Part 7

Vannak derék, illedelmes, megnyugtató írók, akiknek kerítés van elméjük körül s az én elmém kerítéseit sem bántják. De vannak komisz, tolakodó és nyugtalanító írók, akik nemcsak maguk látnak tovább az orruknál, de engem is rákényszerítenek, hogy tovább lássak, vagy legalább is tovább nézzek. Lelketlenségük abban áll, hogy a pénzemért nem is a saját gondolataikkal ajándékoznak meg, hanem magamból préseltetnek velem új gondolatokat, s mikor leteszem könyvüket: nemhogy megszabadulnék tőlük, de akkor kezdenek igazán velem lenni. Azok az igazán nagy könyvek, amiket az olvasó kétségbeesetten tesz le: Hát kellett ez nekem?!

HOLUBÁR.

Hatszáz éve, hogy Petrarca született, ötszázharmincz, hogy meghalt, s az ő szonettjei mégis… hadd állok itt meg egy perczre.

Az öreg Spencer hátrahagyott önéletrajzában feltűnést keltett vagy húsz sor, melyben a vén angolszász az ő szokott száraz öszinteségével megírja, hogy nem ismer unalmasabb s nevetségesebb olvasmányt a régi jó Homérosznál. Semmi sem tetszik neki benne. Még a világról való gyermeteg felfogás sem, melyet inkább barominak itél, mint gyermetegnek. Még az események sem tetszenek neki, melyek, úgymond, utálatosak s egyhangúak. Még az emberek sem, akik egyszínű árnyékok. Még az előadás bája sem kapja meg, még a híres állandó jelzők sem gyönyörködtetik, sőt ezek azok, amik különösen kétségbeejtik, őszi eső módjára kopogó egyformaságukkal. Az olvasó megdöbben, de aztán elgondolkozik, mint mindenen, amit Spencer ír. Lehetséges ez? Ennyire tévedtek volna évezredek, vagy legalább is évszázadok, melyek műveltség s ízlés dolgában a mi ágyunk megvetői voltak, s amiken végig, mind e mai napig, a művelt európai emberiség gyönyörűséggel olvasta, iskoláiban örök mintának tanította Homéroszt? Vagy Spencer tévedt volna ennyire, az a Spencer, ki nemcsak hogy Arisztótelesz és Spinóza óta a legtöbbre gondoló elme volt, de, különösen kisebb tanulmányaiban, a leglégiesebb, a legművészibb művészetnek: a stílusnak oly finom megértője? Hiszen igaz: mi mai emberek a homéroszi verseket bizonyára nem élvezzük ugyanazzal az élvezettel, mint a régi görögök. Világuknak ismeretével, czélzásaikról való tájékozottsággal, sajátosságaik iránt való türelemmel kell nekikülnünk – csupa megszerzettséggel s eltökéléssel, amire a régi görög csakúgy nem szorult rá, mint mi nem, ha nekiülünk olvasni Miltont. De végre is a mai művelt japán vagy indus ember, ki más vallás és más világnézet hagyományaiban nevelkedett, ugyanúgy állhat szemben Dantéval és Miltonnal, mint mi állunk szemben Homéroszszal vagy Kalidászával – s lehetetlen, hogy a Dante borongó fönsége, a Milton fülledt szertelensége meg ne kapja még akkor is, ha minden sorához lexikonból s szótárból kell kikeresnie az értesültséget. Hiszen éppen Dantéval magunk sem állunk sokkal jobban, sőt sokszor azzal az örökkévaló költővel sem, ki nálánál ötszáz évvel áll hozzánk közelebb: Goethével. Ki olvassa, még fajtájabeli ember is, Dantét, Shaksperet, Goethét azzal a meg nem akadással, azzal a tökéletes vele egy úton járással, mint ahogy mi olvassuk Arany Jánost, s általában a mai minden nemzetbeli művelt ember olvassa például Gustave Flaubert-t? Mindazonáltal ki ne érezne olvastukra szinte testi gyönyörűséget, s kinek ne fokozná e gyönyörűségét, ne tenné ízesebbé s változatosabbá, hogy hol itt, hol ott olyasmire akad bennük, ami magában véve, a mi mai ízlésünk szerint, már szárazság, ízetlenség vagy értéktelenség, de az _egészet_ éppúgy megízesíti, mint az ételt a fűszerszám, ami magában szintén élvezhetetlen. Nem, Spencernek bizonyára nincs igaza, Homéroszról szólván. Nemcsak a jó Homérosz: a jó Spencer is aludt néha; ő is olyan volt, hogy ami ereje volt, az volt fogyatkozása is, s ez a csupa tudatosság és csupa értelem ember nem tudta átérezni az együgyűség s az ártatlanság bűbáját. Nem, Homéroszról való itéletében nincs igaza, de igaza volt abban, igazi spenceri cselekedetet mívelt azzal, hogy ez itéletét le merte írni. Mert ahogy ő volt Homéroszszal, úgy vagyunk sokakkal, kiket a hagyomány nagy művészekül állít térdhajtó tiszteletünk elé, és sokan, kik művészi átérzésre fogékonyabbnak merik magukat itélni az elfogult öreg angol tudósnál. Sokakban gyönyörködünk vagy elhitetjük magunkkal, hogy gyönyörüségünk telik bennük, kikkel szemben ez érzésünk csakis eltökéltség, s vagy gondolat vagy bátorság nélkül való meghajlás a hagyomány tekintélye előtt. Idegeinket hihetetlen könnyűséggel csalja meg a sugallat – hogyne csalná meg épp azt a fajta itéletünket, a művészit, mely tisztára idegek munkája? De ha, megfordítva: kellő eltökéltséggel, fegyelmezett függetlenséggel úgy ülünk neki olvasásuknak vagy úgy fogunk bele nézésükbe vagy meghallgatásukba, hogy csak az tessék bennük, ami igazán tetszik: nem egygyel szemben feltámad bennünk a szentségtörő kérdés: ugyan mi tetszhetett ezen a mi szegény apáinknak, őseinknek, hajdankori embertársainknak?!

Itt van példának a derék Petrarca. Az irodalomtörténetnek legkihívóbb incselkedése, hogy történeti hatás, nyelvi jelentőség s időbeli sorrend az olasz irodalom történetében ezt a férfiút elutasíthatlanul melléje állítja éppen Danténak és Boccacciónak: egyiknek a legfenségesebb, másiknak a legüdítőbb jelenségnek, kikről azon időkből művészi s emberi mintáinkról emlékezésünk maradt. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem igazi művész. Nem is lehet költő, mert nem őszinte, nem is lehet művész, mert pedáns. Kieszelt érzelmeivel, kicsiszolt formájával tipusa azoknak az irodalmi iparosoknak, kik manapság vagy akadémiai ódákat, vagy operetti versikéket írnak, aszerint, hogy a közönség mely rétegénél számítanak fogyasztókra, s az üzlet mely ágában igyekeznek egyedárúságra. Megjegyzem, hogy én ezen kortársainkról a világért sem akarok becsmérlően szólani; a fogyasztás azt mutatja, hogy szükség van rájuk, a szükség pedig jogot ad nekik az életre – s a kellő szerénység, maguk értékelésében a kellő alázatosság határain belül, s valameddig maguk sem követelik, hogy munkájuk értékelésében az igaz művészek mellé állíttassanak: keresetük s munkásságuk éppoly tisztes, mint minden egyéb ipari foglalkozás. Ám Petrarca nem tekintette magát ilyen mesterembernek, s joga volt, hogy ne tekintse, mert mások sem tekintették annak. Ha ő maga kételkedett volna tehetségében s hivatottságában: ott volt egész kora, mely elandalodott az ő költészete báján; ott voltak társai, a nagy költők s nagy művészek, kik társuknak, sőt mesterüknek tekintették. Ha előre lát vala századokba: századok itélete erősítette volna meg önérzetében, s ha nem veti meg, mint a régi magyar krónika, a köznép együgyű csacsogását, erősítésül s igazolásul szállott volna fel hozzá e mélységekből költészetének viszhangja. Ez nem lehet csalás s nem lehet képzelődés. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem igazi művész, de az emberiség számos nemzedékére, s e nemzedékeken belül vezérlő s ihletett itéletű lángelmékre azon mód hatott, ahogy csak a legnagyobbak hatását tudjuk elképzelni. Az életben sokszor találkozunk hivatalosan s a közvéleménytől elismert előkelőségekkel, kiknek ez elismertetését sehogysem tudjuk tehetségükkel arányban levőnek tekinteni. Ilyenkor azt mondjuk, hogy nincs ugyan tehetségük, de megvan bennük az érvényesülés tehetsége. Miben áll e tehetség? Abban, hogy olyasmiket cselekszenek, amik az embereknek jól esnek. Ugylátszik, vannak költői, festői vagy egyéb ily szépművészeti alkotások, melyeknek szintén _ez_ a tehetségük van meg. Nem jók, de jól esnek az embereknek, s valameddig az emberek nagy többségének jól esnek, addig olybá kell vétetniök, mintha jók volnának.

A lélektan tudományának mai csudálatos nekilendülésében, melyben annyi kiváló elme kutatja a művészet lélektanát is: néhány legkiválóbbnak érdemes volna magát a _divat_ lélektanára vetnie. Hiszen máris megállapított igazság, hogy annak: mit érzünk szépnek, tartalma s természete csakúgy változik ismereteink változásával, mint azé, hogy mit érzünk jogosnak, erkölcsösnek s igazságosnak. De érdekes volna ugyanily törvényszerűen kiszűrni, hogy mi az és van-e egyáltalában a világon az az _általános emberi_, amiről Goethe idejében annyit beszéltek; vagyis mi az a szép, ami minden időkben s mióta emlékezünk, egyformán a szépség hatásával volt az emberi érzékekre, függetlenül az idők váltakozó divatjától? Ez egyszerűnek tetsző kérdés, csak az benne a kényes, hogy körülbelől ellentmondás, mert majdnem azt kérdi: mi az, ami minden időkben a szép érzését keltette föl az emberekben, függetlenül attól, hogy mi kelti föl bennük a szép érzését?! Mert amily igaz, hogy a tekintély sugallata sok divatját mult szépséget fogadtat el szépség gyanánt a lelke mélyén unatkozó unoka előtt, olyan igaz az is, hogy a divat nem puszta sugallat; hogy keletkezése s uralma idejében az, ami divat volt, valósággal s a tekintély sugallata nélkül is tetszett az embereknek; hogy megragadta s elandalította őket, hogy viszhangzott lelkükben s belemarkolt idegzetükbe, oly hatalommal, mely érthetetlen az unoka előtt. Különösen érthetetlen, ha éppen olyan régiekről van szó, kiknek nagysága s fensége még az unoka itéletében is változatlan épen ragyog; kiknek elméjéhez s értelméhez a mai ember is úgy tekint föl, mint legfejlettebb példájához az emberi lélek képességeinek. Ilyen esetekben különösen bele kell őrülnünk abba, ha tudomásul vesszük, miben tudott gyönyörködni például Lionardo, kit értelem, itélet s ízlés dolgában az emberiség legnagyobb nevelői közé kell számítanunk még akkor is, ha, amit inkább csak sejtek és bizonyítani semmivel sem tudok: ha elméleteinek s kitalálásainak egy része nem az ő maga elméjében termett, hanem az araboktól tanult lett volna. Lionardónál, az ő feljegyzéseiben, számos anekdota is található, amiket a nagy ember itt-ott hallott, s amiket bizonyára nem jegyzett volna fel, ha nem mulattatják s nem gyönyörködtetik. Nos: ezek az anekdoták oly együgyüek, oly alantasak s kézzel foghatók, hogy hozzájuk képest a lőcsei kalendárium csupa Anatole France-i czélzás, finomság és irónia. Valamennyinek a hagyományos _megadta neki_ a csattanója; mind akörül forog, hogy miután egyik ember a másikat lemarházza, a másik milyen módon adja tudtára az egyiknek, hogy emez a marha s nem ő. Ezenfelül ez anekdóták a nagy Lionardo előadásában még hosszadalmasak is; oly nehézkesen vannak elmondva, hegyük úgy elvész az előadás s az elmélkedés körülményességében, hogy ilyen terjedelműre a mai iró nagy lelki események taglalatát meri csak szétlapítani. S Lionardónak mindez tetszett! Lionardót ez megnevettette! A Lionardo értelmét e fordulatok megcsiklandozták, s a Lionardo formaérzékét e megszerkesztés kielégítette! Foglalkoztatta, megkapta s kielégítette, csakúgy, mint ahogy a Petrarca költészete századokon át valóban gyönyörködtetett, valóban meghatott, elandalított, még bátortalan, szinte bocsánatkérő utánzásra is serkentett olyan művészeket s elméket, melyek az értelem fellegvárában, a művészet kincsesházában nagy magasságban s dús gazdagságban tündökölnek a Francesco Petrarca földszintes pipereboltja fölött!

Holott a mi mai érzésünk szerint Francesco Petrarca sem abszolute, sem relative nem nagy költő, mint ahogy nem tudjuk sem abszolute, sem relative nagy férfiunak tekinteni azt a Holubárt, kit pedig Hollós Mátyás, a nagy, az átható elméjű Hollós Mátyás méltónak itélt arra, hogy fegyverét összemérje vele. Mert a mi mai érzésünk szerint a testi erővel való mérkőzés a parasztok, a gyerekek s a vademberek dolga, s egymást nem e szerint mérjük – Hollós Mátyás azonban még e szerint is mérte, s ez azt mutatja, hogy akármily Mátyások vagyunk, tudtunkon kivül mindannyiunkban bennünk lakik egy rész aznapi Holubár is.

A történelem is temető, melyben a sírok mélyén a halottak mellett ott porladnak, penészednek, fakulnak és rozsdásodnak kincseik és ékességeik. Minden korszak egy csomó olyan értéket visz magával sírba, amelyért kár, s amely igy örökre elvész. Az alkotmányos királyság sohasem teremhet oly bűnösen gyönyörű virágokat, mint a versaillesi királyok förtelmesen édes élete. A nemességgel együtt a büszkeségnek s a lovagiasságnak sok drága formája is elbukott. A hit hanyatlásával sok üdvözítő magasztosság is elhanyatlott. A tehnika minden haladása teméntelen szépségeknek, erényeknek s ügyességeknek került életébe. A puskapor a személyes bátorság s a testi erő csodáit robbantotta föl, – s aki a puskát, a gyújtót, a vasutat s a keményített gallért kitalálta, megölt számlálatlan sok elegancziát, leleményt, élvezetet és mozdulatot, mely a vasemberek tűzdörzsölésétől, az íjj megfeszítésén s a lovagláson át a mellfodornak minden öt perczben való kellemetesen kényeskedő elrendezéséig mind e dolgok körül kifejlett. A könyvnyomás mai gondja, a sokszorosítás sokféle finomsága nem pótolhatja a kódex-írás bensőséges, személyes finomságait, s a miniatűrök meleg művészetét. Értékek légiói pusztulnak el így, s a világ czézárja, az emberiség, fájdalmasan kiált olykor a száguldó időre: Varus, add vissza légióimat!

* * *

Ilyen visszasíró kiáltás foglaltatik az alexandrinus korszakokban. Ahol a bányák kimerülnek, a temetőket kezdik felásni, s a teremtő nagy géniuszok után következnek az arhaizáló nagy talentumok. Mikor az új idő minden ujsága kifejlett, s nagyjait tönkreutánozták: a dekadens világ s a dekadens művészet a multak szépségeit próbálja feleleveníteni. Néha az ilyen pseudo-renaissance igazi renaissance-szá válik; a décadence arhaizáló formáinak pompás csigaházába észrevétlen beoson a születő idők meztelen csigája. Vigyázzunk itéletünkkel, ha egy-egy különös művész meghökkent bennünket. Lehet, hogy csak a mult kisért, de az is lehet, hogy már a jövendő ébredez benne.

* * *

John Ruskinre, William Morrisra s Walter Cranere gondolok, három maga erejéből lett emberre, ki képes volt egy nagy nemzetet művészetre nevelni. Ez az ő nevelő munkájuk is az a legjobban kipróbált pedagogia volt, mely a nagyapák példáján neveli az unokákat. Alexandrinizmus-e vagy renaissance az arhaizáló művészi mozgalom – arról még nem záródtak le az akták. Elvégre a renaissance sem a maga ujjából szopott; Brunelleschi s Michel Angelo is tanult, tanulni pedig annyit tesz, mint élni azok tapasztalataival, akik előttünk éltek. Ha titánok emléke nem is marad meg az Olympus e napjainkbeli ostromából, megvan az a nagy érdeme, hogy az életet ismét elvegyítette a művészettel, egyiket megtermékenyítette a másikkal, s mint a protestantizmus a Szentírást, a papok s a bonczok titkos kabbalájából mindenek érthető közkincsévé tette a szépséget.

* * *

Ebben a jegyben született ujjá az iparművészet, vagyis az a mesterség, mely a mindennapos életet szépséggel akarja átitatni. Ez az, amit, régi időknek holt értékét, az uj művészet kiásott és uj életre keltett. A barbárnak kikiáltott középkor volt alapjában a legművészibb korszak. A középkor fossziliái: a mai keleti népek mutatják ezt, kiknél a táncz, a szőnyegszövés, a mesemondás s a cserepesség mind csupa népies mesterség, vagyis a szépség az a lélekző levegő, mely nélkül e különben világtól elmaradt népek nem tudják elgondolni az életet. Nos: az egész középkor ilyen volt. Ami emlékünk azon időkből megmaradt: lehet naiv, ügyefogyott, primitiv, de mindig szép. Maga az a fanatikus vallásosság, mely az akkori egész emberiséget eltöltötte: a mi mai szemünkkel nézve lehet őrültség, de szép őrültség, mert művészivé szublimálja az életet. A _saltimbe_, kiről a franczia legenda mesél, a vásári komédiás, ki az ő együgyüségében a Miasszonyunknak mással szolgálni nem tudván, az oltár előtt legszebb bukfenczeivel kedveskedik a Szűz Anyának: ez az akkori egész ismert emberiség. Nem volt bukfencz, amit azon időkben ne in majorem Dei gloriam vetettek volna, s ezért ne vetették volna oly szépen, amint csak kitelt tőlük. Minden sor, amit írtak, minden nóta, amit eldaloltak, minden kő, amit házba raktak, s minden kard, amit megkovácsoltak: mind az isten dicsőségét szolgálta, s ezért szépnek kellett lennie. E szépség, mely áldozat volt az istenségnek, egyuttal, öntudatlanul, kárpótlás volt az emberiség számára. Az istennek szentelt lemondó, aszkéta vagy háborus és küzdelmes élet nyomorúságát ez az állandó és mindent körülhullámzó szépség tette elviselhetővé. Ezért volt természetszerű fejlődés, és nem, mint a Savonarólák misztikus együgyüsége hitte, pogány elfajulás, hogy a pápaság maecenátust jelentett, s az egyház mintegy hivatalból is egybeolvadt a művészettel. Az élet fájdalmát, a munka kényszerűségét szépséggel megédesíteni: a modernség ezt tanulta a középkortól, s ez a pszihológiája annak, a Morrisok s a Cranek mért izennek hadat a gépmunkának, mely az ő hitük szerint az embert is géppé alacsonyítja. A munka legyen élvezet, élvezetet pedig, úgy érezték, csak a kézi munka adhat, melyben kiki átérezheti a szinte testi kéjt: egyéniségének megtermékenyítő átömlesztését az élettelen matériába. Ugyan: nincs igazuk. A géppel való bánás neveli az ember önérzetét; kormányzó, áttekintő, alakító léleknek és hatalomnak érzi magát, csak emberhez méltó állapotok közepett legyen ura a gépnek. Ám e hamis nyomon helyes megismeréssel ezért lettek szoczialisták, jobban mondva, megfordítva: az ő szoczialista érzésük tette evangyéliomukká a művészetet. Mint az elhalt Morris, Crane is a maga módja szerint ir, rajzol, fest, cserepet éget, kárpitot sző, az élet minden vonatkozásába beviszi a művészetet, s a szoczialista ujságok május elseji ünnepi számainak ő rajzolja első oldalát. Ez nem sport, nem szalon-filantrópia – ez egységes és rendszeres tudományos meggyőződése ezeknek a férfiaknak, kik azt tartják, hogy a középkor óta máig némely tekintetekben nem haladtunk, hanem hanyatlottunk, s mikor a mai emberiséget meg akarják váltani, a középkor legerősebb szerét adják be néki ostyául: a szépséget.

* * *

Ami magát Walter Cranet illeti, ő az ő saját mesterségében a középkornak még egy nagy értékét éleszti ujjá: a vonalat. Ez is olyan érték, mely a tehnika egy tökéletlenségével függ egybe. A régi festészet első fokban rajzolt, aminek ezer és egy okon túl legfőbb oka alkalmasint az volt, hogy a régi idők festéke merev és határozott. Az olajjal kevert festék lágy és olvadékony; hajlékonyságával, átömlésével s lazuros áttetszőségével szinte mását tudja adni a fény s az árnyék ama játékának, melyben szemünk a világot látja. A tempera-festés, mely a festéket tojásfehérjével keveri, merev marad e lágy tökéletesség mögött. Ám e fogyatkozásából erénye fejlett: a rajz, a vonal. A lágyság és elmosódottság közepett, melybe a cinquecento után mind édesebben és émelyitőbben belefestettük magunkat: a megcsömörlött szem számára valóságos megnyilatkozás volt egy-egy primitiv mester, a Raffael előtti olaszok s a renaissance-szal bár egyidős németek, kik azonban, mint az építészetben a gotikát, az uj festészetben is megtartották uralkodónak a rajzot. S ah, a vonalaknak éppúgy megvan a maguk külön szépsége és külön nyelve, mint volt a régi idők mozdulatainak, melyeket új találmányok vagy divatok fölöslegessé tettek. Éppen az a törekvés, mely a művészetet az életbe akarja átvinni, a dekorativ művészet, mely annyiszor találkozik a plasztikával, a butorok éleivel vagy a betüknek, olvashatóság szempontjából szükséges, éles körvonalaival; a metszetekkel való reprodukczió, a szövés, a himzés, az üvegfestés, a csipkeverés és a cserepesség tehnikus kényszerüségei mind vonal és rajz után kiáltoznak – s nem véletlenség, hogy az eddig legtökéletesebb iparművészet, a japáni, vonalas művészet. A Giotto naivságában mennyi a kifejező erő, a Botticelli stilizáltságában mennyi a kifinomultság, az ujkor kezdetéről való fametszetekben mennyi a plasztika s a jellemzetesség! Ez értékek mind ott porladtak a sirokban – s az angolok, kik a maguk régi értékeit oly soká tudják megtartani az életnek, ezeket a régi értékeket is kiásták s ujjáélesztették. A prerafaeliták e nagy érdemét nem kisebbítheti semmi tulzásuk, különczködésük, s törekvéseikkel nem mindig lépést tartó tehetségük.

* * *

Szép ez a _Buchschmuck_os világ, kivált ahogy Németországban kialakult. Nem tudom, jó William Morris: így képzelted-e, mikor föltámasztottad elrejtezéséből a könyv s a nyomtatás művészetét! Hiszen maga az a gondolat, hogy a nyomtatás ne csak olvasható legyen, de szép is legyen: az gyönyörű és helyes. De _olvasható_ is legyen, teringettét, ne csak szép, és igazában csakis akkor szép, ha olvasható. A szép nyomás nemcsak olyasmi, mint a szép kép, hanem olyasmi is, mint a szép csizma: használatra való. Használnom pedig csak úgy lehet, ha olyan, amilyennek megszoktam; ha valahol szent a hagyomány s a megegyezéses megszokás: az irásban s a nyomtatásban különösen az, mert maga a betű sem egyéb, mint hagyományos és szokásos megegyezés, hogy ez a házformájú ákom-bákom _A_ hangnak olvasandó. Kialakult a könyvkolumnának az a formája, hogy a czím vastagabb betűvel nyomassék s a sor közepére tétessék; hogy a kikezdések egy-két betűnyivel beljebb kezdődjenek; hogy a levelek számozása páratlan leveleken jobbra, párosokon balra fölül találtassék. Most pedig itt a _Buchschmuck_, s a czímet oldalvást írja, a számozást alúl, s a kikezdést a sor elején kezdi. Miért? Szebb így a kolumna? Nem, csak pofonvágja konszervativ érzésemet, mely, ha valahol, úgy az olvasás tehnikájában szent és jogos. S a szeczessziós írások, melyekbe – mert hisz ez a szeczesszió – minden könyvkötő, pallér és czímfestő beleleheli az ő egyéniségét, s a megszokott római betűt úgy össze-vissza fonják, nyomorítják, sanyargatgatják, hogy a villamoson a _köpködni tilos_ tábla olyan, mint a török császár névmonogrammja a passzaroviczi békelevélen, s három kocsit teleköpök, mire kibetűzöm!

Ám ez végre is a pallérok, a könyvkötők s a czímfestők ostobasága, amitől nem volt ment a renaissance sem. De maguk a művészek, az igaziak is, sokat hibáznak, éppen művészi szempontból, ebben a _Buchschmuck_os áramlatban. Hogy, mint az angolok, a németek is fölélesztik szép, régi, tizenhatodik századbeli betűiket, abban mindenképpen igazuk van. De az effélével is vigyázni kell. Minden fölélesztés egyben arhaizálás is, aminthogy az egész Morris-irány arhaizáló áramlat volt, kívül-belül, az angol művészetben. A régi formáju betűk s a nyomtatás régi stilusa e stilusnak megfelelő hangulatot is keltenek az olvasóban, kivált a finomabb idegű és ízlésű s történeti érzékű olvasóban – pedig a _Buchschmuck_ ugyebár ezekre számít? Itt van előttem egy német havi szemle, melynek nyomtatása igen szépen eleveníti föl és modernizálja a régi német ponyvanyomás betűit. Egyben kikezdések helyett inicziálékkal kezdi az új szakaszokat, s ezek az inicziálék gyönyörű czopf-stilusban vannak megrajzolva, kivétel nélkül valamennyi. No már most az ilyen czopf-stilusos rajz az ilyesmire fogékony emberben czopf-stilusos hangulatokat kelt; én előttem legalább feltámad láttára az egész czopfos világ, s ifjú Werthernek érzem magam s kinai csészéből felpárolgó kávéillat csapja meg orromat. S ebben az egyforma hangulatban olvassam el Hauptmannak egy színdarabját, Geijerstramnak egy novelláját, Oscar Wilde memoárjait, Demelnek egy versét, olvassak könyvbirálatot, színházi jelentést, esztetikai elmélkedést és társadalmi szemlét 1905 január derekán. Ez művészietlen dolog, mert e forma érzéki hatásai pofonvágják a külömböző tartalom értelmi hatásait, s azonkívül ütik az egyes darabok külömböző stilusának és megcsinálásának ugyancsak érzéki hatását.

* * *