Part 3

Azt sem tudom, vajjon Herbert Spencer, aki gyönyörűen kimutatta, hogy czím meg érdemjel egy sorban áll a vadak üveggyöngyeivel és madártollaival, nem lett volna-e nevetséges, ha elfogadja a rendjelet, amivel a német császár megkínálta. De irtózatosan nevetséges volt, mikor _nem_ fogadta el. Ennek a miértje mélyen belevág valamibe, amiről a radikális és tudományos alapon épülő politikai taktikának sohasem szabad megfeledkeznie, hogy tudniillik, ha kimutattam valaminek erkölcstelen vagy szennyes okokból és kezdetekből való fejlettségét, még nem következik: sem az, hogy az ma ne lehetne erkölcsös és tiszta, sem főkép az, hogy ne lehetne mindazonáltal számba venni való hatalom. S kivált azt kell számba vennem, hogy e mindenesetre megvolt hajdani jelentősége az idők során mélyen belevájódott idegeinkbe, s megcsökkenésének tudomása e barázdákat még át nem símíthatta. Fogyatékos hát az a taktika, mely úgy dolgozik, mintha az embereknek már érzésükben is benne élne, ami egyelőre csak tudomásukban él benne.

* * *

Ime, éppen a rendjel – hiába tudod, hogy mi, azért mégis megneveli önérzetedet; tudomásod hiába berzenkedik ellene: érzésed lebirja. Azt érzed, hogy vele külömb vagy mint nélküle, s ha ez az érzés illuzió is: az élet sem egyéb, mint illuzió, s van-e pompásabb valami, mint a kézzelfogható illuzió? Gyerekkoromban egyszer otthon a lim-lom között egy fekete pápaszemet találtam, domborút, nagyüvegűt, melyet ha felvettem, kicsi vézna gyerek lévén, olyan voltam vele, mint egy megvakult makimajom, de egyben, mivel az üveg nagyító volt s mindent nagyobbnak láttam rajta, nemhogy magamat kisebbnek éreztem volna, hanem inkább nagynak, testesnek, tekintetesnek. Rettenetesen kinevettek érte; magam is elszörnyedtem, ha a tükörben ilyen fekete pápaszemesen láttam magamat, – mégis szemfájást szinleltem s három álló hónapon át viseltem azért az érzésért, azért az illuziós, de mégis meglévő és kézzelfogható érzésért, hogy nagyobb vagyok, mint amekkora vagyok. Minden rendjel ilyen pápaszem, s nevesse ki bár maga is magát, aki kapja, mégis boldog vele, mert külömbnek érzi magát vele, mint nélküle.

* * *

Magához ahhoz, hogy az embernek politikai befolyása legyen, nem kell sem aktiv, sem passziv választójog. Akkor sem, ha az ember asszony. Erő nem vész el nyomtalan, s lehetetlen, hogy a roppant erőmennyiség, mely az emberi nemnek, szebbről nem is szólván: nagyobbik felében fölhalmozódott, nyomot ne hagyna annak történetében. S itt ne gondoljatok mingyárt arra a szembeszökő példára, melyet maitresse-gazdálkodásnak keresztelt el a goromba történetírás. Ilyen nyilt befolyás nem is igazi befolyás; e nyílt volta egyben árulója is, és védekezni lehet ellene, legrosszabb esetben ugyanily úton. Mint ahogy védekeztek is mindig; a szép asszonyságokat, kik az ő bájaik teljességével nyiltan ráültek a nemzetekre, gyakorta elkergették s mindig ártalmatlanná tették. Ő ellenük nem is nehéz eljárni; ugyanazt a szelindeket, melyet rendszerint fölülről szoktak lefelé uszítani: az Erkölcsöt a plebs teljes sikerrel szabadíthatja rá e szép bestékre. Jóval fontosabb kérdés a törvényes befolyásoké. Ki tilthatja el a fiút attól, hogy édes anyja előtt szivét ki ne tárja? Ki a feleséget, hogy az ura szíve dobogását ki ne hallgassa? Ki egyáltalában az asszonyt attól, hogy részt ne vegyen az ura dolgaiban, s mivel végre is e dolgokból alakul az ura sorsa, bele ne szóljon a _kettejük_ sorsába? Mentül erkölcsösebb, mentül tisztább, mentül szentebb az ilyen asszony, annál nagyobbak a jogczímei. E jogczímek még növekednek is, mind fokozottabb erővel, ama páratlanul szivós és föltétlenül jogos háború során, melyet újabban tudatosan viselnek az asszonyok az ő jogaikért. Noha koronás asszonyok minden időben voltak, a férfiak régi rabszolgatartó maximája, az: asszony neve hallgass, nagy ideig királyi magasságokban is féken tartotta az asszonyi befolyást. Ki mentül férfibb ember volt, király vagy kanczellár vagy miniszter, a dolgaiba annál kevésbbé szólhatott bele az asszony, mert azon időkben a férfinak néma rabszolgája volt az asszony. Ez ujabban éppen a viszájára fordul. Ki mentül egészebb férfi, királytól vasúti bakterig, annál inkább érzi az erő noblesse obligeát, s annál engedelmesebben hajlik meg a jogok előtt, melyek a gyenge nőt megilletik. E jogok pedig, mondom, növekvőben vannak. Ma már a perzsa sahnak is bele kell törődnie, hogy udvari vagy követségi ebéden kezet csókoljon a társaság legföbb személyiségének, a ház asszonyának. Minden czeremóniában, mely nem szorosan állami aktus, nemcsak részt vesznek, de az oroszlánrészt kapják nemcsak a királyasszonyok, de általában az asszonyok, a mágnásoknak, s főtisztségeknek, a minisztereknek feleségei. Még a franczia köztársaságban is M. Loubetval bevonul az Elyséebe Mme Loubet is, sorra járja a kórházakat fogadja a vendégeket; fejedelmi személyiségek, kik az elnököt meglátogatják, Mme Loubetnél is leadják névjegyüket. S miért? Mert a kitünő hölgy az elnök felesége. Hasonlóképen áll vagy állott a dolog Mme Waldecknél, Mme Millerandnál s a többi politikus urak asszonyságainál. Szándékosan a republikát említem példának, mert a dolog itt a legkirívóbb, itt, ahol a politika a hagyományos formákat és czeremóniákat összébb szorította. Nos, a kérdés az, hogy mind e megtiszteltetések minek a révén érik például Mme Loubet-t? A felelet egyszerű: azért, mert a tiszteletreméltó hölgy az elnök felesége. Egyszerű? A dolog éppen nem ily egyszerű. Vessétek föl a kérdést: hát, franczia alkotmány szerint, van az Elnöknek felesége? Ez nem bolond kérdés; a mi alkotmányunk például igenis ismeri a király feleségét; a magyar király felesége közjogi személyiség, kit meg is koronáznak. De Mme Loubet? Ő a Mme Loubet felesége s nem az Elnöké; föltétlenül, mert a franczia alkotmány az Elnök feleségét nem ismeri. Egészen bizonyos, hogy ha M. Loubet nem volna elnök, Mme Loubet nem járná sorra a kórházakat s nem kapna fejedelmi névjegyeket. Mind e dolgok nem neki szólanak, hanem az Elnök feleségének, kit azonban a franczia alkotmány épúgy nem ismer, mint ahogy az enrópai alkotmányok nem ismerik a miniszterek, elnökök s főtisztségek feleségeit, s mind ez úri hölgyek társadalmi formák útján olyan jogokat élveznek, melyeket a törvény, mely róluk meg nem emlékezik, meg sem ad nekik, tehát amelyek őket meg sem illetik. Ez így van – de szeretném én azt a királyt, elnököt, minisztert s általában azt a férfiembert látni, ki az ő hitestársának, neve viselőjének s gyermekei anyjának meg ne adná vagy tőle elvenni hagyná azokat a jogokat, melyeknek híja az asszonyt társadalmi fölfogás szerint kisebbíti és megalázza? Ez olyasmi, mint a párbaj; törvény tilthatja, de férfiember meg nem fogadja,

* * *

Azonban, itt a bökkenő: a szertartás nem mindig üres szertartás. S a nagyúr s az ő felesége négyszemközt nem beszél mindig csak szerelemről, s ki tilthatja meg egy okos vagy épp azért kedves, mert nem túlságosan okos asszonynak, hogy megmondja nézetét mindenről, még az ura politikájáról is? Vagy ha például mikor a megkivánások édes ideje megérkezik, a szép asszony nem turkesztán dinnyét kiván meg, hanem egy miniszternek a fejét vagy klerikális egyházi politikát vagy egyéb effélét? Hol az a férj és leendő apa, ki ilyesmit meg tudna tagadni?

Az asszonyi befolyás nyilvánvaló, és eszembe sem jut azt állítani, hogy nem jogos és nem helyes. Azt sem mondom, hogy vissza kéne szorítani – annál kevésbbé, mert ha kéne sem lehetne. De másról van szó: arról, hogy egy meglévő erő, szabályozatlanság hiján, károkat is okozhat. Állam és társadalom minden erőt, mihelyest hatásai észrevehetőek, el nem nyom ugyan, mert nem is lehet elnyomni, de igenis szabályoz, mert szükséges is, hogy szabályoztassék. Már most a dolog úgy áll, hogy mikor az asszonyságok tündérujjai belenyulnak a politikába, ez ujjak annyiban is tündérujjak, hogy durva földi dolgokban nem járatosak. A királyfiak belesavanyodnak a rettenetes sok polgári és haditudományba, amin tizennyolcz éves korukig át kell magukat rágniok; a minisztereket megőszítik a bizottsági vallatások s a parlamenti harczok; tisztek és hivatalnokok számára ott vannak a meg-megújuló vizsgák és kvalifikácziós törvények; a királyok személyes hajlandóságainak útját állja az alkotmány s a parlamentárizmus – ezenközben pedig a politikát olyanok csinálják, akik bizonyára bájosak, jók, nemesek, szeretetreméltóak és elmések, de tanulni nem tanultak egyebet, mint francziául, angolul, meg egy kicsit imádkozni, harczot nem ismernek egyebet, mint tennis- és polo-partikat, és, neveltetésüknél fogva, erkölcsi, tudományos és társadalmi világfelfogásuk ma sem emelkedik túl a bájos Marie-Antoniettén, ki mikor megtudta, hogy a nép azért haragszik, mert nincs kenyere, naivul kérdezte: hát mért nem eszik kalácsot?! Gondoljátok el: ha az öreg Vilmos császár egy cseppel gyengébb ember, odaveti Bismarckot a kellemes Auguszta királyné haragjának – s mi lett volna akkor a német egységből? Pedig Auguszta királynénak igaza lehetett; a vasember életének csak egy regénye volt: a házassága, ami nyilvánvalóan azt mutatja, hogy nem volt afféle asszonyoknak való ember, mert az asszonyok a férfiakat nem éppen államférfiúi képességeik szerint itélik meg, – annát kevésbbé, mennél ösztönszerűbb ez az itéletük, s mennél inkább latolgatás nélkül itélő szimpátia vagy antipátia formájában jelentkezik, Nem az a baj, hogy asszonyok szólnak bele a politikába, hanem az, hogy az asszonyok személyében olyan lények, kiknek világnézete nem terjed túl a társasjátékon, kiket, társadalmi szokás szerint, olyan mesterséges rövidlátásban és paposságban neveltek, hogy egy jómodorú gyóntató mindig kedvesebb előttük, mint egy rosszmodorú államférfi.

* * *

Ám, ha mindez így áll, akkor nyilvánvaló, miben állhat csakis a szabályozás. A dolog egyszerű. A nők emberek. Embereknek jogaik és kötelességeik vannak. Tehát a nőknek meg kell kapniok az emberi jogokat, s vállalniok kell az emberi kötelességeket. Ennyi az egész. Amik a női befolyásnak viszásságai, nem a nők természetéből következnek, hanem a nők helyzetéből. A nők tudatlanok – de ez menten megszünnék, ha éppúgy joguk és kötelességük volna a tanulás, mint nekünk. A politikára való befolyásuk jogtalan és ellenőrizhetetlen – de ez is menten megszünnék, ha ép annyi joguk és kötelességük volna a politikában, mint nekünk. Igy, hogy jogaik nincsenek, Ide törekvéseik vannak s bizonyos erő ő bennük is van: kerülő rejtekutakra szorulnak, házasság révén jogokat bitorolnak, s befolyásukon s ennek minden következéseiben rajta és benne van a jogtalanság s a bitorlás minden sötét bélyege és tulajdonsága. Ám amely perczben az asszony is lesz _valaki_: nem szorul rá, hanem az ura révén legyen _valami_. S ha jogait nyiltan gyakorolja, nem fordíthatja azokat ellenőrizhetetlen rosszaságokra.

* * *

A nők politikai befolyásának szabályozására nem specziális törvények vagy intézmények kellenének. Ez megint jogtalanság volna s megint rejtekutakat nyitna a jogtalan és káros befolyásnak. Nem kell és nem is szabad egyebet tennünk, mint amint eddig tettük egyéb rabszolgaságok megszüntetésénél: a már meglevő jogokat ki kell terjeszteni a felszabadítandó rabszolgákra, s a már meglévő intézményekbe őket is be kell ereszteni. Mindazt, amit a nők titkos és kártékony befolyásáról el lehet mondani, el lehetett mondani annak idején a zsidók befolyásáról, s el lehet mondani ma is a jog nélkül való csőcselék befolyásáról. Mert ki hiszi, hogy a zsidóknak ne lett volna befolyásuk már az emanczipácziók és reczepcziók előtt is? Volt, de gonosz befolyás volt; a hálószobák s a tőzsérboltok befolyása. S ki hiszi, hogy a jogtalan csőcseléknek még Törökországban is ne volna befolyása? Volt és van, csakhogy az utcza befolyása, a bombáé, a pálinkáé vagy a kávéé, a hivatlanságé, az elbolondíthatóságé. Ahol e titkos befolyásokon segítettek: hogy’ segítettek? Mindig azzal próbálkoztak meg elébb, hogy kivételes törvényekkel s intézményekkel mintegy purgatoriumba eresztették be a zsidókat vagy a csőcseléket, ahol féljogok s félkötelességek tisztító tüzében nemesedjenek hozzá a teljesjogúság paradicsomához. A vége mindig az volt, hogy még rosszabb, még viszásabb lett minden; a rabszolgaéhség még mohóbb, a rabszolgabefolyás még kártékonyabb. Az egyetlen segítség az volt, hogy abba hagytak minden külön törvényhozást és külön testre szabott intézményt, s a teljes jogot teljesen továbbterjesztették. Ebben a perczben a rabszolgából ember vált, s a kártékony rabszolga-befolyást fölváltotta a hasznos emberi munka. Bizonyos, hogy amely perczben a nőket a tündéri sor aljasságából fölszabadítják az emberi sor méltóságába, a kezük épp oly becsületesen és hasznosan dolgozó emberi kéz lesz, mint amily kártékony és veszedelmes ma a tündérujjak motozkodása.

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_… Sokszor írtam arról, hogy a mi rabszolgaságunkban az a legszomorúbb, hogy magunkat is rabszolgákká tett, s idegeinkbe saját érzésünk szerint is helyes világrend gyanánt véste be azt a rabszolgaállapotot, melybe testi gyengeségünknél fogva kerültünk. Hány okos, elmés és művelt nő akad, aki szintén «nőiességet» követel a nőktől! Vagyis azt, ugyebár, hogy csicseregjünk, mint a madár, és, tekintet nélkűl egyéni hajlandóságainkra vagy állapotunkra, ugráljunk ágról-ágra. Hogy lesikáljuk, levasaljuk vagy lemasszírozzuk a redőt most már nemcsak a férfiak, de az egymás homlokáról is. Hogy bármiről, amivel gondolkozó lény létünkre épp oly tisztában lehetünk, mint akármelyik mathematikai tanár vagy villamos kocsis, olyan bájos bárgyusággal beszéljünk, mintha nem tanultunk volna írni-olvasni. Hogy virágok legyünk, amiknek kelyhük és szirmuk van – és így tovább, – köztünk legyen mondva: én napokig rosszúl szoktam lenni ezektől a virág-hasonlatoktól, s még czélozni sem merek rá, micsoda _boshaft_ gondolatok és képzetek támadnak bennem olvastukra. De hát végre is: a férfiak részint csacsik, részint rabszolgatartók, és szeretnek bennünket olyanokká stilizálni, amilyenek szeretnék, ha volnánk. De maguk a nők is! Maguk ők is, akik önmagukról tudhatják, hogy a nő se nem madár, se nem virág, se nem tündér, hanem ember. Ma már a parasztról s a munkásról is elismerjük, hogy ember. Ma már a gyermekek emberi jogaiért is küzdünk és izgatunk. Ma már Hanzinak, az okos lónak is megengedjük, hogy esze és értelme legyen, talán kevesebb, mint a mienk, de olyan, mint a mienk. Csak a nőknek nem engedjük meg. Nem, még mi magunk nők sem. Küzdünk nemünk fölszabadulásáért, emberi jogáért és méltóságáért, – de valósággal megrettenünk, ha e fölszabadulásnak nyomait is látjuk, ha mint ahogy a rabszolgaság élvezeti tárgygyá alakította, a szabadság élvező emberré szabadítja föl a nőt, s ha a maga emberi természetének visszaadott nő képmutatás nélkül élni is kezd egyéniségével vagy hajlandóságainak. Érteni azért értem ezt a jelenséget. Meglátom másutt is, nemcsak a nő-kérdésben nálunk nőknél. Látom publiczistáknál, akik himnuszokat írnak a sztrájk jogáról, de elkékülnek mérgükben, ha az ő szedőik is sztrájkolnak. Látom filantrópokon, akik küzdenek az egyenlőségért, de elborúlva hajtanak át agrárszocziálista falvakon, ahol a paraszt már nem süvegeli meg őket úgy, mint a szomszéd faluban. Látom szinésznőkön, akik nem tűrhetik, hogy a szolgálónak szeretője legyen, és nagyságos radikálisokon, akik elcsapatják a kalauzt, ha nem segíti le az iszákjukat. Az uj állapotok mindig kényelmetlenek számunkra, akár magunk küzdöttük is ki ezeket az ujságokat. Hogy a magunk dolgánál maradjak: csak azt kell nézni, hogy mióta leánygimnázisták is vannak: az iskolázatlan nagynéniknek mily kellemetlenek ezek a lyányok, akikkel szemben ők végre is nem édes virágok, hanem egyszerűen tudatlan libák, – de mily kellemetlenek a fiatal urak számára is, akik dühösen siratják velük szemben azt az egyetlen præjüket, hogy eddig csak ők tudtak latinul deklinálni, most a lyányok is tudnak. Ez azonban rendjén van – sem a nénik, sem az úrfiak nem küzdöttek a nőemanczipáczióért. De sohase felejtem el, mikor most nehány hónapja Amerikában egypár helyütt egy társaságba kerültem egy honfitársunkkal, aki itthon rettentően adja a feministát. Amerikában a nők: emberek; akárkivel egyérő és egyenjogú embernek tekintik magukat, ennek vannak el is ismerve, sokban alkotmányosan is, és ehhez képest viselkednek is. Látták volna az én feministámat, mikor az ő budapesti szultánallürjeit sehogysem tudta applikálni itt, ahol az asszonyok nem odaliszkok. Látták volna elhalaványodni, mikor kérdő és rendreutasító pillantást kapott ott, ahova hódítói biztossággal ereszkedett le, s még inkább – s ez a nevezetes! – elpirúlni, sőt kedvét veszíteni ott, ahol ő – elég csuda, de tetszett, s ezt szemérmeteskedés nélkül megmondták neki. Lesujtottan kisért haza, éjnek idején, holdvilágos nyáron, a csodaszép Central-Park fasorain végig, kis, kétüléses cab-ben – s látszott rajta, hogy gyávának, egész természetéből kivetkezettnek, lefokozottnak s elférfiatlanítottnak érzi magát, mert nyugodtan ülhettem a lábától a kocsiban. Mikor a fogadó kapujánál elbucsúztunk, így szóltam hozzá: «Kedves Mózses, maga is csak vezetget bennünket az Igéret földjére, de az ottvaló életbe belehal…»

* * *

A házasság két szerető szívnek arra való egyesülése, hogy elébb megunják, majd meggyűlöljék s végezetre agyonkínozzák egymást. A czél nem mindig ez, az eredmény majd mindig. Mi ennek oka? Alkalmasint az, hogy e szövetség többnyire férfinak és nőnek találkozása, kik között az ember és ember közt való viszonynak némi módosító mellékíze van. Igen szép és igen erkölcsös beszéd, hogy a férfi s a nő viszonyának, főkép pedig a házasságnak nem szabad tisztára az érzékek hevűletén épülnie, hanem ezenfelűl barátságon, vonzalmon, egymás megértésén és megbecsűlésén. De végre is ezek az érzések összeköthetik egymással ő felségét, a szultánt s ő szentségét, a római pápát is – annak a _még valaminek_ pedig, mely e tisztes érzésekhez a szerelemben s a házasságban hozzájárul, megvan az a gonosz tulajdonsága, hogy visszahat e tisztes érzésekre, még pedig úgy, mint a napvilág; ha kisüt, ezek is fölragyognak, ha kialszik, ezek is elhomályosodnak. Már most nem állítom, hogy nincs a világon örök szerelem, bár még nem volt szerencsém találkozni vele. Ám a legörökebb, a legállandóbb szerelem is olyan, mint bizonyos villamos áramok: folytonos kigyúlások és kialvások sorozata, s ezekkel, mondom, együtt gyulad ki és, ez a bökkenő, együtt fordul viszájára az egymásban való baráti és emberi gyönyörködés. Ez már magát a szerelmet is igen kényes és kormányozhatatlan dologgá teszi, legfeljebb az emberi műveltséghez képest leleplezetten azzá, aminek egyszerű rokonainknál, az állatoknál leplezetlen őszinteségben látjuk: dühös és fájdalmas marakodássá, melyben mintegy boszút állunk egymáson azért, hogy mi, akiknek minden porczikánk azt súgja, hogy magunknak éljünk, az élet rendjén mégis ennyire egymásra szorulunk. Ám a szerelem anarkia, melyben jogot és kötelességet önkéntes megegyezés, valóságos erő előtt való meghajlás, valóságos gyengeséggel való visszaélés osztogat és állapít meg, – időről-időre, akár perczről-perczre ez erők váltakozásához képest váltakozva. A házasság e váltakozáshoz nem tud hozzásímulni. Merev, mint minden írott szerkezet. Szabályozni akarja azt, ami szabályozhatatlan. Állandóságot parancsol arra, ami változékony; kötelességgé teszi, ami csak önkéntes adó lehet, s ezzel, az érzékek hamis optikája révén, személyében és mindenestül meggyűlölteti velünk azt, akiben pedig csak a kényszerűséget gyűlöljük – mint ahogy minisztereket buktatunk, pedig csak kormányt akarunk buktatni. A Tristram Shandy édes apja minden este lefekvés előtt fel szokta volt húzni a fali órát, aztán odaült csevegni kedves neje ágyához. Az asszonyság ezt annyira megszokta, hogy ha az ura ott feledkezett a kandalló mellett a bibliaolvasásnál, odakiáltott hozzá az ágyból: Mr. Shandy, ne felejtse el fölhúzni az órát! Ime a házasság – s ha az egyházatyák el is hiszik, hogy ez megfér a szerelemmel s az erkölcscsel, azt csak nem hihetik, hogy megfér a barátsággal, a vonzalommal, az egymás megértésével és megbecsülésével?

* * *

Mindez áll még az örök szerelemre is. De nemcsak örök szerelem van a világon, s ha az első szerelemről sem tehetünk, hogy’ tehetnénk a többiről? Legfeljebb lemondhatunk róla. Ez a lemondás lehet magasztos, lehet dicső, lehet erkölcsös; lehet olyan titkos, hogy csak az isten tud róla, s lehet oly tökéletes, hogy a vér is elfelejti, mig a szivből az agyvelőbe ér. De a sziv nem felejt, s valahol ő rá szükség van, ott érez és éreztet, s mentül kevesebbet szabad éreztetnie, annál többet érez. S nemcsak az egyik sziv érzékeny: a másik is az; megérzi a legcsekélyebb változást, és vérzik bele. Ilyenkor maga a szerelem is szomoru, fájdalmas, elviselhetetlen. De a házasság ennél is több: elviselhetetlenség, amit el kell viselni.

* * *

S ekkor előállanak a bölcsek és javítani akarják a házasságot. Elismerik, hogy sok a viszássága, s enyhíteni akarnak rajta. Meg akarják könnyíteni a válást: a gyengébb, a kizsákmányoltabb félnek, az asszonynak, emberi jogokat akarnak biztosítani a házasság rabságán belül. S nem veszik észre, hogy a rabság azért rabság marad, aminek nem a hibái a hibák, hanem ami maga a hiba. Hogy a férfi asszony nélkül el nem lehet, az éppoly örvendetes vagy szomoru adottsága a természetnek, mint az, hogy dolgoznunk kell, hogy megélhessünk. De _emberi_ intézmény, melyhez a természetnek semmi köze, hogy egyik embernek a másik hasznára kell dolgoznia, s _emberi_ intézmény, melyhez a szerelemnek semmi köze, hogy férfi és nő csak házasságban kerülhessen össze. Igaz, a természetben is előfordul a házasság. De elsőbb is többnyire olyan okokból fordul elő, mint az embereknél, tudniillik gazdaságiakból; a terület, amit például az oroszlán egy éjszaka alatt meg tud járni, nem tud többet eltartani két nagyevő állatnál s azok kölykeinél. Aztán meg mi közünk nekünk a természethez, ha megszabadulhatunk tőle? Az is természetes volna, hogy négykézláb járjunk és füvet együnk, mégis kocsin járunk és pástétomot eszünk. A természetnek csak két kényszerűségétől nem tudunk, amig élünk, megszabadulni: az éhségtől s szerelemtől. Ami elménk és erőnk van, mind arra kell fordítanunk, hogy e két legyőzhetetlen kényszerüséghez képest mentül kellemesebben rendezzük el életünket. Nem ilyen berendezés: sem a mások hasznára való dolgozás, sem a házasságba beleszorított szerelem.

* * *