Part 14

E számításbeli tévedést a franczia forradalomról most már pontosan megállapíthatjuk. A nagy forradalmárok, akik a vallásos dogma világrendje ellen az értelem nevében fogtak fegyvert, maguk is dogmatikusai és doktrinairjei voltak az ő értelmüknek, melyet mindenhatónak hittek, holott akkor még legkezdetén is alig volt a megismerésnek. Úgy jártak, mint járnék én, ha tudnám, hogy egy melegített levegővel megtöltött gömb fölvisz a levegőbe, s én menten rábíznám a magam életét s az emberiségét egy ilyen gömbre. A gömb fölfordulna vagy elégne, s az emberiség lepottyanna s nyakát szegné. Az a csöpp természet- és világismeret, melylyel a mult század francziái az encziklopédisták révén rendelkeztek, nem alakította őket új emberekké, hanem a régi, dogmákon nevelt emberanyagot találta bennük, melynek a néhány, fogyatékos, töredékes és tökéletlen természeti igazság csak arra jött kapóra, hogy ezekről az új ugródeszkákról annál merészebb s ábrándosabb ívekben tehesse meg az ő régi világboldogító ugrásait. A Marat-k, Dantonok s Robespierrek még egészen a Torquemádák s az Albák véréből való vér voltak, csak éppen hogy más agyrémekért érveltek forró olajjal és hüvelykszorítóval, vagy pisztolylyal és nyaktilóval. A _Szabadság, Egyenlőség és Testvériség_ hármas egysége egy csöppel sem matematikusabb, mint az inkviziczió Szent Háromsága. A franczia forradalom azért szorult a prokrustesi módszerre, mert ebből a hármas igazságból indult ki, mely minden inkább, mint igazság. Mert nem igaz, hogy az ember szabadnak születik, inkább: rabszolgának születik, a természeti erők, a vadállatok, az embertársak, az éhség s a szerelem rabszolgájának. Az sem igaz, hogy egyenlőnek születünk; inkább kezdettől fogva roppant fokbeli különbségek vannak köztünk erőre, képességre, ügyességre s fejlettségre. S végre az sem igaz, hogy testvérekül születünk; inkább: gyilkos ellenségeül születünk egymásnak, _homo homini lupus_, akik egymás elől esszük el a kenyeret, foglaljuk le az odvakat és szüreteljük le a szerelmet. Szabadság, egyenlőség és testvériség felé csak az igyekezhetik, aki tisztán látja, hogy nem szabadsággal, egyenlőséggel s testvériséggel indultunk utnak.

* * *

A szabadság, mint a tenger vize, a szomjuságot nem oltja, hanem neveli.

* * *

… A föld alatt megszenesedett élet, a föld szinén megelevenedett szén – sehol e földtekén annyi erő nincs egy csomóban, mint a Maas és a Schelde folyása körül. Igaz, sehol annyi nem folyt abból a különös nedvből, melyről most a tudomány is megállapítja, amit a babona már háromezer esztendeje tud: hogy minden erők kvintesszencziája. Még nekünk magyaroknak is elképzelhetetlen, hogy, csak a középkor derekától fogva is, mennyi vér folyt Németalföldön, s éppen annak déli felében, mely ma Belgium néven külön királyság. Ahány becsvágy, érdek vagy gondolat hat-nyolczszáz éven át megmozdult, mind e földön kereste véráldozatait. Fernand Khnopff, az ő, nagy szimbolistájuk, sötét denevérnek ábrázolhatná történelmüket, mely egy kövér, de szomorú rubensi asszony meglékelt koponyájából szí vért és agyvelőt. A mélabús rozsdaréteg, mely e Khnopffoknak, Mæterlinckeknek s Jef Lambeauxknak akár vérszegény, akár robusztus művészetét belepi, mind e tenger vér vasszemcséinek lecsapódása. Vallónban is, flamandban is olyan fajta lakik e földön, mely, bár tud nagyokat inni, enni, szeretni és nevetni, tréfát nem igen ismer. Nincs érkezése megismerni, mert, mint némely hiszterikáknak, a testét ahol csak érintik is, ott menten kiserken a vér – az egyetlen dolog, mely e nevetséges életben nem tréfaság.

* * *

E vérpárától átivódott világban minden sűrűbb, mint másutt. A köd, a szénfüst, a vér, az indulatok. Vannak területei, melyeken, akkora helyen, mint keresztben-széltében az Andrássy-út hossza, hét-nyolczszáz emberi lélek, megfelelő számú igás és háziállattal: nem sétál vagy gyülekezik, hanem él, lakik, dolgozik s a földet túrja. Az élők ily sűrüsége még csak Kína némely helyein találtatik, ott is mint az emberi műveltségnek és iparkodásnak bár a mienktől formára eltérő, de rangra azzal legalább is felérő netovábbja. Csipkeverés, szőnyegszövés – erőnek, időnek, egészségnek és kitalálásnak légies aprólékosságba való beleölése, a túlműveltségnek e pazarlása, melyben az ember a természettől való legvégsőbb eltávolodásában a természet ősi pazarlásával találkozik: a kinai s a japán iparművészettel rokon különösségül vált sajátosságává e földnek. Anélkül, hogy az emberiséget valaha vezette volna, semmi emberi e néptől idegen nem maradt, s a csaták, melyekben vérzett és edződött, az emberiség csatái voltak. Véges emberek személyében, gyarló érdekek formájában – mint ahogy a világegyetem gondolatai nevetségesen apró élethez való ragaszkodások és kölcsönös fölfalások formájában indulnak meg és fejlődnek tovább. S akármint értékeljük is egyenkint a Belgiumban időről-időre váltakozva tülekedő érdekeket és veszekedő embereket: a vér, mely ilyenkor a kövezet közeiből kibugygyan, fölkelti a rokon áramlatot minden emberi vérkeringésben. _Tua res agitur_

* * *

Az emberiség ama nagy ügye, melynek erőpróbái az egyre megujuló belga forradalmakban mennek végbe, legbelsőbb velejét kifejtve, a következő:

Az osztályok és érdekek harczába, melynek formájában a történelem folyik, a legujabb fejlődés új, módosító mozgatót vetett. Ezt röviden a tehnika föllendülésének szokás nevezni, s mihelyt e szót halljuk, menten gépekre gondolunk, olajszagot érzünk, képzeletünk lendítő kerekekkel telik meg, hajtó szíjakkal s pörölyök dübörgésével. De nemcsak aczélból való gépek vannak. A gépben nem az aczél a fő, hanem a lelketlen automataság s a kérlelhetetlen biztosság. Ugyanaz a módosulás, melylyel a gazdaságban a gép teremtette meg a modern rabszolgaságot: a lelketlen automataság s a kérlelhetetlen biztosság valami szerkezete révén végbement az emberi küzdelmi módok egyéb terein is. Külsőre a géphez legközelebb a fegyver áll: ágyú, gyorspuska, óraműves löveg, voltaképen maga is gép, mely a nyers testi összeroppanás formájába ugyanazt a rabszolgateremtő kilátástalanságot vitte be, mint a többi gép a gazdaságiba, s amit a közbeszéd abban a helyes megfigyelésben foglal össze, hogy ágyú ellen nem használ a barrikád. Ugyanily automata a közjogban az alkotmány, a társadalomban a jog – mind csupa keservesen kiküzdött vívmánya a modern fejlődésnek, s menten kiküzdetése után megakasztója is. (E gondolat nem az én megfigyelésem; szépen kifejtve megtalálhatják a Pollák Illés _Erősek és gyengék_ könyvében.) Mint a gazdasági hatalom birtokosainak a gép: a politikai s a társadalmi hatalom birtokosainak a fegyver, az alkotmány s a jog lelketlen és kérlelhetetlen ereje csakhamar monopoliumuk lett, melynek birtokában személytelenségbe s felelőtlenségbe vonulva, érdekeik vak megvédését nyugodtan bízhatják ez automatákra. Az erőszak hajdani világrendjében az alulmaradottak a jog bárdjával üthettek rést a privilégiumok várkapuin. Ma ezt nem tehetik, mert maga a privilégium is: jog. Hajdan az alulmaradottnak, ha ereje volt, joga is volt részt kérni a hatalomban. Ma, ha erejét kifejti: az jogtalan erőszakosság, igazságtalan hatalmaskodás, a jövendő számára gonosz példaadás. Minden zsarnokságok közt, melyek alatt eddig az emberiség nyögött, az alkotmányosságnak s a jogrendnek e zsarnoksága a legmerevebb s legelviselhetetlenebb. Hajdan a nemesek elkergették a királyt, a paraszt elkergette az urat, a polgár elkergette a papot, aztán vagy kibékültek, vagy nem, de mindig annak volt igaza, aki kergetett, s nem annak, akit kergettek. Ma, aki a szerzetektől megvonja a népbutítás lehetőségét, vét a tanítás szabadsága s a vallási türelem ellen. A munkás, aki bérmozgalomba áll, szerződésszegő. A katona, aki nem akar apjára lőni, lázadó. A képviselő, aki obstruál, szétrobbantja a parlamentarizmus kereteit. S aki, mint a belga nép, azt mondja: elég erősek vagyunk, hogy meg tudjunk állani a magunk lábán is, s nincs szükségünk arra, hogy a trónról egy vén viveur és üzletember, kormányszékekről az ő ügynöki kara s a klastromokból a herék serege diktálja, hogy mit szabad tennünk, mit nem: az vét az alkotmány ellen, mely az uralkodót szentnek és sérthetetlennek deklarálja, s alkotmányváltoztatáshoz kétharmad többséget követel. Hogy a népnek ez a többsége valójában megvan, az mindegy – a belga választási törvény szerint nincs meg. S hogy a nép, mikor általános választó jogot követel, hogy a klerikális rendszert leszavazhassa, nem támad, hanem védekezik: az ellen, hogy népiskoláit a papok bezárják s még neveljék az analfabéták amúgy is huszonöt százalékát; az ellen, hogy roppant fogyasztási adókkal szíjják el polgári erejét egyházi czélokra; az ellen, hogy a katonafogó és helyettesállító rendszerrel a nagyhatalmaktól körülvett kis országot védetlen hagyják s az ország védelmét a gazdagok válláról teljesen a szegényekére hárítsák át – ezek ellen s e gazdaságban és művészetben elsőrendű nép fejlődésének mesterséges megakasztása ellen: mindez nem változtat azon a valóságon, hogy a belga törvényhozásban ma az általános és prókátor kikötésekkel (mint amilyen a hirhedt pluralizmus) meg nem hamisított választójog számára többség nem találtatik. Volt egyszer egy nép, a világ lelketlenebb népe, mely a jog mesterségében is legtovább vitte, s csak az ő zsarnoki lelkéből lelkezhetett a hóhéri mondás: _fiat iustitia, pereat mundus_. A belga nép e szörnyű tétel igézetét akarja megtörni, s műveltségének s szabadságának világát akarja megmenteni attól, hogy a jog s az alkotmányosság elpusztítsa. S valahol az igazság a jognak, a szabadság az alkotmánynak lelketlen gépuralma alatt nyög, az emberek dobogó szívvel figyelnek Belgium felé, ahol legelébb kell eldőlnie annak, hogy gép, ágyú, jog, alkotmány, hatalom és konokság ellen igazság, akarat, összetartás és önfeláldozás elég fegyver-e?

* * *

A hires íróknak, művészeknek s más efféléknek, akiket mikor forradalomba s egyéb politikai lázadásba keverednek, nem mernek szimplicziter felakasztani: ezt az ő immunitásukat nem szabad irigyleni vagy jogtalannak nézni. E harag akkor volna igazságos, ha csakis az ő bőrük ügyéről volna szó. De nem arról, legalább nem csakis arról van itt szó, hanem közügyről. Forradalomnak vagy az igazság olyan kierőszakolásának, amilyen például a Dreyfus-ügy volt, szüksége van olyan emberekre, akik immunisak, vagyis büntetlenül merhetnek olyasmit, amiért mást felakasztanának. Ez az ügynek nyeresége, annak számára szükséges ellensuly, és hatalom a másik táborral szemben, melyben ott állanak a királyok, a mágnások, a papok, a tekintélyek, akik mind ilyen immunisok, akiket nehéz felakasztani, s akiket a sansculotte is szent áhitattal huz lámpavasra.

* * *

A restaurácziókat mindig az teszi lehetségessé, hogy a forradalmaknak is vannak Bourbonjai, akik nem tudnak sem feledni, sem tanulni.

* * *

Az első mai király, ugy gondolom, Louis Philippe volt – de hát ő manapi iskolán ment is keresztül. Ő volt az első, aki személyes nyomoruságból tudta, hogy szegénynek lenni rossz; személyes tapasztalásból, hogy még a tanitó is ember, és közvetetlen szemléletből, hogy manapság a legolcsóbb népszerüség is hatalmasabb a legdrágább öröklött jogoknál. Ő benne termett hát meg elsőnek az a modern tipus, amely vagyont gyüjt ma, mert nem tudja, mi történik holnap; minden áramlatnak enged, mihelyt meggyőződött, hogy az erős; a fiait elküldi katonának s a feleségét betegápolónak. Ki uri módon teszi, ki kevésbbé előkelően, de a legtöbb megteszi. A népek számára a demokráczia iskolája nem a republikák voltak, s nem a XVI. Lajos kivégeztetése. Ez a véres példaadás nem alázta meg a királyságot, sőt mártiromsággal még magasztosabbá tette, s a republikák ingatag bizonytalan sága hamar vágyat kelt olyan erősebb kéz után, melynek emberi gyöngeségét a hagyomány hatalma pótolja. De a nagy Napoleon s a kis Napoleon: ez a két császár volt az, aki a világot kigyógyitotta a királyságból. Bábát és végrehajtót nem képzelhetek, hogy embert tisztelni tudjon: mert látja, mikor megszületik, s látja, mikor megalázkodik. Ilyen tanulságos látvány volt a világ számára a mindenféle kis napoleoni királyságok megszületése, s a régi fejedelmek porig való megaláztatása. Mikor a római német császár leánya vérpadon halt meg, az ő kiömlő hősi vére biboros fényt sugárzott a királyi méltóságra. De mikor az osztrák császár leánya feleségül ment a korzikai rablóhoz; vagy mikor, egy félszázaddal később, az angol királynő testvéri csókot váltott harmadik Napoleonné asszonysággal, született Montijo Eugénia kisasszonnyal: ezek a békés, szerelmes és barátságos események szinte korszakosabbak voltak a nagy franczia forradalomnál.

* * *

A mostani perzsa sah képét, ha akkora úr volnék, mint ő, kifaragtatnám a fáradtság szobrának, arczát abból a sárga régi elefántcsontból, amilyenből az indusok mozdulatlan bálványai készültek, testét fénytelenre rovátkolt fekete márványból, s a szemét, hiven természet után: üvegből… Sok fáradt embert láttam már életemben; munkában elcsigázottakat, tivornyákban elpetyhüdteket s az életbe belefásultakat; sorra elvonulnak előttem a szerkesztőségek, a kávéházak, a szedőtermek s a kaszárnya-inspekcziók hajnali fáradt alakjai – de a fáradtság világrekordját mégis csak ez a hatalmas nagyúr éri el, ki a Nagy Frigyes mintájára, ugy látszik, maga is belefáradt abba, hogy rabszolgáknak legyen a királya. Mint az ivóvizét, a törülköző kendőjét, a rendjeleit s a fotografáló gépét: a királyok királya a fáradtsága levegőjét is mindenfelé magával viszi; a gyorsvonat, ha őt viszi, reggeltől fogva késő estig teszi csak meg a Bécsből Budapestig való négy-öt órás utat; a könnyű udvari kocsik lassan gördülnek vele végig a csukott boltajtójú utczákon, a lovasrendőrök ügetve koczognak mellette, s a menete előtt karikázó detektiv-bicziklisták föl-fölbillennek a nagy lassuságtól. A szinház egy órával később kezdődik és korábban végződik, mint máskor, s mig a nagyúr fáradtan rátámaszkodva egyik könyökére, a másik karjával nehézkesen emeli szeméhez a gukkert: ami idő ebbe eltelik, a páholy könyöklőjétől a nagyur szeméig, az embernek eszébe juttatja az arab rege Aliját vagy kicsodáját, ki mig a fejét elmeritette a dézsába, majd kiemelte belőle, a dsin egy élet minden gyötretéseit és válságait átálmodtatta vele ez idő alatt.

* * *

Naszr-Ed-Din, a mai sah apja, különb és műveltebb ember volt a fiánál, noha ő sem lehetett volna tánczmester Párisban. Féltette életét a fiától, kit ezért egy vidéki kormányzóság számkivetettségében tartott, s Mozaffar-Ed-Dint trónraültéig, meglett ember koráig, nem érte a finomabb udvari levegő. A különbség köztük afféle, mint lehetett annak idején, a középkorban, Anjou Róbert Károly és Trencséni Csák Máté között. Ilyenek lehettek, mint ma a sahok, azok a ma már elképzelhetetlenül nagy és hatalmas urak, kiknek ez az erő s ez a hatalom adta meg a jogot, hogy jenseits von Gut und Böse, vértől csepegő ujjakkal, halálhörgéstől körülvéve, rablásban, gyujtogatásban, fosztogatásban és hatalmaskodásban tobzódva mégis csupa tiszteletet és hódolatot keltő fenség és méltóság maradjanak. Ha kisebb ember csak századrészét is elköveti mindannak, ami a Csák Máté lelkiismeretét terhelte: a középkori igazságszolgáltatás bizonyára kerékbe töri és négyfelé vágatja. De mikor Csák Máté elrabolta a király jószágait s fölperzselte az apátságokat, Frà Gentile, a pápa bibornoka, az ő kedves fiának nevezte őt, kinek minden megbocsáttatik, ha a király kezéhez békél. Gőgösnek, korlátoltnak, hirtelen haragúnak s lelke fenekéig gonosznak maradt meg a történelem emlékezetében a középkori nagy urak tipusa – s mégis, a mi mai szemünkkel nézve is, nem kevésbbé tekintetes és hódolatra késztő alakok, mint voltak a maguk idejében. A Hungária fogadó fölszolgáló pinczére bizonyára a kis ujjában műveltebb, okosabb és nyugodtabb lelkiismeretü ember, mint a sah, kinek itt jártakor szeszélyeit türte. S mégis, amerre a sah megfordul, sehol sem tudnak az ő nagyuri méltóságának igézetétől megszabadulni.

* * *

Ez a méltósága: ez csudálatos, és a világ nagy uraiban ma már nem találtatik. Párját csak egyet tudok: a magyar parasztét. Bizonyos, hogy a magyar nép ruhájának nem egy darabja: a báránybőrsüvegen s a subagalléron át le a gatyáig, perzsa származásu, s nemcsak a székelykapu, de különösen a kúnsági parasztábrázatok kemény metszésében is megtalálni a perzsa vonásokat. Ahogy a sah kocsijában végigömlik: birkabőr süvegével, deres, hosszú bajuszával, lassu kézintegetésével s rövid vastag ujjaival, gőgjével, méltóságával s szótalan nyugalmával, szakasztott a kékbeli gazdag öreg magyar paraszt, ki az ő együgyüségében s miveletlenségében is önkéntelen tiszteletet kelt maga iránt. S itt megint Csák Mátéra gondolok, s az az érzésem, hogy a régi magyar nagyúr tipusa a gazdag magyar parasztban hiven átszármazott a mi nyugatibb napjainkba. Ebben semmi rendkivüli nincsen, sőt ez a folklorénak egyik legismertebb jelensége. Mint ahogy a hektográ masszájának szinéről az írás lassankint alásülyed legalsó rétegeibe: a népnek erkölcsei és szokásai nem mások, mint az ő régi uraiknak századok rétegein át hozzájuk leszállott módja és erkölcse. A sváb paraszt papucsa, kurta nadrágja s hosszú ünneplő kabátja kétszáz esztendős úri viselet; a lengyel zsidó kaftánja és hajtincse a régi lengyel nemesség ünneplő viselete, s a mi kalotaszegi varrottasunk a régi erdélyi udvar uri asszonyainak himző munkája. A Csákok s az Ujlakiak is így maradtak meg a mi vásárra ballagó deres bajuszu öreg parasztunkban – s ha majd, századok multán, a teheráni karcsu tornyokon az orosz kettős kereszt ragyog: a pétervári császári néprajzi társaság valamelyik arra léghajózgató tagja a stácziónál elandalodva nézegeti majd a jegypénztár előtt tolongó perzsa parasztot: «ilyen lehetett Mozaffar-Ed-Din, az utolsó középkori nagyur!»

* * *

Ha olyan szomoru nem volna, s általában a szabadság javaival össze nem függene a zsidók sorsa, tulajdonképp kárörömmel kéne nézni. Mert ők találták ki azt a türelmetlen, bosszúálló, mindenkire féltékeny s mindenbe beleavatkozó istent, akinek nevében őket nem tűrik, őrajtuk állnak boszút, őrájuk féltékenyek, s őket verik ki mindenhonnan.

* * *

Furcsa következések teremnek a zsidók s a niggerek képtelen helyzetéből. Minden fajta az emberi szépség fogalmát önönmagáról mintázza, mert környezetéből szüri le. De a mai zsidó és nigger nyugati népeket lát maga körül urakul s előkelőkül; képek és szobrok, melyeken szépséget tanul, ezekről mintázottak – s most már maga sem látja magát szépnek.

* * *

A zsidók tragédiájába vág bele az is, hogy tanítómestere kiki csak a saját fajtájának lehet, mert a tanító üt, ütést pedig idegentől nem tűrünk. Az igazság szobrának mindig valami talapzaton kell állania, s az igazság érdeke, hogy talapzatánál fogva föl ne dönthessék. Széchenyi István megadóztathatta a nemest, fölszabadíthatta a jobbágyot, s üthette tüzes ostorral az elmaradt magyart. Őneki senkisem vethetett gáncsot, mert maga is magyar volt, maga is úr volt, ki magyar földön a maga földjén vetette meg a lábát. De gondoljátok el, hogy Ballagi Mórnak jutott volna részül hirdetni mindazt, amit Széchenyi hirdetett! A zsidók gyakran kerülnek abba a hamis helyzetbe, hogy a maguk személyével ártanak az igazságnak, s az igazság hirdetésével ártanak a maguk személyének. Mert egyfelől, főképp még nemrég, legtöbb helyütt valóban idegenek voltak, más földről jöttek, és sokban ma is kivül szorulnak az uralkodó fajok és osztályok életén, s ezeknek sem erényeit, sem hibáit nem szívhatják teljesen magukba, s nem osztoznak sem átlátásaikban, sem elfogultságaikban. Másfelől jórészt _alulmaradt_ nép és osztály lévén, az uralkodó társadalom hibáit vagy elfogultságait a maguk bőrén érzik. Tehát: egyfelől elfogulatlanabbúl látják meg az elfogultságokat, másfelől elfogultabban nézik. Ilyenek azok az ellentmondások, amikből a tragikum fejlik.

* * *