Part 8

Az illusztráczió művészietlen, hacsak arra nem való, amire Wagnernál az ének, a vers és a díszlet: hogy a zenével _együtt_ s csak _mind együttvéve_ fejezze ki, amit a költő mondani akar. De a jó költő már maga mondott el mindent, amit akart, nincs _szüksége_ a rajzolóra. S a jó rajzoló is maga és egészen elmondja _ugyanazt_. Tehát zavaró, bántó és túlterhelt pleonazmus támad, ha egyszerre beszélnek. Egy finom német költőnek, Rainer Maria Rilkének, van néhány rövidke, egy-két strófás csodaszép tájképe. Ezek fölé egy ugyancsak finom rajzoló: Vogeler-Worpsewede lehelt oda egy pár fejléczet s egyéb diszítést, ugyanazon tájképet s hangulatot rajzolván meg, mint a vers. Külön a versek és külön a rajzok elragadóak volnának – együtt zavaróak.

* * *

Egy tulajdonjogba s a művészet népszerűsítésébe vágó dologgal nem foglalkozunk eléggé, pedig viszás és bántó, s én bizonyos vagyok benne, hogy az eljövendő új világrenden belül tenni is fogunk e viszásságról. Kérdésem ez: joga van-e akármelyik pénzeszsáknak, vagy akár finom ízlésű amatőrnek is ahhoz, hogy, bármennyit fizetett is érte, valamely művészi dolgot teljesen magáénak tekintsen, s ha kedve tartja, elzárja a többi ember elől? A művészet közkincs s a művészi dolog is az, s élvezetét a többi ember elől elzárni époly jogtalanság, mint aminő az erdők elzárása. S ha Wanamaker úr mégannyit adott is érte: nincs joga engem eltiltani attól, hogy a Munkácsy Miltonját láthassam. (Gondolom, ez a kép van nála.) Előkelőbb gyüjtők és műbarátok érzenek is e körül valami kötelességfélét; mind több az olyan magángyüjtemény, mely bizonyos napokon megnyílik az érdeklődők előtt. De ez csak kegyelem és szeszély, holott itt jogról van szó, arról, hogy nekem jogom van minden művészi dologhoz hozzáférni, s a művésznek joga van megkövetelni, hogy, akárki váltotta is magához az ő munkája tulajdonjogát, az közkincse lehessen mindenkinek. Bizonyos, hogy az eljövendő szebb és jobb világban a magántulajdon mindenekelőtt a művészi dolgokon fog megszűnni; kinek-kinek módja és joga lesz úgy ékesíteni az ő otthonát, ahogy csak kedve tartja, de mentül ékesebb lesz ez az otthon, annál természetesebb lesz, hogy nyitva álljon mindenki számára, akit érdekel.

* * *

S ez az új rend, ha elkövetkezik, még egy bántó viszásságon segít majd. Érthetetlen előttem, hogy főképp képek és szobrok dolgában mint fejlődhetett ki a galériás rendszer, egészen a múzeumok, képgyüjtemények és képkiállítások művészietlen barbárságáig. Mentül inkább beleélem magamat a képek látásába s szeretetébe, annál jobban kétségbeejt az a képtelenség, hogy a képek egymás mellé és egymás fölé halmozva szorongjanak előttem. Elvégre minden kép egy-egy külön világ, a színeknek egy-egy külön tanulmánya, külön világítással s külön éghajlattal. Mindegyikbe külön-külön kell magát beleélnie, aki igazán meg akarja látni s meg akarja érteni. De hogy’ lehessen ezt megtenni, mikor egyik üti a másikat, a másik beleszól az egyikbe, amannak színei megzavarják emezét, emennek hangulata tönkreteszi amazét? Képet tulajdonképp nem szabadna másképp nézni, mint teljesen elsötétített szobában, melyben világosság éppen csak a kép területére esik. Voltaképp a szobámban egymagában felfüggesztett kép hatását is megzavarja, világát megzilálja a fal, a szoba, minden bútor, szőnyeg s bármi egyéb, ami vele együtt látszik. De mindezt még valahogy hozzá lehet válogatni, el lehet úgy rendezni, hogy a figyelmet el ne térítse, a képbe ne kiabáljon bele. Ám semmimód nem lehet korlátozni egy másik képnek s még kevésbbé több másik képnek abszolút elütő voltát. Még rokon képek sem valók egymás közelébe, mert ugyanazon motivumok erősítik egymást, holott a jó képen úgyis megvan minden motivumnak a megkivántató ereje és mértéke. Sehol a galériás rendszer bántó voltát nem éreztem annyira, mint a Louvre egynémely termében, ahol, ha egyéb nem: egy szép formáju ablak vagy egy hasas ázsiai váza menten agyonverte valamely primitiv olasz kép hangulatát, s a képek vetekedve teszik egymást tönkre. Hiszem, hogy az eljövendő kollektivista világban a képkollekczióknak bealkonyodik; a képek el lesznek osztva magánházakban s középületekben, s a nap bizonyos óráiban így gyönyörködhetik bennük mindenki.

* * *

Az arczkép tulajdonképpen líra a festészetben; az arczképfestő azért művész a fotografushoz képest, mert az arczképbe nemcsak _a másikat_ festi bele, hanem saját magát is. Hony soit qui mal y pense – de mindig van abban regény, ha férfi-festő asszonyképet fest. A két teremtésnek, aki az arczképben találkozik: az ábrázoltnak s a festőnek örökre köze van egymáshoz. Vannak férfikéztől festett asszonyi arczképek, melyek olyanok, mint egy estélyi beszélgetés, valamely kemény eszű és gyengéd lelkű asszony s az ő figyelmének s érdeklődésének sugarai alatt zárkózottságából fölengedő művészember között. Mert az elzárt művészlélek kapujánál az asszonyi mosoly a _Szezám nyílj meg_.

* * *

Sokszor elmélázok azon: mint lehet, hogy a festők közül éppen a legnagyobb pogányok tudják vászonra vetni, ami a kereszténységben a legkeresztényebb, mert a pogányságból teljesen hiányzik: a néma szenvedést, a szelíd bánatot? Böcklin, aki az ő _Pietá_ján egy szál sötétkék fejkendővel négy evangyéliomnál beszédesebben mondja el a Szűzanya fájdalmát: Böcklin bizonyára csak olyan pogány volt, mint lehetett Herman, a kheruszk vezér, s lehettek, mielőtt s miután fölvették a keresztséget, mind a gótok, longobardok és alemánok. De végre is Böcklin germán – s nem egészen bizonyos, hogy a középkori kereszténység spiritualizmusa, föl egészen a dantei szublimálódásig, nem teljesen és kizáróan germán: frank, gót, longobard vagy mit tudom én milyen elegy? De ime, itt van Tizián, kinél nyugodtabb és hidegebb pogány nem élt sem Numa Pompilius, sem Nero és Domitianus idejében, s kinek lelki őseit egyenesen az uzsorás Catók s a harácsoló Sallustiusok közt kell keresni. Honnan és hogy’ vette ez a hűs kalmárlélek a szenvedésnek s a jóságnak azt a végtelen arisztokrácziáját, mely az Adógaras Krisztusának arczán halványlik?

* * *

Böcklin az a cohaerer, amit a Marconi telegráfja keres; az a tökéletes érzékenység, mely a legtávolabbról feléje omló hullám érintésére is egész valóságában átalakul. S e világon nemcsak hogy minden hullámzik, de minden egy is; világosság, szín, melegség és teméntelenség, vonzódás, elegyülés, elpárolgás és megalakulás, hervadás és virág zás, lenyügözött erőlehetségek s szabadon tomboló erőforradalmak, hangok, vonalak mélységek és kiszögellések: mind egyazon valóságnak egyazon örökkévalóságban való egybehullámzása; százféle rezgésnek hegyei völgyei; hegyek a völgyekkel, völgyek a hegyekkel összetalálkoznak, elsímulnak vagy föltornyosodnak, s a figyelő művész idegszálain isteni váltakozásban száguldanak végig, föl az agy velejébe, ahol másvilágát alakítják ennek a végtelen világnak. De másvilág – ez mégsem jó szó. Ez a kis világ magával az ő emberével együtt elválhatatlan s el nem választható része az egész mindenségnek; az ő valósága annak valóságból való, az ő rezgései belehullámzanak annak rezgéseibe, annak törvényei ő rajta sem törnek meg, s valahány porczika van benne, mind egy-egy kapocs, mely rokonságba fűzi az egész világgal s annak minden jelenségeivel. A világ annyira egységes, hogy mi kis egységek mind az ő nagy egységébe tartozunk, s hónak, hegynek, csillagnak, melegségnek s világosságnak: testvérei vagyunk, mert egy atyánk vagyon valamennyiünknek…

Böcklin helyébe odatehetném akármelyikünket, odatehetném az egész emberiséget, oda általában mindazt, aminek érzékei vannak s a mindenség átnyargal rajtuk. De ő mindezeket tudta is; eszmélve festette végig az életet, s nemcsak rokon volt a mindenséggel, de tartotta is vele a rokonságot.

* * *

Van egy ember, akivel szeretnék ismerős lenni, – kár, hogy meghalt, több háromszáz esztendejénél, a haarlemi sínylők házában. Ruysdael Jakab ez, ez a slemílje a festészetnek, kinek minden képe csupa meghitt nagyság s merengő élhetetlenség. Különös kép, a Gobineau tollára való, elképzelni ezt az álmatag lelket, amint körülötte patakzik a vér, vagy folyik a vásár, vígan vágtatnak a Wouwermann lovasai, repülnek a hadi s a kalmár gályák, s bizsereg az a csapszéki s magánélet, melynek örök kultur-históriája a németalföldi intérieur-képek – s az álmok álmodója ezalatt romok közt bujdokol, vadon sűrűjében, besüppedő temetőkben, s a jelen dicsősége közepett a mult fájdalmait siratja. Vannak, akiknek fájnak a századok – valami édes, csöndes, szerény fájdalommal, mely sem eget nem kér, sem a viharral nem daczol, de a maga igénytelen, visszavonult egyedülvalóságában nagyobb úr a lármás jogczímeknél. Ez a Ruysdael Jakab a haarlemi sínlők házában is nagyobb úr volt, mint mindazok, akikért körülötte a vérnek tengere ömlött.

* * *

A szürkeségnek is van mosolygása. Ha két órai keserves tengeri nyavalya után kiszállasz a dán parton, a finom párán átrezeg a nap, s az ég, ez a csudálatosan finom és, nem tudok más szót, elegáns elegye az aczél-szürkének s a gyenge fűzöldnek, az ég valósággal mosolyog. Persze, különös mosolygás ez. Ismersz-e embert, kinek kimért járása, szabatosan metszett arcza, nemes homloka s árnyékos szemehéja száz lépésről elárulja, hogy aki itt jő: úr, gőgös, intelligens és szomoru? Éveken át láthatod napról-napra, mindig egyformának, mindig úrnak, mindig gőgösnek, intelligensnek és szomorúnak. Egyszer aztán megismerkedtek, s bemutatkozáskor elmosolyodik. Istenem, hisz ez még mindig ő, de, hitted volna-e előre: bájosan és melegen! Amire éveken át nem gondoltál, pedig napról-napra mágneses erővel vonta magára gondolkodásodat: most észreveszed, hogy ennek a férfinak szíve van. Nemcsak úr, hanem ember is, még pedig jó ember. S ez a férfias bájosság, ez a gyengéd gőgösség, ez a mosolygó megvetés – hiszen tudom, szép a veresen lángoló indulat, szép az éjsötét mélabánat, szép az azurkék szerelem, de ez az elegáns aczélszürke tónus mégis csak legszebb az egész világon.

* * *

Van még egy fajta szürkeség – nem a legszebb, de én mégis legjobb szeretem a világon. Ha Marcheggen innen ér a vasut, valamivel Pozsony előtt hirtelen szürkeség vegyül a fű zöldjébe, a levegő kékségébe, s ez a szürkeség, ez a sáros, poros, sárgába játszó fakultság eltart egész Magyarországon, végig vonul Oláhországon is, egészen Törökországig, ahol szikkadt vöröses sárgaság váltja föl. Ez a magyar szín – bizony – a por színe, mely beleszól nálunk minden színbe, még a napsütésbe, még a veres rokolya lángolásába is. Legszebben s legtudatosabban Fényes Adolf találja el – igaz, hogy ő kecskeméti ember.

* * *

Munkácsy, bár a neve Lieb Mihály, s bármily idegen volt iskolája s érdeklődése, színben és vonalban éppoly megdöbbentő képmása a magyarságnak, mint írásban s a szó zenéjében Berzsenyi Dániel, Kemény Zsigmond és Arany János. Főképp e két utóbbi, kikkel annyira rokon a lélekfestésben, s ennek szinpadiasan drámai módjában. A magyar állat nem a párducz, hanem a bika: a hangtalan forrongó sűrűvérű indulat, melyből a cselekvés hirtelen pattan ki, mint a fekete felhőből a villámcsapás. A magyar előadás is, ahol nem mesélő, ilyen villámcsapásosan drámai: hirtelen, de roppant erővel odavetett jelenetek, melyeknek nagy vonalaiba ezer részlet van beletemetve. A magyar géniusz szigorú szemöldökű asszony. Nem könnyed, nem fecsegő. Nem is elmés, a szó kávéházi értelmében, s járása lassubb s nehézkesebb, hogysem fürge lehetne. Horáczius bizonyára fürgébb és könnyedebb, mint a mellette szinte korlátoltnak tetsző szűkszavú s nehézkes Berzsenyi. De micsoda magasságokban és mélységekben járt ez a bikanyakú magyar, ki római társaságban alighanem czéltáblája lett volna a Martialisok elmésségének, míg, mint Toldi Miklós, hirtelen lobbanással közéjük nem hajította volna héttollú buzogányát! Ebben meg Berzsenyivel rokon Munkácsy: értelmének s ösztönének gígászian fájdalmas tapogatódzásaiban, melyek sohasem jutottak el az Arany s a Kemény dicső tudatosságáig. S a nehéz, mert mély gondolkozásnak a kifejezésért való irtózatos küzdelme, mint általában a lelki küzdelem, gond, fájdalom és törődés: ez az agylágyulás igazi szerzője, a testi betegség csak ágyát veti meg.

* * *

Nézz ki a természetbe: ott lövell szemedbe a nap sugara, teli elektromos, kemikus és minden fajta erővel, termékenységgel s nagyszerüséggel. Mit tudod te, mely forradalmak, események, kiválások és megalakulások eredménye e fénysugár; a nap s az egész világegyetem mely válságaiból s történeteiből fakadt ki, amik viszont mind bele vannak hüvelyezve az ő rezgésébe, s nyoma egyiknek sem veszett benne. Ha nekiállasz spektroskóppal, lencsével, mindenféle iparkodással és számítással: mind e történeteknek egy milliomod részét talán kiolvashatod belőle. De magának szemednek elmondja-e mindezeket; maguknak érzékeidnek ad-e belőlük többet, mint egy édes, titokzatos, elmosódó és zsibongó sejtelmet, melyet eszed darabokra bonthat, de érzésed egységesen szí magába, s nem súg róla többet, mint hogy _szép_ vagy _jó_? Ha megszólal a hegedű: kötelességed-e tudomást venni a birkáról, akinek beléből a hurja készült, a lóról, akinek farkából a vonója, az esett marháról, akinek csontjából az enyve – és így tovább, ami mind igen érdekes dolog, teljesen egyenrangu a művészi érdekességgel, de pontos elmondója nem az a c lesz vagy az a g, ami a hegedűről elröppen, hanem elmondják a kereskedők könyvei, a természettudósok megfigyelései, a mesterségek tanításai – és így tovább. Mely szabályok szerint s mennyit mondhat el valamely művészet: pontosan megadódik az eszközei természetéből. Szín és vonal szokás, megegyezés és hagyomány szerint szimbolizálhat valamely értelmi dolgot, de természet szerint ki nem fejezheti. Megegyezhetünk benne, hogy a kereszt jelentse a megváltást, s a veres kereszt az irgalmasságot. De valójában nem fejez ki többet, mint egy merőleges és egy vízszintes vonalat, amely egymást derékszögben metszi, vagy két ugyanilyen vörös mezőséget, mely, ha a belőle jövő színes, kemikus és egyéb rezgések szerencsésen interferálnak egymással, s így nem fájdalmasan, hanem kellemesen érintik idegeinket, e szerencsés találkozás folytán a Szép érzését okozza bennünk. De viszont igenis vannak vagy lehetségesek színek, vonalak, mik, melyek együttvéve kelthetnek bennünk olyan magasztos hangulatot, olyan fölséges érzést, mint a megváltás vagy az irgalmasság szemlélete vagy gondolata. Ám ha szavakkal mondom, hogy: jobbra egy patak, balra egy szarvas, közepütt sárgaság – ez inkább az ostobaság érzését kelti bennünk, mint az irgalomét vagy a megváltásét. Kép nem lehet néma, minden kép beszél, de szóban azért nem lehet pontosan elmondani, hogy mit.

* * *

Igen, igen, kiált fel a pallér, egyéninek és eredetinek kell lenni, mint Olbrich és Vandevelde! És menten _azon mód_ egyéni és eredeti, mint Olbrich és Vandevelde.

* * *

A művészetbeli igazságok egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, s ma az egyik igaz, holnap a másik. A művészet nem tudomány, ahol csak egy igazság van; a művészetben annyi az igazság, ahány a művész, ahány az ember, s ahány a kor, mely az embert megszülte. Mikor a renaissance egyszerü nagy vonásai komplikálódni kezdtek s a rablókat fölváltották a diplomaták: a barokk lett az igazság, az ő hajlásaival és hullámaival. Mily igaz volt a rococo a szentimentális, a gyengéd, a czifrálkodó időkben, az odalehelt bűnök, virágos gazságok idejében! Mikor Napoleon egy álomarasznyi időre föltámasztja a régi Róma rabló-mathematikáját, az empire-stilus is igazság, az ő mathematikus hidegségével. Mikor Hegel kimondta, hogy csak eszme van, az igazság az ideális festészet volt, az ő kinyalt erdeivel, csukott levegőjével s hosszu lábú embereivel. Mikor Büchner kimondta, hogy csak anyag van, a naturalizmus volt igaz, az ő szabad fényével, plein airjével, impresszionizmusával. És így tovább és így tovább – s ha ma, hetedfélszáz évvel Aquinói Szent Tamás után, végre valahára belátjuk, hogy a czél termi a törvényeket, s az adalékokból fakadnak az eszmék: ma örök igazság a szeczesszió, mely a művészi formákat az anyagok természetéből s a dolgok rendeltetéséből fakasztja ki.

* * *

A szeczesszió darwinizmus a művészetben: a körülmények termik a formákat. Persze: ez tulajdonképp minden időkben így volt, csakúgy, mint ahogy a halból kifejlett a béka, még mielőtt Goethe vagy Darwin megmagyarázta volna, hogyan. A tégla, a kő és a fa; a havas, az esős és a szeles éghajlatok; a nyilvános istentisztelet vagy a magános lakás természete, szüksége vagy rendeltetése szerint fejlődik a román stilus vagy a gótika, a lapos háztető vagy a menedékes, a tarka diszítés vagy a geometrikus, a templom vagy a magánház. Az ostobaság ott kezdődik, ahol a malter-palotákat a terméskő törvényei szerint formálják; ahol a nagysága minus tíz fokos közép-éghajlat alatt olyan erkélyen sóhajt, amilyenen Julia sóhajtott Verónában; mikor gipszből ugyanazon diszítést csinálják, amit a norvég hajós faragott fából, s a párisi jobber ó-görög templomban ül a spanyol papírok romjain. Ez tehát nem stilus, hanem szamárság – viszont ami a mai szeczesszióban frisseség és kitalálás, időfolytával stílussá fog megállapodni. Az új építő stílus onnan indul ki, hogy ma már vassal építenek, tehát nincs értelme azoknak a formáknak, melyek a kő, a fa s a tégla teherviselő módjából s képességéből fakadnak, s a nagy áruházak, pályaudvarok és műcsarnokok beosztás, hely- és világításbeli szükségeihez alakul. A bútorok úgy épülnek, akárcsak a híd: a fa teherviselő törvényei szerint (és persze, aszerint, hogy, emberi testnek kell például a székbe helyezkednie). A diszítésnél kezdtünk rájönni, hogy nincs értelme a budapesti szobasarokban álló hasas vázát azzal a rajzzal diszíteni, melylyel egy mór király mozaik padlója volt kirakva. Ha a vázára képet festek: azt a valóságot, hogy felületének egyes pontjai, domborusága vagy homorusága szerint közelebb vagy távolabb fekszenek a szememhez, szépen fölhasználhatom arra, hogy a perspektiva elhelyezkedése szerint a kép közelebbi vagy távolabbi részeit fessem a megfelelő helyre. Ha valami nyitott, nem bimbóvá formálom, hanem kinyilt virággá. Abból, hogy bizonyos égetési módokat csak hizonyos szinek birnak el, kifejlődik az északi porczellán finom, tompa szürkéskék szine, mely kinálkozik az észak téli pusztáinak vagy ködös tengereinek ábrázolására. Az olasz hegytetők remegő napos levegőjéből fakad a Segantini himzéses módja, melylyel keresettség csukott szobát megfesteni. És így tovább… s valahol s valahányszor az embereknek megjő az esze, lelkiismerete s jóizlése: politikában, művészetben szeczesszió támad. Tartani addig tart, míg megint elveszítik eszüket, lelkiismeretüket, jóizlésüket. Mert ez is megtörténik, néha ugyanazokkal, akik megtalálták.

* * *

Nem tudok annak komikumától megszabadulni, ha bármely szép emlékszobron a talapzat reliefjein ott látom ugyanazt az embert, aki teljes nagyságában fenn áll a talapzaton. Szakasztott az antropologiai intézet, ahol egymás mellett egy kisebb meg egy nagyobb koponya; az egyik a Rózsa Sándoré, gyerekkorából, a másik ugyancsak az övé, öreg korából.

* * *

A látomások épp annyira és semmivel sem kevésbbé valóságok, mint bármely kézzelfoghatóság. Ami képet látok, mikor valakit elképzelek: éppoly igazán megvan, mint maga az az ember. Annyira valóság, hogy még szoborba is lehet faragni; legalább a Rodin Balzac-szobra ilyen szobor; nem Honoré de Balzacnak agyagból gyúrt mása, hanem (hogy felsőbb leányiskolai mondatfűzéssel mondjam): annak a szobra, ahogy Balzac eszünkbe jut.

* * *

Hogy ilyesmit akart-e Rodin e szobrában megcsinálni? Semmi közöm hozzá, ő maga sem tudhatja. Lehetetlen, hogy Shakspere meg Arany János mindazt tudatosan csinálta volna meg, ami csodálatos mindenre való gondolást ki lehet nálunk mutatni. De mégis minderre gondolniok is kellett. Éppen Arany Jánosról írt volt egyszer valaki sok helyes és okos megfigyelést – s egy ilyet így kezdett: Jól tudta Arany János… Az öreg úr, aki a tanulmányt maga is elolvasta, morcsosan írta a margóra: Tudta a fene!… Nem volt igaza; tudta, csak nem tudott róla, hogy tudja.

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_ «… Lássa, én azt hiszem: kétféle képmutatás van. Az egyik, amely megbotránkozik minden meztelenségen és pazarul alkalmazza a világ legnevetségesebb (æsthetice is legnevetségesebb) intézményét: a fügefalevelet – a másik, amely azt állítja, hogy benne soha és semmi festett vagy rajzolt meztelenség más gondolatot nem kelt, mind azt: ó, mily isteni a művészet, ó mily szép az emberi test, ó mily dicsőek a vonalak – és így tovább… Higyje meg, azok a frázisok, amiket a meztelenség, a művészi souverainitás és a naturalia non sunt turpia védelmére és hirdetésére mondanak, gyakorta épp oly üres, sablonos és a mondójától csak hite ellen, valóságos vagy képzelt lelkiismereti kényszerből kinyögött fecsegések, mint az erénycsőszök üres fecsegése. Éppugy, mint ahogy nem lehet igazi tudós és igazi gondolkozó, aki _csak azért is_ atheista és büszke arra, hogy atheista: nem igaz művész és nem igaz műértő, aki csak azért is, gőgből, boszantásból, henczegésből, vagy, ahogy a geniek mondják: elvből meztelenkedik. A forradalom slagvortjait ész nélkül utána papolni éppoly gyáva rabszolgaság, mint a legitimizmuséit – azt hiszem, mellesleg, azért sültünk föl eddig minden forradalommal; a rabság rabszolgái egyszerüen a szabadság rabszolgái lettek. Néha elképedve látom, hogy egészen intelligens emberek is milyen gondolat nélkül fogadják el és tartják kritika nélkül kötelezőnek a legnagyobb szamárságokat csak azért, mert régi szamárságok – ami különben általában így van – hány embert tisztelünk, aki valaha fiatal szamár volt, csakis azért, mert most vén szamár!… Nézze csak! nem mondaná maga is, habozás nélkül, hogy: a teremtés remeke az emberi test, nincs szebb az emberi testnél! Mondja csak: igazán hiszi ezt? Igazán így van ez? Ójé, akik ilyet mondanak, azok sose voltak uszodában vagy gőzfürdőben. Mondhatom, amit én láttam emberi testet, az rendszerint csunya volt – nagyon, nagyon, nagyon ritka esetekben volt szép, s ekkor sem az emberi test volt benne szép, hanem _ez_ a példány emberi test volt, történetesen, szép. Ezt csak úgy mellékesen mondom, mert hiszen a művészetre egyáltalában nem kötelező, hogy amit lefest vagy lerajzol, az legyen szép, hanem maga a munkája. De ekkor aztán, tisztelt revoluczió, ne is tessék a disznóságot azon a jogon reklamálni a művész számára, hogy az szép, hanem azon az egyetlen elfogadható okon, hogy – mint a Molnár Feri Józsijának – lehet szépen is disznókodni, s a művészeknek, mint az udvarlóknak, minden szabad, amit meg tudnak csinálni. Az emberi test… parbleu, én ismerem az európai gyüjteményeknek egy jó részét, de soha és sehol, merem ismételni: soha és sehol, még a Rodin-kiállításon sem láttam olyan képet vagy szobrot, mely az emberi testet igazán és teljesen olyannak ábrázolná, amilyen; egészben sem, részleteiben meg éppen nem. Ha ezeket a sorokat férfiak és lyányok is nem olvasnák, csak mi asszonyok volnánk egymást közt, roppant mulatságos megfigyeléseimet mondhatnám el erről a témáról. Jól értsen meg, barátom: én nem azt mondom, hogy nem lehetne vagy nem volna szép olyannak ábrázolni az embert, ruha nélkül is, amilyen, de igenis kiemelem a faktumot, hogy nem ábrázolják úgy. Mi az oka? én nem tudom, de ez a megfigyelésem: ha nem is tesz türelmessebbé az erénycsőszök hamissága, képmutatása és zelótasága iránt, de igenis gyanakvóvá, türelmetlenné és idegessé tesz a művészi szabadság nagyhangu hirdetése ellen…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –