Part 11

Nem mintha a megcsinálásnak e genieje különben is gondolkozó és érző ember ne lett volna. Söt inkább nagyon okos, ritka józan s mély és biztos itéletü elme volt, s olyan erős tudományos érzékkel, mely természeti, kivált lélektani dolgokban ugyancsak közeljár az intuicióhoz, tehát a genialitáshoz. Ezenfelül gondos és megalapozott müveltségü – igaz, hogy főképp irodalmi s nyelvészeti téren, de éppen ezek a terek azok, melyekbe majd minden többinek a talajvizei átszivárognak. Nem kisebbitése hát ez elmének, csak mivoltának meghatározása, ha megmondjuk, hogy az a jó magyar parasztész volt, melyet magát sem kicsinylésből nevezünk ilyennek, hanem hü megfigyelésével a valóságnak, hogy a magyarnál ugy, mint az orosznál, a töröknél s általában a keleti népeknél: a gondolkodás módja végig a társadalmi rétegeken rokon, s kiindulása, a népi, már maga is oly bölcs és fejlett, hogy nem kell lényegében megváltoznia a magas rétegekben. E parasztész, mint magánál a parasztnál is, Arany Jánosban a tisztes, nyugodt, konszervativ liberálizmus felé huzott, s ha a jobbágyság ügye s az akkori Ausztria ostobasága nem bonyolitja a társadalmi szabadság ügyét a nemzetiével, Arany János nyilván annyira sem lett volna kossuthista, mint a forradalom alatt volt, hanem lett volna csakis az a szent és tudatos széchenyiánus, kinek az Elveszett Alkotmányból s a Széchenyi Emlékezetéből ismerjük. Az a széchenyiánus s az a deákista. A népnek tudásba emelkedett embere nagyjában egészen ugy érzett, mint érzett az ősi középrend egyszerünek maradt bölcse, Deák, s mint a mágnások közül a megvilágosodott elmejüek, a Széchenyi Istvánok, Eötvös Józsefek, Kemény Zsigmondok, kiket világismerésük s világmüveltségük a szabadsági törekvések vallóivá avatott. Amennyire a Magyarország 1514-ben s a Falu Jegyzője regényeknek nemeslelkü irója a paraszttal együttérzett: annál több megértést és együttérzést nem kivánt maga a falusi jegyző, Arany János sem, sőt nem kivánt a falusi nép sem. Hogy Kossuth annyira meg tudta ragadni a magyar népet, az azért volt, mert anyagi érdekeinél s magyar érzésénél fogva tudta, s ezenfelül személye elragadó hatalmával, megigézni. De még igy is csoda s érthetetlenség volna az ő óriás hatalma a magyar nép felett, ha olyasmi is nem volna a nyitja, amire Kemény Zsigmond mutat rá, mikor a Forradalom Után cimü fejtegetéseiben azt mondja a dinasztikus köröknek: hát nem látjátok, hogy a magyar nép alapjában mennyire lojális s mennyire nem forradalmi? hogy magát a forradalmat is tulajdonképp lojalitással csinálta, mindenesetre az ő szokott hü engedelmességével, – azelőtt a császárnak adott pénzt és katonát, mikor az kérte, a forradalomban Kossuthnak adott pénzt és katonát, mert az kérte?!… Nem szólva arról, hogy magának Kossuthnak radikálizmusa is inkább közjogi természetü volt, mint társadalmi vagy gazdasági – hiszen tudjuk, hogy az emigráció alatt Marxék mily gunyos haraggal támadták: reakciójáért. A hatvanhét után saját életére ébredt Magyarország vezérlő emberei épp ezért nem is annyira politikai ellentétben állónak érezték magukat Kossuthtal, mint erkölcsiben, – nem demokráciáját ellenezték, hanem demagógiájától tartottak, s a nehezen kialakuló uj rendet s általában a rendet féltették az ő hatásának anarchiájától. A nép embere ebben is szent meggyőződéssel s személyes hajlandósággal érzett együtt az uj rend nemesi s főnemesi pilléreivel: Deákkal s Andrássyval, s a negyvennyolcasságban, aminő például az alapjában szintén igen jámbor hajlandóságu Tóth Kálmáné volt, nem a radikálizmust szerette vagy nem szerette, hanem az anarchiát nézte le. „Deák Ferenc! megélünk mi Kend nélkül, Kiványjuk a szabadságot Rend nélkül!“ csiklándozza a demokratákat egy kis verses szösszenésében, a minőkben átfutó hangulatait szokta volt papirszeletekre ráfelejteni – körülbelül ugy, mint ahogy az ember gondolkozás vagy beszélgetés közben figurákkal rajzolta tele az itatópapirost, s ez öntudatlan firkák néha többet árulnak el igazi belsejéből, mint tudatos gondolatai. Egy helyütt pedig tudatos haraggal fakadt ki: „A hazáról egy merész szót Én is ejték hajdanában, mikor ennyit is nehéz vót: Most közömbös lettem s gyáva. Most!… mikor szabadsajtó van És üvölt a pajkos gyermek (ezek nyilván az egyetemi ifjak, kik közt akkor kezdődött a kormányellenes tüntetések divata) S vénasszony az utc’ajtóban Nagy bátran fülébe ordit A királynak, miniszternek…“ S egy harmadik helyen: „Ti vagytok-é, kik most szavaztok, Szatócsok és részeg parasztok S megvesztek általa!?…“ Ez, nyilvánvaló: a konszervativ lojalista világnézete, s Arany Jánosnál annál tiszteletreméltóbb, mert nem elszakadás a népi gondolkodástól, vagy megtagadása a népi származásnak, de mert inkább hü tolmácsolása. A parasztész nyugodt, józan, mérsékelt, igénytelen, konszervativ és öreges, s amily véletlen, olyan törvényszerünek tetsző, hogy ez a halhatatlan s a művészet legmagasába emelkedett paraszt sohasem volt fiatal, – öreg szüléknek volt gyermeke, kit testvérnénjének kellett szoptatnia, mert anyja már nem birta, s költészete is a harminchoz közel bugygyant ki belőle, mint meglett emberből, ki már leszámolt az ifjui bolondságokkal. Arany János éppoly kevéssé radikális, mint ahogy nem az a paraszt sem, ki ha megszerezte vagy kiküzdték számára a némiképp emberi megélhetést s a bárminő csekély földszerzés lehetőségét: erőltetés és komédia nélkül fér meg ugy törekvéseivel, mint világnézetével egy omgéban a legnagyobb birtokosokkal.

Ez – legyünk vele tisztában s egyben az egész helyzettel – hazánknak mezőgazdálkodó természetével függ össze. A föld mindenütt konszervativ, nálunk is, s költőink a politikában – nem becstelenségből, hanem mert becsületesek, tehát őszinték – kevés és derék uri emberek, kik legmesszebb, ha a toryliberalizmusig jutnak el balfelé. Már Gyulai Pál jól meglátta, hogy a mi forradalmunk inkább politikai természetü volt, mint szociális, s épp ezért természetes, hogy ő is, meg Arany János is, meg Jókai Mór is, kik annyira mindenestül résztvettek a forradalomban, hatvanhét után természetes helyükön érezték magukat nemcsak Deák mellett, ki legalább igazán tisztán s minden következtetést levonóan liberális volt, de Tisza Kálmán mellett is, kinek liberalizmusa olyan volt, mint akinek a fogát huzzák. Ez a kép még sokkal kimondottabb volna, ha nem bonyolitotta volna, mondom, Ausztria azzal, hogy a konszervatizmust s a klerikalizmust bolond ésszel a magyar nemzetet elnyomó s a magyarság egy részének szivéhez nőtt protestantizmust piszkáló eszközökké prostituálta. Ez bizonyos radikalizmusba kényszeritette, hajlandósága és természete ellen is, a magyar nemzeti érzést s a magyar protestantizmust. De még igy is megfigyelni való, hogy a magyar liberalizmus legtisztább gondolkodójában, Eötvösben, s legegészebb belpolitikusában, Deák Ferencben, megmaradt a szocializmustól való ideges félelemben, s legnagyobb magasságában valójában nem ment tul a lamennaisi s a montalemberti neo-katholicizmuson, s a radikalizmus csak egy téren tudja lábát megvetni: az egyházpolitikában, melyben a protestantizmus egy erős poziciót átadott az államnak, csakhogy a katholikus klerikalizmust kiszoritsa onnan.

A népet radikalizmus formájában nálunk egy költő képviselte: Petőfi. Oka ennek nyilvánvaló: ez a dicső ifju, ha százszor a pusztához nőtt is hamar lett városi ember, s katonáskodása alatt és Pesten megfürdött a proletársor minden szennyvizében. Vállalkozók dolgoztatták és sanyargatták idefenn s otthon apjának-anyjának már nem volt földecskéje, hogy a fiu hozzájuk visszavágyhatott volna. Azok tönkrementek, ő küzködött, s debreceni nyomoruságában egészen más szemmel olvashatta a városi költőket: Bérangert és Heinet, mint annakidején Csokonay Bürgert és Metastasiót. A párisi csatornákból kicsapott nagy francia forradalom másképp kaphatta meg a padlásszobák lakóját, mint annakidején vidéki kuriáján a nemes urat, Berzsenyi Dánielt. Az Apostol valóban lázadó költemény, melynek hangulatáért nálunk vissza kell menni két emberöltővel Martinovicsékig s Bacsányiig, kik szintén a Linzből s Bécsből Budára s Pestre áthatott városiasság enclavéját képviselik a szántott-vetett magyar föld közepett. Arany János a ragyogó Budapesten s az Akadémia fényes palotájában (az ő szavai) is megmaradt falusinak, ki az életet gyalog járja, s ha egy uri lócsiszár beveri sárral: nem pöröl, hanem félreáll s letörli, s rajongó képzelete egyszerű kunyhót rak ott keleten, hova fáradt teteme sóvárog. Petőfi, maga sem veszi észre, Pestre feljöttében elhagyja a parasztot, s akivé itt válik, az már nemcsak nép, de proletár. A forradalomban is idegenkedett Kossuthtól, – hiszen valójában ugy is volt, hogy ez a forradalom alig volt forradalom, sőt, Görgey személyében, már maga az előlegbe adott ellenforradalom vezette. Petőfi ahhoz huzott, aki igazán forradalmat képviselt, igazán a forradalmat, a nagy, világkavaró általános, a reakciót minden fészkében felkereső forradalmat képviselte: Bemhez. S megint és itt is: amily véletlen, olyan törvényszerü, hogy ez a forradalmi, ez a lázadó, az ő polgári (a városi népben mindig benneszunnyadó polgári) erkölcsével a feudálisan s parasztian földmives világban el nem férő költő fiatalon szólalt meg s került a világ elé, sőt még ifju s fejét a valóság falának éppen csak hogy nekivert volt, mikor el is kellett költöznie e világból, mielőtt bele józanodhatott volna. Arany János haláláig – mert e sorokban ez időkről volt szó – Petőfi körülbelül egyetlen költőnk, kinek világfelfogása bonyolultabb a felvilágosult patriarkalizmusnál. Nincs nagy költőnk, kire az irodalmi modernség valahogy mint ősére ne hivatkozhatnék. De a radikalizmusnak alig van köztük őse.

Kérdések

_1917 március 20._

Gróf Bethlen István – igen komoly, informált s nem szavajátszó politikus – nemrég nagy beszédet mondott a képviselőházban, melyből egyebek közt kiderült, hogy Magyarországon nem is olyan mulatság magyarnak lenni, mint az ember gondolná.

E napokban meg Darányi Ignác – miniszterviselt s mindenképp vezető politikus, ki vezére a gazdáknak s mindenkinél jobban ismeri helyzetüket s állapotaikat – nagy és bőadatu beszédben bizonyitotta, hogy Magyarországon nem valami öröm, sőt sokban rövidség és veszteség gazdának lenni.

S ha már mindez meglepő volt: az állunk is leesett tegnap délután, hallván egy fiatal, tán még nem nagytekintélyü, de abban, hogy ő hogy érzi magát, mindenesetre illetékes uriembertől, hogy Magyarországon nemcsak hogy nem gyönyörüség, de valósággal ostromlottság s szorongatottság kereszténynek lenni.

Ez az, ezek azok, amiket a kivülálló nem hinne, sőt megzavarhatná az olyat is, ki, ha talán nem is él itthon, de ismeri ötven esztendő óta egész törvényhozásunkat s politikai történetünket.

Mert, ugyebár: magyarellenes ez a törvényhozás nem volt. Üldözni a magyart nem üldözte sem jogaiban, sem nemzeti s állami birtokállományában. Sőt azt, hogy a nemzet s az állam magyar legyen: törvényes intézkedésekkel is megtámogatta. S megforditva: 1868 óta alig hozott törvényt, melyből kiderülne, hogy ez országban más fajok is élnek, mint magyarok – s ami 1868-ban került volt a törvény papirosára: e papirosról nem minden porcikájában ment le az életbe. Mit lehet még tenni, ha ez sem elég?

A gazdák pedig – elvégre nemcsak a mezőgazdaságnak, de egyenesen a földbirtokosságnak szolgálatában áll részben külpolitikánk, mindenesetre egész vám- és kereskedelmi politikánk. Ahhoz képest, ahogy egyenes és közvetett adóink ötven év óta emelkedtek s ahogy ez uj terhek a hazai vállakon megoszlanak, szinte nem volna tulzás azt állitani, hogy nálunk a föld adómentességet élvez. Iparunk s kereskedelmünk – ez nem hiba, ez mezőgazdasági országban természetes, de viszont való, hogy szintén a mezőgazdaságot, tehát megint csak a földbirtokot szolgálja. S ha a pénzgazdálkodó hitelnyujtás nem is sietett kezére járni: vannak külön pénzintézetek ugy nagy, mint a közép, mint a kisbirtokosság hitelügye számára, s az Osztrák-Magyar Bank sem érzéktelen a gazdák óhajtásai iránt. Mindezeken fölül, a főrendek vagyoni cenzusa révén, a földbirtok, tehát a gazda, dominálóan benne ül a főrendiházban. S mindez nem elég arra, hogy a gazdának olyan sorsot biztositson, ami méltó hozzá?

S végre a kereszténység. Mit lehet érte tenni, amit e haza meg ne tenne s meg ne tett volna? A nem keresztény vallások elismertetése itt csak legujabb keletü. Ellenben a vallás ügye, tehát főképp a kereszténysége, szorosan összeköttetett a a népiskolától fel az egyetemig s a minisztériumig az államéval. A magyar koronázás tulajdonképp katholikus egyházi szertartás s viszont a tedeumok kormányzati szereplések. Az egyházak bennülnek, hatalmas képviseletben, a főrendiházban, s ezenfelül, roppant vagyonuk, kivált földbirtokuk révén, a keresztény egyházaknak óriási a befolyásuk a társadalomra, a képviselőválasztásokon, a gazdasági életre, a politikára. A magyar ugyan a legtürelmesebb ember a világon, de nem kereszténynek lenni bizonyára nem ajánlás előtte – szivesen és gyakran elnézi, de már ezzel is azt jelzi, hogy olyasminek nézi, amit el kell nézni. Ha ekkora hatalom, ha ennyi kiváltság, ha ily sok szeretet, tisztelet és tekintet nem tudja Magyarországon uralkodóvá tenni a keresztény világnézetet: teremtő isten, hát akkor mi tudja?

A kérdést éppen csak hogy felvetem – felelni nem tudok rá. Legalább is nem pontosan. De hivatkozni tudnék egy magyar történelmi tényre és jelenségre, melyből nálamnál avatottabb államférfiak talán le tudnák vonni a szükséges politikát.

Ez a tény az, hogy Magyarországon betü szerint 1848, a valóság szerint néhány évvel később óta, de valóban fel vannak szabaditva a jobbágyok. S a jelenség az, hogy bár ez a nagy reform az akkori gazda-, földbirtokos és uralkodó társadalomnak sok egyenes kárával s elmosódó hasznával járt, egyrészt a maga idejében e társadalomnak nagy többsége követelte volt, másrészt azóta sem akarja visszacsinálni. S mivel a hazafiság s a felvilágosodottság ugyan sok mindenre képes és kötelez, de öngyilkosságra bizonyára nem: e jelenség oka alig lehet egyéb, mint hogy a jobbágyszabaditás végső soron nemcsak az egész országnak használt, de azoknak a társadalmi rétegeknek is, melyeknek külömben egyenes káruk volt belőle.

Hátha most is megpróbálnánk effélét? S ha, miután ötven esztendős védő, pártfogó, megtámasztó s kiváltságoló törvényhozás még annyit sem tudott elérni, hogy Magyarországon ma öröm vagy legalább is türhető volna magyarnak, gazdának és kereszténynek lenni: megpróbálkoznánk a megforditottjával? Megpróbálkoznánk szigoruan egyenlő mértékkel mérő, jogokat egyformán osztó, érvényesülést egyenletesen elősegitő, a magyarságot a müveltségnek, a kereszténységet az igazságnak, a gazda érdekét a gazdasági egészségnek tényével biztositó, az államot pártok, osztályok s felekezetek fölé emelő s a népakaratot közakarattá tevő törvényhozással?

Ki tudja?

Hátha ekkor elviselhetőbb lesz Magyarországon magyarnak, gazdának és kereszténynek lenni?

Doctrinairek

_1917 julius 10._

Mondják, hogy az indiánusok már háromszáz esztendővel ezelőtt füzfavessző kifőzött levével borogatták sebeiket. Ez mindenesetre geniális megsejtése a szalicilnak. De azért, ha megsebesülök, jobb szeretem, ha Verebély, vagy Hűttl Hümér borogat, mint egy háromszáz esztendő előtti indiánus.

Hogy mire mondom ezt? Gondolhatják: politikára. Arra, amivel nálunk a szokványpolitikusok szokták lesommázni azokat, akiknek nincsen sem hivataluk, sem mandátumuk, sem atyafiságuk, de tanultak, gondolkoztak és elmélkedtek. Hogy ezek nagyon derék, de nagyon elméleti ábrándozók, mig ők: ők az élet, a gyakorlat emberei. Ez az, amiben nem vagyok biztos. Abban, hogy amiért valaki a maga számára élelmes, felebarátjai számára is az élet embere. S abban, hogy amért valaki világéletében nem tünődött semmin, nem tanult semmit, s nem lát tul az orrán: már ezzel a gyakorlat embere.

Igaz: a szobatudós tévedhet. Csakhogy akkor nem tudós. Ha, mikor az élet egy területéről elmélkedik, nem méri fel, nem gyüjti össze s nem veszi számba e terület adatait, akkor nem elméleti ábrándozó, hanem felületes kontár. Az megtörténhetik a tudóssal, hogy elmerül gondolataiba s elhagyja valahol az esernyőjét, mig a gyakorlat embere a másét is elviszi. De ha valaki, például, esernyőtudós, és nem tud olyan esernyőt csinálni, ami felfogja az esőt, akkor nem tudós, hanem svindler.

Elvégre min épül a tudomány? Elvégre honnan vétetnek az elméletek? Nem a gyakorlat tapasztalatain-e? Nem a valóság felméréseiből-e? Nem a tüneményei közt való tájékozódáson, nem ezeknek összehasonlitásából? Kanásznak igen jó lehet a kanász, ki már kora ifjuságában disznót makkoltatott, de külömben nem ért sem anatómiához, sem vámpolitikához. Ám hogy, mondjuk: állategészségügyi főfelügyelőnek mért volna inkább való, mint aki megjárta a gazdasági főiskolákat, s ismer minden állatot kivül-belül, s ismeri s egymáshoz mérte minden világrészek tenyésztési és gazdasági állapotait, szokásait és haladottságát, azt nem tudom megérteni. A cigánymuzsika szép muzsika, de Nikisch vagy Mahler mégis csak különb operaigazgató volt, mint volna Banda Marci. Nem tudom hát átlátni, hogy főszolgabiróság, sőt még főispánság is politikai vezetésre mért kvalifikátum inkább, mint a politikához való tudományos hozzáértés.

A valóság az, hogy az ugynevezett gyakorlati emberek beválnak vagy legalább is nagyobb bajt nem szereznek rendes időben, mikor valamely nagy fordulat hullámait kell elültetni s hirtelen lett változások gyümölcseit kell kivárni. Ügyességükkel, jó szemükkel, szokásra járó kezükkel jól eligazgathatják a nem bonyodalmas dolgokat. Ellenben: éppen vezetésre nem valók. Mert gyakorlottságuk a multra vonatkozik. Mert megszokásuk eltompitja fülüket a füvek növése iránt. Mert az ujat zavaró körülmények érzik, s tolakodó hetvenkedésnek, ha a holnap különbözni akar a tegnaptól. A gyakorlat embere reformot éppugy nem követel s nem készithet elő és nem vezethet, mint ahogy a vén kocsis nem kivánkozik automobil után s nem is tudja megszokni a soffőrséget. Az automobilt s a repülőgépet nem a kocsisok találták ki, hanem a tudósok. Soffőrök és pilóták csak akkor ültek rá, mikor már megvolt. A gyakorlati kocsis, ha a hajtás nem megy előre, keresi a hibát a kocsiban, keresi a lóban, keresi, sürü emlegetésükkel még a mennybéli hatalmakban is. Csak kettő nem jut eszébe. Hogy lehet, hogy ő nem való a bakra. Vagy, hogy hogy egyik napról a másikra a föld hátastul megváltozhatott.

Elméleti ábrándozók… doctrinairek… furcsa, ezt a szót mintha már hallottuk volna. Hogyne, hogyne – sőt éppen itt Magyarországon. S nem is érdektelen időkben: most hatvan, hetven, nyolcvan év elött. Akkor, a mult század negyvenes éveiben, élt Magyarországon egy pár különös életü fiatalember, ki ahelyett, hogy a gyakorlatban gyakorolta volna magát: angol, német és francia könyveket bujt. S kik, mig az élet emberei az életnek éltek, tanulmányok, sőt ujságcikkek irásával vesztegették a drága időt, sőt azt a már akkor is antizsurnalisztikus különcséget is elkövették, hogy napilapba irtak tanulmányokat, s vezércikkek helyében folytatásos szakértekezéseket. S a legelvontabb s legidegenebb dolgokról. Például: az állam fogalmáról s rendeltetéséről. Például: a polgár szabadságáról s jogairól. Például: a központi igazgatás szükségéről s a városoknak, (az idegennyelvü és származásu magyar városoknak!) nemzeti hivatásáról. Semmi érzékük nem volt a legszentebb hagyományok iránt, s egyikük nem átallott paskvillszerű regényt irni a legbeváltabb nemzeti védőbástyáról, a vármegyéről. Azt lehet mondani, hogy, egyfelől, hiján voltak minden történelmi és faji érzéknek, s hogy, másfelől, hiján voltak minden élelmességnek és gyakorlatiságnak. Ezek a fiatal emberek vagy férfiak, akiket a gyakorlat akkori emberei ugy jobbról, mint balról, ugy fent, mint lent, felhőbenjáró álmodozóknak s nemzetietlen doctrinaireknek tartottak, nevük szerint Báró Eötvös József, Báró Kemény Zsigmond, Pulszky Ferenc, Szalay László és Csengery Antal voltak. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik Petőfivel, a költővel, együtt érezték meg, micsoda láva forrong s van kitörőben a békés magyar föld alatt. Ezek a doctrinairek voltak azok, kik az összeomló helyébe egy uj Magyarország gondolatait rakták le alapnak. Ezek az alapok voltak azok, miken a forradalomban összeomlott Magyarország huszéves élőhalál után diadalmasan épült ujra. Ezek az akkori doctrinairek azok, akikből s elméleti ábrándjaikból él hatvan-hetven esztendő óta az ország gyakorlata. S ha ez az ország ma is megvan, s van életképessége, hogy mostani élete beborulván, uj életnek derüljön: azt a doctrinaireknek köszönheti.

Nemzetiségi álom

_1917 október 3._

Az éjszaka azt álmodtam, hogy oláh vagyok.

Ugy volt, hogy este egy kicsit fel is öntöttem, meg aztán az esti lapok elolvasása közben aludtam el s azok tele voltak: egyik hasábjukon a kolozsvári választójogi gyüléssel, hol kimondták, hogy a választójog nem nemzeti veszedelem, másik hasábjukon az Erdélyi Szövetség gyülésével, hol kimondták, hogy arra való az állam, hogy a választójog ne legyen nemzeti veszedelem. Mondom: elaludtam s azt álmodtam, hogy oláh ember vagyok, erdélyi oláh ember, tagja a nemzetnek, mely veszedelemben forog, tagja az államnak is, melynek a nemzetet e veszedelemtől meg kell mentenie.

Igen különös volt, mondhatom. Ébren az ember megszokja azt, ami van, s nem csudálkozik rajta. Álmában azonban mintha álmából keltenék fel, olyan csodálkozva néz körül. Olvastam egyszer az ötletet, hogy igy is van – a világot s az életet csak álmodjuk, az alvás olyasmi, mint a hajnali álom, kezdete az ébredésnek, s a halál a teljes ébredés. Van-e valaki, aki azt kivánja, hogy szülőhazája ilyenfajta ébredés után lássa meg igazában, hogy mi a nemzetiségi politika?

Egy keveset álmomban megláttam belőle. Azt álmodtam, hogy visszatérjek rá, hogy erdélyi oláh ember vagyok, s olvasom az estilapokban a nagy beszédeket, mik mind énrólam szólnak. A betük megelevenedtek s helyükbe emberek és szájak termettek elő. Az emberek öklüket emelték rám, a szájak itéletet mondtak. Az egyik azt mondta, hogy veszedelemnek veszedelem volnék ugyan, de hála istennek, se nem osztok, se nem szorzok. A másik azt mondta, hogy ilyen jól ugyan nincs, de lehet tenni róla, hogy ne árthassak. Némi földet kell csak hóditani hátam mögé, s ezt megrakni őrökkel, hogy ügyeljenek rám. Azonfölül az iskolákat is ugy kell megcsinálni, hogy ott is énrám ügyelhessenek. Nem szólva róla, hogy az igazgatás, amit én fizetek, de a kormány is, amit én is fizetek: mind arra való, hogy énrám ügyeljen. Tulajdon hazámban. A tulajdon nemzetem. A tulajdon államom. Ezen a földön, hol, mint délelőtt felém dalolták, s ahogy a nagy nemzeti költő, az én nemzeti költőm is, dalolta: élnem, halnom kell, mert a nagy világon e kivül nincsen számomra hely… Mellesleg: a nemzetközi szocialista elvtárs is ugyanezt magyarázta: hogy ugyan mit félnek tőlem – hiszen sokkal tudatlanabb és szegényebb vagyok, semhogy árthatnék. Ugylátszik: ha énrólam van szó, a Marseilaise, sőt az Internationale sem más, egy cseppet sem, mint a Szózat.

Az álom hamar asszociál, s Rouget de Lisleről s Vörösmartyról eszembe jutott Petőfi s a szörnyü szó, mit a magyar ifjakról irt: Ti fekélyek a hazának testén!… A végén azt éreztem, hogy az vagyok én. Kétmillomodmagammal: fekély a haza testén. Felemelő érzés nem volt. S forró szerelmet sem keltett bennem a haza, a nemzet az állam iránt, melynek tagja vagyok.