Part 2

Nyilván furcsa: igy a maguk képét tolni példának az emberek elé. De magamról kellett beszélnem, magamat példának vetnem és hozzám hasonlókról mintát vennem, hogy megmondhassam: senki a világon ugy át nem érzi, mint a magunkfajtáju ember, ki sem égen, sem földön egy garast szerezni nem tud, sem a gyerekének pelenkára, sem magának szemfedőre valót: mi vagyunk a megmondhatói, micsoda nagy ember az a Duperdussin, ki maga egy garas nélkül, homályból származva, senkitől nem ismerve, tőkételen, nem születvén ajánlásos szüléktől, pénzt tudott szerezni mindenre, amire akart, mindenkitől, akitől akart, mindenkor, minden percben, számlálatlan, az utolsó napokban havi öt milliónak emberfeletti határtalanságában. Öt millió, havi öt millió! Annyi pénzt, amennyi a Balkánon már hadikárpótlás számba megy világtörténelmi fordulóknál. Annyi pénz, amennyivel Magyarországon már választatni szokás, amennyin ötezer szüzességet lehet vásárolni, polgári rendüt, mely egy életen át erről koldul tovább! Öt milliót havonkint… és bankoktól… francia bankoktól… teremtő isten: Napoleon óta nem volt akkora ember a világon, mint ez a Duperdussin!

* * *

Ezzel nem Napoleont akarom kisebbiteni, hanem megmérni, megmérni próbálni, e Duperdussinnak egész nagyságát. Elvégre miben volt Napoleon nagyobb nálánál? Intelligensebb volt tán? Ugyan! Duperdussin, a szinházalapitó, ne tudta volna éppen ugy megcsinálni a Comédie Francaise alapszabályait, mint Napoleon? Duperdussin, az aero-versenyek rendezője, ne tudta volna éppugy bolondnak deklarálni Foultont, a gőzhajó kigondolóját, mint Napoleon? Duperdussin, a határt nem ismerő, ne tudott volna épugy Egyptomba hajózni, s minden ok és cél nélkül Indiák felé igyekezni, mint Napoleon? Elvégre Napoleon is csak ember volt. Ahogy ő tanácsba ült Franciaország legkitünőbb polgári és büntető jogászaival, hogy megteremtse a Code Napoléon-okat: igy elnökölni Duperdussin is tudott volna, sőt elnökölt is, faiseurök élén, kik voltak olyan minden hájjal megkentek, mint bármely polgári és büntető jogászok. Duperdussin egymaga csinált egy egész iparnyi selyemforgalmat, s talán azt sem tudta: fán terem-e a selyem, vagy a kukoricacsövön szakállnak? Duperdussin benépesitette a levegőt aeroplánokkal, a földet automobilokkal, a tengerpartokat villákkal, melyekben a legszebb asszonyi állatok nyujtózkodtak, mint a csiga a házában. Micsoda ma: császárnak lenni? Ma Morgan a császár és Rockefeller: és Duperdussin a semmiből egy Rockefeller hitelét szerezte meg s a nábobok életvitelét biztositotta magának. Hogy halottak nem boritják utját? Az csak szép tőle, borithatnák ahogy beleszédelegte magát a bankvilágba, ugy beleszédeleghette volna magát a kormányba és a hadseregbe is, s most árvák és özvegyek siratnák, mig igy csak néhány chauffeur sir utána a pénze miatt. Bizonyos, hogy meg tudott volna nyergelni minisztereket, képviselőket, ujságirókat, közembereket – istenem: hiszen igy is megnyergelte őket! Csak a brumaire tizennyolcadika hiányzott, melyet Napoleon számára is ugy hoztak a viszonyok, nekilendülésre, s amely konjunkturát Napolen sem maga teremtett magának. Ez hiányzott, s hát igen: hogy Duperdussin nem tanult tüzérséget, egyáltalában nem tanult semmit, mert nem ért rá, mert gyerekkorában utcagyerek volt, suhanckorában apache, pályája kezdetén vásári kikiáltó, s nyomban rá már nagyvállalkozónak kellett lennie, milliomosnak, aki szegény nem ér rá, hogy informálódjék a dolgokról, mert külömben elmulasztja a chanceokat. De egyébként? Kihasználni a percet, mikor valaki nem néz oda, ott támadni, ahol gyengeséget találnak, hirtelen lecsapni, észrevétlen megkerülni: mindezt tudnia kellett Duperdussinnak, s alapjában Napoleon sem tett egyebet. Hogy hadseregeket toppantott elő a földből? Duperdussin pénzt toppantott ki a bankároktól! S hogy Napoleon tudott bánni császárokkal és királyokkal? Duperdussin meg tudott bánni a külömböző Crédit-k és Banque-ok főembereivel. Gondoljátok meg, mit tesz ez. Gondoljátok meg, mindig erre kell visszatérnem, mit tesz pénzt kérni és kapni Lánczytól, Ullmanntól és Széll Kálmántól. S pláne a párisi Lánczyktól, Ullmannoktól és Széll Kálmánoktól! S ehhez vidékről kerülni fel Párisba, valahonnan Belgiumból! Gondoljátok meg, hogy ezek az urak mennyire nem nézhetik, hogy aki nem született közéjük, ugy éljen, mint akinek a neve az ujságba kerül, hogy iderándult autotaxin, s felesége ott volt a legnagyobb bál lady patronesse-e. S gondoljátok meg, hogy ezeknek a szeme és ébersége előtt kellett Duperdussinnek foltozni a lyukat: még nagyobb lyukkal, a szédületes hiányt még szédületesebb kölcsönnel, mert hiszen, csakugy, mint Napoleon, Duperdussin sem produkált semmi pozitivat, ő is csak álomban élt, fantazmákat valósitott meg, s személyével együtt épp ugy elmulik minden nyoma, mint ahogy Napoleon is ugy ment el, mint ahogy az árviz elvonul: tegnap tenger volt, s ma már semmi sincs belőle! Mondom: párisi pénzemberek előtt kellett nyilvános számadásra köteles vállalatoknál, a köteles könyvvitel korában s a mai üzlet üvegházában élve, Duperdussinnek lelepleznie a vállalatai teljes inszoliditását, üzleteinek jövedelmetlenségét, magánfényüzésének megokolatlanságát s pénzeinek ujra meg ujra való elfogyását. Lepleznie hivatalnokai, üzletfelei, társai, eszközei és hitelezői előtt, s nemcsak lepleznie, de ujra, meg ujra pótolni is ujabb meg ujabb hitelekkel, vagyis ujabb meg ujabb rábeszélésével és meggyőzésével a pénz hatalmasainak! Mi ehhez képest: elbánni a jó Ferenc császárral! Vagy akár a szép, szellemes és perfid Sándor cárral is, ki végre sem volt nagyobb emberi kaliber, mint egy mai fiatal fináncbáró, ki papájától örökli a bank direktorságát! Hohó, ez a Duperdussin, ha sorra kerül: hogy elbánt volna Vilmos császárral! Micsoda porcellánvállalatokba vitte volna bele, hogy rávette volna, hogy a birtokait parcellázza és vásároljon hajórészvényt, hogy’ tervezett volna neki vasutat Perzsiában, csatornát Afrikában, s gyönyörü komplótokat, hogy mint kellene paralizálni a franciát az angollal, Arábiát kikiáltani német hübérnek s Amsterdamtól Bagdadig és Bergentől Triesztig kitüzni a római német kalifátus zászlaját! S Miklós cárnak meg éppen milyen lyukat beszélt volna felséges hasába! Spiritiszta hatalommal szólott volna hozzá, megjelent volna előtte Nagy Péterül, kezébe hamisitotta volna a végrendeletét, melynek egyik, eddig ismeretlen pontjául az lett volna megirva, hogy Konstantinápoly meghóditását pedig okvetlen francia-németalföldi vállalkozóval kell financeiroztatni, barna férfival, fekete bajuszuval! Mert igy kell, a legbaromibb butaságu módokban megnyerni: nemcsak olyan kábulatokban és káprázatokban élő idegroncsot, mint a mostani cár, de a világ legokosabb és legegészségesebb embereit is!

* * *

Ez a nagy fejezet: a Duperdussin fejezete. Az a nagy stilus, mely vakmerően számit az emberek kicsinyes stilustalanságára. Mert ó, ne higyjétek, hogy az üzlet, a hatalom, a kormányzás embereit nagy és kézenfekvő tervekkel lehet megnyerni! És ó, képedjetek el, hogy mikkel lehet ezeket az uralomra, emberismeretre és nagytervüségre születetteket nagy tervek iránt is hajlandóvá tenni! Azzal, amivel teszem néhai Csávolszky Lajos nyergelte volt meg Európa egyik első pénzemberét, kiről tudta, hogy szenvedélyes régiséggyüjtő, kivált óraszakértő – s ezért az estére, melyen a hatalmas férfiut magánál vacsorán látta, kölcsön kérte, kellő letét fejében, a Muzeum legértékesebb régi zsebóráját, s ezt huzogatta elő egész este a mellénye zsebéből, hogy a pénzembernek kicsordult bele a nyála… Mit gondoltok, hogy’ szerez az ember összeköttetéseket – konnexiókat, hogy világosan beszéljek? Megmondom, láttam egypár karriért: ugy, hogy mikor egy bankdirektor, miniszter, vagy kuriai elnök rágyujt a szivarjára, az ember odaugrik hozzá, kikapja a gyujtót a kezéből s odatartja a szivarja alá. Hasonlóképpen: ha a kegyelmes ur le akar ülni s a pincér széket hoz neki, kikapni a pincér kezéből a széket s alája tenni. S mit gondoltok, mikről kell beszélgetni a hatalmasokkal, s nem a véletlen lett szamarakkal, hanem a legkülömbekkel is? Nagy gondolatokról? Szent eszmékről? Ugyan! Pikáns adomákat kell elmondani tudni, gyilkos pletykákat halálos barátaikról, – a hatalmat épp ugy mulattatni kell s untatni nem szabad, mint a mobot. És ugyanolyan eszközökkel. Nincs a hizelgésnek az a durva, otromba s megalázó formája, ami mentül alacsonyabb, annál jobb ne volna az emberek megfogására. S mégegyszer mondom: nem az értéktelenekére. Az államférfit, ki hatórás tanulmány-remeket mondott a közigazgatás államositásáról, boldoggá teszed s magad iránt örökké hajlandóvá, ha odaszaladsz hozzá s azt mondod: kegyelmes uram, olyan a szeme, mint egy fiatal leányé! A bankmágnásban, ki éppen most huzta meg az államot ugy, ahogy a honfoglalás óta nem huzták meg, a legjobb véleményt kelted pénzügyi megbizhatóságod felől, ha végigkiséred a Váci-utcán s egyszerre hamiskás mosolylyal fordulsz hozzá: ej, ej, méltóságos uram, hogy elpirult az a kis szőke, mikor magát meglátta! S igy kell mondani: „magát“, de egyben: „méltóságos uram“. Vagyis fait accomplivá tenni egy meghittséget, melyet a nagy urnak nincs joga konfidencia gyanánt rossz néven venni, mert hiszen a „méltóságos uram“-mal megmutattad, hogy a legmelegebb bizalmasságon belül sem feledkezel meg a köztetek tátongó mérhetetlen távolságról… Higyjétek meg, ennyi az egész; de ha most azt gondoljátok, hogy no hála istennek, csakhogy tudom, uccu rajta, szaladjunk és hizelegjünk az uraknak – nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy ez csak ugy megy s ezt mindenki tudja. Szó sincs róla. Ez az, amire születni kell. Hogy az embernek, ha elméletben százszor tudja is, hogy ez a módja, alkalomadtán csak eszébe is merjen és tudjon jutni ily szemtelen banálitás, ily alacsonyrendü fogás és megérezze, hogy melyik alkalom: alkalom, s megtaksálja, hogy melyik gimplit mifajta ilyen ordenáré léppel lehet megfogni. Ha már rá is szánod magad ilyen aljas kutyamesterségre: a szimatod nincs meg hozzá, a biztosságod nincs meg benne, felsülsz és nevetségessé teszed magad. Közted, aki igy jársz, s Napoleon közt, aki nem igy járt, semmi egyéb külömbség nincs, mint ez. S Duperdussin meg Napoleon közt, mondom, egyáltalában nincs külömbség. Ami külömbség van: az a száz év, mely eltelt 1813-tól 1913-ig. Akkor Beresinának hitták, ma vizsgálati fogságnak hivják. De akkor is, most is ugy volt és ugy van, hogy az embereknek csak az imponál, akinek sikere van vagy aki mulattatja őket, s az kerül föléjük kinek ez igazság idegérzése – mely éppugy veleszületett s meg nem szerezhető képessége, mint a szaglás vagy a hallás, s mint állati ösztön súgallja cselekedeteit.

Még egyszer Duperdussin

_1913 augusztus 23._

Lénárd Jenő barátomtól, a Bayerthal és Levy nagy árpacég főnökétől, ki amily komoly üzletember, olyan előkelő filozófiáju megirója Dhammó cimü kétkötetes munkájában a buddhizmus elméletének s történetének, mult vasárnapi s a csodálatos és akasztanivaló Duperdussinról szóló tárcámra a következő levelet kaptam:

Kedves Barátom!

Nem első eset, hogy azért kereslek fel soraimmal, mert nem értek Veled egyet valamiben, dacára annak, hogy ellenvetéseimet egy-egy udvarias baráti mosolylyal félretoltad. És pedig az irántad érzett nagy tiszteletnek és szeretetnek forrásából fakadólag néhány észrevételt kell tennem a vasárnap a Világban megjelent tárcádra.

Nagyon tartok ugyanis attól, hogy a mi amugy is könnyen befolyásolható és moráletikai meggondolásokkal nehezen fékezhető magyar közgazdasági világunk bóditó méregként fogja magába szivni a Te ragyogó irásművészeteddel idealizált Duperdussin uradat, különösen akkor, amikor Te nem habozol őt Napoleonnal egy sorba állitani. Ne vedd rossz néven tőlem azon kijelentésemet, hogy nem tartom szerencsés gondolatnak éppen az üzleti életben a conquistador typusának az idealizálását, különösen nálunk nem, ahol minden kis üzleti szélhámos tarsolyában véli hordani a marsal-botot és ahol éppen a komoly, szolid üzleti munkának a megbecsülése még oly ismeretlen fogalom.

Különben Páris a legalkalmasabb talaja a nagystilü üzletek szélhámosainak és talán sehol nem forog annyi non-valeur közkézen, mint éppen Franciaországban. Nagyon sok tőkepénzes tőkéjének egy részével hazárdjátékot üz és bizik abban, hogy nem ő lesz a schwarzer Péter, akinek a végén a nyakán marad az értéktelen papiros vagy üzlet. – Nálunk annyiban mások a viszonyok, hogy az emberek nagyobbára vagyonuk egy aránytalanul nagyobb részével hazardiroznak, mint odakint és ezért ez a jelenség nálunk sokkal veszedelmesebb. Én azt hiszem, hogy mi, akik a magyar életet kissé idealisabb magaslatról nézzük, tartozunk azzal, hogy éppen a Duperdussin urral ellenkező typust idealizáljuk. Lám a nemrég elhunyt Minkusról, aki egyszerü segédből az Ulrich cég főnökévé küzdötte fel magát és nagy vagyon hátrahagyásával halt meg, melyet becsületes, szorgalmas munkával keresett, a lapok csak fizetett kommünikében emlékeztek meg és az ország tudomást sem vett róla.

S ha már elméletben nem osztom felfogásodat: azt hiszem, a praxisban szintén nem áll meg. Ha te azt hiszed, hogy valamilyen ideádat Budapesten lehetetlen volna financeirozni, ugy ezzel szemben az én véleményem az, hogy valószinüleg vagy a biztonság, vagy a jövedelmezőség szempontjából a Te propoziciód nem megfelelő. Éppen a praxis mutatja azt, hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a legpénzszükebb időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint fantasztikus és hazárd üzletekre. Az a pénz, amely ilyen üzletekre áll rendelkezésre, egészen más kezekben van, mint amely az ország közgazdaságát táplálja, s lehet, hogy ennek a pszichológiája olyan, mint amilyennek Te látod.

Talán tudod, hogy éppen én vagyok az, aki már évek óta hirdetem azt, hogy nagy ideálok nélkül egy ország gazdasági élete sem lehet el. Ezen ideálok általánositására pedig nincs alkalmasabb eszköz, mint az irodalom. Éppen a magyar irodalom igen szegény magasabb értelemben vett gazdasági ideálok hirdetésében és talán éppen ezért kettőzött sulylyal esik a latba, hogy Te is mást választottál herosznak, mint akit én szerettem volna látni Általad idealizálva. – Ha ebben a perspektivában olvasod át tárcádat, meg fogod érteni levelemet és annak intencióját.

Meleg baráti szeretettel köszöntlek és vagyok igaz üdvözlettel és kézszoritással

készséges hived

Jenő.

Igy ir Lénárd Jenő s levele fáj nekem. Nem azért, mert nem vagyunk egy nézeten, bármi sokra tartom az ő nézetét. Hanem azért, mert alapjában egy a nézetünk, de ő az enyémet félreérti. A félreértés fáj nekem, s ebben nem ez a feltevés bánt, hogy vak volnék a társadalom erkölcsi érdekei iránt. Hanem az, hogy irásom, fogalmazásom, mondjuk: előadó müvészetem olyan volt, hogy a mondanivalómat félre lehetett érteni. Ez fáj az irónak, mert mint iró ellen vall ellene, még pedig feltétlenül s fellebbezhetetlenül. Ha bárki félreérthette, amit mond, akkor az egészen bizonyosan rosszul volt elmondva, mert az iró művészetének az a próbája, hogy ki tudja-e fejezni, amit mondani akar, és azt tudja-e kifejezni amit akar? Micsoda silány irónia lehet az, amit nem vesznek észre, s betüszerint veszik a formájában mondottakat! Micsoda gyámoltalan elméskedés, mely nem érezteti, mekkora fájdalom vonaglik az alján! Lehet, hogy be tudnám bizonyitani, megcáfolhatatlanul, hogy irásom helyes volt, tökéletes volt és teljességgel félreérthetetlen. Hiábavaló volna: itt volna ezzel szemben a valóság, hogy félreértették. Vagyis, ha százszor bebizonyitom is, hogy jó, sőt tökéletes, mégis egészen bizonyosan rosszul volt megirva. Ez fáj, no.

De ez aztán az egyetlen, amiben meghajlom Lénárd barátom itélete előtt, bármily önkéntelen, öntudatlan s közvetett is éppen ez az itélete. Ellenben semmiképp sem hajlom meg az üzletiekre vonatkozó itélete előtt, bármily sokat tartok különben üzleti eszéről. Az alapban, természetesen, egyetértünk. Én sem kivánom, hogy a világ erkölcstelen legyen. Én sem tartom kivánatosnak, hogy csak a csirkefogók boldoguljanak benne. S ami nekem fáj, az éppen az, hogy ebben a világban a csirkefogóknak sokkal, de sokkal több kilátásuk van a boldogulásra, mint azoknak, akik nem csirkefogók.

Hogy Duperdussint idealizáltam? Dehogy idealizáltam. Csak igazságot szolgáltattam neki. Nem vettem tőle rossz néven, hogy becsapta, meghuzta s most a pénzük után bőgeti azokat a nagyképü férfiakat, kik, mikor tisztességes ember tisztességes tervvel jő hozzájuk, előveszik a kalkuláló ceruzát s megvető mosolylyal mondják: ez a dolog nem rentábilis, ebbe nem mehetek bele!

Mert ezt mondják és mindig ezt mondják. S az nem áll, amit Lénárd barátom oly magától értetődőnek állit, hogy „éppen a praxis mutatja azt, hogy minden szolid és jövedelmező vállalkozásra még a legpénzszükebb időben is van tőke, még pedig sokkal inkább, mint fantasztikus és hazárd üzletekre“. Szó sincs róla. Látszik, hogy Lénárd barátom már teljesen megalapozott s jövedelmezősége felől kipróbált üzletet vett örökbe, különben nem ezek volnának a tapasztalatai azokról, kiknek tisztjük és kötelességük, hogy tisztességes és kilátásos vállalkozásoknak tőkét adjanak rendelkezésére.

Azt mondja Lénárd, minden szolid és jövedelmes vállalkozásra van tőke. Dehogy van. Csak minden már kipróbált és jövedelmezőnek bizonyult vállalkozásra van. Magától értetődik, hogy erre van. Hogy mindenre van, ami biztos nyereség. Hogy mindenre van, ami egészen biztosan meghozza kamatját, akár eső lesz, akár szárazság. Hogy van, például állami kölcsönökre, hogy van diszmunkákra, melyekből előre kicsinált dolog, az állam átvesz ennyit, a főváros annyit, – van olyan alapitásokra, melyeknek alapitói bennülnek a főrendiházban és tisztelettel látottak a miniszterek, államtitkárok, miniszteri és osztálytanácsosok elő- és dolgozószobáiban. Persze, ilyenekre van, s még azoknak is jut belőle, kik a jó üzletet kijárják a magas kormánynál s a különböző tanácsosoknál.

Csakhogy a biztos üzlet nem üzlet. Nem mondom, hogy csalás, de nem az, amit vállalkozásnak lehet nevezni. Üzlet az, mikor elvetem a magot, s emberi számitás szerint lesz belőle termés, de lehet, hogy nem lesz. Aki a már kinőtt és szemei szerint már kézzelfoghatóan felbecsülhető vetést: jön és egyszerüen learatja, az nem vállalkozik, hanem beszed. Rizikó nélkül nincs üzlet, s minden kalkuláció csak valószinüségi számitás.

Nos: erre aztán ne mondja nekem Lénárd Jenő, hogy akad pénz. Nem akad, vagy nem egyenes uton. A tisztességes dologra is csak ugy akad, ha svindlerek csinálják meg.

Mondok Lénárd barátomnak példát, megint a magam életéből valót – ilyet tud az ember legmeggyőzőbben előadni. Én tulajdonosa vagyok egy lapvállalatnak, eh, mért ne nevezzem néven: tulajdonosa vagyok a Nyugatnak, melyet nem lehet agyonverni. Pedig igazán megtörtént vele minden, amitől az ökör is felfordulhat. S nem lehet agyonverni fejszével sem, olyan életképes. Vasból van.

Nos: én ezt előreláttam. Mikor még csak gondolatával járkáltam, kiszámitottam pontosan, hogy mindenesetre milyen kelendőségre számithat. Világos volt előttem, hogy szükség van rá, világos, hogy kiknek kell majd, világos, hogy meghozhatja, amibe kerül. Nem vagyok üzletember, de számokba tudtam fogni kilátásait és lehetőségeit. S igazam volt – a hatodik esztendő bizonyitja immár, hogy igazam volt.

De látta volna Lénárd barátom, hogy a legkitünőbb szakférfiak, piacemberek és üzleti routinierk milyen képpel fogadtak, mikor tervemet előadtam nekik! Pedig, mellesleg mondva, tartottak rám, szerettek velem jóban lenni s szivesen jártak volna valamiben kezemre. De folyóirat! Modern szépirodalmi folyóirat! Magyarországon! Látta volna Lénárd, hogy hogyan fogták a ceruzát s számitották ki három perc alatt, hogy szamár vagyok!

S mondok valamit. Ha ő hozzá megyek vala: ő, aki okos és jó ember, mit tett volna? Először is bizonyára fogta volna ceruzáját, s kiszámitotta volna, hogy a terv képtelenség, – ő ugyan nem ért hozzá, de lehetetlenség, s én ugyan nagyon geniális ember vagyok, de, hiába, költő vagyok, ami magyarul, mondom, azt jelenti, hogy szamár. Másodszor azt mondta volna, hogy még ha jobb is volna a terv és értene is hozzá, neki nincs heverő tőkéje, amit uj kockázatra vegyen. Éppen elég dolga van a saját üzletével.

S itt kerülök M. Duperdussinre. S azt állitom, hogy ugyanazon tervet, melyet éntőlem be nem vettek, őtőle lángoló szemmel fogadtak volna el, s ugyanazon nagy árpaexportőr, ki az én esetemben nem lett volna bolond, hogy előtte idegen lapvállalkozásra forditsa pénzét és munkáját, ő neki repült volna revuet alapitani. Hogy hogy’ csinálta volna ezt Duperdussin? Ha én ezt tudnám! Legfeljebb sejtem, hogy adott esetben teszem azt, tudván, hogy a megdolgozandó kitünő üzletember érdeklődik a buddhizmus iránt: innen került volna neki. Hogy hogyan: az az ő titka. Mindenesetre ugy, ahogy nekem sohasem jutna eszembe, mert ha tudna eszembe jutni, épp oly geniális ember volnék s épp oly csirkefogó, mint Duperdussin.

Lénárd barátomnak rosszul esik, pedagógia szempontjából, hogy én ezt a betyárt Napoleonnal hasonlitottam össze. Nem hiszem, hogy ez az érzése végiggondoltabb volna egy pillanatnyi visszatetszésnél. Mert különben el kéne gondolnia, hogy akinek Napoleon imponál s aki Napoleonban látja a nagy, a követendő, az irigylendő embert, annak már ugyis hiába prédikálok tisztességet és emberséget. Mert Napoleon nem volt sem tisztességes, sem emberséges ember. Komisz csirkefogó, svindler és stréber volt. Rossz kutya volt, lelketlen és szőrös szivü. Ha valóban valaki elé követendő példát irnék, azért, hogy jó és hasznos legyen felebarátai számára: nem Napoleon életrajzát irnám. Nekem egészen komolyan és egészen őszintén nem imponálnak az ő nagy haditettei sem. Legalább is nem jobban, mint a nagy börzemanőverek, melyekkel pénzkonkvisztádorok’ alapitották meg hatalmukat és dinasztiájukat s melyeknek hadi és politikai müveletekkel való összekombinálására, mellesleg mondva, már Napoleon adott példát montenegrói Nikola királynak. De egy nagy dolgot mégis végbevitt Napoleon s van valami, amiért nagy ember számba kell venni s az emberiség nagy nevelői közt emlegetni. S ez az, hogy ő, a svindler és a parvenü, császárrá koronázta magát és feleségül vette a császár leányát. Látni, hogy hogyan készülnek a császárságok s hogy császárlányokat ugyanazon technikával kell elvenni, mint akármelyik varróleányt: ezt a leleplező, ezt a kijózanitó, ezt a kitanitó példát Napoleonnak köszönheti az emberiség. S ugyanilyen hasznos leleplező Duperdussin s ezért van olyan nagy ember, mint Napoleon. Mert megmutatta a maguk igazi mivoltában a csalhatatlan kalkulátorokat, a nagyképü valutaőröket, az ostoba népnek harisnyákból kivett és takarékba betett rengeteg pénzeiből isteni mindenhatósággal rendelkezőket. Megmutatta, hogy mily kevés észszel kormányozzák ezek a világot. Megmutatta, mily gyenge átlátással kezelik ők e rengeteg hatalmat. Megmutatta, hogy mikkel kik tudják megejteni e gőgöket, e szivtelenségeket, ez elbizakodottságokat s e csalhatatlanságokat. Garasos komédiával a milliomos hatalmakat.

Ez a faktum – ellenben nem faktum, ellenben nagyon ideális vonal s nyilván csak Lénárd barátom erkölcsös képzeletében él, mely elválasztja a hite szerint komoly, erkölcsös és minden reális vállalkozás számára minden különösebb szélhámosság nélkül elérhető tőkét a ledér tőkétől, mely svindlerek udvarlásába szédül bele.