Part 15

Mint majd mindenből, amibe zsidók fognak bele: a czionizmusból is farce kezd fejleni. Ez erősen antisemita izű megjegyzésnek tetszik, pedig nem az. Mert ez a fejlemény igen természetesen következik abból, hogy a zsidóság helyzete más, mint mindenki másé, viszont csak azok a dolgok komolyak és sikeresek, melyek a világ megállapodott és megszokott rendje és módja szerint mennek végbe. Mi volna a veleje, az értelme, az elfogadhatósága a czionizmusnak? Az, hogy azok a zsidók, akik pusztán azért, mert zsidók, hontalanok, kitagadottak és üldöztetés áldozatai: hazát találjanak, ahol otthon lehetnek és szabad emberi sorban élhetnek. Ám ez egyszerünek tetsző czél előtt erdősürüségben merednek a dilemmák. Például: efféle ügyeknek támasztékai és munkásai természetesen a hatalmasok s a műveltek Ám a zsidóságnak egyéb összefogó kapcsa nincs, mint a zsidó vallás, viszont a zsidóság műveltjei és hatalmasai természet szerint közömbösek a vallási dolgok iránt; ugyis, mint műveltek, ugyis, mint hatalmasok, vagyis olyanok, akiket már elfogadtak teljes értékü embereknek, tehát nem igen csüggenek azon az egyetlen külömbségen, mely elfogadtatásuknak oly sokáig utjában állott. Teremtsenek hát, ugyebár, más kapcsot, például a tudatos faji és nemzeti érzést? Ennek is sok a nehézsége. Elsőbb is a zsidóságnak egy nagy rétege – s éppen az, melyet a czionizmusnak kéne megváltania – fanatikusan, őrületesen, semmi más európai vakbuzgósághoz nem foghatóan vallásos, még pedig a vakbuzgóság ama veszedelmes formájában, mely nem tudatlanságban gyökeredzik, mint a szláv paraszté, hanem, mint a középkoré, megcsontosodott és megkövesedett, félreértett, agyonmagyarázott és eleven életét vesztett istenes tudományban. Ez a fanatikus zsidóság nem fogadna el hazának olyan hazát, mely nem elevenitené meg ezt a ma csak könyvekben és ghetto-szokásokban lappangó, végelgyengülésben élő rendszert, mint ahogy máris tűrhetetlen terrorizmussal teszi tehetetlenné azt az intellektuális tábort, mely a czionizmust tulajdonképpen meginditotta, még pedig igazán önzetlenül inditotta meg – mert mit keresne az angol, a holland, az amerikai zsidó Sionban? S ez éppen a másik bökkenő. Nemzeti érzés, annak mai értelmében és szinte bölcseleti tudatosságában csak a műveltekben lehet, tehát csakis azokban, akik a világi műveltséghez hozzájuthatnak, vagyis többnyire a jobbmóduakban. Már most a legtöbb országban, ahol a zsidóknak jól megy soruk, egyuttal minden egyéb dolguk is jól megy; a herczegprimásokat ugyan nem közűlök válogatják, de, ha egyébként az uralkodó osztályokba és foglalkozásokba tartoznak, mindenesetre külömb ugy emberi, mint polgári életük az uralkodó fajtabeli kis emberekénél vagy éppen proletárokénál. Kivéve talán az egy Ausztriát, ahol nincs egységes nemzet, s a zsidót, ha nem is üldözik, de utálatos módon piszkálgatják: valahol a zsidó a nemzeti érzés és tudatosság lehetőségeig eljutott, ott az az érzés eleven adatokból, vagyis környezetének adataiból és személyes érdeklődéseiből, szokásaiból és érdekeiből ölt testet, nem pedig irásbeli és filozófiai szerkezetből, – vagyis angol, franczia, német, magyar, olasz vagy hollandi nemzeti érzés gyanánt terem meg, nem pedig zsidó nemzeti érzés gyanánt, amihez éppen a két legfontosabb adat hiányzik: az objektum, a nemzet (mert zsidó nemzet nincsen), s a szubjektiv érzés, mely a zsidóban a zsidó iránt ritkán több az emberbarátinál. A miniszterviselt olasz zsidó Luzzatti és valamelyik kisenevi áldozat közt sokkal nagyobb az érzés- és gondolkodásbeli távolság, s a testi, a lelki, az erkölcsi közösség híja, mint ugyancsak e kisenevi ember s a muszka czár ő felsége között, – legfeljebb, hogy Luzzattinak fáj a szive a szegény páriáért, a muszka czárnak pedig nem fáj. Lehetetlen, hogy ezt a Luzzattit sokkal több szeretet fűzze a zsidókhoz, mint fűz minden tisztességes embert a finnekhez, a lengyelekhez vagy az örményekhez, – és sokkal több történeti s művészi érdeklődés, mint fűz minden művelt embert a görögökhöz, a rómaiakhoz, az asszirokhoz s az egyiptombeliekhez. Aki zsidóban pedig a műveltség, a gondolkodás és a másokért égő érdeklődés az átlagoson fölülemelkedik: az, ha becsületes lélek és elfogulatlan elme, nem állapodhatik meg afféle ábrándos és régieskedő papiros-alakzatnál, mint a czionizmus, hanem gondolkodásával, erejével és érdeklődésével a szocziális probléma felé fordul – csakugy, mint ahogy Edison nem bricska megszerkesztésén töri a fejét, hanem elektromos akkumulátorú gépkocsién. Igen sok zsidót lelkesithet – bár aligha lelkesitheti ugy, mint a régi Hellasz emléke – a régi Zsidóország dicsősége. Ám egy jövendőbelié, melynek szinét a többi világtól ezer esztendővel elmaradt orosz és oláh zsidóság adná meg, s melybe egyéb országbeli zsidóknak egész egyéniségük, minden hagyományuk, hajlandóságuk és megszokásuk megtagadásával s akkora áldozattal kéne beletörődniök, amilyet még a muszka sem követel a finntől: az legfeljebb olyan játékos pozőr-elméket lelkesithet, mint a szegény Herzl Tivadaré volt, vagy oly elsavanyodottat, mint a különben geniális Max Nordaué. Egyszóval: a nemzeti eszme is éppen azokat a zsidókat teszi a czionizmus számára használhatatlanná, akik nélkül a czionizmus soha zöld ágra nem vergődhetik.

* * *

Ám ez nem minden. A czionizmus kilátástalanságát bizonyossá az teszi, hogy az a zsidóság, melynek révén a zsidókérdés lassanként világszerte megoldódik, egyáltalában nem számithat a czionizmusban. Nem pedig azért, mert a zsidóságban világszerte most megy végbe az a folyamat, melyen minden egyéb európai nép roppant régen tulesett: a valláscsere. Mi volt oka annak, hogy már a régi időkben nem ment végbe, az fejtegetni messze vinne. Ide tartozik azonban az, hogy éppen mióta a művelt világban a vallás nem legelsőrendü kategoria, s mióta mindinkább külsőséggé válik, amiben több a megszokás vagy a politika, mint a hitbeli tartalom: azóta a zsidó is könnyebben hagyja el ősei hitét és könnyebben cseréli át valamely uralkodó hitre. Mentül könnyebb e lépés, ami azzal arányos, hogy egyfelől elég közömbös-e a társadalom a vallási dolgok iránt, másfelől elég türelmes-e arra, hogy az együttszenvedés becsülete és kötelessége ne füzze a zsidót az ősi hithez – mondom, mentül könnyebb e lépés, annál gyakoribb is, természetes befejezéseül és megpecsételéseül annak a teljes beolvadásnak, mely minden művelt és türelmes nemzettel szemben kötelessége is, törekvése is a zsidóságnak. Természetes dolog, amin csak hivő, de épp ezért nem elfogulatlan elme csodálkozhatik, hogy éppen ott, ahol egyfelől a vallás csak játék, másfelől a zsidók reczipiáltsága és beolvadtsága a lehető legteljesebb: hogy éppen Olaszországban a kiválóbb zsidó családok ifjabb nemzedéke jobbadán megkeresztelkedett. Természetes, mert hogy a zsidó vallás ily sokáig fenn tudott állani, azt csakis a ghetto-rendszer magyarázza meg. Nos: ez a legvégsőbb következéseket levonó beolvadás az egyik megoldója a zsidókérdésnek. A másik, a nagy megoldás: olyan világrend kialakulása lesz, melyben fajta, nemzet vagy vallás külömbsége nem lesz válasz ember meg ember között. Ennek eljöveteleért is a beolvadt zsidók jobban dolgozhatnak, mint a különmaradtak, mert az idegenség bélyege, melyet a rosszakarat rájuk süthet, nem teheti gyanussá magát az ügyet. Bármint legyen azonban: a zsidóság társadalmi és politikai elismertetéseért tovább küzdhet a beolvadt zsidóság, de a zsidóság nemzeti kialakulásáért nem – s épp igy: a szoczializmus magáévá teheti a muszka és az oláh zsidók dolgát, mint ahogy teszi is, az örmények s a maczedonok dolgával együtt, de nem segithet mesterségesen tenyészteni uj nemzetet, mikor a meglevőkkel is éppen elég a baja.

* * *

Mikor a régi magyar portyázni ment, avarokat, kazárokat s egyéb zsidókat hagyott itthon, hogy ha valaki valakit ütni akar, ezeket üsse. Már akkor! Ezer év előtt!

* * *

Azt mondja a mi parasztunk, hogy a politika az urak hunczutsága. S igaza marad, valameddig a politika a hunczutok urasága.

* * *

Magyarország az okos emberek országa; sehol akkora százalék okos ember nincs, mint nálunk. Csak egy baja van a magyar okosságnak: a dölyfösség. Okulni csak az alázatosság tud, s a falnak vágtató paripának fölébe kerekedik a tapogatódzó öszvér.

* * *

Vakard meg a magyart, bármi nagyságában s fejlettségében, s elébed tünik a búsuló magyar.

* * *

Valaki megfigyelte, hogy a mi dolgozó, sőt a munkába beleőszülő és belehaló állam- és egyéb közférfiaink alapjában oktalanul és gyümölcstelenül pocsékolják el erejüket és idejüket olyan lélektelen aktarágásban, amit minden diurnista jobban elláthatna, mint a nagyméltóságú százkaru Briareusok. Ez valósággal így van, s a kegyelmes vagy méltóságos vagy nagyságos napszámos uraknak csak az a mentségük van rá, hogy ez a lázas semmittevés minálunk általánosan el van terjedve. Azzal a munkával, amivel leplezni akarjuk, hogy nem csinálunk semmit, elvégezhetnők a Herkules összes munkáit. Csakúgy, mint ahogy ismert okos, elmés, geniális, nagyszabású, vezérlő vagy legalább is exponált embereink egytől-egyig polihisztorok és encziklopédisták lehetnének azzal a folytonos fáradsággal, igyekvéssel és adhoc-informálódó lélekjelenléttel, amelylyel egyre leplezniök kell, hogy nem tanultak semmit és nem is tanulnak semmit.

* * *

Minálunk nem divat a munka. A tejjel-mézzel folyó országban, ha kevesebb is a tej és méz, mint hajdanán, de még mindig, ha nem csurran, cseppen annyi, hogy ne kellessen dolgozni érte. Minálunk csak három fajta munka van. Egyik, amelyik a legverejtékesebb erőfeszítésekkel és fáradságokkal játszsza ki azt a kényszerűséget, hogy dolgozni kellessen. A másik, melynek tipikus példája a magyar paraszt híres nyári virtusa: amelyik emberfölötti és utánozhatatlan erővel és sietséggel végez el valami roppant munkát, hogy e fáradsága árán annál tovább henyélhessen. A harmadik a gavallériából vagy féltékenységből való: melylyel az ember a maga dolgát ugyan el nem látja, de robotol más helyett vagy belekotnyeleskedik a más dolgába. Csak azt a munkát nem ismerjük, amelyik az igazi munka: hogy kiki a maga mesterségéhez és hajlandóságához lassú, nyugodt, de kitartó és egyenletes munkával elsőbb rendszeresen és gyökeresen megszerezze a kellő ismereteket, ezeket ugyanígy tökéletesítse és fejleszsze, s ezekkel ugyanígy dolgozzon tovább, élete fogytáig, a maga körén belül s a maga számára. Ha az Akadémia arra tűzne ki díjat, hogy vizsgázzon le egy magyar ügyvéd négy nap alatt summa cum laude a pathológiai anatómiából: arra menten akadna vállalkozó, sőt nyertes vállalkozó is. De hogy ugyanaz az ügyvéd, ha negyven esztendősnél idősebb, vállalkoznék-e arra, hogy levizsgázzon az új perrendtartásból: az nem egészen bizonyos.

* * *

Nálunk az a szokás, hogy leköteleznek és boldoggá tesznek azzal, amihez tulajdonképp minden szivesség nélkül jussod van. A mi hazánk az az ország, ahol az özvegyek örömkönyeket sírnak, ha megkapják a rongyos pár nyugdíjgarast, melyért szegény uruk nemcsak megdolgozott, de fizetett is – s a kis hivatalnok rendes és neki isten-ember előtt kijáró előléptetésével a minisztere örökre lekötelez négy képviselőt és három szerkesztőt.

* * *

Ritka helyütt értik úgy, mint nálunk: elvenni a kedved attól, amit tudsz, s belehajszolni abba, amihez nem értesz.

* * *

Gáspár Artur barátomnak van egy kitünő szava: a politikusnak, úgymond, a legtisztességesebbnek s legradikálisabbnak is, alkalmazkodnia kell az ország akusztikájához. Ó mily igaz – különösen olyan beszélő országban, mint a mienk!

* * *

A magyar született szónok, csak könnyen beleesik a pohárköszöntőbe. Nyilván, mert lusta előre meggondolni, mit mondjon, s míg egyik ötlete után másik támad, ezt a közt is beszéddel kell kitöltenie.

* * *

Valaha a pestis volt a _morbus hungaricus_, mi a csömört ismerjük annak, de valójában a megrokkanást lehetne ennek nevezni. Amily gyakori eset nálunk fiatal embereknek országos szereplése: más országokhoz képest olyan ritkaság magyar embert ötvenedik esztendején túl friss erőben s uj munkában látni. A magyar azon kezdi, hogy megőszül, s azon végzi, hogy elcsöndesedik. Nemcsak Berzsenyinek, Bajzának, Vörösmartynak, Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak, Tóth Kálmánnak, Somssich Pálnak, Munkácsy Mihálynak volt utolsó néhány esztendeje élő halál, de még Deák Ferencznek s Arany Jánosnak is az életük utolsó tíz esztendeje lassú, kínos, meg-megpihenő, de egyre haladó haldoklás volt csak. Arany Jánostól származik a _sok kerített óriás fenék_ről való szomorú szó. A magyar alkotás a töredékek világa; megrekedt pályák, félbemaradt munkák, lecsüggedt szárnyalások szegik a magyar géniusz útját. Alig van magyar nagyság, aki egész dolgot alkotott volna, s alig magyar egyéniség, mely egészen kiélte, munkáiban egészen kiaknázta volna magát. Fekvésünk-e az oka, mely minden magyarra rárója az emberfeletti fáradságot, hogy egyenkint mind átugorja az ötvenesztendős közt, melyet a történelem és a geográfia a magyar haladásnak s a nyugati fejlődésnek közibe iktatott? Vagy ezzel kell fizetnünk a sok természetes genialitásért, mely a magyarral veleszületik? Daudet mondja valahol, hogy e világon mindenért fizetni kell – s a gavallér magyar fizet is, két marékkal, a legnagyobb fizetséggel: élettel, egészséggel, dicsőséggel.

MAGYAR MESE ÉS LEGENDA.

Vettétek-e észre, hogy a magyar népmesében sokkal kevesebb a változatosság, mint a kelet ezeregyéjszakáiban, a nyugati kék mesékben? Amilyen bájos a magyar népmese, annyira egyhangú, s mint ahogy a nótáját szereti egyformán lejtetni, emelni és kicsengetni, a meséjét is így szereti a legkülönféle fonalakból egy mintára szőni és kerekíteni a magyar. Kötetszámra menő népköltési gyüjteményekből jó, ha féltuczat különböző mesét lehet kihámozni. Pedig sem lélek szegénységére, sem képzelet bágyadtságára nem vall ez egyhanguság. A magyar népmese tele van mély megfigyeléssel, meglepő fordulatokkal, s egyszerűségéhez képest aránytalanul magasrendű humorral. Nem is az üresség egyhangúsága ez, hanem a vágyakodásé – egy állandó vágyé, mely soha be nem telő éhséggel kér új meg új táplálékot a képzelettől, s ennek minden adatait a maga állandó hajlandósága szerint mind azonegygyé alakítja. A hazulról elszakadt királyfi, ki álruhában, szegény sorban tengődve, keserves és gyakorta alacsony munkában, szívósan és türelmesen, kitartásával, becsületességével s leleményes okosságával végtére elnyeri a szép királykisasszonyt: ez a magyar népmese, ez _minden_ magyar népmese. Ha huszat-harminczat elolvasok egyfolytában, a könyv kiesik kezemből s úgy tetszik, mintha e meséket nem is elmondanák, hanem maga a királyfi álmodná. Ahogy estéről-estére lefekszik, s éjszakáról-éjszakára ott virraszt a jószág mellett: nyitott szemmel álmodozva valónak álmodja a szive vágyát, mindennap más formában, más színekkel, másfelül kerülve neki, de mindig ugyanazon álmot, mely a lelket tartja benne, hogy a nehéz megpróbáltatásban még a czél előtt el ne csüggedjen…

… A mese: reménység, a legenda: visszatekintés. S a magyar legenda szintén egyhangúságával különbözik az idegentől. Még a régiekben van némi változatosság; ahogy krónikáink ezeket följegyzik: különböző hányattatásoknak, fordulatoknak, világnézeteknek s gondolatköröknek, kelet és nyugat, pogányság és keresztyénség összeütközéseinek különböző lenyomásai látszanak bennük. Hunyadi Jánosig tartanak a magyar legendák – Hunyadi Jánostól fogva csak _egy_ magyar legenda van. És pedig: a Hunyadi Mátyásé, a hódító nagy királyé, ki nagygyá, hatalmassá, világ urává tette a magyart, de egy napon fügével _megétették_, s vége volt Mátyásnak s a magyar dicsőségnek. Vagy a Fráter Györgyé, ki a kígyó okosságával már éppen egy abroncsba készül fogni a császártól s a szultántól visszacsalt hazát, mikor rajta tör az idegen vezér s orozva leszúrja. Vagy a Zrínyi Miklósé, ki maroknyi őrségével megakasztja útjában a világverő szultánt – de ott is kell vesznie nyomorultan a szigeti várban, míg néhány mérföldnyire tőle tétlen vesztegel a felszabadítására küldött német ármádia. Vagy második Zrínyi Miklósé, kinek az volt bűne, hogy nagyon is megverte a törököt s magyar sereget akart teremteni, s egy szép napon vadászaton megölte a vadkan – micsoda vadkan, megmondja egy fölirás a bécsi múzeumban egy régi puska agyán: _Én vagyok a vadkan, ki megölte gróf Zrinyi Miklóst!_ Vagy a Petneházy Dávidé, ki Tököly hadnagyából császár hadnagyává pártolva, első mászta meg a budai vár falát, kitűzve oda a magyar zászlót, melynek helyébe a török őt magát köti föl, de vitézei még élve levágják; vitézségeért grófi rangot kap, s mikor ennek lakomáját lakja a német urakkal, egyszerre csak megérzi ételében a mérget, kirohan a palotából, föl a lova hátára, vad vágtatással vágtat neki hegynek-völgynek, mígnem lealél lováról s meghal. Vagy a toscanai Leopoldé, a kalapos király utódjáé, ki mihelyest visszaadta a magyarnak ősi alkotmányát, hirtelen meghalt. Vagy a Sándor főherczeg nádorispáné, a magyarok barátjáé, ki ha nem is tudta megmenteni Martinovicsékat, de meg akarta menteni Magyarországot, s Thugut uram gondoskodott róla, hogy Laxenburgban épp akkor robbanjon fel egyszerre s idönek előtte a császárné tiszteletére rendezett tüzijáték, mikor az ifjú nádorispán vizsgálgatja, s halálra sebesül égésétől. És így tovább… ezek a legendák élnek, terjednek, támadnak tartóztathatlanul. Még az se kell, hogy igazak legyenek – a költő Zrínyi Miklós vadászaton s vadkan által történt halálát például hiteles és megbízható tanu, Bethlen Miklós erdélyi magyar úr írja meg az ő igen becses emlékirataiban. Még a _non e vero ma ben trovato_ elfogadhatóságát sem kivánja e legenda; Petneházy Dávidról például kiderítette a történelem, hogy sem első nem mászta meg Buda várát, sem grófi rangra nem emeltetett, sem egyáltalában nem igen vették annyira számba, hogy érdemesnek tartották volna megmérgezni. Második Leopoldról bizonyos, hogy természetes halállal halt meg, és arra sincs semmi bizonyság, hogy a laxenburgi rakétákat csakugyan Thugut miniszter robbantatta fel – mindegy, a magyar így tudja, így hiszi, így tudja nagyon is elhinni, s nincs az a hirtelen halál, melyhez ne _ezt_ a legendát kötné. Még Amerikában is a kivándorlott szegény tót meg magyar paraszt megkuporgatott garasait már tíz esztendeje nem azzal csalja-e ki akárhány ügyes csavargó, hogy felöltözik vedlett veterán-ruhába, mellére tűz egypár cotillon-rendjelet, s megsúgja a szegény embernek, hogy ő a Rudolf királyfi, nem halt meg, csak a zsidók akarták elveszíteni; az öreg király fél tőlük, s színre úgy tett, mintha agyonverette meg eltemettette volna, valójában azonban mást temettek el, az öreg király meg kilopta a fiát Amerikába, hogy ott szerezzen pénzt, megszabadítani vele a magyart a zsidótól. Nincs az a keserves csalódás, mely ezt a hitet kiverné a szegény paraszt fejéből, szívéből; ha megcsalódik: csak az az egy ember volt csaló, de a királyfi él és megszabadítja a magyart. Így várják vissza Kossuth Lajost is, talán még azok is, akik itt énekelték a nótáját az ő sárga fakoporsója mögött, végig e nagy városon, a múzeumtól a kerepesi temetőig. Így volt még csak nemrég egy kitünő generálisunk: madi Kovács György. A mokány kis magyar szerezhetett volna érdemeket nemzete körül: csak svarczgelb maradt volna, kinek még magyar voltát sem akaródznak elismerni. De hogy egyszer egy hadgyakorlaton megvert egy német generálist – ami bizonyára nagy és fontos cselekedet volt, de végre is megtörténik minden hadgyakorlaton – egyszeribe nemzeti hőssé lett, siratni valóvá, mint minden magyar hős. Hiába a valóság, hogy senki az ő diadalát rossz néven nem vette, sem lovagias ellenfele, sem kegyelmes királya; hogy változatlan kegyelemben haladt tovább fényes pályáján, s még, amit ő maga alig nézett volna el más tábornoknak: betegnek is szabad volt lennie – az állandó magyar legenda menten birtokba vette az ő marczona kis alakját, s nem adja ki a történeti igazságnak. Hiába az a másik lehetőség is, hogyha igazán áldozata lett is volna diadalának, akkor sem éppen magyarsága okán; hiszen a kitünő és igazi hadjáratokban is győzedelmes Kuhn generális valóban efféle cselszövéseknek lett annak idején áldozata, de senkisem mondja, hogy azért, mert német volt. Mindhiába: madi Kovács Györgyről megmarad a legenda, hogy el kellett pusztulnia, mert dicsőséget szerzett a magyar fegyvernek, bizonyságát adta a magyar katonai képességnek, jogczímet szerzett a magyar külön hadseregre…

Mi az oka ennek: könnyű megmondani. A kicsiny népek tragédiája, melyeknek külső ereje nem arányos hivatottságukkal, s hogy az életben megállhassanak, az élet nem egy drága javáról le kell mondaniok. Az elme megnyughatik e lemondásban, a szív meg nem nyugszik benne soha, s a féllábú függetlenségben az elmetszett félláb helye egyre sajog. Vágyaival a nemzet pártfogókat keres, csalódásaiért cselszövéseket okol. Még hitében is országát az isten anyjának ajánlja: a legfőbb pártfogónak s közbenjárónak az Úr zsámolyánál. Szeretete pedig a fájdalmas anyáé, holt fiakkal bukott reménységeket gyászolóé.

_CSAU MÉIN._

Együtt ültünk a fogadó halljában, villamos fényben, remek kandallótűz körül, melyben gerendaszám izzottak a drága keményfahasábok – errefelé, boldog Norvégiában, ilyen fával fűtenek. Mi férfiak, mylord meg én, feketében, fehér nyakkendősen, mylady kivágott esti ruhában, vagyonérő prém válltakaróval. Szép két szál emberi teremtés volt; nem egészen fiatal már, de friss, üde és rugalmas. Az utazás s a fogadó-élet demokrácziája hozott így össze bennünket, ebéd után való kis csésze kávénál, melyet mylord meg mylady, s önkéntelen utánzással magam is, azzal a bizonyos könyökemeléssel szállítottunk föl szájunkhoz, mely a mértani ív maga körül való megfordulásához hasonlít, mikor gömböt készül leírni.

– Mylady megbocsát, szóltam; nem udvarlási szándékból mondom, de a bizonyításhoz szorulok rá annak megállapítására, hogy mylady a legtökéletesebb s legelőkelőbb szépség, melyet az életben látnom adatott. Ez különben, nem nehéz észrevennem, magának myladynak is meggyőződése. Hasonlóképpen ő lordsága olyan tökéletes férfialak, aminővel eddig csak a mi Jókaink regényeiben találkoztam, s talán még a Velasquez egy képén, a don Fernando d’Austria képmásán, csak azzal a mylord javára való különbséggel, hogy ez a spanyol Habsburg már erősen degenerátus, míg mylord maga az egészség. Ezt, mondom, meg kell állapítanom, hogy félre ne értessem, ha azt hiszem, hogy mylord a lelke mélyén földmives, vagy, ha úgy tetszik: kocsis; mylady pedig a legszédítőbb fejőleány, ki valaha sajtárt emelt a majorságokban.

Csak angol tud oly szeretetreméltóan, oly melegen s biztatóan elmosolyodni, mint mylady s mylord rám mosolygott – én pedig folytattam: