Part 6

Hebbelről jut eszembe, mily feltünő ennél a nagyon nagy embernél, hogy főképp verseiben, mennyire küzd a nyelvvel s a formával. A versein különösen meglátszik, hogy az eleve kész mondanivalóra kívülről rá erőltetett forma, mely nem segíti a kifejezést és nincs rá szükség a hatás teljességéhez. Biztos vagyok benne, hogy ha ma élne, nem irna verset, – ebben csak kora divatjának hódolt. Drámáit sem igen írná versben, noha a hatodfeles jámbus igazában nem vers, nem az még Shaksperenél sem, s igazában nem volt az még hajdan való olasz novellás és fabulista származásban sem. Legfeljebb verspótlék, azaz hogy inkább prózapótlék, olyan időkből, mikor a próza még nyers, kiforratlan, durva és kezelhetetlen volt, s a költő, ha lendületes akart lenni, a vers-ritmus külsőségével pótolta, amit belső numerust a prózának megadni nem tudott. Ujabban is meg-megtörténik ez, teszem Dickensnél, a bájos barbárnál (az angol mind barbár egy csöppet), hogy mikor különösen magasztos lélek feszül benne: egész paginákat ír meg jámbusban. Különben nálunk is egyik-másik ösztönszerüen tapogatodzó dilettáns is beleesik, ha különösen zamatos akar lenni, java próza közben az alexandrínusba.

* * *

A Wilde fajtájú pózoló írók olyanok, mint Lenau volt, mikor a postakocsiban őrültséget színlelt: már ez is őrültség volt. Az igazi költő akkor is őszinte, mikor komédiázik. Saját magát komédiázza.

* * *

Isten Francziaországot védi, s istent M. Paul Bourget védi. Szegény isten!

* * *

Dumas fils a nők barátja volt, M. Paul Bourget az asszonyok pédicureje.

* * *

Mikor Dante hítta a császárt: az magasztos volt. Mikor M. Paul Bourget király után nyöszörög: az nevetséges. Ebbe a különbségbe pusztul bele a rojalizmus.

* * *

Az idők mesgyéjén álló prófétáknak szomorú a sorsuk; a maguk nemzedéke számára a tartalmuk túlságosan új, a következők számára pedig a formájuk túlságosan ódon. Kemény Zsigmondot nem igen érthették meg, akiket a Dumas père s a Walter Scott játékossága gyönyörködtetni tudott, s nem igen tudják élvezni, akik a Maupassant s az Anatole France elegancziáján nevekedtek.

* * *

A Kemény Zsigmond stílusa a tipikus álmatlan-stílus. Olyik helyt lendületes, magával ragadó, valósággal elmésen és leleményesen kifejező – ilyenkor az írója kialudt volt vagy lázasan izgatott. Többnyire azonban bágyadt, pongyola, erőtlen; a mondanivalót az intellektus utolsó erőfeszítésével éppen csak hogy kifejezett – ilyenkor az írója nyilván kialuvatlan volt. Különben Balzac is, bár duzzadt a mondanivalótól, majd mindig pongyolán, kúszáltan s erőltetetten írt, nyilván ugyanezen okból, mert azért néha és néhol, teszem stilizált boccacciós novelláiban, föltétlen ura nyelvnek és formának.

* * *

Általában nem olyan szamárság az a _moebius_osdi, mely idegbetegséget szimatol a szellemi munkások életerajzában. Ezzel a feltevéssel, éppen az idegbeli rabló-gazdaság okozta álmatlanságéval, és, ami ezzel együtt jár, a frisseség, az izgékonyság s a memoria egyenetlenségével, sok pálya görbéjét meg lehet magyarázni. Például olyan irókét, kiknek pályája hamar és vakító föllobbanás után hirtelen s ettől fogva állandó hanyatlás. Olyanokét is, akik érthetetlenűl egyenetlenek, s az róluk a benyomásunk, hogy nem urai a saját képességeiknek, s nem számíthatni arra, hogy mi kapja meg érdeklődésüket. Innen van, hogy sok megrendelt dolog balul sikerül, és sok arravaló ember a «legnekivalóbb témát» kétségbeejtően elrontja.

* * *

A Maupassant tragédiájában bizonyára nagy része volt az asszonynak, – annak a sok úri asszonynak, aki ez isteni _snob_ mohó vágyának s égő becsvágynak meghódolt. Van egy novellája, két ilyen nagyúri asszonyságról, amint forró nyári reggeli után becsípnek chartreusetől, s ez alkoholos bizalmasságban az egyik édes angyal elmeséli a másiknak, hogy az ő hat láb magas lakája mennyire szerelmes őbele. Micsoda mulatság ilyen édes angyal számára az ilyen hat láb magas óriás! Micsoda húmor van abban, mikor az asszonyka elmeséli, mint zengette ő a lakája jelenlétében, csak úgy akadémikus általánosságban, a tisztaság dicséretét – s a hosszú legény mint fürdött meg attól fogva mindennap a folyóban, s mint árasztott olyan pacsuli szagot, hogy az embernek belefájdult a feje, s a szobalyányok s a pesztonkák mily hiába epedtek utána! S egy szép délután, mikor a szép asszony a szép inassal magában kocsikázott ki, hirtelen rosszúl lett, s aléltságában fűzőjét a szép lakájjal oldatta meg… A menyecske csönget, s a novella végén az ajtóban áll a legény, reszketve, némán, mint egy szerelmes szobor. – Ez Maupassant egyik legjobb, legpokolibb szarkazmusú novellája. Ily pokoli kegyetlenséggel csak saját magukat lehet kikaczagni.

* * *

A magyar paraszt, tudvalévő, a világ legértelmesebb s legtisztességtudóbb parasztja. Ezt mindenki tudja, mindenki vallja. S tudja ezenfelül azt is, hogy ezt a derék parasztot orra alá dörgölik mindenkinek, a ki nem hatóságilag engedélyezett hazafiság szerint szereti a hazát. A magyar paraszt a múlt és a jövendő, a netovább és a mindtovább. Jó. Annál különösebb és észrevenni valóbb, hogy ez a dicső, ez a remek fajta minden esztendőben vármegye szám fordít hátat hazájának, s megy tengeren túl. Ennek, úgy-e bár, nyomának kell lenni abban az irodalomban, melyre hivatalból nyomták rá az elismerő bélyeget, hogy csak ez a magyar, ez az igazi? Nos: nincs. Igen szép könyvek és novellák szólnak arról, hogy’ eszik, hogy’ alszik, hogy’ szeret, hogy’ vásárol kaszát, hogy’ betegszik meg, hogy’ hal meg, vagy hogy’ gyógyul meg a magyar paraszt. De sehol sincs megírva, hogy’ éhezik a magyar paraszt, hogy’ lázad föl, hogy’ sustorog benne a gyűlölet, hogy’ szánja rá magát, hogy itt hagyja ezt a földet, melyhez beteg szerelem köti minden porczikáját. Az úr meg a paraszt a mi elbeszélő irodalmunkban még mindig a régi olajnyomatos stílusban lakik és mosolyog együtt, a szó minden értelmében kinyalt rokokó bájosságában. Egy csöpp izzadság nem párállik, egy csöpp igazság nem öklöződik ki ebből az ártatlan költészetből. A magyar politikusok úgy politizálnak, mintha a harminczas években élnének, s a magyar írók úgy írnak, mintha a magyar paraszt s a magyar birka otkolonyban fürödne. Csak orruk ismeri a magyarságot, amint alája dörgölték, de szemük még mindig nem tanúlta meg, hogy meglássa.

* * *

Nincs utálatosabb a foglalkozásosan hazafias történetírásnál. Azaz hogy van: a szeretetlen történetírás. Mindig viszket a tenyerem, ha Bonfinit olvasom. Itt élt a zsírunkon, de egy-egy régibb krónika figyelmesebb átolvasása, egy leveles láda lelkiismeretes átlevelezése ára fáradságra sem méltatott bennünket, mikor rólunk írt. Annyira lenézett bennünket, hogy művelt ember létére mulat a mi dolgainkban való járaratlanságán. Az élősdi.

* * *

A régi erdélyiek óta alig vannak memoire-íróink; helyüket kiszorították a krónikás anekdotázók. S ez is jobb a semminél; ha, Macaulay szerint, a tudománynak szüksége van téglahordókra s malterkeverőkre, a történetírás sem lehet el olyan mindentudók nélkül, akik, mint a tótasszony a fásszekér után, lélekszakadva futnak a história szekere után, hogy visszadobják rá, ami lepotyog róla.

* * *

A helyes magyarság törvényeit pontosan és teljesen kifejtenünk nem sikerült eddig sem a _parasztok együgyü csacsogásából_, sem a Pázmány Péterek tudatos nyelvmüvészetéből. A megismerésnek csak addig az első fokáig jutottunk el, hogy tudjuk, hogy nem tudunk, s nyelvészeink az ő nyelvőrködésükkel veszedelmesen hasonlítanak a majomketreczek népéhez, ahol a lakók egymás bundájában kereskednek, diadallal eszik meg, amit találtak – és ebből élnek.

* * *

A magyar nyelv dolgának nem II. József ártott, hanem Metastasio. Magyarok voltak-e azok a tánczmesteri és _concetti_s lelkek, akiknek a mi _állat, állandó, állhatatos_ szavunk nem volt elég kifejező s elég előkelő, s meg kellett gyarapodnunk az _anyag_ s a _szilárd_ szóval?

* * *

S a mi tősgyökerességeink! Ki a megmondhatója, hogy abban, amit ma a nép beszédjében tősgyökerességnek érzünk, mennyi a latinosság s a németesség? Az igen messzi finn és török filológián kivül mi ellenőrzésünk van erre? A latinból szolgamód, sőt e szolgaiságával kaczérkodó, mert abban kultúrtettet látó kódexfordítások? Teszem a Károli Gáspár németből való s igen ügyefogyott biblia-fordítása révén éppen népi nyelvünkbe teméntelen sok németesség szivárgott bele, melyet ma mind kenetes tősgyökerességnek érzünk.

* * *

Az Arany János tudatossága kisérteties. A Buda Halálának hun szájba adott metaforái közt nincs egy is, melynek adatai ne fordulhatnának elő pusztai és vadásznép ismeret- és gondolatvilágában.

* * *

A hasonlat arra való, hogy egy rövid képben pontosabban mondja el mondanivalómat, mint köteteken át való kifejtéssel tehetném. De csakis erre való; olyan, mint beszéd közben a gesztus. Rettentőek azok az emberek, akik egyre gesztikulálnak, s azok az irók, akik ok nélkül halmozzák a hasonlatokat.

* * *

Ám azért ne nézzétek le a gesztust – ne legyetek ebben a merev angolszászok dupejei. Nincs az a kidolgozott nyelv, mely tökéletes tolmács volna – elmédtől a nyelvedig annyi minden elpotyog, hogy valóban a kezed kell hozzá, hogy legalább egy részét megmentsd. Aki eltilt a gesztustól, az arczjátéktól s az éneklő beszédtől, beszédedet egy csomó kulturfokkal taszitja mélyebbre.

* * *

Idézni csak ritka vagy új mondást szabadna, mey mindenkinek a nyelve hegyén ott kisértett dolgot bökkent ki végre szerencsésen. Vagy, igenis, egészen régit s közönségesen ismertet, mely már rég nem azt jelenti, amit jelent, hanem ezer használat rendjén ezer új vonatkozást szedett magába, s valamennyit egymaga pótolja.

* * *

Bámulatos, hogy a költői dikczión is mennyire úr a _valeur_ törvénye. A jó költőnél minden szónak megvan a maga helyzeti energiája. A legelkopottabb szó, melynek hallatára idegeink már alig rezzennek meg, helyes alkalmazással egész világokat varázsol elénk. Goethe ezt irja a _Mignon_ versben:

Und Marmorbilder stehn und sehn mich an…

Itt az elkopott s a semmitmondó _stehen_ ige tökéletesen kifejezi s az olvasóban fölkelti azt a hatást, amit szobrok, főképp antik szobrok látása szokott benne fölkelteni. (Statue!). Igaz, hogy az antik hatást még a _sehn mich an_ is neveli. _Und Marmorbilder stehn und sehn mich an…_ le se kell hunynom a szemem, hogy magam előtt lássam a loggiákat, a bolthajtásos tornáczokat, fehér, néma, vak és közömbös szemükkel mégis vesémbe néző szobrok sorával. – Vagy Arany Jánosnál, mikor a nagy jelenet után Toldi elmegy Piroskáéktól:

Nagy keserű búgás leve bucsuzása, S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.

Erre a _ment_ szóra mintha a Gellérthegy zuhant volna bele a Dunába; a folyó megnyilik, fölcsap az égig, lezuhan, háborog, és utána csend és pusztulás

* * *

Ha költő volnék, s könnyen és bőven termelő: becsvágyam volna, hogy a magyar vers dikczióját is szigorúan megkössem, úgy mint a prózáét, s ahogy meg van kötve a franczia vers dikcziója. Művészetem épen az volna, hogy versemet a telekkönyvi kivonatok mondatkötésében írjam, de azok mégse legyenek telekkönyvi kivonatok. Ez persze csak egyéni sportom volna, senki másnak nem ajánlom, hiszen inkább a mi versünknek nagy java az _inverzió_nak, a szórakás és mondatfűzés szabadságának tág lehetősége, s mi volna a Buda Halála ilyen sorok nélkül:

Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék: Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Művészet dolgában azonban mégis igazam volna. Bizonyos, hogy a megkötött nyelv magasabb fejlődési fok a szabad nyelvhez képest, úgy mint a próza magasabb fejlődési fok a vershez képest. Valójában a vers a kötetlen beszéd s a próza a kötött – s a régi s a fejletlen népeknek, s ma is a népnek költészete költőibb a teljesen kiművelt nemzetekénél. Az angol vers, még a Poe raffinált, a hivatalos költők akadémikus verse is szinte friss barbárság a legvadabb francziáknak vagy épen D’Annunziónak verseihez képest. Kötött nyelvű versekben aztán abban volna a költő főművészete, amit föntebb a szók helyzeti energiájának neveztem.

* * *

Könnyen, bár méltatlanul ki lehet figurázni s karrikaturává torzítani a filologizáló irodalomtörténetet. Érdekes, bár nem fontos, hogy a _Szózat_ból, ha nem is tudnám, ki írta, ki tudnám olvasni, hogy dunántúli ember, mert így rímel:

Nincsen számodra hely… Itt élned, halnod kell…

tehát a _hely_ szót nyilván _hel_nek ejtette. Ám ugyanígy be tudnám bizonyítani azt is, hogy Arany János meg Petőfi pöszén beszélt, mert Arany János az _sz_-et _f_-nek ejtette, ilyen rímet írván a Szondy két apródjába:

Immár fedi vállát bíborszinű kaftán… Odakünn hideg éj sziszeg aztán…

Petőfi pedig az _r_-et ejtette _v_-nek, mert ő meg így rímel:

Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra, Lovagolok füzfasípot fujva.

* * *

A magyar hangsúlyos vers abba ment tönkre, amibe a magyar zene: hogy fejlődésében megakadt, mert elrejtezett a népbe. A kurucz idők végéig a magyar zene s a magyar vers gazdag és váltózatos volt, s minden sajátos volta mellett együtt haladt a nyugati haladással. A Balassi s az Amadé strófái vetekszenek az olasz strófákkal. De mikor rajtunk ütött az idegen világ: a magyar nyelvvel együtt a magyar vers s a magyar zene is leszorult a nép körébe, s e szükségkép szűk körnek szükségkép egyszerű és kevés foglalatú világához bizony hozzásorvadt és hozzászegényedett. Mire aztán magyar nyelv, magyar vers, magyar zene újra mindeneké lett, még a réginél is szűkebb lett már az új világ és minden rétegek új tartalmának befogadására.

* * *

A magyar vers ellen sokat vétkezett az elmélet. Majd annyit, mint a magyar nyelv ellen. Az oka is egyforma lehetett; akik a magyar nyelvészetet megkezdték, többnyire nem ismerték a magyar nyelv törvényeit, s akik a magyar verselő elé szabályokat szabtak, többnyire nem érezték ki a magyar vers belső törvényeit, kivéve, természetesen, Arany Jánost. De még ő is hibázott néha; hiba, a magyar vers lelkével ellenkező például a ragrím ellen való hadüzenet, melyben ő is részt vett. A rím nem véletlenség s nem pusztán ügyesség dolga. Köze van a tartalomhoz, a vers mondatszerkezetéhez, s ezen belül a gondolat menetéhez. A magyar versnek, mint különben minden versnek, nemcsak külső formája van, hanem belső is, s a külső forma tükre a belsőnek. A magyar ritmus nemcsak ütembeli, hanem gondolatbeli is, s a magyar strófa a gondolatmenetnek is szakasza, melyen belül a párhuzam s az ellentét uralkodik, mind a kettő módosított ismétlés formájában. Ez ismétlésnek külső formája pedig épen a mondatnak szintaktikai és grammatikai egyformasága; a második sor tartalmában fokozhatja vagy ellentétbe állíthatja az elsőét, de ugyanolyan mondattani formában, ugyanolyan szórendben és grammatikai alakban, mint az elsőé. A sorok végén tehát ugyanazon grammatikai kategoriáju szó áll, ugyanazon esetben vagy módban – s ha e szók rímelnek, e rím ragrím.

* * *

A verselés kitanulhatatlan dolog; kitanulhatatlan, mikkel okoz a vers olyan érzéki hatásokat, melyek erősítik tartalmának értelembeli hatásait. Néha mulatságos, micsoda ilyen titkokra bukkan rá az ember. Itt van Petőfinek ez a négy sora:

Elvittelek volna, mint nap a harmatot, Mint az esti szellő a rózsalevelet – De most, mint a nyilvesszővel a zaklatott Megsebzett oroszlán: ugy megyek el veled.

Ennek harmadik sora verstan szerint gyalázatosan rossz; hiányzik belőle a diæresis; alexandrinus létére nem oszlik pontosan két félre:

De most mint a nyilvesz|| szővel, a zaklatott…

Azonfelül rossz az is, hogy az oroszlán főnév két jelzője közül az egyik, a _zaklatott_, a harmadik sor végén van, a másik, a _megsebzett_, a negyedik sor elején, tehát a mondat tagolódása nem esik össze a versével. Mindazonáltal ez a vers gyönyörű, s a két utolsó sornak diæresis és sorvég nélkül való egybepatakzása olyan hatalmas és tombolásában is méltóságos erővel csap le idegeidre, mint a megsebzett oroszlán ordítása és futása, mely más, mint a megsebzett macska jajgatása és elinalása.

* * *

A klasszikus költőket lehetne is, kellene is fordítás közben modernizálni. De a legkülsőbb formát, a versmértéket megváltoztatni kényes, mert a külső mérték belső gondolatmenetet tükröz vissza, s aki ezt felforgatja, könnyen a vers lelkét zilálja meg. Főkép nálunk, ahol (jól tették-e, rosszul, arról ma hiába rekriminálunk) megpróbálkoztak a nyugati s az antik versmértékkel – s a próba, sajnos, sikerült, mert nyelvünk, sajnos, időmértékes versre is alkalmas, vagyis a versnek olyan rendjére, mely gondolatainak rendjétől elüt. Az idegen mértéket ma már aligha irthatjuk ki verselésünkből; a magyar mértékkel úgy vagyunk, mint a magyar köntössel: vagy paraszti ruha, vagy ünneplő, de hétköznap angol gunyában járunk. Nem mondom, hogy egészséges hagyomány, azt sem mondom, hogy szükségkép lett (a XVIII. század derekáig költőink magyar mértékben ültették át hozzánk a nyugati strófákat) – ám e hagyomány megvan, egybenőtt érzésünkkel, s elevenbe vágnánk, ha kimetszenők. Ám az antik versben egyet mindenesetre modernizálhatna a fordító: az istenek, a hegyek, a folyók s egyebek nevét, olyankor, mikor ezek csak megszemélyesítések vagy jelképek. _Jupiter, Ceres, Mars, Hadria:_ latinul egyebet jelent, mint magyarul; a latin azt érezte s gondolta hallatukra, mint mi az _isten, föld, háború, tenger_ hallatára. Gimnazista koromban megpróbáltam ilyenfélekép lefordítani a _Justum ac tenacem_ ódát. Két első strófájára most is emlékszem s ideírom; mértékre sántit, nyelvre döczögős, de megmutatja mire gondolok:

Ki szándokában állapodott s igaz: Sem a sokaknak rosszravivő szava, Sem a nagyúr parancsos képe Nem teszi lelkiben ingataggá;

Sem a tengernek bús haragos szele, Sem a nagy isten rettenetes nyila – S ha sarkiból kiroppan a föld, Nem remeg ő, ha lesujtja romja.

* * *

Két év óta az európai sajtót bejárja az ébenfából faragott drámairónak, Henri _Becque_-nek talán egyetlen megmaradt verse: a _Je n’ai rien qui me la rappelle_. Megpróbáltam lefordítani – eredeti formájában, mert hiszen ez az aczélból kovácsolt vers _belül_ is szonett. Vesződség közben azonban magyar mértékben is igyekeztem összekalapálni. Ime mindkét formájában:

A neve nálam már nem él, Emlékem tőle nincs egyetlen: Se kép, se hajfürt, se levél – Gyülöltük egymást mindaketten.

Én durva voltam és kevély, Ő lángoló volt és kegyetlen – Igy szeret a hűtlen személy, S én boldogtalan így szerettem.

Egy napon, annyi köny után, Üdvösség, csóközön után Mégis csak elszakadtunk végül,

Mint két ellen, ki kimerült, Kit már a gyülölség se fűt S kiejti a fegyvert kezébül.

Nincs tőle semmim, hogy eszembe juttassa: Emlékbe hajfürtöm, nincsen róla képem, Levelét nem őrzöm – gyűlöltük mi egymást Mindenféleképpen.

Én nekidurvulva, dühösen szerettem, Ő gyötre kegyetlen’, búja szerelemben – Igy szereti egymást hűtelen asszony meg Boldogtalan ember.

Egy nap széllyelmentünk, idegenné válva, Annyi üdvösségnek, annyi csóknak, annyi Könyűnek utána,

Mint két konok ellen, összetörött, megvert, Kit már a gyülölség sem kapat erőbe, S elejti a fegyvert.

* * *

Zsidóról való fordításra a mi nyelvünk és verselésünk igen alkalmas, nyilván a keleti gondolkodás, a gondolat menetével való verselés közösségénél fogva. Főképp a magyar alexandrinus, ez a testté vált antithezis és parallelizmus. Valamikor megpróbáltam a Jeremiás Siralmait ilyen mód lefordítani. Az elejét ide irom:

ÉCHÓ.

Jeremiás Siralmai első fejezetéből.

Jaj, milyen magában ül az özvegy város, Aki oly népes volt, ma milyen magányos, Aki olyan úr volt, jaj, ma milyen szolga, Tegnap hatalom volt, ma hübér a dolga! … Éjten-éjjel könnye végig pereg arczán, Barát is ellennel üte pártot harczán, Szakmányba, robotba veretett Jehúda, Szorosba szorúlva menekülő útja…

Síoni útakon vándorok nem gyűlnek, Puszta kapui közt ünnepet nem űlnek, Sóhajtoz a papja, szüze jajveszékel, Önnönmaga terhe keserű kedvével. Ellenese fő lett, boldog a bántója, – Isten e sort rája sok büneért rója, Isten akaratja, hogy rabszíjjra fűzve Fiait az ellen maga előtt űzze.

A Sion leánya szépsége leolvadt, Fejedelmi futnak, mint a bujdosó vad, Mint a kergetett őz, legeletlen, étlen, Üldői elébe roskadva erőtlen…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Napjaiban búnak, gyötretve a gondtól Jeruzsálem a mult hunyt fényire gondol; Segitetlen hullott ellenség kezébe, Nevetik a vesztét, nincsen aki védje; Bűnös Jeruzsálem, mint a kivert némber, Megveti, ki látta meztelenségében, S hogy szennye befolyta ruhája szegélyét Szörnyű sülyedésben nem látta be végét.

Nézdd nagy bajom, isten, hogy’ nő meg az ellen, Hogy’ nyujtja ki karmát sok kincseim ellen; Nézd, szentek szentjébe a pogány had árad, Községedből őket noha ki is zártad. Zokog az éhes nép, betevője nincsen, Kenyeret vásárol a sok ősi kincsen, Megromlik a lelke étlen, kenyeretlen: Ó, nézdd, örök isten, milyen falánk lettem!

Nem kivánom néked, vándor utas ember… Tekints ide, szánj meg nagy veszedelmemben, Gyászt láttatok-é már, mint mostan amílyet A haragos isten im énvelem űlet?

Csontomba magasból üszköt leröpített, Lábam elé hálót vesztemre terített, Megtépte a szívem, megtörte a lelkem, Jaj, a pusztulásnak dobott oda engem!

Kezében az Úrnak bűneim igája: Nyakamba keríti, szorosra viszálja; Idegen kéz tartja leszögezve vállam, Idegent hítt isten gyülekezni nálam.

Hőseim’ szétzúzva hullatja a porba, Mint őszszel a szőllőt, szüzeim tiporja, Nincs, aki vigaszszal lelkemet éleszsze, Nyakamon az ellen és fiaim messze…

* * *

A mi parasztunk húsevő állat – s nem tudom, ez kulturképtelenséget vagy kulturképességet jelent-e. Elmélet szerint kulturképességet kell jelentenie; mentül nagyobb igényű a nép, annál nagyobb a fogyasztás, a termelés, az erőkifejtés, a kultura, s minden kulturnemzet meggazdagodása alsó osztályai igényeinek megnövekedéséből származott. De viszont nálunk nem a husevő magyar paraszt boldogul, hanem a fukar s rosszul táplálkozó sváb. S magyarnak elképzelhetetlen, micsoda szegénység volt az, melyből a német népek mai gazdagságukba fölverődtek. Van Gottfried Kellernek egy svájczi novellája, melyben egy kisvárosi család idilljét rajzolja, amint a gyerekek összevesznek a kásás tál körül, mert kiki úgy ás kanálkájával mesgyét a kásába, hogy a tetejére öntött zsír őfelé ömöljön. A gyerekek azon a csöpp zsíron vesznek össze, mely a halom kása tetején árválkodik – s ez a svájczi költő szemében idill! Vagy van Hebbelnek egy szép verse, melyben elmeséli, hogy mikor a multakon elmereng, apja-anyja képével egy kutya alakja is kikel a sírból. Ez a kutya volt néki dajkája, nevelője, gondviselője, játszó pajtása, akivel együtt játszottak, együtt háltak, egy kenyéren éltek. Igy tartott ez mindaddig, míg, mint a vers mondja, a kutyának bűnül nem rótták fel, ami a fiúnál erényszámba ment: azt, hogy nőtt és gyarapodott. A kenyér nem futotta kettőre, a kutyát el kellett adni s a kis fiú magára maradt, nevelő és pajtás nélkül – s ezt nevezik ők gyermekkori emléknek!

* * *

Mintha igaza lett volna Plátónak, aki szerint e földre küldetésünk előtt az ideák országában éltünk, s a földi dolgok fogalmait onnan hoztuk magunkkal: vannak írók, akik a nosztalgia szépítő s alakító emlékezetével nézik a dolgokat, s bár világosan látják azokat, olyanoknak írják le, aminőknek csak kéne lenniök. Részletekben realísták, az egészben fantaszták, s aki írásaikat szó szerint veszi és logikával méri, úgy jár, mint a mosómedve, ha czukrot kap: addig mártogatja a vízbe, mig elolvad a talpai közt.

* * *