Part 4

A házasságot ma két gyökér tartja. Az egyik a mai gazdasági rend, s ezen belül nemcsak maga a magántulajdon, hanem főkép az, hogy a nők nem tudják magukat eltartani. Ahol a nőnek van keresete, mint például a szinház körül, vagy ahol férfi és nő egyformán keres vagy nem keres, mint a nép körében, ott az erkölcs és a házasság fölötte ingatagon áll, s így állana a legfelsőbb rétegekben is, ha erősen nem tartaná a tulajdonjog, melyet odafenn hatalom, elsőszülöttségi intézmények s egyéb effélék különös becsületben tartanak, s ha, mint az orosz abszolutizmust a bomba, az uri házasságokat nem enyhítené a házasságtörés. A másik gyökér a szülőnek a gyermek iránt való szeretete, melylyel az állam a legszemérmetlenebb módon visszaél – többek közt úgy, hogy a nőt semmivel sem kárpótolja azért a szolgáltatásért, hogy neki polgárokat szállít. Már most nem szorul az én tollamra, mert éppen elégszer kifejtették, hogy a mai gazdasági rend, s ezen belül a nők keresetképtelensége sokáig fenn nem nem állhat, mert már is elviselhetetlen kezd lenni még azok számára is, akik híznak tőle. De ki kéne egyszer fejteni, s alkalomadtán vállalkozom is rá, hogy szakasztott így áll a dolog a gyermek szállításával és nevelésével is. Mentül inkább tudatára ébredünk annak, hogy a gyermek is ember, akinek jogai vannak, de gyenge palánta, akit nem lehet elég fáradsággal és művészettel gondozni: annál lehetetlenebb lesz, hogy e végtelen nehéz és végtelen erőt és időt fogyasztó kötelesség minden gondja és terhe a szüléket nyomja, és, viszont, ne tekintessék éppoly munkának és szolgáltatásnak, mint minden egyéb, amiért kárpótlás vagy bér jár. Mihelyt a nő maga is el tudja magát tartani, vagy jobban mondva, nem szorul férfira, hogy éhen ne haljon: nevethet azon a férfiasságon, mely a nőket szerelmi életük szerint osztályozza, – s mihelyt a gyermek nem lesz megölő gondja az anyának, és sorsa nem azon fordul meg, van-e apja: menten vége lesz mindenestül a házasságnak, mely a nőnek az éhségtől vagy a becstelenségtől való félelmében kötődik, s a gyermekért való reszketés miatt nem bomlik föl.

* * *

Ha mindezzel szembe azt vetik, hogy: hogyan, meg akarod tiltani, hogy két szerető szív egy életen át hiven kitartson egymás mellett, a férfi az ő asszonya s az ő gyerekei mellett? Dehogy, de lehet az házasság nélkül is, sőt házasságon belül; Victor Hugo, például, házas létére egy életen át híven kitartott – a szeretője mellett.

* * *

S hogy mindez erkölcstelenség, s ellenkezik az isteni és emberi törvényekkel? Hát akkor a házasság-tisztelő egyház mégis a saját papjait mért tiltja el (vagy megója?) a házasságtól?

* * *

Ez az Ellen Key meg ez az Edward Carpenter, meg mind a többi kölcsönkönyvtári próféták, kik különben inkább Németországban próféták, mint saját hazájukban: minden bizonynyal igen derék, igen becsületes, igen jóravaló, igen elmélkedő és igen értelmes asszonyságok és uraságok, s amit mondanak, az javarészt szent igazság. De hogy is mondta Tisza István? Az is igaz, hogy ma csütörtök van, még sem mondok róla szónoklatot. Nem bizony, és, kivált, nem vágok hozzá próféta-ábrázatot.

* * *

Mikor ezt valahol kiírtam, egy kemény eszű és biztos tollú irónő, Neményi Erzsébet, kitanított, hogy a prófétának nem ujságok kitalálása a tisztje, hanem az a szent vajákosság, mely a kirakatokban forgalomba kerülésük előtt elfakult igazságokat csillógóra tudja átsikálni, s e csillogással tudja ráhipnotizálni a sokaságot arra, hogy az igazságot forgalomba fogadja. Ez ellen nem szólhatok, mert ez igaz. Át kell látnom, hogy egyfelől a próféták sohasem mondtak uj dolgokat, csak az intellektuálisokban földerengett igazságokat népszerűsítették látnoki szivóssággal, másfelől nem az intellektuálisok fölrázására kellenek a próféták, hanem a sokaságéra. Sőt tovább is kell mennünk, s észre kell vennünk, hogy az intellektuálisok nem is valók prófétáknak, mert a túlságos értelmesség nem kedvez a tökéletes meggyőződésnek – prófétának pedig csak az való, aki maga is föltétlenül s a kételkedés legkisebb maradéka nélkül hisz abban, amit másokkal el akar hitetni. Igaza van Neményi Erzsébetnek: Beecher-Stowe asszonyság inkább volt jó lélek, mint nagy lélek, s ezért tudott többet tenni a rabszolgaság megtörésére, mint az előtte próbálkozott nagy lelkek.

* * *

Sőt el kell ismerni, hogy ezeknek a kölcsönkönyvtári prófétáknak hivatásuk, nagyon komoly rendeltetésük van. E hivatás nyilván ugyanaz, mint a szoczialista agitátoroké, noha Ellen Key az ő két kedves tárgyában: a nő- s a gyermekkérdésben nem olyas véglet, mint a társadalmi és gazdasági mozgalomban a szoczialdemokráczia, hanem olyan középszer fél, mint a polgári radikalizmus. Ellen Key nem hirdet radikális feminizmust, felforgató nőemanczipácziót, sőt álmaival és tanításaival teljesen a mai család s a mai társadalmi rend alapján áll. Innen az ő nagy hatása azokban a polgári rétegekben, melyek érzik ugyan a mai intézményeknek s a mai rendnek fogyatkozásait s viszásságait, de egyben sokkal inkább hasznavévői is e rendnek s ez intézményeknek, hogysem másfajta világra vágynának vagy másfajtát csak el is tudnának képzelni. Ám e szűkebb mezőségen is áll kicsiben, ami áll nagyban a szocziális és gazdasági mezőség egész hatalmas területén. A fejlődést s a változást itt sem azok fogják kikényszeríteni, akik a mai rendnek kiváltságosai, hanem azok, akik mostohái és kerítés mögül nézői. A nő s a gyermek jogát nem azok fogják kiküzdeni, akik a mai szolgaságon belül mégis husos fazekak mellett ülnek, hanem azok, akiknek csakis káruk és rabságuk származik a mai világrendből. Tehát azok a nők, akik nem sokat elmélkednek családról és kitartottságságról, mert nem jutnak el családi élethez s maguknak kell eltartaniok magukat; a vagyontalan vén szűzek, az utczára vetett leányfővel anyák, a vadházasságban élő népbeli asszonyok, a gyárban s a mosóteknő mellett senyvedő munkásnők, a szemétdombon felnövő zabigyerekek, a fegyházak s a csókpiaczok számára születő emberpalánták, s mindazok a szabályhoz képest óriási többségben lévő kivételek, akik vagy bele sem jutnak a családba, vagy egy rabsággal több számukra a család. Jó ház-e, szentegyház-e a mai család, s általában a házasság s a nő- és gyerektartás, azt nem nézik a rajta kívül rekedtek, hanem ráfogják a csákányt, amiért ők már nem fértek bele.

* * *

S itt kezdődik, e csákányok közeledtével, az Ellen Keyk hivatása. Ők végzik azt a munkát, amely belevág a Lassalle abbeli mélységesen tudományos megfigyelésébe, hogy az uralkodó rend maga-maga alatt vágja a fát. A kitartottság s a kiváltságosság sem fenékig tejfel; tele van viszásságokkal s elviselhetetlenségekkel. Viszont, ha ezeken változtat, a fejlődés nem fér meg a régi falakon belül. Minden új szabadság új terhekkel is jár, s a szűz vállak e terheket nem birják. Az emberi fejlődés minden terén így van ez. Az egyháznak császárok és tudósok kellenek, hogy mindenhatóvá tegyék, de nem tudja keze alatt tartani a világi hatalmat s a tudományt. A királyoknak pénz és katona kell, de a bankár pénzt csak országoknak ad, nem királyoknak, s az ország csak úgy ad katonát, ha ez a katona az övé is. A kapitalizmus fejlődése megköveteli a termelés és a fogyasztás szervezését, kartellokkal és trösztökkel – s ezzel fele úton elébe vág a köztulajdonnak, mely a kapitalizmust megdönti. És így tovább, és így tovább – s mikor az Ellen Keyk s az Edward Carpenterek a szerelmes ember, a nő és a gyermek számára új jogokat, jobb bánásmódot, megfelelőbb életet követelnek, olyan terheket rónak a mai családra s a mai szülékre, melyeket azok el nem birnak. A magánháztartás mind kevésbbé birja már el a művelt ember kényelemre való igényeit. A családi életen belül nem fér el az a nő, aki több vagy egyéb is akar vagy kénytelen lenni, mint az ura nősténye, a gyerekei anyja s az egész család szolgálója. S én apa és te anya nem tudjuk a mi fogyatékos eszközeinkkel, a mi ezerfelé való lekötöttségünkkel, a mi dilettáns ügyetlenségünkkel úgy nevelni s úgy ellátni gyermekeinket, ahogy’ már átlátjuk s a jó és nemes Ellen Keyk átláttatták velünk, hogy kellene. A családot akarják mindenféle helyes és nagyon is megokolt reformokkal ráfordítani tulajdonképeni rendeltetésére. Csakhogy ezek a reformok gyengítik a család viselőképességét, mint ahogy a velenczei harangtorony abba roskadt össze, hogy a toronyőrnek szűk volt az ő földszintes szállása, s mind többet vájt ki falaiból. Ha valaki azon időkben csákányt fogott volna a Campaniléra: csodálkozott volna, mily könnyen omlik össze csákánya alatt.

* * *

Igen, a családot s a házasságot szakasztott az a végzet fenyegeti s olyan mód fenyegeti, mint a magántulajdont s a kapitalizmust. Egyfelől belső fejlődésbeli szükségei vetnek fel benne olyan reformokat, amiket el nem bir. Másfelől a külső ostrom ellen való védekezés kényszeríti olyasmik megtételére, amikkel fele úton utat nyit az ostromlóknak. A családot s a házasságot egyformán kerülgetik a benne élők, akiket fojtogat, s a kivüle állók, akiket megrövidít. Például: a törvényes gyerek, akinek jogai vannak, s a törvénytelen gyerek, aki jogokat követel. Például: a férj s a feleség, aki unja egymást, de nem válhat a gyerek miatt, s a legény s a leány, aki kivánja egymást, de fél a gyerektől. Az asszony, aki a maga erejéből akar megélni, s ha meg tud élni, nem akarja magát szerelméért kitartatni, s a némber, aki ha eladja magát, nem akar a vevője előtt becstelen lenni. Például – de minek néhány példa, mikor minden egyes eset egy-egy példa? S minden egyes példa azt is megvilágítja, hogy a legkülönbféle társadalmi, gazdasági és politikai vonatkozások egybefonódtak, s nincs külön asszony- és gyerek-kérdés, mint ahogy nincs külön munkáskérdés, hanem van egy nagy és mindent egybefoglaló kérdés: az, hogy a mai gazdasági és társadalmi rend emberi életet biztosít-e minden ember számára? A felelet az, hogy: nem – s ezzel együtt dőlt el a sorsa s egy megoldásban fog elkövetkezni a felbomlása minden mai intézményének. Ez nem azt jelenti, hogy egy bizonyos napon vagy épen egy nap alatt, hanem igenis egy időben folyó s egymásba patakzó fejlődésbeli folyamatban. E folyamatot mindenki sietteti, aki egy és más helyen javítani, mert megmenteni akarja a mai világot. Ellen Key igen értelmes úri nő, de nem hiszem, hogy át tudná érteni, mily veszedelmes izgató ő az ő saját arany középszere ellen.

* * *

Bizonyos, hogy minden rabszolgaságok közt a gyermekeké szűnik majd meg utoljára.

Először azért, mert ők a leggyengébb elnyomottak.

Másodszor, mert ép ezért nem tudnak magukon segíteni, és másoknak kell segíteni rajtok.

Harmadszor, mert legjobban rászorulnak mások jóságára és áldozatkészségére, sőt enélkül elpusztulnának.

Negyedszer, mert senkivel szemben annyi igaz magja nincs a kizsákmányolók szent frázisainak, mint a gyermekkel szemben, s ha a munkás nevet is azon, hogy a haza akkor is szent, ha mostoha, s a nő nevet is azon, hogy a férfi a világ urának született: a gyermek nem nevethet azon, hogy apa a legtökéletesebb lény, anya a legdrágább, mert ez – bizonyos fokig – többnyire igaz is, ezenfelül pedig a gyermeki elme hajlik az itélet nélkül való elhivésre.

Ötödször, mert egy rabszolgaságnak sincs annyi húsos fazeka, mint a gyermekének.

Hatodszor, mert egyiknek sincs annyi gyökere a természeti adatok közt, mint ennek.

Mindazonáltal a szülő s a gyermek közt való viszonynak némely jogtalansága már ma is szembeötlő. Tulajdonkép mi jogom van valakinek parancsolnom, s egész életére kihatóan a magam ízlése szerint alakítgatnom őt, csak azért, mert életét nekem köszönheti? S még ezt nem is nézve: társadalmi intézményül mily rettenetes és igazságtalan, hogy valakinek egész jövendője, mert neveltetése s életre való fölszereltetése azon forduljon meg, mely osztálybeli s mily vagyoni állapotu emberek voltak szülői? A szegény ember s a gazdag ember közt való aránytalanságnak miért kell a kaszt végzetességével folytatódnia a szegény ember fiában s a gazdag ember fiában? S még egy körrel szűkebbre lépve: a gazdag ember mért kényeztetheti, a szegény ember mért kínozhatja agyon gyermekét? _Ez_ a szabadság még csak a mai világrendből sem következik; Amerikában a hatóságok már igen nagy hatalommal és hatáskörrel nyulnak bele a gyermekek nevelésébe, ellátásába és megvédésébe.

A MALTHUS EVANGYÉLIOMÁBÓL.

Vala pedig Karácson havában, hogy az Irástúdók beutazván a városokat s a falvakat, mindenfelé csöndességet találnának.

S nem hallatszék kis gyermekek sivalkodása, s nem hallatszék azoknak nevetésök.

S nem találtaték kis gyermek országszerte a hajlékokban, hanemha egy és ritkán ha kettő.

Szólának ezért az Irástúdók, mondván: Bizony bűnösök ezek.

S szólának a falvak öregeinek, mondván: Bizony, ti öregek, bűnösök vagytok.

S szólának a férfiaknak s az asszonyoknak is, mondván: Bizony, ti férfiak és asszonyok, bűnösök vagytok.

Mert a kis gyermekek ünnepe vagyon ma, s a Megváltó születék gyermeki formában.

S imé a ti hajlékaitokban nincsenek gyermekek, hanemha egyen, s ritkán ha ketten.

És szóla a Megváltó, mondván: Ne tiltsátok meg a kis gyermekeket, hogy hozzám ne jöjjenek, mert ilyeneké a mennyeknek országa.

S imé üresek a pitvarok s az udvarok, s nincs kis gyermek, hogy a Megváltó elejébe menne.

Avagy uj Heródes támada-é, hogy elküldvén szolgáit, levágatna minden gyermekeket határitokban, két esztendőseket s azoknál kisebbeket?

Avagy nem mondá-é az Ur: hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámláltathatik, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod: igy lészen a te magod?

S nem ölé vala meg az Ur Ónánt, ki nem akart az ő báttyának magot támasztani?

Bizony mondjuk néktek: lésztek ti ezért gyülölségesek mindenek előtt.

Az aratásra való gabona sok lészen, de az arató kevés lészen.

Jaj nektek, kik az Urtól mélységesen elrejtitek a ti tanácstokat, s cselekedeteitek sötétségében azt mondjátok: Kicsoda lát minket s kicsoda veszen minket eszébe?

Mert olyan lészen, mint a por, a ti ellenségteknek sokasága, s az erőseknek sokasága, mint a polyva, mely elragadtatik a széltől és lészen hirtelen és hamar.

Felelének pedig az öregek, mondván: Mi nem félünk.

Sípoltunk néktek, és nem tánczoltatok, siralmas énekeket énekeltünk néktek, és nem sirtatok.

Nemdenem: ha igaz egyik szó, igaz akkor a másik is?

Ha pedig nem igaz az egyik szó, igaz lehet-é a másik?

Tekintsetek az égi madarakra: azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csürbe nem takarnak, mindazáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.

Mi pedig nem vagyunk drágábbak azoknál.

Mert mi vetünk és aratunk és csürbe is takarunk, mindazáltal minél több az arató, a gabona annál kevesebb.

S könnyebb a tevének általjutni a tü fokán, s könnyebb a gazdagnak béjutni a mennyeknek országába, mint a szegénynek megnyerni, amit kér, a keresőnek megtalálni, amit keres, és a zörgetőnek megnyittatni.

Mert szoros kapu és keskeny ut, amely viszen az életre, s nem találjuk meg azt, hanemha kevesen vagyunk.

Mert a rókának barlangja vagyon, a vadgalambnak fészke vagyon, de a szegény ember fiának nincs hol lehajtania fejét.

Mert a róka nem oroszlánya a rókának, s a vadgalamb nem vércséje a vadgalambnak, de az ember farkasa az embernek.

Pusztaságban lakunk és zúgolódik egész népünk a pusztában.

De estve nem jönnek fürjek, hogy a mi táborunkat ellepnék, s mikor a harmatszállás megszünnék, ímé, nincsenek a pusztának szinén apró gömbölyegek.

Ekképen ha megadtuk a Császárnak, ami a Császáré és Istennek, ami Istené, s ha megmérjük a Gómerral, ami megmarad: bizony, aki sokat szedett vala, sokja vagyon, aki keveset szedett vala, kevese vagyon, akik sokan vannak, kevesök vagyon, s akik kevesen vannak, sokjuk vagyon.

Nemcsak Istennek minden Igéjével él az ember, hanem kenyérrel is, a kövek pedig csak a gazdagoknak változnak kenyérré.

S öt kenyerekből és két halakból ha nagy sokaság ejénd, meg nem elégedéndnek egyen-egyen.

S felelének a férfiak is, mondván: Mi sem félünk.

Mert ha fiaink megnőttek, mint a latrokra, nem úgy jönnek-é rájok, fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfognák őket?

S valaki köztük nem fog fegyvert, nem kell-é fegyverrel vesznie?

Bizony mindennek, akinek vagyon, adatik és megszaporittatik, akinek pedig nincs, amije vagyon is, elvétetik tőle.

Minden gonosz és rest szolgák tudjuk már, hogy az ur ott is arat, ahol nem vetett, és ott is takar, ahol nem vetett.

Mi haszontalan szolgák pedig vettetünk a külső setétségre, holott van sírás és fogaknak csikorgattatása.

Ha pedig gyüjtünk kincset e földön, a rozsda és a moly meg nem emészti, a lopók ki nem ássák és ki nem lopják, de lészünk kedvesek Isten és ember előtt.

S felelének az asszonyok is, mondván: Mi sem félünk.

Ahol a mi gyermekünk vagyon, a csillag nem áll meg a hely felett.

Királyok nem tesznek néki tisztességet, kincseket nem hoznak elő, s nem adnak néki ajándékokat, aranyat, temjént és mirhát.

A mi leányainknak, ha lámpásikban nincsen olajok, az eszes szüzek nem adnak nékik, s ha szólándanak a vőlegénynek, mondván: Uram! Uram! nyisd még nékünk az ajtót, a vőlegény felelénd, mondván: Bizony mondom néktek, nem ismerlek titeket.

Ha pedig a városban bünösek, az ő sok büneik nem bocsáttatnak meg nékik, mert igen szerettek.

S ha fiaink átmennének Genezáret földére, minekutána hiába várták volna az öt kenyerek csudáját: mikor a hajónak evezésében veszekednének, az éjtszakának negyedrészekor senkisem jár mellettök a tengeren, mondván: Bátorságosak legyetek, én vagyok, ne féljetek.

A mezők liliomainak megvagyon az ő öltözetök, de az ember kisdedeinek nincsen ruhácskájok.

Ha lehetséges, hogy elmuljék ő tőlük a pohár, nosza muljék el őtőlük a pohár.

S ha a kis gyermekeké a mennyeknek országa, nosza maradjanak ők a mennyeknek országában,

Hallván ezeket az Irástúdók, elszomorodék az ő lelkök mindenfelől.

Fölnézvén pedig a magasságos mennyekbe, csak setétséget látának ottan.

S ezen nap nem vala békességök a jóakaratu embereknek.

SZERELMI TÖRTÉNET.

– _Emma asszony meséiből._ –

A multkor, egy végsőt vonagló jouron, valaki, férfiember, akivel magunk ültünk egy fülkében, egyszerre elhallgatott, letette csészéjét, s olyan à propos-s hangon, mint akinek éppen most jut valami eszébe, azt kérdi tőlem:

– Emma, tudja, hogy mi mind a ketten megöregedtünk?

Én egyet hörpintettem a teámból s a csésze széléről feleltem:

– Köszönöm szives kérdését, tudom.

Az emberem elpirult:

– Talán megbántottam?

Én fejemet ráztam:

– _No mention_, mint az egyszeri udvarias ember mondta, mikor elgázolták és a ló belelépett a szemébe.

… A fülke voltaképp csukott erkély volt, s én az ablaknál ültem, ahonnan kiláttam a Dunára, melynek szürke bőrét himlőhelyessé petyegette a szakadni kezdő télvégi eső. A híd lábánál egy toprongyos munkásféle lökött el magától, egy hajszál híja, hogy nem a vizbe, valami vedlett, rongyos némbert, akivel odajövet, egy negyedórával azelőtt nagy röhögések közt láttam kergetődzni a híd íve alatt. Én is letettem csészémet, egy darabig belebámultam a leszálló estébe, a láthatatlanná szürkülő esőbe, aztán megráztam egypárszor a kalapomat, mint a pompes funêbres-lovak a tollbokrétájukat:

– Tisztelt úr, mondok magának valamit. Tudom, hogy maga tulajdonképp nem egoista, sőt magából a szamaritánus beszél. De végre is én legalább már asszony vagyok, akinek gyerekei vannak, továbbá annyira vén mégsem vagyok, hogy egészen bizonyos volna, hogy _így_ fogok meghalni, anélkül, hogy tulajdonképen a szerelmet megismertem volna. Ellenben ma olvastam az ujságban, hogy odakinn a szegényházban egy százhárom éves hajadon haldoklik. Százhárom éves! Hajadon! És haldoklik! Lássa, ha maga igazi szamaritánus és igazi lovag, akkor most rögtön kocsiba ül, kihajtat a szegényházba, és nem engedi, hogy ez a szegény nő _így_ haljon meg, anélkül, hogy a szerelmet megismerte volna!

… Miért gondolják a férfiak, hogy a szerelem oly nagy dolog? Azért, mert ők kellenek hozzá? Én nagyon tisztelek mindent, ami emberi, sőt mindent, ami állati, de egészen biztos vagyok benne, hogy a szerelmes szerelem bizonyos mértéken és koron túl éppúgy csak szokás és megszokás, mint a dohány vagy a szesz, ami nélkül igen jól el lehet az ember. Igaz, hogy én azt is bolondnak tartom, aki nem iszik vagy nem dohányoz, noha jól esik neki – én bizony megtenném, ha kivánnám. De beteg ember, aki nem tud meglenni szesz, dohány és regény nélkül. Nem keresem az életben a holdvilágot, de mindig valami nevetségeset és sértőt találtam az udvarló férfi abbeli pretenziójában, hogy én, intelligens lény, tőle, két lábon járó földi teremtéstől, exaltálódjam. Hogy fantaziáljak róla. Hogy megbóduljak tőle. Az életnek egyáltalában nincs értelme és tartalma, s a temetők kapujára azt kellene fölírni: _Tant de bruit pour une omelette!_ De aztán nem is echauffirozom magam, hogy az én életem egy nuance-szal kisebb vagy nagyobb szamárság legyen, s végül, a nagy leltározáskor, egygyel több vagy kevesebb semmi találtassék benne.

Az uramat azért siettem az ügygyel pukkasztani. Ez sohasem árt. Mikor vacsora után bevonult pálinkázni a szobájába, utána mentem:

– Hallja, máma valaki ajánlkozott, hogy hajlandó megszakítani segíteni a maga oldalán való életem egyhangúságát. És figyelmeztetett, hogy elmult a szép nyár, használjam fel az órákat, mert az idő eljár.

– Úúúgy… dünnyögte a nagyságos úr, roppant egykedvűen. – És maga mit felelt?

– Én? Semmit sem feleltem. De a dolog nyugtalanít. Úgy érzem magam, mint a sivatag utasa, mikor megérzi, hogy közeledik a számum.

A nagyságos ur nevetett és vállamra tette kezét:

– Teringettét, ezt szépen mondta. Hát tegyen is úgy, mint a sivatag utasa. Mikor az érzi, hogy jön a számum, a tevéje mögé bujik, s úgy várja be, míg a vész elvonul.

– Maga nemcsak szép, hanem szerény is – feleltem. – Jó, hát majd maga mögé menekülök a kisértés elől. Holnap vasárnap van, vigyen ki a Margitszigetre. A gyerekeket ellátom másfelé, és kettesben leszünk, egyedül.

… A szigeten kevesen voltak, és fülledt volt, mint egy filharmóniai hangverseny. Kigomboltam a spenczeremet, aminek az asztrakánja már darabonkint mállott le rólam a végtelen tél után. Hallgattam és unatkoztam. A nagyságos úr detto. A nehéz, párás levegőtől a lábunk olyan volt, mint az ólom. A sziget derekán leültünk egy padra. Egy csomó karcsúra kopasztott tölgyfa meresztette karjait ég felé. Az egész olyan volt, mint egy szekularizált szent berek. Az Arany János tölgyei előtt ültünk.

A padon mindenféle firka, még tavalyról maradt. Naturalista iskola. Mindegy: szerelem kell a népnek. Magam is szerelemre gondoltam. Asszonynak nem szabad unatkoznia, mert mindjárt szerelemre gondol.

A nagyságos úr megérezte. Igen komolyan nézett rám, szomorúan gúnyos mosolygással:

– A teve nem szuperál, úgy-e babám? Ne telefonáljak annak az önkéntes mentőnek, akiről az este beszélte, hogy ajánlkozott?

Elszégyeltem magam, s másról kezdtem beszélni. Irodalomról! Borzasztó, mikor egy asszony az urával irodalomról beszél. Ettől már csak egy lépés van addig, hogy az anyagi helyzetről beszéljen vele.

– Furcsa, – mondta ő – hogy ennél a maga Arany Jánosánál milyen kevés szerepe volt a szerelemnek. Mintha nem is lett volna költő és művész, pedig bizony isten az volt…