Part 5

– Igen, – feleltem én – csakhogy paraszt volt és magyar. Paraszt, tehát igazában erkölcsös, szemérmetes és igénytelen. Magyar, tehát keleti vér, szultán. Nézze: hiszen csoda, hogy a szerelmet mennyire ismeri. De csak a mienket, asszonyokét. Azt is csak a feltétlen imádót, azét a lyányét vagy asszonyét, aki maga-magát nem is érzi, csak lobog vagy titokban hervad a szeretett férfiért vagy vetélkedik az ura szerelméért. A férfi-szerelem pedig az a patrice, az a poinçon, ami ennek a matrice-nak megfelel, a szultán, aki biztosra veti a zsebkendőjét; nap az ő szerelme, kire süt, az olvad. A magyarnak méltóságán alul van, hogy boldogtalanul legyen szerelmes és törje magát egy asszony után. Megvallom magának, – megvallhatom, mert nincs rajta mit megvallani – hogy egyszer Abbaziában, mielőtt maga lejött értem, két hétig sülve-főve együtt voltam egy török úrral. Nagyon kellemes ember volt, és művelt, tökéletes párisi. De nekem feltünt, hogy soha egyébről nem beszélt, mint arról, hogy ő «már» szeret engem. Egyszer sem jutott eszébe megkérdezni, hogy én «már» szeretem-e őtet. Ez magától értetődött.

– No, és nem volt igaza?

– Nem. Én is magyar vagyok, és ragaszkodom a paritáshoz.

… Beesteledett. Fölszedelőzködtünk. Visszaindultunk az alsó szigetre, hogy meguzsonnázzunk. A nedves talajon hangtalan lépéssel tértünk ki a főutra. Mikor kibukkantunk, egy magas barna férfi hirtelen lekapta karját egy karcsu szőke asszonyka derekáról. Fürkészve néztek ránk, hogy láttuk-e? Az asszonyka erőltetett elfogulatlansággal kiabált az ura után, hogy mit szalad előre. Az visszafordult és megvárta őket. Magas, komoly, öregedő ember volt. Két gyerek volt vele, egy kamaszodó fiu s egy növőben levő lány. Az asszony is, a partnere is ismerős volt előttem, s egy percz alatt eszembe jutott, honnan. A nyáron lesz kilencz éve, hogy a kiállításon láttam őket délutánról délutánra. Az asszony akkor fiatal menyecske volt, s az ura derék, szép szál ember, aki minden este kijött értük a kiállitásba. Értük, mert a magas barna férfi már akkor is az asszony körül volt, csakhogy fiatal ember volt még, kilencz évvel fiatalabb. Nekem már akkor is, ahogy báró Berzsenyi mondja, rabbinus-szemem volt az effélék iránt, s láttam, hogy a fiatal ember hiába vesződik. Most meg azt láttam meg, hogy nem vesződik hiába, de egyuttal, ahogy a szituacziót megitéltem, a dolog még nem lehetett régi, legfeljebb három hetes. Szegény ember megszolgálta. Kilencz esztendeig!

A kioszkban a mi asztalunk mellé ültek, az asszony szembe került velem, de kitért pillantásom elől. Szegényke hallgatag volt; a férje a kis lyánynyal beszélgetett, halkan, szeretettel, a barátja pedig leverten és bűntudatosan nézegetett át hozzám. Egyszerre az asszonyka is átnézett, könybe lábadt szemmel, kérlelően.

Én melegen, megértően, megbocsátóan néztem vissza, csak a szemem szögletével kérdeztem:

(– Hát érdemes volt?)

Az asszonyka vállat vont. Majd odafordult az urához és hangosan szólt hozzá, úgy, hogy mi is meghallottuk:

– Borzasztó lehet úgy meghalni, hogy az ember nem is élt…

Az ő ura csodálkozva nézett föl, én pedig ránéztem az enyimre:

– Hallja?

– Hallom – felelte ő. – De biztosítom, hogy ez az élet nem volna magának való élet. Képzelje, hogy maga volna így kiszolgáltatva ennek a kis szőkének, mint ő van magának!

Hazakészültünk. Az uramnak igaza volt. Bolond, aki nem iszik és nem dohányoz, mikor kedve is van hozzá, öröme is telik benne. De még bolondabb, aki erőnek erejével erőlteti magát hozzá, holott örömet nem okoz neki, csak idegessé teszi.

Nehlyudov Dimitrij herczeg egy nyári estén körülbelül ezeket írta naplójába: «Nagy Sándor, Czézár, Nagy Péter – ez mind _bliktri_. A világtörténelemnek az a legnagyobb eseménye, hogy az 185*-ik esztendő egyik nyári estéjén egy szegény, ágrólszakadt tiroli énekes egy óra hosszat énekelt és mandolinozott Luczernben a körülötte nevetgélő asszonyságoknak és uraságoknak, s mégis, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a nyavalyásnak odadobott volna bár egy rézpolturát is.» Ez a Nehlyudov a Tolsztoj egy régi novellájának, a _Luczern_nak a hőse, s az öreg Tolsztoj e névre kereszteli az ő legutolsó regényének a _Föltámadás_nak hősét is. Ez a Nehlyudov, ha naplót irna – s amilyen romantikus, bátran irhatna naplót – e naplójába effélét irhatna: «Mózes, Krisztus, Buddha, van benne valami: ez is megváltás. De az igazi megváltás az, hogy én, muszka herczeg, feleségemmé akarok tenni egy Maszlova nevü utczai leányzót, kinek annak idején, egy holdvilágos éjszakán, én vettem el azt a kis tőkéjét, mely az ő formájú szegény cselédlyányoknak egyetlen velükszületett java.» Nehlyudov ezt nem irja meg, de három vaskos köteten át kaczérkodik e gondolattal. Dicséretére legyen mondva: a _megváltás_ nem ő rajta mulik, a maga jószándékától félig ittas, félig megrökönyödött gyenge jellemen, aki az ő megváltó _anwandlung_ját annyira viszi, hogy a lopási historiába keveredett leányzót elkiséri Szibériába is. Hanem mulik a lyányon, a női mivoltában reális Maszlován, aki átérzi a nagy úr s az utczai leány közt való viszonynak teljes természetellenességét, s Nehlyudov herczeg helyett egy Simonsohn nevü politikai fogolyhoz megy, aki afféle utczai proféta. Így találja meg a zsák a maga foltját, így _támad föl_ a Maszlova a maga módja szerint, s Nehlyudov csak ezentúl fog föltámadni, egy új regényben, melyet a hetvenhét éves Tolsztoj ki tudja, meg fog-e még irhatni, s ha igen és ha bele is fog, ki tudja, az ő reális és igazmondó tolla nem nyargal-e el vele a reális életfelfogás felé, hogy megint a legkitünőbb praktikus czáfolatát irassa meg vele az ő neo-evangelista próféta-ábrándjainak? Mert _ez_ a nagy Tolsztoj állandó tragediája: sokkal jobban ismeri az életet, s becsületes iró lévén, sokkal kevésbbé tudja meghamisítani, hogysem rá tudná huzni az ő nem e világból való kaptafájára. Mert, nyilvánvaló, az okos Maszlova adja meg a legjobb feleletet a Tolsztoj parasztevangyéliomára. Az uraságba beleromlott bűnös világot nem lehet többé mesterségesen visszarontani a paraszti, evangyéliomi primitivségbe. Ha mégoly igaz is, hogy minden ember egyenlő s egy atyának fiai vagyunk valamennyien: a Nehlyudovok épp oly kevéssé valók a Maszlováknak férjekül, mint ahogy Jean Jacques Rousseau, a mult századbeli Tolsztoj, nagyon rosszul járt azzal a paraszt-szolgálóval, akit – _retournons à la nature_ – feleségévé tett. Nem, a világnak ma már csak egy megváltása lehetséges: az, hogy mind valamennyien Nehlyudovok legyünk, mind csupa gőgös és gazdag nagy urak. Erre határozottan több lehetség van az emberiségben, mint az evangyéliomi lemondásra. Az egész emberiségnek kell felemelkednie, nem pedig azoknak is letörnie, akik már egyszer _felül_ voltak. S ezért volt több igazság Ferdinand Lassalle-ban, aki redingote-ban s galamb-szürke keztyűben akarta megváltani az emberiséget, mint van Tolsztojban, a profétában, aki munkás-zubbonyban és kaptafa mellett törekszik erre. S Tolsztoj, az író, a tökéletes művész, akinél jobban kevesen ismerik az embert, irásaival önkéntelen igazat ad a Lassalleoknak.

* * *

Balzac születését mindössze két nap választotta el Beaumarchais halálától. Érdekes megfigyelni, mint forgunk e két alak körül; a köztük való ellentétet vagy összefüggést mint érezzük ösztönszerűen; maguk a Beaumarchais üzletei s a Balzac pénzábrándjai mint vezetnek bennünket nyomra, s mégis ezt a nyomot mint vétjük el. Megállapítjuk, hogy mindketten üzletemberek voltak, de az egyik jó végre jutott, a másik rosszra. Megállapítjuk, hogy az egyik megkezdte a forradalmat, a másik, irásaiban, szinte learatta. Látjuk, hogy Beaumarchais még az urakról ir, míg Balzac már a bourgeoisie megírója. Csak azt nem látjuk meg, hogy maga Balzac is már bourgeois volt, s ezzel az ő esetének az a kulcsa, hogy ő kezdte meg sorát azoknak az iróknak, akik nem a más pénzén éltek, hanem a magukén.

* * *

Beaumarchais még lakája volt az uraknak – s ha szemtelen lakájuk volt, ha igazat mondott is nekik, és, amiben külömben kevés volt a tudatosság, kikezdte is hatalmukat: ez nem változtat a valóságon, hogy belőlük élt, az ő segitségükkel vagy az ő lóvátételükkel. Az úr meg a pap meg a király, mig csak övé volt az ország, a hatalom s a dicsőség, ugyahogy mindig Mæcenás volt, aki a vargával, borbélylyal, szabóval és inassal együtt az írót is eltartotta. Néha, igaz, inkább cseppent, mint csurrant, de mig az urak voltak az urak, a mesterember valahogy mindig megélhetett náluk. Lőn azonban, hogy az urak uraságának befellegzett, s a varga meg a szabó maga ura lett. Az uj úrnak pedig nem kellett énekes madár, s az írók úgy jártak, mint a kanári, akit kieresztettek kaliczkájából, hogy éljen meg ezentúl a maga emberségéből. A bourgeois nem indult Maecenásnak, s ezzel az irók számára uj korszak kezdődött.

* * *

Egészen a XIX. század elejéig a művészek kitartott emberek voltak. Ez a kitartottság benne volt a vérükben, s eszük ágában sem volt szégyelleni. S hogy nem szégyelték: e szemérmetlenségük egy mély gazdasági igazság ösztönszerü sejtelme volt. Kiki amilyen javakat termel, annyi joga és módja van az életben. Ha én czipővel látom el embertársamat, ő kenyeret ad érte, de nem több árát, mint amennyi czipőt én adtam, mert ha én drága árat szabok, elmehet a szomszéd vargához, akitől ugyanily czipőt vehet. A verssel, muzsikával, képpel meg szoborral némikép másképen áll a dolog. Olyan verset, amilyet én írok, kerek ezen a világon senki más nem tud irni. Viszont az én versem nem szól egy embernek, nem vásik el egy esztendő alatt, hanem minden embernek egyformán tulajdona, s minden időkre ép marad. Én tehát olyan jószágot tudok termelni, amit csak én tudok megcsinálni, s csakis akkor, ha az élet aprólékosságaival nem kell vesződnöm, ha a kenyerem biztos, és lelkem minden képességét e munkámra fordíthatom. Minthogy az én jószágom az egész világ kincse, ennek a világnak kötelessége megadni a módot, hogy ezt a jószágot meg is csinálhassam. Egyszóval: jogom van arra, hogy kitartsanak, mint ahogy a földnek joga van arra, hogy táplálják és megmunkálják, ha buzát akarnak tőle, s a gyémánt megkövetelheti, hogy áldozzanak rá, ha gyönyörködnek benne. Akinek nem kell az én kincsem, ám hagyjon elvesznem éhen, de akkor azt a jogomat sem veheti el, hogy megvessem az ő baromiságát, mely a kérődzők közömbösségével halad el az én gyémántbányáim mellett.

Ez a megismerés lappang a művészek lelkében; ezért nem láttak szégyent az ő kitartottságukban; ezért hajlongtak szolgamód a Mæcenás előtt, s emelték ugyanekkor sértetlen önérzettel csillagokig az ő magasztos üstöküket. S ezért nincs ma sem az a művész, legyen bár a gőgösök leggőgösebbje, aki átallaná elfogadni a sine curát, s nincs az a költő, legyen bár a leghajléktalanabb, aki becsületre s méltóságra egy sorban ne tudná magát a paloták uraival. A bugris, ki maga megdolgozik minden garasért s becsülete aszerint nő, amint a pénzeszsákja meggyarapszik: ám vesse meg az éhenkórászt, kinek bár betevő falatja nincsen, mégsem akar dolgozni, s ha tisztes keresetet adnak neki, neveti kötelességét s gúnyolja kenyéradóját. Az éhenkórász meg őt veti meg, a barbárt, aki bele tudta magát dolgozni a hatalomba, de úr lenni nem tud. Mert az úr Mæcenás.

Balzac művész volt és bugris. A művész tudta, hogy a teremtéshez gondtalanság kell, de a bugris az ő új világnézetével már szégyelte volna, hogy e gondtalanságot másnak köszönhesse. A bugris nem igen mæcenáskodik, de maga sem szorul Mæcenásra. S ha ez a bugris véletlenül művész, belepusztul abba, hogy maga akar a maga Mæcenása lenni.

* * *

Sokat szidták Guizot-t az ő híres _enrichissez-vous_jáért, mint ahogy mindig szidjuk azokat, akik igazat mondanak. Valójában ő csak a szinigazságot mondta – a bourgeois hatalomra akart jutni, a hatalom a világ javaival való rendelkezés, a világ javai egyelőre még a régi urak kezén voltak, s a bourgeois csak úgy tudott hozzájuk férni, ha utalványt tudott rájuk kimutatni, vagyis: pénzt. Guizot nem mondott egyebet, mint azt az egyszerű igazságot, hogy a bourgeoisnak, ha meg akarja tartani a hatalmat, gazdagnak kell lennie, s a régi urak elől a hatalmat úgy zárhatja el legbiztosabban, ha elszedi tőlük a hatalom kulcsát: a pénzt. A bourgeois-história ezért pénzhistória; a bourgeois regénye ezért finánczkönyv; Balzac, aki a bourgeoist megirja, ezért vesződik folytonpénz-problémákkal – s hogy épen ő vált a bourgeois megírójává, annak – a művészet szubjektiv dolog! – megvan az a szubjektiv kulcsa, hogy maga is bourgeois volt, aki megértette, mert a maga bőrén tapasztalta ki a bourgeois hányattatásait, kínjait és sóvárgásait. A régi regényírók hősöket irtak le, isteneket és istennőket, akik sohasem esznek, sohasem dolgoznak, s egyéb gondjuk sincs a szerelemnél. Mert a régi urak valóban ily istenek és istennők voltak, akiknek semmi gondjuk nem volt és mindenre ráértek – s a művésznek, aki kegyükön élt, szintén megenyhítették az élete gondjait. Az uj regény már az uj embert írja le, kinek szerelmeit megzavarja a kenyér gondja, kinek az életen való kedvét megmérgezi a munka kényszerűsége, s ki a költőt is részvétlen lökdösi ugyanebben a keserves küzdelemben. Beaumarchais boldog öregséget töltött a maga palotájában, mert a mások pénzén építette. Balzac kimerülten esett össze a palotája küszöbén, mert a maga pénzén kellett megépítenie.

* * *

Az irodalom kezd túlságosan irodalmi lenni. Nemcsak azzal, hogy szeréntúl sok a könyvről irt könyv s a regényekre gondoló regényalak, hanem mert ezek az alakok, az újabb költők kedves hősei s lelkükből lelkezett emberei, túlságosan a lelkükből lelkezettek, többnyire maguk is irók vagy legalább is _Schöngeist_ok és _literary gentleman_ek, s nagy sor, ha olyik szemérmetesebb vagy objektivságra törő elbeszélő festő- vagy szobrász-bőrbe bújtatja őket. Ez nyilván összefügg a demokrata fejlődéssel, mely mind erősebben arrafelé hajlik, hogy az író s egyéb czigányember is ember, sőt uriemberszámba vétessék. Hajdanában nem így volt; a költő épp olyan utolsó és megvetett ember volt, mint a bolond vagy a varga vagy a kukta vagy bárki más, ki az uriemberek testi-lelki jóvoltát szolgálta, engedelmes cselédül. S a költők maguk is ezekül s ilyenekül tudták és nézték magukat; hőseiket az urak közül válogatták, s époly ritkán jutott eszükbe magukfajtát is betolakodtatni a irodalomba, mint ahogy a szabónak nem jutott eszébe magának öltenie fel a prémes, virágos, sujtásos és drágaköves mentét. Még a Goethe Tassojában bizonyos egyenlő rangban áll, a Goethe érzésén belül, a költő a fejedelemmel, nem tudom, hogy mert vagy noha maga Goethe is udvari ember volt, s az ő nagyherczege már nem nézte cselédnek. Ám mióta a világ az intellektuálisoknak áll, az intellektuálisok kezdenek igen-igen türelmetlenek lenni; kezdenek emberszámba nem venni mást, mint intellektuális embert s lassankint megírni érdemesnek sem itélnek másfajtát. Mint ahogy a demokrácziát ma már figyelmeztetni kell olykor, hogy elvégre a grófok is lehetnek emberek, a költőket sem árt emlékeztetni, hogy lehet ember, lehet hős, lehet megírás tárgya másfajta ember is, mint akinek az a mestersége, hogy a maga legbelsőbb dolgait a mások orrára kösse.

* * *

Régi regények olvasása közben sokszor megzavar a furcsa kérdés: miből éltek ezek az oroszlánszivű vagy ördögi lelkü emberek? Mi volt a foglalkozásuk, hogy a nap s az éjszaka minden órájában ráértek elkövetni az ő bámulatos hőstetteiket vagy rettenetes gazságaikat? Miből telt nekik az ő drága kedvteléseikre, s mily társadalomban éltek, hogy a rendőrség oly ritkán avatkozott dolgaikba? A régi regény a foglalkozás nélkül való emberek birodalma volt, s mint a földi országokon, a mesék országán is ezért uralkodott a főnemesség. S nyilvánvaló, hogy az egész regényirásnak mindenestül föl kellett kavarodnia, mihelyt a regény hősnője nem volt többé az a bizonyos grófné, aki idegesen tépdesi finom zsebkendőjét, hanem talán éppen az a varróleány, aki a szemét ezen a finom csipkekendőn vakra varrta. Teszem a mi Kóbor Tamásunk hősei mind olyan emberek, kiknek regényei esteli nyolcz és tíz óra közé esnek, mivel elébb munkában van az ember, később pedig kapupénzt kell fizetni. Az élet e köreiben, nyilvánvaló, nem a külső körülmények váltakozásából fejlik a cselekmény, mert itt a külső körülmények nemcsak mindig, de mindenkinél egyformák. Így keletkezik a cselekmény centripetális törekvése, az emberek belseje felé – s ebből tudnám legjobban megmagyarázni, a naturalista regényt mint követte oly gyorsan nyomon az analista regény.

* * *

A novella s a regény közt nemcsak terjedelemre van különbség, hanem természetre is. A _cselekvés_ lefolyását zavarják a leirások, az epizódok s az elmélkedések, míg egy _passziv_ történetet érdekessé tesznek és megvílágítanak. A cselekvő mese ezért rövid, – bőbeszédő előadásra pedig csak passziv cselekmények valók. Az eszményeket tárgyazó költői munkákat aktivokra és passzivokra osztanám; drámaiakra s epikusokra. A régi iskolás műfajoknál maradva: dráma a tragédia, a vígjáték s a novella, éposz a regény, az éposz s az olyan színdarab, mint a Faust s Az ember tragédiája. A Toldi Szerelme, amily gyönyörű különben, abban fogyatékos, hogy Arany János hatalmas erővel drámaivá tette az époszt, de mégis epizódokkal s leirásokkal zavarta meg a gyors lepergést követelő cselekményt – gyönyörűekkel, de fárasztókkal, mert helyükre nem valókkal. Egyszóval: a novella embere _cselekszik_ valamit, a regény emberével pedig _történik_ valami. A novella hőse egy kristály magva, mely az egész folyamatot maga idézi elő, s minden szál, minden sugár ő benne fut össze. A regényé pedig olyan, mint a folyam, mely lassú indulással keresi föl a legkülönbféle vidékeket, el-elkalandozik, meg-meg visszatér, mellékfolyókat vesz magába, míg elér a tengerbe: a házasságba vagy a halálba. A régi regényben a romantika völgyein s ligetein át hömpölygő folyam volt, míg ma a Styx vize, mely a lélek sötét alvilágát bujdossa végig. Ez az oka, a regénynek ez a passziv természete, hogy a mai regények hősei félbenmaradt, energia nélkül való férfiak, vagy pedig, még gyakrabban, asszonyok. Mert hisz az asszony természettől fogva arra rendeltetett, hogy ő ne cselekedjék, hanem történjék vele valami.

* * *

Az öreg Menzel egyszer komoran nézte a földszintről a Wallenstein előadását. Uj szereposztás volt, uj felfogás, uj diszletek – valaki bátor volt megkérdezni az öreg urat, hogy’ tetszik neki az egész história? Az öreg szárazon felelt: «Kérem, én igen érdeklődőm Wallenstein és a harmincz éves háboru iránt. De mért jő közbe ez a Max Piccolomini, hogy az ő magánszerelmeivel untasson engem?» Az öreg rajzoló, aki mindig pontosan és biztosan eltalálta a dolgok velejét, itt is szabatos volt. Valóban: mi közünk nekünk a Max Piccolomini magánszerelmeihez, mikor Wallensteinról s a harmincz éves háboruról van szó? Történelmi dráma csak akkor lehet az, ha a történelem valóban dráma volt, s szerelem akkor való bele, ha az volt ama bizonyos történeti eset főmozgatója, sőt ez az eset nem is volt egyéb, mint szerelmi történet. Ezért gyönyörű, páratlan, igaz, fenséges, csodálatos és örökké friss a Shakspere Antonius és Cleopatrá-ja, mert ez a szerelem valóban történelmi jelentőségü szerelem – mint Shakspere után száz évvel Pascal mondta: ha a Cleopatra orra történetesen pisze, az egész világtörténet máskép alakult volna.

* * *

Nem a történelmi drámának mult ideje, csak a történelemből előrángatottnak. Még a magunk történelme sem vájódott be mindenestül idegeinkbe, pedig a történelmi dráma eseményeinek s embereinek legalább nagyjában ismerőseknek kell a néző előtt lenniök, különben a szükséges magyarázatok s fölvilágosítások, a rokonsági összeköttetések feltárása s az előzetességek vázolása, ezek a szinpadról lehangzó csillagjegyzetek úgy megterhelik a mesét, hogy a hallgató nem tudja nyomon követni, s érdeklődése elfásul. Minden nemzet történetében vannak korszakok, melyeknek emléke kiveszett a közemlékezetből, s ilyenekből Shakspere is hiába merítene. Aztán meg az, hogy valaki valakit agyonvert, s ezért aztán őt is agyonverik, magában még nem dráma, s az akasztott ember nem eo ipso drámai hős.

* * *

A művészet souverain, mindent meg szabad csinálnia, amit meg tud csinálni. Ha a drámairónak úgy tetszik, hogy ne embereknek, hanem eszméknek vagy tulajdonságoknak a tragédiáját irja meg: ne legyünk szűkkeblűek, ehhez is joga van. Hiszen mindnyájan elismerjük, hogy haladás volt, mikor Hauptmann a Takácsokban ilyesmit próbált. Csak az a baj, hogy az eszmék vagy a tulajdonságok nem azon nyersen s nem a maguk lábán szaladgáljanak a világon, sőt, mint az aluminium, csakis vegyületben találhatók: emberekben és eseményekben. Hogy tehát a drámaírónak mindenesetre embereket és eseményeket kell szinpadra vinnie: az éppúgy nem az esztétikusok önkényes kieszelése, s éppúgy a természet sajátságos fogyatkozásainak szövetkezése, mint az, hogy nincs az a Liebig, aki máskép jutna aluminiumhoz, mint hogy bizonyos agyagnemeket tesz kohójába. Az ember pedig akármilyen, de: él. S éppen ez az, amit az Ibsen emberei elmulasztanak megtenni, ami annál furcsább, mert egyre az élethez való jogukat hangoztatják. Két árnyék, amint kezet fog egy halott felett – micsoda gyönyörű kép! Ezzel a képpel végződik a John Gabriel Borkmann – de Ibsen csak hiszi, hogy csupán végződik. Valójában már ezzel kezdődött, ezen folytatódott is, mint az Ibsen legtöbb darabja. S bármit mondotok: ez nem az Észak fogyatkozása. Föltéve, hogy a skandináv ember csupa alvajáró: az alvajárónak is van lépe, mája, veséje és főképp vére, mint ahogy van a Jacobsen, a Knut Hamsun s a Geijerstram embereinek. Csak az Ibsen főztje hasonlatos a zsidó konyháéhoz, mely a husból előbb kisózza és kiáztatja az élet nedveit, s a halovány rostokhoz aztán sóval, borssal, hagymával, gyömbérrel és sáfránynyal hazudja hozzá az élet ízét és szinét. Az elmésség s a dialektika, a lelemény s a következetesség, az elrendezés s a fölépítés, a kiszámított egyszerűség s a vakítóan tiszta tálalás materiális, spirituális és hangulatbeli fűszerszámaival senki biztosabban nem bánik, mint Ibsen. De vannak, akik futtában lövik le a vadat, a husát azon párologva nyársalják frissen tört ágra, puszta földön, rőzselángon pirítják meg – és nincsen ennél jobb étel a világon.

* * *

A februáriusi forradalom ereklyéi közt ott látni egy nemzetőr-puskát, melynek hegyébe szurony helyett paraplé van tűzve. Ilyen az Ibsen forradalmársága.

* * *

_Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen._ Ez arra is áll, hogy a költőt túlságosan agyon ne sejtelmezzék. Több elmés és finom kritikus mutat rá, mint szímbolumra, hogy az Ibsen emberei mind kézi táskával járnak, mintha egyre úton volnának valamely felé. Holott, aki járt Krisztiániában, tudhatja, hogy ott, nyilván, mert sokan laknak kívül a városon s csak este térnek haza, majd mindenki ilyen kis bőriszákkal jár, amiben van hálóing, fogkefe, hajsütő vas vagy sommás kereset, csak éppen probléma nincs benne.

* * *

Hauptmann Gerhard nagy költő, igazi költő, bár igen kevés dolga sikerült teljesen. De egy sincs, aminél köny ne szöknék a szemedbe, észrevévén, hogy mire gondolt ez az ember és mit akart megcsinálni.

* * *

Mikor Sudermannak valamelyik darabját adták nálunk, a mi Bródy Sándorunk annyira fölháborodott, hogy még német voltát is megtagadta tőle. Ez már nyilván túlzás. Sudermann úr nem Hebbel, nem Hauptmann, de azért német. A németség két típusban mutatkozik az emberiség előtt. Az egyik az a doktor Mayer, aki megtalálta az energia megmaradásának törvényét, mely ujjáalkotta a tudományt. A másik az a doktor Jäger, aki olyan fehérneműt talált ki, amit egy esztendőben egyszer kell csak mosni.

* * *