Part 9

«… Ismeri ezt a nevet: J. J. Widmann? svájczi ujságíró és kritikus; én mindent elolvasok, amit tőle találok, mert kedves, művelt és csiszolt intelligenczia, és, főképp, igaz művész-ember, aki tele van megértéssel és bocsánattal a művészet iránt. Nos, tudja, hogy ez a név egyszer miben fordult elő? Egy hirben, mely egy aaraui tanárnőnek – isten áldja meg ezt a derék, nemes teremtést, Mühlberg-Sutermeisternénak híják – arról az akcziójáról szólt, melylyel az anyává lett leányoknak meg akarja szerezni jogot, hogy magukat asszonynak titulálják és tituláltassák. Ugy-e, ennek a kivánságnak megokolására nem kell sok szót vesztegetni – és mégis, hinnék-e, azok közt, akik a dolgot egypár jó vagy rossz vicczel akarták elütni, ott volt J. J. Widmann is. Kedvesem, maga is tudja, mert magáról tudhatja, hogy vicczel elütni olyasmit szoktunk, aminek igazságát átértjük ugyan, de az érzésünk, előitéletből, nem tud megnyugodni benne. Hát nem különös, hogy ugyanaz a Widmann, aki a művészetben nem ismer előitéletet, társadalmi téren nem tud letenni előitéleteiről? És nem különös, hogy mer a szabadságért kiáltani a művészetben, mikor megijed a szabadságtól a társadalomban? Persze, hogy a szobrok meztelenek-e, vagy nem, abban a kritikus uraknak kevés személyes érdekük van, ellenben abban, hogy lyányainkat több vagy kevesebb akadály válaszsza el attól, hogy illetlenek legyenek, abban lehetnek családapai érdekeik. De ekkor meg ne tessék oly gúnyosan beszélni azokról, akik leányaikat nemcsak az eleven, hanem a kőből való férfiaktól is féltik, – ez nem niveauban való külömbség, csak temperamentumban. Barbároknak tartom azokat a szabadsághősöket, kik csak ott türik a szabadságot, ahol nekik hasznos vagy – mindegy. Hölgyeim és uraim, szabadság csak egy van a világon, s a művészet csak akkor lesz szabad, és joga is csak akkor lesz a szabadságra, ha a világ szabad lesz. Egy szabadság nem állhat meg a másik nélkül; nem lehet a művészet igazán szabad, ahol a társadalom rab, s ahol igazán szabad a művészet, sokáig a társadalom sem lehet rab. Ezért szidják a doktor urak a művészetet, s a szocziálisták ezért védik. Aki igazán komolyan akarja a művészet szabadságát, tessék _a_ szabadságért veszekednie, _minden_ szabadságért, például a nőknek azért a szabadságáért is, hogy úgy éljenek, ahogy tudnak. Mert higyje meg, az a svájczi indítvány, az anyává lett lyányok javára, idők jele. Amig csak a szolgálólyányok lettek anyává, az ördög sem törődött ezzel a dologgal. De ujabban, mióta a nők is dolgoznak és keresnek, egyre több az a nő, aki nem szorul férjre, hogy meg tudjon élni, s ugyanannyival több az a lyány is, aki nem vár házasságra, hogy anyává legyen. S mihelyt ezek nemcsak szolgáló lyányok, hanem polgári lyányok is, a polgári körökben is kezdenek érdeklődni a nők emanczipácziója iránt. Ma még a vicczelődésnél tartanak, mert még kevés a kis gyerek. Ha sok lesz, meglesz a szabadság is…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«… A gyermekek… istenem, el sem tudom gondolni, mit érezhet gyermeke ágyacskájánál az olyan anya, akinek nem szabad annak lennie. Félórákhosszat el tudom nézni az én alvó kis fiamat, s elgondolom olykor, mennyi szépség és költészet lakik ebben a nevetséges kis emberi testben, ebben a prózai kis emésztő masinában! Furcsa, az embernek fele élete, az első fele, abban telik el, hogy kiábránduljon a világból, az életből, a valóságból, ebből a rettenetes prózából, amiért egy csöppet sem hasonlít az olajnyomatokhoz, a Jókai-regényekhez és mindahhoz, amit gyerekfővel és érzéssel szépnek találtunk, és csakis ezt találtuk szépnek. Micsoda borzasztóság: a Berend Ivánok s a márványsimaságu belvederi Apollók után a dohányszagu szőrös unokabátyák! Életünk második felében, mikor az élet összes fogásait végigkóstoltuk: akkor kezdünk beletanulni, hogy a poézist abban keressük és abban találjuk, amiben lehet: a valóságban. De azt azért sohasem hiszem el, hogy a művész nem való egyébre, mint hogy a valóságot másolja. Nem mintha ez nem lehetne művészet, de eddig föltünően kevés művésznek sikerült. Hogy visszatérjek az emberi testre: még egyszer mondom, nem ismerek művészt, aki egészen olyannak ábrázolná, amilyen. Van, aki igyekszik, hogy hivebben ábrázolja a régi olajnyomatoknál, és nem mondom, hogy egy-egy uj festő vagy szobrász egy-egy megdöbbentő ujsággal ne állna elő, amiről azt mondjuk: micsoda merészség ily pőrén merni ábrázolni a valóságot! De furcsa, hogy ez a valóság sem valóság, az uj ember csak másképp hazudik, mint a régiek. Mindezek a forradalmak és forradalmárok olyanok, mint az öreg Zola, aki telekiabálta a világot az ő disznóságaival, hogy ha törik, ha szakad, meg kell irni az igazat – most pedig lassankint és szégyenkezve rájövünk, hogy ez a kedves vén gyerek a maga disznóságaiban éppoly felhőkben járó romantikus volt, mint volt az öreg Dumas az ő olajnyomataiban. Engem most elragadnak a Rodin szobrai, azzal is, hogy mily borzasztóan reálisak, – de meg merek esküdni, hogy husz év mulva magam is azt fogom mondani: micsoda limonádés forradalom, micsoda hazug igazság!…»

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_ «… a szomszédszobában az öcsém a Peer Gyntet játszsza, s én azon gondolkozom, mit gondol mellette? Az öcsém csöndes és komoly fiú, kiben csak ujabban támadt a zongorához való tehetség? vagy hajlandóság? nem tudom, de kedve van hozzá, s szeretem hallgatni, amint nyugodt türelemmel teszi túl magát a saját játéka fogyatékosságán, s élvezi ezen keresztül Grieget, mint ahogy egy ripacstrupp játékán keresztül is élvezi az ember Shaksperet. Ha ez a kedve és tűrelme megmarad, nagy jót szerez magának egész életére, mintha valami vidéki kis kastélyt örökölt volna, ahová mindig visszavonulhat, ha másutt nem találja helyét. Irigylem a fiút, hogy a muzsikával ilyen jó barátságra tudott lépni – nekem az csak akkor volna ilyen jó barátom, ha vittem volna annyira, hogy magam tudjak produkálni, variálni és improvizálni; így, az a zene, amit más írt, az én számomra túlságosan kimondott, túlságosan határozott, túlságosan egy más valaki érzéséhez kapcsolódó valami, mely nem az én érzésemhez simul, hanem inkább zavar benne, mintha más valaki is volna a szobámban, mikor ki akarom magamat sírni. A költőkkel is így vagyok; nekem csak egy költő tudna írni: én magam, ha költő volnék. Igy a hímzéshez kell menekülnöm, amiben vittem némi művészetre; órákig a ráma fölé tudok görnyedni, hogy vásznába vagy szövetébe beletűzködjek mindent, ami gyötör és foglalkoztat; a vágyódásokat s az elégedetlenségeket, elszalasztott alkalmakat s örökre elmult lehetőségeket. Néha erővel megszúrom az ujjam, hogy a vér jelezze a csöndes, a titkos, a senkitől sem tudott kis kálváriákat, melyeket a tűm hangyalépésben haladva vált ki lelkemből. Gépiesen s mégis akaratom szerint halad ez a munka, mint a hajnali álom, melyet magam kormányozok, hogy merre járjon, de mégis előre megrajzolt nyomokon jár, s nappali szenvedéseim virágai s visszatérő vonalai rajzolódnak ki belőle… De azért el tudom képzelni, hogy mást a zene ugyanúgy szolgál, mint engem a saját ábrándozásaim; el tudok gondolni finom és hallgatag kis vidéki asszonyokat, akik vékony, fürge ujjal messze fényes világból való mesebeli királyfit idéznek maguk elé a fehér csontbillentyűkből, amelyeket csak meg kell nyomniok, hogy hopp, ott legyenek, ahol akarnak. S talán épen Grieg az, akinek szárnyán legmesszebb tudnak szállani; a Szahara fejedelmi sátrába, ahol lyányalakot váltott tündérek ringják és hajladozzák bűvös tánczaikat, amiknek zenéjet jégtűk összeütődéséből szűrte ki az északi zenész a déli nap forrósága számára; az Észak örvénylő tengerébe, ahol dermedt karral s elfuló lélekzettel küszködik a fuldokló lelkiismeret a rája zuduló tajtékos itélettel; el mindenfelé, ahová csak a henczegő képzelődés elragadhatja az egy helyben való kenyérkeresethez, vagy befőttkötözéshez lelánczolt szegény emberi állatot… Mi mindent nem gondoltak, mi mindent nem éreztek egy-egy Chopin-ballada mellett a hatvan-hetven év alatt, amióta az megszületett s öt világrészben minden zongorán játszszák minden fajtájú emberek, nők és férfiak, öregek és fiatalok! Vajjon mikor a költője lelkéből kiszakadt, benne zsongott-e abban az a mindensége a fájdalomnak, az epedésnek és elandalodásnak, ami azóta millió ember emlékezetében hozzája kristályosodott? A szegény, törékeny, babonás lengyel el tudta-e gondolni az események, a történetek, az előfordulások teméntelenségét, amit egy ugyanazon taktusa juttat eszébe: egy embernek ezt, másnak amazt? Nekem sohasem tetszett a Longfellow híres verse _I shot an arrow_; a művész munkája nem nyíl, amely egy darabban talál s amit meg lehet találni, hanem olyan, mint a Jókai ichor-lövegei, amik milliárd szilánkká robbanva porladnak szét, a kilövője maga sem tudja, merre mindenfelé a világon, s minden egyes szilánkja úgy éget, viszket, pusztít vagy gyógyít, mint az egész…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«… Ha vidéken élnék, talán jobban rászorulnék a zene segítségére, mint itt a nagyvárosban, ahol megtalálom az elmélkedő elszóródás legfőbb eszközét: a sokaságot. Mert nem igaz, hogy a magánosság kedvez legjobban a képzelődésnek. Legalább engem a magánosság lever és eltompít, s szárnyát szegi képzeletemnek. Egyedül kell lennem, hogy gondolataimmal lehessek – de sok ember között. Utazni már csak azért is szeretek, mert, amit itthon meg nem tehetek, kiülhetek a kávéház elé az utczára, s nézhetem magam körül az emberek sürgését. A természet előtt _alle Achtung_, de én nemcsak képmutatóknak, hanem a természetimádást csak pózolóknak tartom azokat az embereket, akik a világot két részre osztják: hegyekre, vizekre és poloskás fejőkunyhókra, amiktől el kell ragadtatva lenni, s nagyvárosokra, selyemruhákra és ötemeletes hotelokra, amiket meg kell vetni. Hát kérem: én, azért, mert fürdeni szoktam és kedvelem a vászonbattisztot: már nem vagyok természet, csakis a tehén az s a fejős lyány bőrnadrágja? Ami a világon van, az mind: természet; a szempilla, mely magától nőtt védelemül a szemem köré, semmivel sem kisebb eltávolodás a természettől, mint a rizspor, amit magam rakok föl, hogy a szél ki ne fújjon. Sohasem fogom átlátni, hogy a világnak az a része, amit a szél, a nap, a víz, a vakondok és az esőgiliszta alakított és módosított, mért volna szebb vagy igazabb, vagy természetesebb annál, amit mi teremtettünk s mi formáltunk a magunk izlése és kényelme szerint. Ha én természet volnék, nem ismerném el, hogy csak a víz meg a föld az enyém, a képek, a szobrok, a nagy gondolatok és a nagy toilettek már nem. A pille szárnya ép oly mesterségesen és összeválogatva, épen csak hogy hosszabb időn át kirajzolódott és kialakult valami, mint az a Lalique-broche, ami zománczczal és drágakővel éri el ugyanezt a hatást. Imádom a tengert az ő hullámzásával és váltakozásával, de imádom a partját is, ahol öt világrész vidám és gazdag embere szaladgál előttem, s a kaszinót, ahol Redfern-ruhákat láthatok. Igen, sok embert, aki egyenkint és együttvéve mind érdekel; akikhez ismeretlenül hozzá tudom szőni az ő külön kis regényeiket, aztán tipelni és tudakozódni, hogy eltaláltam-e; képzeletben párokat hozni össze, mikor ők maguk még nem is gondolnak rá, s mulatni, büszkének lenni a szimatomra, mikor pletykálni kezdenek róluk. Igen, barátom, ennyire gyenge nő vagyok – de annyira nem vagyok már gyenge, hogy ezt titkoljam vagy leplezni akarjam, vagy épen gyengeségnek találjam. Nem, kedvesem, bátran megvallom, hogy én az embereket nem szeretem ugyan túlságosan, de az embert nagyon, s roppantul érdekel minden kedvessége, bolondsága, naiv titkolódzása, melylyel nem tudja, hogy amit fontoskodva vagy félve hallgat el, jószemű ember száz lépésről leolvassa az orráról. S én, hizelgek magamnak, ilyen jószemű asszonyember vagyok, s hálás vagyok az én kedves kétlábú állat-felebarátaim iránt, hogy mindegyikük egy kölcsönkönyvtárra való mulatságot szerez nekem puszta megjelenésével…»

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_ «… Van bennem valami a kis lyányom felmenő ágbeli honvágyából, mikor sóhajtva könyököl a térdemre: istenem, anyikám, mért nem ismertelek téged, mikor akkora voltál, mint én! Azon túl vagyok, hogy ezer esztendő előtt szerettem volna születni; a renaissance-idők után sem vágyódom, mióta egyszer egy éjszakán át beleszőttem magamat ebbe a képbe, s nagy meglepődéssel arra a fáczitra bukkantam, hogy én azok közt a tigrisemberek és párduczasszonyok közt még olyan konyhaszolgálóságig nem jutottam volna el, akinek van némi halovány sejtelme arról, micsoda nagy dolgok történnek körülötte. De az furcsa nekem, hogy nálamnál nem sokkal idősebb emberek úgy járnak-kelnek mellettem, mintha őstörténeti idők masztodonjai volnának, s egyéniségükből megcsap olykor a hetvenes évek illata, mint a nagyanyám leveleiből a levendulaszag. Ezt a szép időt sajnálom, hogy elmulasztottam, s utolsó szárnycsapásait csak gyerekfővel éreztem… Pálmay Ilka bocsássa meg nekem, hogy ebben a kellemetlen összefüggésben emlegetem, de épen az ő láttára sajdul föl bennem ez a nosztalgia – s nem ok nélkül; ő is ez utolsó szárnycsapások levegőjét szítta magába, s ennek hatásai élnek benne tovább, mikor már más fuvalmak járják. Az az ötven éves köz, ameddig egypár okos ember megfigyelései szerint a párisi hatások Budapesten még tovább rezegnek, néha kisérteties pontossággal érzik meg. Nemrég volt ötven esztendeje, hogy III. Napoleon császár lett, s nálunk ujabban meg-megujul a hetvenes évek stilusának emléke, mely nem egyéb, mint a bas-empire stilusa, a III. Napoleoné s a szép Eugéniáé, a megnemesedett polgárságé. Meg kéne egyszer írni, hogy’ került ez a stilus a hetvenes évekbeli Bécsbe, épen akkor, mikor maga a császárság megbukott s a császár elpusztult, nyomorultul, mint a beteg macska; Offenbach hogy’ élt tovább Straussban, III. Napoleon Beustban meg Andrássyban; hogy’ itta át ez a stilus a bécsi mágnásvilágot, hogy’ szivárgott át a mi kaszinónkba, s ebből kisugározva hogy’ töltötte be minálunk a nyolczvanas éveket. Pálmay Ilka ennek a stilusnak a neveltje, mint ahogy az ő métierje, az operette is együtt született s együtt pusztult el ezzel a világgal – ezzel a könnyelmű, egy iczipiczit parvenü, de mégis finom világgal, amely tele volt édes hunczutsággal, ennivaló szeretetreméltósággal, tudatos elegancziával, amit még most is megtalálni Párisban, de a bécsi Ringeken, meg a szinpadon is, igézően megtestesülve két nagy szinészben, akiknek csak meg kéne halniok, hogy soha többé el ne felejtsük őket: Coquelinben és Sonnenthalban. Igen, barátom, tartsanak bár világtól elmaradt libának, akinek semmi érzéke olasz verizmus, belga szeczesszió és norvég szimbolizmus iránt: én imádom az öreg Sonnenthalt, s ha ő meghal, vele hal meg az egyetlen férfi, akiért bolondságot tudnék elkövetni. A mai művészet tudhat tombolni és suttogni, sziszegni vagy hörögni – de csevegni vagy elmosolyodni senkisem tud úgy, mint ők, Coquelin és Sonnenthal; csevegni és elmosolyodni, előkelően leülni és kellemesen fölállni, állakat szeretetreméltóan megcsípni, vállakat biztatóan megveregetni, a dolgokhoz finom szemöldökemeléssel csak éppen hogy újjhegygyel érni, ami lehet, hogy fölszinesség, de lehet úri tartózkodás is. Az, az; úri világ volt, barátom, ez a parvenüvilág; ezek a szabólegényből lett tekintélyek arisztokraták voltak, belülről talán egy kicsit üresek, mint a legtöbb arisztokrata, de kívülről perfekten előkelőek, mint ma már mind kevesebb arisztokrata. Pálmay Ilka az ő világukból való; későszülött gyermekük, aki az ő Gounod-valczerra járó mozdulataival (a Faust is bas-empire!) nem találja helyét ebben a Sidney Jonesos világban…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«… Ilyen Náday is. Ugyan épen azt nem találok benne, amiről nevezetes: párisiasságot; az ő finomsága nem eléggé Versailles, brutalitása pedig nem eléggé Montmartre. Náday – tessék felháborodni ezen a sottiseon – Náday tisztára Bécs, csakhogy az a magyar Bécs, mely a Freudenautól az Imperiálig gummirádleren tengeti ártatlan életét; az elpusztíthatatlan Knaakok, Blaselek és Thallerek közzül való, aki a szalónvígjátékba viszi bele azt a kedves _resches_séget, amitől ugyan XIV. Lajos megfordulna a sírjában, de ami jól esik nekünk a császárnékban, akik maguk szoptatnak, a császárokban, akik virslit uzsonnáznak sörrel, s a fiakkeresben, aki fütyörészve köszön a gawlirnak. Egészség, nagyszerű egészség, kitünő alvás és semmi idegesség; állandó hajlandóság a hecczre, a mókára, s annak kifigurázására, hogy vannak a világon emberek, akik egészen komolyan beszélnek hochdeutschul, sőt francziául is. Fordítsd mindezt magyarra, és megvan Náday, csak még egy vonással, amit a bécsiből kipusztított a policzáj, a pestiben meg épen a bécsi policzáj fejtesztett ki: a politikai és koronaherczeg-utczai szatirával; legjobb szerepe nem a Párisi, hanem a svihák Poprádi, amit sans peur et sans reproche ad be a földszinten ülő svihák poprádiaknak…»

* * *

A mi szinészeink többet szavalnak, mint beszélnek, mert szavalni: közhely, beszélni: egyéniség.

* * *

Igazán szinházi nagyváros Európában egyelőre csak kettő van: Páris és Bécs. Mindkettő ősi fészke a politikai hatalomnak s a gazdagságnak, ami ennyire együtt, oly régi idő óta s ily állandóan alig volt meg még egy helyütt. Innen az a fényűző előkelőség, melyben Róma és Milanó sem éri utol Bécset, nem hogy Berlin vagy München. Mint Párisban, Bécsben is négy-öt nemzedéken át a világuralom kisugárzása szivárványozta be a lelkeket, s a világ négy tájáról özönölvén oda az arany-trágya, buja földjében kisarjadt a legszebb emberi bűn: az izlés. Nekem nagy elégtételem, hogy akik a bécsi népet antisemitasága s eldurvulása miatt annyira meg tudják vetni, most egészen ilyen jelenségeket tapasztalhatunk Párisban is, melynek népére csak nem mondhatják rá, hogy buta és korlátolt. Igazában ez a nép nem értéktelen, csak, az idők átmenetében, ellentétbe került benne a demokrata osztályérdek az izlésének s hagyományainak megfelelő s fényüzésével közvetetlen pénzbeli érdekeket is jelentő arisztokrata világon való csüggéssel. Az ember minden ily kétségében – mi telhetik tőle? nagyot üt botjával a szamár fejére. De olyan szinészet, mint a bécsi, csakis olyan városban támadhatott, melynek, ha császárjai egy kicsit filiszterek is: filiszterei egy kicsit császárok, mæcenási hajlandóságokkal. Párison kivül Bécs az egyetlen város, melyben a szinház közönségül biztosan számithat kivétel nélkül mindenkire, aki levegőjét szíjja. A bécsi nép közönségnek születik, s a bécsi kongresszuson kezdve a Hanswurston át a szeczesszióig lankadatlanul figyelmes nézője minden spektákulumnak, ami szó szerint nézni valót jelent. Ennek a népnek érdemes császári munificzencziával egyet-mást megmutatni, s az idegen is szivesen tódul oda, ahol van mit látni. Bécs tulajdonkép olasz város volt, a Metastasio városa, csak éppen hogy ura hatalmas volt s népe jómódu, mely komédiásait maga tudta eltartani s egy helyhez tudta őket kötni, amit Róma és Milanó még ma sem tud elérni. Bécsben a szinház általánosan közügy, különösen pedig minden egyes embernek szivbeli ügye. Ezért szinházi város Bécs, és ezért jók a szinházai.

* * *

Mme Réjaneról meg tudjuk állapítani, hogy’ játszik: kitünően, tökéletesen, a mesterség a kisujjában van. Duséról nem tudunk megállapítani semmit – sokkal szerelmesebbek vagyunk bele.

* * *

Minden uj művész, és, ami ezzel egyet jelent, minden uj művészet egy-egy Krisztus, akinek nem kell szablya, nem kellenek fegyverek és fustélyok – elég, ha némán támadói elé áll, s vár, mig megismerik.

MEUNIER CONSTANTIN VÉGRENDELETE.

«Én, Meunier Constantin, ép elmével, s közel végemben való megnyugvással, ime, leírom végrendeletemet.

Amit hagyok: mindeneknek hagyom. Kivánom, hogy mindenek osztozkodjanak rajta; mentül többen osztozkodnak, annál több jut egyre.

Amit örökül hagyok: annak a titka, miként lehet, mint a kátrányból illatot, az izzadságból szépséget kiszűrni.

A görnyedésnek hősi vonalait, a feszülő izmokon a nap játékait hagyom nektek örökbe – s ez nagyobb örökség, mint gondolnátok.

Mert az idő, mely most eljövendő, az izzadságnak, a görnyedésnek s a feszülésnek ideje lesz, egyformán mindenek számára. S jó tudni, hogy ez egyformaság, ha kezdetei szürkék, kormosak, fojtogatók és robbanásosak lesznek is, végső soron mégsem lesz sülyedés, hanem mindenek egyformán emelkednek rangban a szépség s a hősiesség felé. A szépség nem vész el, hanem mindeneken szétárad, az úriság s a hősiesség nem roskad össze, hanem mindenki úr lesz és hős, minden ember Atlasz lesz, ki vállán tartja a világot, és szép lesz, és úri lesz, és hősi lesz e fáradságában.

Örökül hagyom nektek a biztató, a sarkaló, a vigasztaló titkot, hogy az Igazságnak, a Tudásnak s a Munkának dulások és vergődések után egyszer mégis csak eljövendő világa a Gyönyörködésnek is világa lesz, s akkor majd a Sokak nem féltékeny gyűlölői, hanem lélekzsendítő Maecenásai lesznek a Kiválasztottaknak.

Jó ezt tudnotok a megpróbáltatások fenyegetése közben s a jövendő küszöbén, s édes tudnom nekem, mikor e megpróbáltatások elől s e jövendő küszöbe előtt kell kihanyatlanom a lét, a munka s a küzdelem édes megszokásából.»

MADAME RÉCAMIER.

Reggel tíz óra volt.

Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva meghúzta a falon ott csüngő himzett csengetyü-pántot.

Belső szolgálója tálczán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt, átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető asszony leste parancsát.

Karcsu tetemét itt megszabadítván minden külső és belső tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a némbernek, ki szagos eczetbe mártott gyapjuszövettel dörgölte végig a szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte rózsás testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván úrnőjét, a lába s a keze körmét simára, gömbölyűre s korallszinre csiszolta.

Így adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér szalaggal s a szalag fölött gyöngyfüzérrel.

Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje az egybeszabott, könnyü felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha, ránczokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alul, megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.

A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, tégelyeket, szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit, mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arczán pedig fölkeltette az álmatag rózsákat.

Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt, hosszuszárut s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája kivágását gyémántcsattal tűzte hegybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen alsó karjára csipkefélkeztyüt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy hogy a kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Még egyszer megnézte magát elől-hátul a nagy álló tükörben; egy pillantást vetett a kandalló órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga csillogását.

Így nyitott be fogadószobájába, hol reggeli hódolatra várták, s szétnézvén az egybegyülteken, szelíd mosolylyal szólott: