Part 1

IGNOTUS

OLVASÁS

KÖZBEN

(UJ FOLYAM)

UJSÁGCIKKEK 1913 ÉS 1921 KÖZZÜL

VERLAG JULIUS FISCHER

WIEN, 1922

ELŐSZÓ

Ezt a könyvemet nem bocsájtom, mint majd mint a többit, mentegetőzve útnak, amért csak ujságcikkek gyüjteménye.

Holott ez irások 1913. és 1921. közzül valók – s hol még a remek is, mely ez évekhez képest el ne törpülne! De talán ez teszi: e cikkek ártatlan aznapisága; a visszanéző prófécia számára annál megdöbbentőbb meglátni bennük a mát, mely tegnapjukban ott lappangott.

Számomra, teszem, minden kékkönyvnél s még feltárulható levéltárnál többet mond a világháború oka s el-, vagy el nem kerülhető volta felől a következőkben olvasható Üvegház cimű vezércikknek ténye, amely cikk 1914. junius 26-án jelent meg, 25-én iródott, vagyis napokkal Ferenc Ferdinánd főherceg megöletése előtt: s nemcsak a világháborút jósolja meg, legalább is annak keleti felét, de ebben az osztrák-magyar monarhia végzetét is. S nem győzöm most kutatni magamat: mi vihetett volt rá 1914. elején, hogy Ferenc József figuráját mint az utolsó királyét rajzoljam meg, hogy Görgey halála kapcsán a forradalmak mivoltát, az Arany-centennáriumkor a paraszti lélektant, az egyensulyozottnak tetszett magyar társadalom közepett az úriság, a kereszténység s a konszervatizmus dolgát fontossággal feszegessem, s hogy a magyar nemzetiségi politika veszedelmének ujra meg ujra való s mind könyörgőbb felhánytorgatásával olyan tolakodásba essem, aminő különben nem természetem? S szóljanak bármiről a szándékosan találomra összeszedett cikkek: szóljanak szinházról, épitészetről, szerelemről, társadalmi bajokról és érzésekről: mind oly aránytalanul nyugtalanok, mint a kutya földrengés előtt. Azt kezdem érezni, hogy öntudatlan kasszandrasággal sokat, mit ma kéne megirnom, megirtam akkor.

S ez jó, különben kétségbe kellene esnem, hogy jelet sem tudtam adni magamról. Mert most, hogy hosszu szünet után felpróbálom venni a tollat, ereje még mindig alig futja, szinte ez előszóra sem. A mai nemzedék mind olyan, mint az egyszeri ember, ki egy éjszaka megőszült, s az reggeltől fogva öregnek látta az addig fiatal világot. Hozzá a magyar, minden rendbeli és származásu, mind csupa Márius, ki tanácstalanul ül nem is Karthágónak, hanem Romájának romjain. S én mindezeken fölül tulajdonképp ez esztendőkben tudtam meg, hogy mi az élet, s lelkem annyira megtanult nyelni, hogy az organizmus tulzott okosságával, azt hiszi: egyáltalában semmit nem kiadnia magából. Temető vagyok kisértetek nélkül. S ez a legkisértetiesebb.

Kérem olvasóimat, az annyiféle szétszórtakat, jussak én eszükbe e lapokról, mikben több van az időkből, mint belőlem. S törődjenek velem, az iróval, többet, mint én tudok magammal.

Berlin, 1921 december végén.

IGNOTUS.

De senectute

_1913 október 4._

Olvastam Ciceronak De senectute irott értekezését. Olvastam a nagy Jakob vagy Wilhelm Grimmnek is az öregségről szóló elmélkedését. Olvastam egy harmadik nagy embernek ugyane tárgyról merengő mélázását, melyek egy Reclam-füzetben az előbbiekkel egybe vannak nyomtatva. Mindhárman megegyeznek abban, hogy az öregség igen szép dolog, s megvannak a maga külön gyönyörüségei. Hogy mennyivel bölcsebb az öreg ember, s mennyivel kevesebb baja van indulatokkal. Mily boldogitó a szemlélődés, s mily édes az érdekeletlenség. Ez mind igaz is, s értem, ha az öreg emberek csak szépet és jót tudnak mondani az öregségről. Mint ahogy azt is értem, ha a zsidók büszkék rá, hogy zsidók. Igazuk van, – annál is inkább, mert ha történetesen mégsem találnának rá büszkék lenni, az se változtatna semmin.

Valójában az öregség olyasmi, amiben legjobb esetben megnyugodhatik az ember, ami felől, legeslegjobb esetben, megcsalhatja magát. Ez kizárja, hogy olyasmi lehetne, ami jó, olyasmi lehetne, ami megfelelne az embernek. Egyáltalában nem természetes, hogy az ember megöregedjék. Nem igaz, hogy az ember belefáradna az életbe, ha sokáig tartana. Az életerős ember semmiképp sem fárad bele az életbe s nem kell neki az öregség, hogy kipihenje magát. Ha fáradt, ha pihenhetnék, az már attól van, hogy megöregedett, – s ezen se nem javit, se nem enyhit, ha még jobban megöregszik. Már a halál is lealacsonyitóan ordenáré dolog. De legalább nem vagyok ott, mikor megtörténik velem, vagy éppen csak legkezdeténél. Ellenben az öregség minden rugdostatását végig kell viselnem. Anélkül, hogy bármi kárpótlásom volna érte. Büntetés, mely rámszakad, anélkül, hogy vétkeztem volna. Alávaló justizmord.

… Kedves képem, sokfelé alkalmazhattam már, Károly angol király, a finom kis gavallér, kit egy nagy teremben körülállnak vargák, szatócsok, mind a polgári birák és összeesküvők, s keztyühuzás közben egyik keztyüjét leejti, s értetlenül néz körül, mikor senkisem hajol le, hogy felvegye. Jól értsük meg: nyilván nem is tudja, hogy elejtette, hogy mások szokták felvenni, hogy most senki nem veszi föl, – csak valami hiányzik neki, tudatlanul s magának számot sem adva… s épp ez ártatlanságában néz körül értetlenül. Sok finom és előkelő ember arcán láttam már ezt az ártatlanságot, amikor kezdett öregedni s nem is gondolt rá. Nem adnak maguknak számot, hogy mi történt velük, mi van, ami nem volt, mi nincs, ami megvolt – csak valami nem klappol, maguk sem tudják, mi. Ez az öregség, amit az élet elébb érez meg, mint maga az ember. Mint ahogy a ló elébb érzi meg, ha a lovas térde megereszkedett, mint maga a lovas. A lovon veszi észre, magától nem jönne rá. S ez az egészben a legmegalázóbb.

Mindazonáltal a lónak van igaza, ha megereszkedett inaknak nem engedelmeskedik. Nem lovagias tőle, de a ló nem is arra való, hogy lovagias legyen. Az élet az alkalmasság intézménye, s lényegébe tartozik, hogy levesse magáról az alkalmatlant. Ez nagy igazságtalanság, de semmivel sem nagyobb, mint az, hogy egyáltalában van alkalmasság s nemalkalmasság. Igazságot és könyörületet az ember vitt bele az életbe, mint ahogy a nehézségnek s a levegő rugalmasságának kombinálásával megcsinálta a repülőgépet, mely fölfelé esik. De a végletekig nem kombinálhat s nem mesterkedhetik, s a maga életéből nem oldhatja ki végképp azt az általános életbeli törvényt, hogy csak az alkalmas, ami alkalmas. Az öregség tisztelete kegyes csalás, melyet az öregek fájdalmas megalázottsága kikönyörgött magának, s az emberek irgalma megadatott nekik. Mindig baj volt ezzel, s a Lear király tragédiája örök és állandó emberi tragédia, a tragikumnak abban az egyedül helyes értelmében, hogy tragikum az, amiről senkisem tehet, – s nemcsak szegény Learnek van igaza, de a gőgös Gonerilnak is. De valahogy ment az öregség iránt való e tekintet, mig az öregség, a több tapasztalat jogcimére hivatkozhatott. Amig nem voltak könyvek, az öregek voltak azok, kiktől a fiatalabbak megtudhatták, amit az emberiség addig megtanult. S amig a fejlődés lassu menetű volt, hogy az unoka egy civilizáción belül élt a nagyapával, addig az unoka számára értékesek lehettek a nagyapa tapasztalatai. De most oly száguldó s mind száguldóbb a fejlődés, hogy két emberöltő közt világtörténelmi korszakok szakadéka tátong. Az unoka ugy nem tanulhat ma a nagyapától, mint az ujkori ember a középkoritól. Vagy mint a pilóta a vonatvezetőtől. Ég és föld köztük a különbség, s az égben nem érnek semmit a földi tapasztalatok.

Hamis érzelgősség hát, melynek, minthogy a természetet végképp megcsalni nem lehet, végső soron megint csak az öregek adják meg az árát, a sopánkodás, melylyel a törvényes korhatár alá került közférfiak eltávozását kisérni szokás. A törvénybe irt parancs, mely például hetvenedik évén tul nyugdijba küldi a tanárt vagy birót, teljesen jogos s valójában még irgalmas intézkedés is. Tisztessége abban áll, hogy törvénybe van irva s nem tür kivételt, tehát senki külön nem veheti magára – mert csak igy volna kegyetlenség, kegyeletlenség és hálátlanság. S irgalmas is – ha visszagondolok első jogászi féléveimben Kerékgyártó Árpád történésznek s Wenzel Gusztáv jogtörténésznek előadásaira – két, a maga idejében nevezetes, érdemes és tekintélyes férfiura, kiket, öregségük nevetségében, valósággal csuffá tett a fiatalok pajkossága: elborzadok a gondolatra, hogy én öregségemben ily sorsra juthatnék, s még inkább azon, hogy szeretett és nagy férfiak, kik ma egy fejjel mindeneknél magasabban járnak közöttünk, ilyen helyzetbe kerülhetnének. Lehet, hogy e mechanikus és automatikus guillotinenak olyanok is alája kerülnek, kik még akár tiz további esztendeig is nagyot és dicsőt müvelhetnének, mint tanárok és birák. De ez nem nagyobb igazságtalanság, nem is nagyobb veszteség, mint az, hogy a végén a legnagyobb ember is meghal s velehal az a termelő vagy tanitó lehetőség, mely egyedül az ő korpuszában foglaltatott. S e veszteség vagy kár még legkiáltóbb eseteiben is kisebb, mint volna, ha a hamis érzelgősség még mesterségesen is hozzásegitené az öregeket, hogy elállják az utat a fiatalok elől.

Az érdemet minden hála megilleti, s nincs irtózatosabb, mint elgondolni, hogy valaki dolgos és érdemes élet után, sőt még értéktelen élet után is, de mégis csak mint eleven, de már nem munkabiró ember, nyomoruságba jusson. Müvelt társadalomnak első kötelessége az öregekről való gondoskodás, – akár fejedelmi gondoskodás is, ha futja tehetőségéből. Minden könnyüséget megadni nekik, minden tiszteletet, elnézést, kedvezést és gyengédséget, – hogyne, amennyit csak lehet, kijár nekik, megszolgálták, s ha nem szolgálták meg: gondoljon kiki a maga öregségére, s legyen általánosan bőkezü, hogy magának is cseppenjen majd e bő kézből. De odáig nem mehet ez a kegyesség, ahol az öregnek nem használ, de a köznek árt, s ahol a munkára már nem alkalmas öreget megdolgoztatják, s türik, hogy a szükséges munkát vagy ne végezze, vagy rosszul végezze, s egyben e munka alkalmát és keresetét elvegye az arravaló és rászoruló fiatalabbak elől. Nyugdijat igen, – amekkorát csak lehet. De hivatalt: nem. Elvégre az öregség olyasmi, amin semmi emberi hatalom és intézmény nem változtathat. Bármi tekintettel vagy kedvezéssel fordulunk az öregek felé, az legfeljebb bánatukat enyhiti, de nem változtat azon, hogy öregek, s nem változtat azon, hogy nem valók munkára. A köz számára tehát elveszett pénz és fáradság, amit az öregekre fordit – s kell határának lenni, hogy meddig mehet e nagylelküségében. E határ ott van, hol maga alatt vágja vele a fát, ott van, ahol e tekinteteket s áldozatokat onnan vonja el, hol azok a köz számára befektetés lehetnek. Például: a fiataloknál. Amit itt a természet ad: az jó és kivánatos. Ami tehát itt emberi tekintet és áldozat a természet adottságait növeli vagy felszabaditja: az nem kidobott pénz, az, mondom, befektetés. Mert ne feledjük, hogy nemcsak az öregség kín és fájdalom, de sokszor a fiatalság is. Az öreg előtt lehetetlenségek vannak, a fiatal elött akadályok. Lehetetlenségeken emberi erő nem változtathat, de akadályokon igen. S látva azt a konszervativ összeesküvést, melylyel a mindig többségben levő idősebbek minden kedvezést megadnak az öregeknek, csakhogy legyen kifogásuk alultartani a fiatalabbakat: nem csoda, ha a mai világban mind erősebben észrevenni a forrongást, melynek a vége forradalom lesz: a fiatalok lázadása az öregek ellen.

Egyáltalában nem természetes, hogy a fiatalok tanuljanak az öregektől. A természetes az, hogy az öregek tanuljanak a fiataloktól, s ha már nem teszik, vagy nem érnének vele semmit: nézzék figyelemmel vagy legalább is türelemmel a fiatalok munkáját és tudását, s ne üljék el előlük ennek lehetőségét végletekig vitt anciennitással, s azzal a gőgös szerénykedéssel, hogy ez „nekik magas“ s ezt ők „már nem tudják megérteni“. Persze, hogy magas nekik s épp ezért nem tudják megérteni, – igazán nem tudják, mint ahogy, mondom, a középkori ember nem tudná megérteni az ujkorit, lenne bár az ujkori csak átlagember s az a középkori bár legnagyobb géniusza a világnak. Éppugy nem, mint ahogy a mai fiatal sem tudja majd, ha megöregszik, megérteni az akkori fiatalokat. Még pedig nem azért, mert az akkori fiatalok svindlerek lesznek, hanem azért, mert ő már akkor öreg lesz. Ez megváltozhatatlan rendje a természetnek – s az emberiség bármennyire módositja a természet rendjét, e módositás mégis csak magának e rend arányainak transzpoziciója s nem teljes megváltoztatása. Az öreg állapot elviselhetőségére szolgáló intézmények mindig csak filantropikusok lehetnek. Ellentétben a fiatalság megsegitésére s a betegségek kiirtására szolgálókkal, melyek egyuttal eugénikusak.

Senki nálamnál többre nem tartja s jobban nem szereti Ujházy Edét, s a magam életéből szivesen adnék neki tiz esztendőt, ha ő több hasznát venné, mint én veszem. De ha meggondolom, hogy, ami egészen bizonyos, hány fiatal szinész-genie lappang e honban ismeretlenül, vergődik megaláztatásban, kinlódik nyomoruságban s pusztul el kilátástalanságban: nem tudom oly drákóinak látni az ő tisztes nyugdija örökös tagságát, melytől annyit játszhatik még, amennyit tud és akar, de mégis utat nyit arra, hogy más is felléphessen s kinőhesse magát: talán egy uj Ujházyvá. Azon sem esem kétségbe, hogy ezentul nem Genersich professzor ur adja majd elő a budapesti egyetemen a kórbonctant. Voltak, akik azon estek kétségbe, hogy ő adta elő.

Akadt nemrég bátor ember, ki szót emelt az ellen, hogy a Nóbel-dijakat bármily érdemes, de gazdag s főképp öreg uraknak adományozzák, holott azok, az alapitó szándéka szerint, arra volnának valók, hogy fiatal és vagyontalan nagyrahivottakat megmentsenek a kenyér gondjától, s felkarolják a tehetségük szerint való munkára. Bölcs tiltakozás volt – épp oly bölcs, mint most Massimy, volt francia hadügyminiszternek abbeli inditványa, hogy a generálisok korhatára hatvan, az ezredeseké ötvennyolc esztendőre szállittassék le. Mondom: ez most a levegőben van, s kezdenek rájönni, hogy a demokráciát erre a mezőségre is át kell terjeszteni, s mint a királyok, a papok s az urak privilégiumait és monopóliumait, ugy kell megtörni az öregekét is. Elég baj, hogy gyermekkorunkban kell iskolába járnunk, mikor annyi kedvesebb dolgunk volna, s nem öreg korunkban, mikor ugy ráérnénk s még érdekelne is bennünket. Azt már ne türjük, hogy, ami csakis a meglett, de friss erőnek való: a tudást s a munkát is elzárják előlünk az öregek.

… E sorokat pedig, ha holnap nyomtatásban megjelennek, kivágom az ujságból s attól fogva mindig magammal hordom majd. Lesz idő – s mily hamar itt lesz! – hogy bőröm alatt kis lencsékbe szárad a testszin, a nyakam beesik s torkom meggyeplősödik. Kedvetlenül csoszogom majd be az utcákat, a kirakatoknak nem fogom elhinni, hogy az a sétabotos kis aszaltszilva én vagyok, s dühösen lököm majd el a gyerekeket, kik hancurozás közben nekem szaladnak. Ilyenkor előveszem majd e sorokat s egy padra ülve végigolvasom. Lehet, hogy megered bele a könnyem – de, reméllem, marad még annyi eszem, hogy utána csendben menjek haza.

Duperdussin

_1913 augusztus 11._

Van egy kocsmatervem, vagy ha ugy tetszik ötletem. Ezt nem példaképp koholom, a levezetés vagy bizonyitás kedvéért, az itt következők számára. Igazán van, bizony isten. S nem ábrándos vagy kóválygó, hanem élelmes és kidolgozott, egy husz éve utazó és kocsmázó ember tapasztalataiból táplálkozó, egyenesen ez iránt való érzékben fogant s amellett a ráutaltságtól nyugtalanná, vágyakodóvá s teremtővé izgatott képzeletből kipattant kocsmatervem. Nem Ritz, nem Delmonico, nem Pfordte, de nem is Aschinger vagy Lyons vagy Appenrodt. Okos dolog, szükséges dolog, száz apró ravaszságig kiépitett, budapesti lehetőségekhez hozzáillesztett s budapestiek szoktathatásához hozzápedagogizált kocsmaterv. Kilátásos és nyélbesüthető, minden bizonynyal, – kell hozzá pénz, mint minden komoly és tisztességes dologhoz, de nem olyan sok, hogy tehetősebb ember vagy pénzintézet rá ne reszkirozhatná a megpróbálására. Kötelezem magamat, hogy magam megcsinálom, kötelezem magamat, hogy magam igazgatom, kötelezem magam, hogy rövidesen meggazdagszom belőle. S egészen bizonyos vagyok benne, hogy ebből a kocsmából nem lesz semmi. Nem lesz belőle semmi, mert nem vagyok bolond, hogy ötletét másnak dobjam oda – nekem pedig ugyan nem ad rá egy veszekedett krajcárt se senki, hogy megcsináljam. Nem ad rá akkor se, ha nem tud mit csinálni a pénzével. Nem ad rá, ha világos is, hogy nyerni fog rajta. Nem ad rá, ha a legnagyobb kocsmaszakértő volna s egy szót sem tudna ellene vetni, mikor tervemet kifejtem előtte. Nem ad rá; nem szoktam mérget venni, de ha valaha mérget veszek, erre veszem.

Ám jó, erre azt mondhatják: mit akarsz? Persze, hogy nem adunk neked kocsmára. Mit tudsz te kocsmát vezetni, még ha egészséges őtleted van is hozzá? Tudsz-e veszekedni szállitókkal, bánni cselédséggel, ügyelni holmira, vigyázni körmökre, kalkulálni krajcárosan, mert ezek a krajcárok, ezek a fillérek sőt félfillérek azok, amikben nem szabad tévedned, amikben nem szabad becsapódnod, amiket le kell alkudnod és szoritanod? Mit tudod te, hol kell a hust venni, honnan kell a zöldséget hozatni, milyen kartellben vannak a serfőzők, mennyit szánhatsz szakácsra, hogy kell felkészülnöd forgalmas napokra, hogy lehet, a minőség kára nélkül, összébb huzódzkodnod pangáskor… és igy tovább és igy tovább… hiszen megesznek, még mielőtt az első vendég egy falatot evett volna nálad! Iró vagy – ebből legyen valami ötleted, arra aztán kereshetsz tőkepénzest vagy vállalkozót!

Jó, hát van. Mondom: jó, elismerem, hogy kockázatos volna iróval kocsmát nyittatni s van olyan ötletem, melyben a pénzcsinálás gyökere abba nyulhatna le, hogy iró vagyok, Iró vagyok, igen szorgalmas, kipróbált és megbizható munkás, még nem egészen elhasznált, még képes a visszafrissülésre, ki azonfelül a sok irástól még mindig nem jutottam hozzá, hogy megirjam müveimet. Holott, mint a geológus a talaj sorából, az én irásaimból is a jobbszemü szakértő okvetetlen kilátja, hogy van az aljukon valami erezet, ami alkalmas a bányászatra. Miért ne lehetne irót éppugy imprésába venni, mint énekest vagy zongorást? Kötelezném magam, hogy legjobb tudásom, legszemérmesebb becsvágyam, legkényesebb érzékenységem szerint minden gondolatommal irásomnak élnék. Hetekig lebzselnék, mig valami kiforrna bennem, s a hivatalnok időbeosztásával robotolnék hónapokig, mig megcsinálnám. Irnék verset, novellát, tanulmányt, regényt és, egypár csüggedt abbahagyás után, alkalmasint szindarabot is. Körüljárnék felolvasni, előretétném énekmesterrel a hangomat, ha nem jól hallanának, megjelennék sokadalmakon, csinján bánnék autogrammjaimmal, gyermekeket kapnék el a villamos elől, hírbehozatnám magamat szinésznőkkel, inszultálnék tekintélyeket – egyszóval: a külsőségeket sem sajnálnám, melyekkel az érdeklődést magamon át könyveimhez fordithatom. S mindennek, mindezeknek elgondolható jövedelmével szemben az imprezáriótól nem kérnék egyébb biztosságot s nem nagyobb részesedést, mint hogy nyugodtan élhessek olyan életvitelben, melynek polgáriságán alul kipróbáltan képtelen vagyok a munkára, nemcsak müvészire nem, de semmilyenre, s igy törődhessem azokkal, azokkal az igen kevesekkel, akik hozzám közel állanak. Bizonyos, hogy erre nem találok vállalkozót, bár ha én vállalkozó volnék: én belemennék.

De még erre is azt mondhatják: ugyan kérem, kinek kell irodalom? Ezekben a nehéz időkben! Mikor ugyis éppen elég bajunk van! Ne tessék komédiázni, ismerjük már az ilyesmit! Tessék egyszerüen hatni az emberek szivére s ne ilyen kerülő utakon!

Hát igy is jó. Hatok egyszerüen. Tegyük föl, de ezt már igazán a példa kedvéért, hogy életemnek valami válságos fordulója előtt állnék. Vagy állanál te, kegyes olvasó: jobbfajta, ismertebb, sokaktól szeretett ember. Aki, ha ma főbe lőnéd magad, legalább is negyven ismerősöd akadna, jómódu, jószivü, kinél néhány ezer korona nem oszt és nem szoroz, hogy megdöbbenve tenné le a partecédulás ujságlapot s azt mondaná: istenem, ha nekem szólt volna! Nos, te szólsz. Összehivod egy délután ezt a negyven uri embert s azt mondod nekik: Uraim, barátaim, én perben állok az élettel. Vesztes maradok, alul kerülök, végem van, nem birom tovább, ha utalványt nem kapok hozzá. S ez az utalvány: pénz, mert a pénz utalvány mindenhez, ami élet. Azt mondjátok: szerettek. Azt mondjátok: törődtök velem. Azt mondjátok: érdeklődtök sorsom iránt s kötelességet éreztek az érték iránt, amit jelentek. Nos: ha valaha volt értelme érdeklődésteknek, ugy most van. Ha valaha volt jelentősége annak, hogy jóindulattal vagytok irántam, ugy ma nem felesleges. S csak ma nem. Ha valaha volt érték abban, hogy egyik ember törődött a másikkal: az én számomra csakis most van. Most mindent jelenthet, máskor későn jött tolakodás. Nem sokról van szó, legalább is nem mértéktelenségről. Mondjuk: mindegyőtöktől háromezer koronáról. Ezzel megmentetek egy életet, egy életkedvet s még egypárat, mely ehhez az egyhez csatolódik. Egy képért, egy nyaralásért, egy szoba butorért kiadtok ennyit. Egy hiuságért, hogy az ujságban álljatok, egy kedvezésért, hogy valaki nálatok vacsoráljon, a kedvesetek egy mosolyáért, a gyereketek egy mulatságáért. Lehet, hogy kidobott pénz. Lehet, hogy léhaságra pazarlom. Lehet, hogy visszaélek vele, vagy nem érek vele semmit. Hát aztán? Soha nem pazaroltatok? Soha nem vesztettetek? Soha a jóságotokkal vissza nem éltek? S hátha mégis jót tesztek vele? Hátha csakugyan megmentetek valamit? S ha csak egy fellobbanást, egypár szép hetet, egy nyugodalmas közt egy testvéretek életében? Nem ér ez fel egy könyvtárral, amit alapitotok? Egy melegedő szobával, amit megnyittok? Egy eszmével, melyet egy programmra rászoritotok, hogy ott száradjon a papirosán s elporladjon farostjaival?

Nem. Nyájas olvasó, kedves embertársam, szegény felebarátom: nem ajánlom, hogy ilyesmivel fordulj felebarátaidhoz. Kinos zavarba ejted őket, verejtéket préselsz homlokukra, hápognak majd, krákognak, ötölnek és hatolnak, de tárcájukba nem nyulnak. Kinos csend következik majd el, melyet hosszu vártatva tör meg végre egy, a legbátrabb s talán a legjobb és legértékesebb, aki felkel és igy szól: Barátom, ezt ne kivánd tőlünk. Ha tartasz ránk és barátságunkra: vondd vissza. Tudod: a pénz olyan, mint a vér. Különös nedü, csak szerelemben köt össze, mindenhogy másképp elválaszt. Te meggyülölnél minket s mi lenéznénk téged. Halálunkat kivánnád s mi sajnálnók tőled életedet. Elveszitenénk téged, s te elveszitenél minket. Eddig is megvoltál – csak megleszel ezután is. De azt nem éri meg semmi pénz a világon, hogy kiveszszen belőle az érték, amit jelent a láng, mely gyanánt előttünk lobogsz, ami páratlan hullámkristályt mutatnak a rezgések, melyek szeretetünkből sugarasan tartanak szived felé… Igy szólna barátod, és igaza volna. Annyira igaza, hogy már igy is, pénz nélkül is elkövetkezett, aminek elkövetkezésétől való féltében tagadta meg tőled a pénzt. Mert egész további életetekben te neheztelést fogsz iránta érezni, ő kényelmetlenséget fog érezni veled szemben, s kinos és türhetetlen lesz a viszony köztetek, mert leplezni akarjátok egymás előtt e nehéztelést s e kényelmetlenséget. Igen, szegény felebarátom: hidegség támad körülötted, de pénzt: azt nem kapsz.

* * *