Part 10

Aki erre Arany Jánossal szemben képes volna, különös megállapitásokra juthatna. Könyveit olyan emlékezéssel venné kezébe, hogy itt a népköltőnek legkiváltabb jelenségével fog találkozni. Gondolna az irodalomtörténeti megállapitásra, hogy ez a költő volt egy a három közzül, ki a magyar népiességet a müvészet magasára emelte. Eszébe jutna a biztatás, mellyel e triumvirátus feje fogadta volt a néhány évvel később érkezett társat, hogy: „Az az igaz költő, ki a nép keblére Hullatja lelkének mennyei mannáját!…“ S már eleve felötlenék neki, hogy ez úgy mondott népköltőnek egyetlen odavetett nótácskáján kivül (Kondorosi csárda mellett) egy munkája, e munkáinak tán egy sora sem szállt le a népbe, még azok sem, melyek egyenesen a nép lelkéhez nőtt ponyvatörténetek, a nép lelkéből fakadt népballadák módjára irattak. Petőfiről nem is szólva: Tompa Mihály, Tóth Kálmán, Kisfaludy Károly, Garay János, még Czuczor Gergely sőt Báró Eötvös József is inkább leszivárgott a magyar népbe, mint ez a legmagyarabb nyelvű, legnépibb származású s népi hatásokban nevelkedett költő. S ha aztán az idegen belemerülne, végigkövetné útjain s visszanéző pillantással mérné végig a megtett utat: visszalátna romantikára, visszanézne feudalizmusra, visszatekintene kelet-nyugati ős-zengzetekre, csak népiességet találna meglepő keveset, azt is, minden müvészi tökéletessége mellett, sarokba tettet, oktató célzatut, szinte zschokkeit vagy mellékes humorut. (A hamis tanu. Az első lopás. Jóka ördöge.) Hatni persze hatott Arany Jánosra, még pedig erősen, a magyar népiesség. De éppigy hatott rá az ó-német s a kelta-germán – skót és ir – népiesség is. Hatott az ó-héber, a bibliai népiesség, de hatott Tasso, hatott Ariosto, hatott Zrinyi Miklós s hatott (olykor majdnem végzetesen, mert egyéniségéhez nem vágóan) a Byron szeszélyes arisztokratizmusa is. Az angol polgáriság és, bár csak lehelletesen, az olasz szimbolizmus sem mult el nyomtalan e világbiró paraszt fölött, s még ezenfölül megérzenek rajta Shakespearerel, Goethével sőt Heinéval való találkozásai, s a benyomások, miket a római s még inkább a görög ódának s elégiának nagyszerüségeiből s a könnyed klasszikus lirának pajzanságaiból vett. Mindez nem azt jelenti, hogy bárkinek utánzója vagy tanitványa lett volna. Csak jelent hol rokonságot, hol hajlandóságot, hol fogékonyságot, hol jelenti egyszerűen a később jött művésznek mindenhatóságát mindennel, mit az előtte éltek az ő egyéniségük emlékével egyben mint úgyszólván tehnikai lehetőséget hagytak hátra az emberiség tolmácsolási szertárában. Ami az ő népiessége felől vagy iránt vagy látszatával tévedésbe ejtett, az nyilván az ő előbb emlitett paraszti voltával függ össze, még pedig kétszeresen. Elsőbb úgy, hogy müvészi car tel est mon plaisir-jével, s bár a Berzsenyi, a Kisfaludy Károly s a Vörösmarty nyelvében eléggé fejlett irodalmi nyelv várt fejedelmi parancsára, Arany János a paraszti magyar nyelvhez tér vissza vagy száll le, ezt teszi meg magyar nyelvnek, ennek egy vagy kevés hurjából csalja ki a zengzetek s a tolmácsolások minden permutációját s kombinációját. Ám ez, ugyebár, csak magyar történeti vagy irodalomtörténeti szemmel nézve népiesség. Hiszen a legfőbb fejlettségü francia és olasz irodalmi nyelven még ma is áthatóan megérzik a népi származás, Petrarca és Dante egyenesen áttérés a tudós latin nyelvből a népi köznyelvre – s kinek jutna eszébe Dantét, de Petrarcát is népköltőnek mondani?… A másik parasztiság Arany Jánosnál, amit ő maga – önnönmagának tudatos ismerője s biztos megmutatója – mond el magáról a Bolond Istók hires verspárjában: „Mindig marad, ha a fejére áll is, Őnála valami vaskos, reális.“ De ez igy van Boccacciónál, igy van Rabelaisnél, igy van Swiftnél, igy van Hebbelnél, igy van Tolsztojnál, talán – aki nem áll a fejére, hanem azon jár – Dosztojevszkinál is. Ki mondaná ezért ezeket népieseknek?

Az értelmes idegent nyilván arról is kitanitották volna, hogy a magyar irodalmi fejlődés folyamatossága Arany Jánosban emelkedett volt hegyére. Valamit ebből meg is látna az idegen: a hegyet, a magasságot, olyan rendü müvészetet, mely szinte ránehezedik a kis nemzetre, melyből kinőtt, az egyszerü emberre, kiből kiszökkent. Ám a magyar költői irodalom folyamatosságában inkább csak időrend szerint tudná Arany Jánost hová tenni. Elődjei valójában nincsenek, közvetlen előzőit nem folytatja, a régi Gyöngyössivel vagy Zrinyivel való rokonsága csak külsőséges. Hatása s folytatása szintén alig van. A magyar irodalmi nyelvre inkább hatott, mint a magyar költészetre, bár most ez a nyelv is kezd, az Arany János orthológiáján megzamatosodva, visszatérni Vörösmartyhoz. A mai magyar költészet meg éppen – ha s amennyiben folytatódik, inkább Vörösmartynál s még inkább Berzsenyinél s Csokonaynál kapcsolódik, mint Arany Jánosnál. Az ő módja mintha kiélte volna magát őbenne, s az irodalmi folyamatosság hegylánca közepett külön áll, mint néhol a sikon a kialudt tüzokádó. Maga dúsan s szőllőtől boritva, de nem megtermékenyitően.

Ez gyenge és sánta hasonlat, de idegen embernek nézzük el. S nézzük el e feltett idegennek a szempontot, melyre magunk a magunk legféltettebb büszkeségével szemben ritkán s csak a tolakodás rossz érzésével tudunk ráállani, s ahonnan az idegen azt nézné, hogy e mindenesetre magasrendü költői jelenség mit jelent mint nevelő felebarátai számára? (Als Erzieher, mint a németek e kategóriát megcsinálták Rembrandtról, Kantról, Goetheről, Shakespeareről.) Alázatosan s tünődve kell elismernünk, hogy nem ennyit. Mint ahogy a németnek nem Goethe, hanem Schiller a nemzeti költője: a magyarnak is inkább Petőfi és Jókai, mint Arany János. Viszont Arany Jánosról nem lehet azt mondani, hogy függetlenül költészetének müvészi becsétől s értelmi magasrendüségétől: szava vagy egyénisége evangélium gyanánt maradt volna a maradékra. Szokás ugyan magyarázgatni, hogy Toldi alakjában a magyar ideál testesül meg, hogy Arany János tisztaságában a magyar erkölcs ragyog példaképpen – ám a magyar ember (átlagban értve e szót) több tisztelettel, mint forrósággal nézi e müvet s ez embert, s a Jókai gyermeteg képzeletisége s a Petőfi ifjui szertelensége sokkal inkább magával ragadja, most már második s harmadik ivadékban, mint Arany Jánosnak akár munkássága, akár élete s egyénisége. (A Faust sokkal népszerübb Németországban, mint a Toldi nálunk, pedig Toldit nálunk iskolában tanulják, nem is szólva Buda Haláláról.) Az idegen pedig, ha hozzá tudna hatolni: látna egy hatalmas müvészt, ki azonban sem mivoltában, sem szándékában nem az a tulbuggyanó, az az univerzumban gyökerező lélek, ki vezetni és az oktatáson felül tanitani is akarhatna. Teljes ugyan korának müveltségével. Ám előtte nem jár Tudományos érzéke élénk és egészséges, annyira, hogy amely terekre hajlandóságból vagy mesterségbeli érdeklődéssel veti magát: nyelvészetben s régi hazai történelemben szaktudós, költészettörténetben s verselési elméletben egyenesen megtaláló. Emberismerőnek csalhatatlan, nemcsak embereinek s az élettelen dolgoknak a lélektanában, de amit itt-ott, elvétve, némely levelében vagy beszélgetésében az emberi lélek tudatos és tudatlan emeleteiről mond, azt a legujabb tudományos lélektan is szeretettel fogadhatja. Azonban nincs mit tagadni: ha vannak is beszédes szavai, de nincsenek igéi, mint Goethének vagy Shakespearenak, hogy minden egyesbe bele volna szoritva a mindenség minden vonatkozása. Nem oly emlékezetes mint Rembrandt, Balzac vagy Tolsztoj, nem oly feneketlen, mint („Állottam vizének mélységei felett“) Dante vagy Michel Angelo vagy Dosztojevszki, nem oly látomásos, mint Zola. Mint Mazeppát a lova vagy Paethont a Phoebus szekere, ugy ragadja őt el a ragyogó istenfi, Byron, de idejében le tudja tépni kötelékeit, s halkan talpra és félreáll a csendes megismeréssel, hogy ő maga nem istenfi s nem királyfi. Nem, nem az – még egypár ilyen nevet lehetne emliteni, melyeknek egyéhez sem ér fel e nagy magyar abban, hogy kimagaslásával égtájat mutatna az ember-ivadéknak. Azonban: mind e nevek, mert mind e müvészetek mellett keményen megáll az övé. És óriás az óriásabbak mellett is.

Mint müvész az. Mint megcsináló. Mint alkotó és alakitó. Mint bekeretelője egy kivágás világnak, mint belelátó egy tömb márványba, mint összekötője egy kifejtés mathematikának. Azza van, ami a legtöbb s a legnagyobb a müvészetben: kompoziciója. Épületei vannak, melyek ugy vannak remekbe szerkesztve, hogy élnek. Szobrai vannak, melyek anyaguk törvénye s tömegük egyensulya szerint megállanak, mint a megtorpant paripa. Festményei vannak, melyek a beszéd egyetlen sikjába belevájnak minden mélységet, rányomnak minden plasztikát, torkon ragadnak minden mozdulatot s leszámolnak minden véletlenséggel. Zenéje van, mely egyszerre kifejez, történik és kristályba áll. Ebben, ami a megcsinálást illeti, a legnagyobb mértékek sem tulzottak, róla szólván. A szixtusi kápolna mennyezete s a roueni Palais de Justice, a farnesei bika s a Tristan és Isolde. Ilyen titáni példákat kell felhozni, hogy igazságot szolgáltassunk az erőnek s a fogásnak, mellyel Arany János hatalmasabb azoknál, kik között különben soros: például Flaubertnál, például Edgar Poenál, például Konrad Ferdinand Meyernál. Megirás dolgában a Buda Halálához, a Keveházához, A Nagyidai Cigányokhoz s a Tetemre Hiváshoz fogható irásmü, amennyire ismeretem és emlékezetem terjed, csak egy van: a Vendéglátó szent Julián története Flauberttól. Már ami mesterségi részét illeti – mely azonban a mesterség magyar geniejénél egy költészetével s költőiségével. S amely, épp ezért, annyival becsesebb, amennyivel költőbb költő Arany János e tökéletes szerkesztő müvészeknél.

Csodálatos jelenség egy kicsiny országban, melynek társadalma évszázados tengésből éppen csak ébredni kezdett. Még csodálatosabb a paraszti környezethez képpest, amelyből kiválik s amelynek adalékait egyben értékesiti is. Grand art, a legmagasabb foku, a legelkülömbözöttebb minémüségü. Aminőt rendje és természete szerint csak régi és nagy és vezérlő kulturák közepéből szokás várni. Aminőnek mesteréről fel szokás tenni, hogy, mint Shakespeare Bacot, mint Rembrandt a Spinoza szomszédságát, mint Michel Angelo az egész renaissanceot, mint Richard Wagner Schopenhauert és Nietzschét és, bármily misztikus, ezeken át Kantot lehelli: ő is minden jelentkezésében a géniuszt sugározza. Ez, mondom, Arany Jánosnál nincs igy. Legalább is nem ily magas fokon. Nála minden a mestersége nagyságába szorul, – azon belül pótolja mintegy: ugy amit hazája még hatalomban s fejlettségben el nem ért, mint amiben az ő személye az emberiségnek, de önnön nemzetének vezérei – például Széchenyi István – mögött is elmarad. Itt tud mindentudóan, itt teremt örökkévalóan. Mozdulatban megfogni lelki történést. Beszédlejtésben tolmácsolni világnézetet. Verslüktetéssel, sorszakadással, rimlecsapással kifejezni indulatokat, meneteket, ütközéseket, felvillanásokat, lehiggadásokat. Hangokkal feltárni időket s tartományokat, s numerozitással összeházasitani az örök égboltot a szorongva felnéző mindenkori emberrel. Szavakkal, szavakkal, egyszerü paraszti szavakkal bukkantatni fel ujra s hagyni örökbe változhatatlan ilyen ne varietur képben a multakba lesülyedt teljes egész világokat. Mindezt tudja s feltétlenül tudja. Nem ismer lehetetlenséget s nem ismer félmunkát. Töredékei vannak, sőt teméntelen töredék, „sok keritett óriás fenek“ hevert s maradt utána mühelyében, – részint mert egy élet (s kivált, mint az övé, testi betegségtől s kenyérmunkától megtépett) sohasem elég egy művész mondanivalója számára, részint mert a megcsinálási mesterség mindig anyagpazarlással jár, kisérletekkel, kipróbálásokkal, hibás megkezdésekkel, melyeket egészen el kell vetni. Amit azonban végigvitt és megcsinált, az tökéletes. Magától értetődő. Természetes. Másképp el sem gondolható. Mint a nápolyi öböl, vagy a kaliforniai csodafa, a mère de la forêt, vagy a Michel Angelo Mózesa. Van.

Ezek a töredékek: mesterségbeli ember számára a tanulhatásnak s a mühelybe való kukkanthatásnak olyan szerencséi, aminők egyszer akadnak századokban. Megint Michel Angelora kell gondolni, a márványtömbökre, miket félig faragva kellett abbahagynia, mert a beléjük képzelt alak tulnőtt rajtuk, s Rodinra, ki e véletlenből formát csinált, s meghagyja olykor a nyerset, amiből kikelt a szobor. A legmagasabb rendü tanulság, hogy Arany János mit hogy’ képzelt el, majd hogy’ tervezett meg, aztán hogy’ csinált meg. Hogy mit vetett el végkép – néha olyan értéket, hogy fáj utána az ember szive, s mit használt fel ujra, jelentéktelennek tetszőt, mely azonban más alkalmazásban s a maga helyén eleven test és szerves. Különösen becses azt figyelni, hogy a férfikora frisseségében irt Daliás Időkből mit vesz át fáradtabb öregsége munkájába: a Toldi Szerelmébe. Jobban mondva: mit nem vesz át – néha olyan virágzó szépségeket és stilizálásokat, melyek talán külömbek a Toldi Szerelme mélabujánál, de: zavarnák stilusát, sőt már a Daliás Időkben is, minden szépségük mellett, stilustalanok voltak, – s mig a fiatalabb költőt magával ragadta e szépségük, s zengzetük tulkiáltotta érzésében a stilérzék tiltakozását: az öreg müvészt már nem ejtették meg, s könyörtelenül megótta tőlük a stilust. Öregség, fáradtság… tulajdonképp szentségtörés ilyesmit emlegetni ekkora müvészetnél. S nem is vág össze a valósággal. A Tetemre Hivást hatvan éves korában irta, évtizedes hallgatás után, de ekkor három és fél hónapon belül megirt harmincnégy vers között, melyek közt ott van ezenfelül s egyebek közt még a Tengeri Hántás, az Éjféli Párbaj s a Hidavatás is. Azt lehetne mondani, hogy inkább ekkor ért müvészetében a teljes tudatosságához – ha már harminc-harmincegy éves korában, a Toldi Estéjében, ugyanily biztos és tudatos nem lett volna.

Persze: tudatosság: ez a legtudatosabb müvésznél is módjával értendő. Az a fajta tudatosság, ahogy Poe önironizálja a verselő mesterséget, kimutatván, hogy The Raven versének mely szavait mely kiszámitással irta ugy és oda, ahogy s ahol állnak, már csak azért sem lehet meg, mert nem egy vers, de egy verssor megcsinálásánál, minden szava s hangja minden jelentésének, vonatkozásának, társitásának és, mint Fenyő Miksától hallottam e jó szót: holdudvarának tudatos végiggondolására s kimérésére egy emberi élet nem futná. Ilyen értelemben tudatosság éppugy nincs a művészetben, mint nincs magában a tudományban sem, – itt sem dedukcióval s indukcióval jut el a tudós az uj igazsághoz, hanem megérzi, megálmodja, az uj tétel előzmény nélkül bukkan fel megsejtésében, s utólag csinálja s próbálja ki hozzá a levezetést. Ha valakire ráillik, ugy az Arany dolgozó módjára, ahogy én a müvészi, kivált költői dolgozást elképzelem, vagy aminőnek megfigyelem s tapasztalom: hogy a müvész előtt tárgya mintegy láthatatlan model gyanánt lebeg, s addig nincs nyugsága s ott és abban és addig nem érzi jónak a munkáját, ahol s amiben s amig ez pontosan össze nem vág a modellal – viszont e model is csak akkor válik előtte láthatóvá s tudatossá, mikor a munka már megvan, mikor a munka már felitta, mikor a munkába már beletünt. A müvész azért csinálja a munkáját ugy, ahogy csinálja, mert másképp nem jó vagy nem olyan jó. Hogy miért nem, arról olykor – olyan tudatos művész, mint Arany János, elég gyakran – számot tud adni: utólag. Munka közben alig, s éppen ezzel müvész, aki csinálni tud s nem kell töprenkednie. Aki megtanulni is ugy tanulta meg mesterségét, hogy mire ő emberré érett, képességei is megértek benne.

Furcsa, megható, az idegenben tiszteletet, a magyarban büszkeséget kelteni köteles látvány. A világmüveltség határőrvidékére lökött s kis lélekszámának meztelen életében is állandóan fenyegetett magyarság adott a világnak egy renaissance-királyt, kinél ragyogóbb nincs a Mediciek között, s adott egy egyszerü nép emberében müvészt, ki nemcsak erőre, de kifinomultságra, magasrendüségre s biztosságra is fejedelem a fejedelmek között.

Ugy vagyunk vele, még pedig valamennyien, mint lehetett volna születő kunyhaja, ha átérzi s érti vala, micsoda szerzet született bele. Mint lehetett talán ő maga is, a – szakasztott, mint Cézanne – polgári hajlandóságu egyszerü ember önmagával szemben, mikor megleste magát a teremtés megszállottságában. Annyi való, hogy minden, amivel közelebb akarjuk hozni magunkhoz s életünkhöz, s beleilleszteni valami fejlődésünk menetébe vagy területünk helyébe, részint erőltetés, részint kegyes hamisitás, részint mellékességnek törvénnyé való emelése, s majd mindig kisebbitése az ő igazi nagyságának s jelentőségének. Egyedül álló jelenség, s amennyire magyar talajból nőtt s hasznositója müvészetében minden természetü magyar lehetőségnek, annyira külön áll a magyarságon belül is. Abszolut müvész, ki magából származik s magában ér véget. Nagysága nyilván nőni fog minden nemzedékkel, mely messzebbről nézheti s végre egészen láthatja s már születésekor ott találja szemhatárának ékességeül, mint a római ember a Szent Péter kupoláját. Mi még tövében születtünk, s feszengve kell fejünket hátra szegnünk, hogy ne beleütközzünk, hanem fellássunk hozzá.

Arany s a politika

_1917 január 20._

A keddi Világ-ban gondolkodóba ejtő kis tárca jelent meg Arany Jánosról, mint a nép emberéről, ki a politikában sem tagadta meg e származását s költészetében sem a politikáját.

Ez nagyon igaz, jólesően igaz s ennek nem mond ellene a megállapitás, hogy Arany János bizonyára nem az a fajta politikus, kit radikálisnak lehetne nevezni, s bár egész életén s költészetén végigvonul a betegesen gyötrődő elégedetlenség: nem az a természet, kit lázadónak vagy forradalminak lehetne mondani.

A két igazság annál jobban megállhat egymás mellett, mert a nép – értve ezen, mint nálunk nagyjában még ma is lehet, a földmives népet, tehát a parasztot – maga a nép is: se nem radikális, se nem lázadó. Nyilván azért nem, mert nincs rá szüksége, – legalább is foglalkozásában nincs, melyet igen jól s teste, lelke s becsvágya minden szükségei szerint mivelhet, mihelyt jogi s társadalmi helyzete fölülemelkedik a rabszolgaságon. A jobbágyság az: rabszolgaság – de mihelyt ez eltöröltetett, nincs a parasztnak olyan lélekző szüksége, melyre egy tisztes konszervatizmus közállapotainak levegője ne futná. A paraszt egyáltalában nem idegenkedik a patriarkalizmustól, ha az csak némiképpen, legalább is a termelés és az értékesités érdekének fokáig, emberséges, – s nem az ellen van kifogása, hogy van uraság, legfeljebb az ellen, ha az ur neki rossz ura. Ami politikai szabadságok s jogi intézmények tulmennek saját boldogulhatásának, a neki kellő szabad forgalomnak mindösszevéve szerény szükségein, azoknak talán melléje áll, ha a politikai élet, ha a történelem folytadódó sora ugy hozza. De lendületet e csatlakozás nem jelent az ügy számára. A választójogról is kitapasztaltuk, hogy nem bánja, ha megvan, de azt sem bánja, ha nincs meg. A paraszt, mint Tiborc: lázadó jobbágy, de hü cseléd. Ez nem változik a rövid uton Katona Józseftől Arany Jánosig. Arany Jánosnak is majd szive szakad, mikor látja a széles országuton andalogni a jobbágyot, amint végzi keservesen vármegye robotját. De alapjában csak e gonosz rend ellen van benne lázadás, nem a világrend ellen, melyben kinek-kinek elrendeltetett a maga tisztes helye ugy fent, mint alant. A nép emberének az észszel, de erőltetten irt liberális Elveszett Alkotmány után igazi s szivbeli első jelentkezése az elragadóan meleg és egyszerü Toldi, s ebben bizonyára az ő népének legszivéből van kiformálva Miklós urfi, ki szelid óriás gyanánt viseli a cselédi sort, melybe bátyjának gonoszsága szoritotta, de keserüségének pohara tulcsordul, mikor nézik is parasztnak. „Én, paraszt, én? emigy zsörtölög magában. – Hát ki volna ur más széles e határban…“ – nincs paraszt, ki szive szerint vele ne érezné, micsoda sértés, mikor az urat parasztnak mondják! A jó öreg Bence, ki atyai meghittséggel szolgálja az ő drága urfiját: ez több a figuránál, ez világnézet. Ha valaki nem volt hiján a büszkeségnek s a magaérzésnek, ugy bizonyára e dicső müvész – de amily kikezdhetetlen ez önérzet a méltatlanságtól vagy a tolakodástól, olyan szerény igényeiben. A nép embere gyönyörüséggel legelteti és elégiti ki nemzeti büszkeségét a régi uri világon, melyhez a jelen nyomoruságából menekülnie kell – de nem mivel az urak urak, csak mert nem elég nemzetiek s a néppel: nem társadalmian vagy életvitelben, mert ez nem volna baj és természetes, de szeretetben, nemzeti hüségben nem elég együttérzők. „Óh“, kezdi a Toldi Szerelme seregszemléjét, „ha ecsetem most méltó volna rátok, Lajoshoz sereglő régi nagy családok! Összefoglalnálak egy bübájos körben. Hol magát az utód lássa, mint tükörben. De… a versirót siker nem biztatja…“ S a szemle után meg is mondja, hogy miért nem, s mi fáj neki a jelenben, ami elől a multba kell menekülnie: „… ti, kiknek ősét a dal édes gondja. Nem hizelgő szóval koszoruba fogja: Felhat-e hozzátok az egyszerű ének. Egyszerü kebléből a nép emberének? Vagy hazai lantra fületek már gyönge. Föl sem veszitek bár neveteket zöngje?… Sir bennem a lélek, és e mai kortul Vigaszképen a mult dicsőséghez fordul.“ Nincs uri magyar, kinek ezen fajta neheztelés ellen igazsággal s politikai érdeke s meggyőződése szerint kifogása lehetne, s nincs paraszti magyar, kinek ne lelkéből szólna.