat felebarátai, legalább is nem jobban, mint a lordokéba s a gyapju-bárókéba, s minden ember élhet minden szabadsággal, amit egyáltalában megadhat az az általános kényszerüség, hogy az embereknek békességben kell megélniük egymás mellett. S akkor annyival kevesebb lesz a megháborodott ember, mint amennyivel kevesebb a kolerás, mióta jók a csatornák és tiszta az ivóviz.

A piros pizsama

_1914 március 21._

A pizsama az angol férfiak hálóruhája, mely a hálókocsik s nagy fogadók utján elterjedt az egész világon, sőt ujabban, kivált Amerikában, a nők is magukhoz váltották, s származásában nem egyéb, mint a forró világtáji idegenek állig begombolt uniformisszerü vászonruhája, melyben, mint Claude Farrère a Civilisés cimü regényben megirja, az emberek abbeli tudomásuk izgalmával nézegetik egymást, hogy alatta mezítelenek. A pizsama név indus eredetre vall, s én mindig mulatok, mikor a tüntető magától értetődés ünnepélyességével látok a hálókocsi folyósóján ide-oda pizsamálni egy-egy aradi vagy váradi vicekirályt, – mert elgondolom, hogy e finom clubman ugyan mennyiért mutogatná magát igy, becsületes, magyar korcos gatyában, holott a folkloristának csak az első pizsamába kell belebújnia, hogy korcra járó nadrágjában menten ráismerjen ez ősi ruhadarab oldalági atyjafiára, amely ősi viselet nem csupán a Traján oszlopán, hanem, ha jól emlékszem, már babiloni lapos szobrokon azon formában viselete a hajdani szittyáknak, mint most is becsületes nyiltsággal alföldi népünknek, s volt – bár szemérmetesen német bugyogó vagy magyar nadrág alatt – még egy-két emberöltő előtt valamennyiünk nagyapáinak. Legalább az enyémnek az volt, és sokat nyafogtam nagyanyám nyakán, mikor engem gombos kis alsónadrággal s száraz harisnyával erővel urfinak öltöztetett, holott az lett volna a vágyam, hogy én is, mint nagyapa, bő gatyának huzzam fölébe a szük nadrágot, lábam fejét pedig szép tiszta vászonkapcába bugyoláljam s ugy bujtassam bele a rézorru és lakkszáru kis csizmába… Istenem, nem mulik el éjcaka, hogy mikor a nyitott ablaknál való hálásnak én is nekiöltözködöm, régi, téli, gyertyafényes kecskeméti hajnalok emléke ne suhanna át rajtam, s orromat a pernyeszag meg ne csapná, elegy az agyag langyos savanyuságával, ahogy nagyapáéknál a lakószobabeli nagy bányakemencébe szalmával fűtöttek a konyha felől…

De bármily kulturváros lett azóta Kecskemét: a piros pizsama nem odavaló, hanem Rómában látta, s pláne selyemből, egy korzói kirakatban a hatalmas költőnő Erdős Renée, s cikkfélét irt róla az Az Ujság asszonymellékletére, – asszonyoknak való cikket, mely ennélfogva az én férfiui kiváncsiságom számára izgatóan érdekes. A tárgya az, hogy asszonyok mint izgulnak e kirakatbeli férfiszimbolum körül, – az egyik mint magyarázza, hogy hogyisne, az ő urának ilyen puha és elpuhult selyemkafacot! ő bizony felszabná magának bluznak… de a másik megveszi az ő emberének… és igy tovább. Engem, többször megirtam már, igen bánt az irodalomnak az a nagy fogyatkozása, hogy férfimesterség lévén, csak arról ád adatokat, hogy mi férfiak a nőket hogy látjuk, de nem arról is, hogy ők hogy látnak minket. Aki asszony ir is: vagy utánzó, ki a férfiak irásait másolja, vagy, a legerősebbje, asszonytestbe veszett férfi, mint George Elliot – az asszonyos asszonya, ha mégoly kitünő és maga tollával iró is s ha mégannyi becses asszonyi meghittséget kaptunk is már tőle: ez egy dologban nem tudja lebirni tartózkodását vagy elfogultságát, s elakad szava, mikor közlékenységre készülne. Még lirában akadt egy-két asszony – minálunk az a Sidonie Zerkowitz nevü igen tehetséges német versköltőnő, kinek nevét kiskoromban a Tóth Kálmánéval együtt hallottam emlegetni, s a németeknél ujabban a Marie Madeleine néven iró poétaasszony – kik sejtetnek valamit a viharokból, melyekkel a férfi után kivánkozó lélek megrázza az asszonyi testet. De elképzelhetetlen asszonyi áttételben olyan nagyszerű vallomás, mint a minővel például Kemény Zsigmond gazdagitotta igazán a világirodalmat a kivert iródeák figurájában, ki kulcslyukon át lesi meg a kastély kisasszonyának lehajlását s mellkendője elcsuszását. Holott egészen bizonyos, hogy a női szem ugyanolyan optikával nézi a férfit, mint a férfiszem a nőt, s rávall a nők rabszolgahelyzetére (egy szellemes hölgy, Berkovits Renéné figyelmeztetett erre nemrég, mikor a Ferenczi Sári regényéről irtam) hogy még a legbátrabb asszony bátorsága sem futhatja még a mai világban ilyen vallomás bátorságára.

Pedig e bátorság növekedőben van. Az a bátorság, hogy a nők merjenek annak élni, hogy a férfiaknak élnek, mint ahogy a férfiak mernek annak élni, hogy a nőknek élnek. Hogy a mai nők más szemmel nézik a férfiakat, mint anyáik merték nézni, az kezd meglátszani a férfiakon. Például: a piros pizsamákon, amiknek persze nem muszáj pirosaknak lenniök, mert ez nem elegáns szin, sőt a vörös is csak a brünni hóhérnak való – a férfiaknak pasztellszinek illenek. De mindegy: a piros vagy akármilyen pizsama, a beretvált ábrázat, a cikkbe lógó mellény ugy nő az asszonyi szemek alatt, mint ahogy a szem nőtt a napsugár alatt, – a nap addig süt millió meg millió éven át földre, sejtre, bőrre, mig egyszerre felelet nő rá, s az állatnak szeme alakul. Igy látszik meg ma a férfiakon, öltözködésükön, viselkedésükön, hogy az asszonyok kezdik őket nézni, hogy az asszonyok kezdenek hozzájuk érteni, hogy bátrabban kellenek a nőknek, de jobban válogatnak is köztük a nők. Hogy a férfiak mind többet törődnek öltözködéssel s a divattal mind több dolguk: az egyenesen a nők nagyobb szabadságával függ össze, – s hogy a férfi Amerikában a legférfibb s a férfidivatban is Amerikába megy át a vezetés, az szemlátomást annak felel meg, hogy Amerikában legszabadabbak a nők, s azok ott már nemzedékek óta.

Nekünk, most élő nemzedéknek, az éppen csak kezdődő átmenet férfiainak, persze elmondhatatlan furcsa ez az átmenet. Nehezen találják meg a hidat a szultáni gőgtől a férfiöntudatba, mely megfeleljen a nők abbeli büszke tudatának s egyben okos szerénységének, hogy tudják, hogy kellenek, de azt is tudják, hogy nem mind egyformán. Amennyire meg tudja érteni maga-magáról az egyes férfi, hogy a nők imádják, annál kevésbbé tudja ezt megérteni más férfiról – s minthogy a legtöbbjük őszintén nem talál semmi megejtőt a másikon, ritkán jut eszükbe, s ha, nagy fölháborodásukra, tapasztalni kénytelenek: ritkán próbálják megérteni, hogy a nők talán mégis másképp érezhetnek ilyesmikben. Én ugyan egyre reklamálom a dokumentumokat – de erősen kellene küzdenem a komikum érzésével, sőt tán még testibb remonstrálásu furcsálkozással, ha férfikézről vagy lábról, szájról, vagy lélekzetről olvasnék olyan áradozásokat, aminőket a nők természetesnek találnak, mert évezredek óta megszokták, ha férfiak irnak nőkről, – sőt amikből meg is tanulták, hogy egymást a versenyben állóknak szakértő és méltányoló szemével nézzék, s ne csak nézzék, hanem lássák is.

A férfiak ettől s általában férfimivoltuk tudatosságaitól még meglehetős messze vannak, – s ezért, a tudatos férfibeavatás hiján, viszont az asszonyok is kevésbbé értenek férfidolgokhoz, mint ahogy akárhány férfi, éppen asszonyok körül való tapasztalatainál s abba való beavatottságánál fogva, hogy ők hogy látják egymást, igen benfentes asszonyi dolgokban.

Minden iskoláskönyvben benne van, hogy a ruha származásában inkább disz, cifraság, szépités, mint, mondjuk, az időjárás ellen való védekezés, – a nőknél mindig is az volt, az volt a felsőbb rendek férfiainál is, csak a polgári férfivilágban lomposodott el, ahol az asszonyt nem szerelemmel szerezték, s rangbeli nagy külömbségek nem voltak. A nők felszabadulásával jár, mondom, egyaránt, hogy most már a férfiak is kezdenek öltözködni – de ez a tudomány nem oly régi, nem oly kifejlett s nem oly általános, hogy a nők általában ugy értenének hozzá, mint akárhány férfi ért az asszonyi öltözködéshez. Azok a férfiak, kiket asszonyok öltöztetnek, többnyire nevetségesen öltözködnek – sőt rendszerint az sincs velük megelégedve, aki kiöltöztette őket. Mert a nőknek a jól öltözködő férfiak tetszenek – csak nem tudják, hogy ezért tetszenek nekik. Talán jellemet látnak ott, igaz férfit, kinek kezébe nyugodtan tennék le sorsukat, ahol csak jól szabott kabátról van szó, vagy előlhátul egyformán felhuzott nadrágról, mely igy hátul nem vet ráncot térdhajlásban, s a vége nem akad bele a félcipő sarokkérgébe. S nem tudják megérteni, hogy mért nem tökéletes, még mindig, az ő emberük, kinek maguk választották ki a leggyönyörübb papagályszin-nyakkendőt.