Part 2

Minden lehúnyó este, minden fölvirradó hajnal mélyebben vájja belém a halál tudatát. Mindenért, amiről minden földerülő nappal biztosabban tudom, hogy az élet megtagadja tőlem, egyre ocsmányabb kárörömmel kárpótol a tapasztalás, hogy azok is megvénülnek és elpusztulnak, akik mindent elérnek. Megdöglötök, elrothadtok, gondolom magamban röhögve. Jó, becsületes, irigységet nem ismerő ember vagyok, s mégis ezt gondolom. Ha az élet csakugyan élet volna, nem ronthatna meg igy, nem aljasithatna le ennyire egy jó, becsületes, irigységet nem ismerő embert. Csakis úgy teheti, hogy át van itatva a halál rondaságaival; hogy élet nincs is, csak születés van és halál van, s menten a születés után megkezdődik a halál, a romlás, az elbüzhödés. Hogy mindennap uj ráncz, hajunk hullása, erőnk megrokkanása mutassa a végét. Hogy minden egyes nappal egy-egy régi kedves álom ágaskodjék az ellen, hogy ezentul is tovább szőjem – hiába szövögetsz, ugymond; láthatod, hogy kifogytál az időből, s már rá sem érsz, hogy én valóra válhassam! Ha a természetben egy csöpp szemérem volna, nem oltott volna belénk annyi eszméletet, hogy e kegyetlen csalását meglássuk. De nem szégyelli magát, mert buta. Tombol, kéjeleg a gonoszságban, orrunk alá dörgöli a halált, nekünk embereknek legjobban, mert a világ minden teremtett állatai közül mi tudnók legjobban, hogy mily csoda dolog volna az élet, ha volna a világon élet. Mi szükség volt megtudatnia, hogy mindnyájan halandóak, életünk rendjén egyre haladóak vagyunk? A föld enélkül is foroghatott volna, mi enélkül is meghalhattunk volna. Az ő gyilkos törvényei igy is uralkodhattak volna, de, ha már megszülettünk s élet nem vár ránk, legalább részünkül jutott volna az élet délibábja. Igy semmink sincs, és, tudván, hogy életünk nem élet, a föld szinén is temetőben járunk.

Ám, azt hiszem, maga a temető még olyan időkből való, mikor az ember nem volt bizonyos a halálban. Véletlen balesetnek nézhette, mely eddig ugyan mindenkit elért, de nem bizonyos, hogy ezentul is igy lesz. Mig a halál az ő rothatag lehével átfülleszti az életet, az ember az ő vad, az ő isten-ember előtt jogos élhetnékjével az életet át próbálta vinni a halálba. Bár ne tette volna! Vagy valami jobb, csöndesebb, sikkasztóbb módot talált volna erre, mint a temető borzalmas durvaságát! Ha valahogy ki tudta volna hazudni a halált tudomásunkból; ha gondos összeesküvésben iktatnánk ki az életből mindent, ami a halálra emlékeztet, mint ahogy fürdőhelyeken éjjel, titokban lopják temetőbe a halottakat, hogy a vidám vendégek ne tudjanak róla! A halottakat, hiszen ugy sem segithetünk rajtuk, minden mód el kéne tenni láb alól; tetemüket elhamvasztani, nevüket kitörülni, képüket elpusztítani, s minden nemzedéknek, ha már megszületik, ujra kellene próbálnia megkezdeni az életet.

De az emberiség kötélidegzetü pásztorcsorda volt; ha valahol kimivelődött, menten rajtaütöttek a friss baromiságú népek, s az ő vad babonáikat hagyták benne szokásainkban s szertartásainkban. Mily szörnyüséges megmarczangolása idegeinknek a temetés! Nyilván akkor állapodott meg, mikor a paraszti emberiség még kivánta a fájdalmat, mint ahogy ma a parasztember a kapadohányt kivánja, meg a paprikát és a hagymát. Nem elég maga a halott, még ki is kell teriteni, még a gyertyafénynek, a gyászos szineknek, a fojtogató zsolozsmáknak kinzásai is kellenek, csak hogy jól meggyötörjük magunkat! S mindezeken felül a temető. Ez az emlékeztető raktára a halálnak. Ez a rothadás kertje. Hogy ez mire való! Nem tudok ennél rettenetesebbet, ökrendeztetőbben utálatosat, lesujtóbban magalázót. Hogy’ szabad annak nyomának maradni, annak a vérlázító elviselhetetlenségnek, hogy aki tegnap volt, az ma már nincsen?

Nem tudom, mindenki ugy van-é ezzel, de én, ha valaki elmondja előttem, mit ebédelt, egyszerre mintha a hasának üvegfala támadna, rétegenkint ott látom benne poshadni és savanyodni az egész ételsort. S így vagyok a temetővel is. Mellette elmenet mintha keresztmetszetben látnám, s ott látnám a föld gyomorban, ahogy bezabálta őket, a sirok vaczkaiban gémberedni, férgesedni s elgennyedni a halottakat. Kegyelet? Elmerülés? Talán megenyhülés is? Nem, nem; csakis utálat, csakis kétségbeesés, csakis düh és lázadás; valami vad, háborgó, az élet semmi balságával szemben nem érzett boszuvágy, s mikor a sir dombjánál állok, s ott tudom – nem: ott látom magam alatt egy-két kéznyujtásnyira a rothadni ledugott dögöt, aki nemrég ember volt, kedvesem volt vagy barátom volt, s aki tulajdonkép még ma is az, aki volt, ugyanazon testi valóságban: ó, akkor nemcsak, hogy megértem a sirfertőzőket, akkor azt nem értem, hogy közömbösen vagy szent érzésekkel tudunk járni a sirok felett, hogy meg nem vadulunk, hogy fel nem bőszülünk, s nem a temetőbe tesszük át tivornyáinkat, s nem a sírokra nászágyainkat – csak azért is, csak azért is, csak azért is!

Irtózom a haláltól, s csak azt az egy jót tudom benne, hogy, ha már megvan, legalább engem sem kimél meg s én is meg fogok halni. Sokáig ugy sem birnám, hogy egyre elnézzem, s minden egyes nappal jobban meg jobban tudjam, inaim megereszkedése sugja meg, álmaim elfakulása, reményeim ellankadása, várakozásaim hitetlenné válta vájja tudomásomba, hogy én is halandó vagyok. Ha már meg kell halnom, akkor jó, hogy meghalok.

KILENCZ ÓRA TÁJT.

Kilencz óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét mindenestül megülte a zsibbadság.

Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is, megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől, hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér keringését magakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásitották a kereszt fájához.

Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett, retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses életének felczikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső ihlete, fény, hang, forróság, sajgás és didergés: mind belevesztek egy általános szivárványos szikrázó zúgásba.

Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban, nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny. Köröskörül semmi, a mélységben semmi. Semmi és senki. És nyugtalanság fogta el, mintha valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek híját érezné. Uj érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen uj érzés, amit sosem ismert annak előtte. Uj volt, s uj volt a rémület is, mely megdermesztette, s uj volt a szédület, mely megingatta. A testnek s a léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a világ minden országainak dicsőségével.

Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kivül, belül nem volt miben megfogódzani. S ez a hiányosság belül még ijedelmesebb volt, mint kivül. Uj volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen perczig, mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének alján. A gyermeki sor derengésében, az ifju kor rajongásában, a férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett, üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt és megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában, vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva: ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S most egyszerre elveszett.

Hol van? Hová lett?

Keresni kezdte.

Fölkiáltott a homályos magasságba, ahol az égnek kellett lennie. Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi felelet. Még viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített kötél lett volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni, ingani és hullámozni.

Ujra kiáltott, tompa erőfeszitéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra, kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ felett úr az Örökkévaló.

Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami. Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által; ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes, szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.

Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha, kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy perczre sem. És most…

A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e harsogással egy habban hányódott maga is.

Most, mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy megiratott… Most.

Ha nem szólott vele az Ur szinről-szinre, miképen szokott ember szólani barátjával; ha ez a próba nem bizonyitja az igazság igaz voltát: igazság-é akkor ez az igazság?

Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?

Hátha csak böjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak tükröződése?

Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival megfogható csalódás, de mégis csalódás?

A harsogás mind orditóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a talaj mind ingatagabbá, a hányódás mind iszonyatosabbá.

S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?

S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Ur szinről-szinre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e kínszenvedés, ha nem megváltatása az emberek fiai nak s nem helye váltása az ember fiának az Ur jobbkeze felől?

Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a keresztfán. Egy perczre csak, de e percz alatt, az élet utolsó nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu czikázott végig kihülő testén, révülő elméjén.

– _Elóhi_, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett egyet magán.

– Eliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy fölvigye az Urnak jobbkeze mellé…

De nem jött senki.

– _Elóhi, elóhi!_ – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – _lama sabaktani_, miért hagytál el engem!

Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld megindula s a kősziklák megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.

A navarrai királyné novelláinak elején szerencsés megmenekülésről van valahol szó, melyben _csak_ a szolgák s egyéb cselédek pusztulnak el a vizáradatban, gazdáik azonban életben maradnak. Azon időkbeli szolga vagy cseléd ilyen mesén bizonyára egy perczre sem akadt fönn – ma egy királyné is meghökkenne rajta. Pedig navarrai Margit már eretnek volt, tehát gondolkozó ember, – s viszont az ő idejének még össze-vissza nincs négyszáz esztendeje. Mégse lehet azt mondani, hogy a világ lassan haladna.

* * *

Egy nagy igazságtevés érzése lappang az emberekben, mikor mosolyogva nézik azt az érthetetlen ellentmondást, hogy földesurak mentek már tönkre, de ispánok soha, s a kisfizetésü katonaorvosok közt több a háziúr, mint a nagyjövedelmü czivilorvosok közt. Alkalmasint jobban tudnak takarékoskodni. S ne botránkozz meg e hangon, erkölcsös olvasóm, mert nem bizonyos, hivatalos kiküldetésre nem tegnap mentél-e villamos vasuton, s vágtad zsebre a fiakkerpénzt? Ez az, amit mellékjövedelemnek szokás nevezni, s ki tudna megélni a mai világban, ha nem volnának mellékjövedelmei? Mindenki «csinál magának» egy kis mellékjövedelmet; akinek valami köze van valamihez, igyekszik azt hasznosítani, s ahány kézen átmegy valamely dolog, annyi kézen marad el belőle egy-egy kevés. Lehetne-e megélni a mai fizetésekből és jövedelmekből? Elbirnák-e az adóterheket, ha csakugyan mindenki a jövedelme tizenhárom százalékát adná oda adóba? Szolgálhatnád-e az államot, ha csakugyan nem juttatna többet annál a penészes száraz kenyérnél, amit törvény szerint adhat? Pénzért és jó szóért mindent megkaphat az ember, s ez még mindig jobb, mintha nem lehetne megkapni semmit. Az egész társadalom s minden egyese titkos összeesküvésben él a saját társadalmi rendje ellen, s nem is tehet máskép, mert különben nem tudná elviselni ezt a társadalmi rendet. Mi volna a világból, ha a gazdagok csakugyan annyira gazdagok volnának, s a szegények csakugyan annyira szegények, ahogy lenni kellene? Hogy’ ne fulladnánk meg a törvények rettenetes hurkaiban, ha titokban egy keveset nem tágithatnának rajtuk? A világ rendje szerint az erősebb fölfalja a gyengébbet – s ez rettenetes volna, ha a gyenge olykor egérutat nem találna. A világban a rablás és a gyilkolás az eredeti törvény, a lopás már kieszelés, czivilizáczió, mely a gyilkos törvényt emberibbé teszi. Rablás, szabad lopással enyhítve: ez bizonyára nem ideális társadalmi rend. De valameddig a társadalmi rend nem egyéb, mint valamivel komplikáltabb és differencziáltabb, de alapjában változatlan mása a természet eredeti kizsákmányoló barbárságának, még mindig jobb a tolvajokkal enyhített rablóvilág, mint a szigoru Catóé, melyben csak tigrisek és áldozatok vannak.

* * *

A legnagyobb bugris eddig Herbert Spencer volt, és, igaz, a legnagyobb tudós is. De bugrisnak még nagyobb, semmint tudósnak, mert még akkora tudós sem tudta bebizonyítani, mint Spencer, hogy igaza volna akkora bugrisnak, mint Spencer.

* * *

A bugris világ teljes kimerültsége az irodalmon kívül a női divatban is megmutatkozik. Semmi ujság, semmi czélszerűség, semmi alkalmazkodás a mához; csupa lélektelen majmolása a Louis quatorzenak s a Louis seizenek. Megérett az agyonveretésre az olyan világ, amelyikben már a költőknek s a szabóknak sincs uj ötletük.

* * *

A jó Ruskin roppantul fölháborodik azon az embertelenségen, hogy «a legolcsóbb piaczon vásárolok, s a legdrágábbon adom el». Oktalan harag. Elvégre a piacz ott olcsó, ahol a jószág nem kell, s ott drága, ahol kell; aki ehhez simul, az még igen jó és becsületes ember lehet; ez, magában véve, nem volna embertelenség, s a gazdaságban nem is _ez_ az embertelenség.

* * *

Ha a gyomrokat is oly könnyű volna megnyugtatni, mint a lelkiismereteket, nem volna szocziális kérdés.

* * *

Bizonyos fokig tetszetős az a szocziális igazságtevés, mely a jövőben s az eljövendő uj rendben a testi s a szellemi munka mai merev elválasztottságát meg akarja szüntetni. Bizonyos fokon túl azonban antikollektivista és reakcziós ideál, mert ellenkezik a kollektivizmus alapjával: a munkamegosztással. A kollektivizmus azért szükégszerű eljövendő gazdasági és társadalmi fok, mert szükségszerüen elkövetkező termelési fok; a kollektivizmuson belül jobban és tervszerűbben lehet munkát organizálni. Hogy egy ember többféle munkát végezzen, az reakcziós, mert a termelést egy roppant fokkal lejebb szállító gondolat. Nem is szoczialista követelés ez, hanem anarchista. A jó, a nemes, a ragyogóan intelligens és csókolnivalóan naiv Krapotkin is effélét kiván, s emlékirataiban büszkén meséli el, hogy ujságjait ő maga szedte és nyomtatta, s ez nem ártott sem neki, sem az ujságoknak. Helyes. De hát a betüket ő maga öntötte-e? A nyomtató gépet ő maga csinálta-e? S az ólmot s a vasat ő maga bányászta-e?

* * *

A szoczialista agitácziónak nagy fogyatékossága, hogy habituális savanyusággal történik. A szoczialista agitátornak verbungos huszárnak kéne lennie, aki tánczol, iszik és bokréta van csákójára tüzve. Ez még csak hazugság sem volna, mert hiszen ezt akarja a szoczializmus: tánczot, italt és bokrétát minden anyaszülte embernek. Engemet legalább mindig elsavanyit, mikor a szépség s a boldogság meghóditásának ugyanabban a kámzsában s ugyanazokkal a taglejtésekkel vágnak neki, amivel Savonarola parancsolta máglyára a képeket s a selyemköntösöket.

* * *

Az a baj éppen, hogy nálunk minden tisztességes ember szoczialista. Nem a tisztességes emberek azok, akik a dolgokat nyélbe ütik. Az uj világ majd akkor kezdődik, mikor a szocziálizmusnak nálunk is lesznek törtetői, tőzsérei, konczlesői, túlordítói és szemforgatói.

* * *

Furcsa, hogy azokat nevezik álmodozóknak, akik valósággal személyes ellenségei az álom két elsőszülött ikrének: az Istennek s a Tulajdonnak.

* * *

Bájosabb szádizmus kevés van, mint azoké a szépségen csüggő lelkeké, akik a szocziális igazság eljövetelétől a világ elszürkülését várván, azt kivánják, hogy inkább dögöljön meg a szegény ember, de a vasárnapi munkaszünet s az esteli boltzárás ne szakítsa meg a nagyvárosi élet betegesen gyönyörü lüktetését… és így tovább. Fehérruhás lyánykák szurják így ki a macska szemét, mert azt az aranyos kis kanári madarat féltik tőle. Nem ugyan kegyetlenségüknek, de félelmüknek egy végtelenül nagy és előkelő ősét tudom: Heinét, akiben azonban a jó ember erősebb volt a művésznél, mert bár a kommunizmus eljövetelétől a világ elkaszárnyásodását várta, _mégis_ kommunistának vallotta magát, vagyis azt tartotta, hogy inkább dögöljön meg a szépség, de ne legyen a világon szegény és kitagadott ember. Ó mily igaza volt e dicső embernek az ő jóságában! S mily érthető volt az ő félelme a Foruier-féle falanszter-szoczializmus idejében! De a mai Heine mosolyogva gondolna a hajdaninak félelmére. A mai már nemcsak eszével, de szivével is tudná, hogy a szegény ember is ember, s ha a szépség emberi dolog – pedig az – akkor nem kell a szépséget senki ember fiától félteni. Elvégre a munkások felszabadulása lesz-e az első felszabadulás a világon? Elvégre az a híres Medici-világ, mely a renaissanse szépségeinek kitartója volt: nem a polgári rend hatalomra jutása volt-e? S ma már nem mindenütt ez a felszabadult polgárság uralkodik-e, s nem tágultak-e mindenfelé, a hajdani vílághoz képest, a szabadság határai, s vajjon ma kevesebb szépség van-e a világon, mint hajdan volt? Visszacserélnők-e a vasárnapi munkaszünettől s az esti boltzárástól annyira féltett mostani nagyvárosainkat a lovagvárak hajdani romantikájával? A polgárság parlamentjei, igazságügyi palotái, modern arczképei és lakóházai csunyábbak-e, mint a hajdani várak, a templomok és szentképek voltak? (Mellesleg mondva: ezeknek maecenátusa is jórészt polgári volt.) A mostani munkás máris egyfelől megihlette, másfelől a lehető legteljesebben élvezi a Gerhart Hauptmann darabjait, a Meunier szobrait, még az Anatole France ironiáját is. A szoczializmus és a kollektivizmus, ha beteljesedik s valóra válhatik, a mostani öt-hat százalék helyett száz százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes s azt ilyenformán meg is követelő embert állít a társadalomnak s a szépségnek, s az egész dolgozó világ, a munkája öregjét gép-rabszolgákkal végeztető, _egy_ áthéni piacz lesz, hol a vargák az Eszkilosz tragédiáit sugallották és élvezték.

* * *

Akik a mai világban még polgári politikán dolgoznak, s a polgári osztályt akarják megteremteni, olyanok, mint a rabkórház orvosa, aki a beteg akasztófajelöltet szerető gonddal állítja talpra, csakhogy mentől előbb felköthessék.

* * *

Amerika most azon töri fejét, hogy’ maradhatna meg úgy a szabadság hazájának, hogy becsuk mindenkit, aki már amerikai polgár, és kilök mindenkit, aki még nem az.

* * *

Értem, hogy szoczialistáink haraggal nézik a mind erősebb és nyiltabb ellentállást, melylyel az Egyesült-Államok az Európából való bevándorlás ellen fegyverbe állanak. De van e dolognak viszája is. Mert abban meg az amerikai munkásoknak van igazuk, hogy hiába minden szervezkedésük és jobb sorsra való törésük és eljutásuk, ha az európai hajók szakadatlan ontják a tudatlan, a nyomorult, az éhbérre is éhes és szervezhetetlen jövevény munkást, a sztrájktörőt, a bérlenyomót. És bármily dicső dolog, emberi szemmel nézve, hogy aki otthon kenyeretlen földönfutó, talál a tengeren túl kenyeret és hazát: haladásnak nem haladás. Az elégedetlenség s a kétségbeesés _otthon_ szükséges mozgató és erjesztő; ne legyen szellentyűje kifelé, hanem otthon feszítse a kazánt megszakadásig Nekünk magunkat kell szerveznünk, nem Amerikát. Minden egyes kivándorló nem csak egygyel kevesebb munkása a békés nemzeti termelésnek, hanem egygyel kevesebb katonája is a fejlődésért folyó polgárháborúnak.

* * *

Hajdan az volt a szabadság, hogy tudjak parancsolni s ne akarjak engedelmeskedni, – ma az, hogy ne akarjak parancsolni és tudjak engedelmeskedni.

* * *

A szerencsétlen ember mindig igazságtalan, és, mint a vadember a mennydörgés mögött, balsorsa mögött emberi hatalmat s emberi rosszakaratot keres.

* * *

Ha a sokaság angyalokból állana, fölösleges volna megváltani, s az igaz demokráczia nem arra törekszik, hogy az emberek egyformán nyomorultak legyenek, hanem hogy minden ember Párizsból hozassa szappanát és Londonból ingeit. Minden megváltásnak azon kellene kezdődnie, amin a keresztyén kezdődött, mely az embereket mindenekelőtt megfürösztötte a Jordán vizében.

* * *

Az úr, a született úr, csodálatos erővel hat a szegény emberre. Tudjuk ezt mindnyájan, kik fogcsikorgatva küzdünk az arisztokráczia ellen, s már e fogcsikorgatásunkkal meghajlunk, impliczite, az arisztokráczia előtt. Tudjuk ezt mind, kik megvetéssel nézünk az elszegényedett úrra, mert e megvetésünkkel elismerjük, impliczite, hogy az úrnak joga van a gazdagságra s a hatalomra. Tudjuk ezt mind atheisták, kik az Isten helyébe gőgösen állítjuk a Természetet, s ezzel elismerjük, impliczite, hogy az uraság valami formája nélkül képtelenek vagyunk elképzelni a világegyetemet. A paraszt őszintébb mint mi; tudja, hogy van arisztokráczia, s ehhez képest viselkedik is.

* * *

Nem tudom, nevetséges lett volna-e Beethoven, ha hajlong és hajbókol herczegek és királyok előtt. De irtózatosan nevetséges volt, mikor valahol Karlsbadban tüntetően s hogy Goethét méltóságra tanítsa, odaczövekelte magát összefont karral és szemére húzott kalappal az út közepére, hogy a szembejövő legmagasabb uraságoknak kétfelé le kellett térniök az útról. Amit különben a mi Petőfink is megtett volna, aki egy ízben csak azért is belenézett a napba, s majd hogy meg nem vakult bele. Ez a dacz s ez a csak azért is való szembenézés minden hajbókolásnál és hajlongásnál hódolóbb meghajlás a szembejövők vagy a fönragyogók hatalma és jelentősége előtt, mert azt mutatja ki, hogy _van_ jelentőségük, éppen mikor azt akarja kimutatni, hogy _nincs_.

* * *