Part 13

Zeneszó csap fel hozzám az utczáról. Leteszem a könyvet, s kikönyökölök az ablakon. Elsőbb egy csomó czigánykereket vető utczai gyereket látok, majd egy nagyszakállú embert, aki rémítő komolyan emelget egy czifragombos pálczát; mögötte egy csomó ember tüdejeszakadtából fújja a réztrombitát, leghátul pedig ennivaló kis poni-ló czepekedik rettentő nagy szamárbőr-dobbal. Utánuk végtelen sorban egy csomó kékruhás ember emelgeti taktusra a lábát – csupa felnőtt ember, akinek az a legfőbb igyekvése, hogy az isten szerelmére mind egyformát lépjen. Mellettük gyalogol egy másik felnőtt ember; egy darab vas a kezében, és furcsa mozdulattal köszönt vele egy harmadik felnőtt embert, aki ott lovagol velük szemben, s az a legfőbb büszkesége, hogy kabátján aranyból van a gallér, ezüst rajta a csillag, s a nadrágja varrásán két ujjnyi veres posztó fut végig. Felnőtt emberek, kiknek élete abban telik el, hogy rézgombokat fényesítsenek, egyformán lépjenek, s nevetséges mozdulatokkal fáradjanak égető napfényben!… Ó mily gyerekes dolog – s istenem: ez a legkomolyabb dolog a világon!

A SZAMÁRSÁG DICSÉRETE.

A kegyelmes úr a bécsi szalonemberbe oltott megyei ember vidámságával bicczentett vissza, s korához képest fürgén biczegett a klub felé, – az én öreg barátom pedig, végig a Dorottya-utczán, a Váczi-utczán s a Kossuth Lajos-utczán, így elmélkedett:

– Kedves fiatal barátom, hiába ütődik meg négyszáztizenötödször azon, hogy én tisztelem a szamarakat. Igenis, én tisztelem őket, jobban mondva: nem őket tisztelem, de magunkat nem tisztelem. Magát, meg magamat, meg azt a sok értelmes embert, aki leszamarazza az egész világot, de ez nem óvja meg attól, hogy maga is a legnagyobb szamárságokat el ne kövesse, föltéve, hogy egyáltalában elkövet valamit.

Én hallgattam s mosolyogtam. Az öreg úr folytatta:

– Ő exczellencziája bizonyára nem lángész. Azt sem állítom, hogy miniszterelnök korában tulságos genialitással kormányozta volna az országot. Nem hiszem, hogy ha ő lett volna a jó isten, a világ egyáltalában megteremtődött volna, akár nyolcz nap, akár nyolcz milliárdszor billiárd esztendő alatt. De most, miután a világ már meg van teremtve, egészen jól elkormányozná. Őszszel esőt küldene, nyáron szárazságot, a bűnt megbüntetné, az erényt megjutalmazná, és soha semmiben nem akadna meg, mert mindent természetesnek találna, úgy a világ berendezéset, mint saját hatalmát. Egyszóval: ő magától értetődően elintézné a világ dolgait; maga meg én azonban oly különösnek, oly magasztosnak s oly bonyolultnak látnók a világ szerkezetét, úgy éreznők a felelősséget a ránk bízott lelkek sorsáért s a magunk végességét a feladatunk végtelenségéhez képest, hogy kiülne homlokunkon a verejték és megszöknénk. Ezért tisztelem én a szamarakat, s nem bízom a magam fajtájában.

Föltettem magamban, hogy az öreget ma nem zavarom semmi közbeszólással. Iróember volt, ki megszokta, hogy órákhosszat üldögél papirosa előtt, melyen mindig ő beszél s az ellenvetéseket is maga mondja el. Lassankint, egy élet megszokása rendjén, leszokott arról, hogy beszélgetni tudjon. Csak előadni tudott. Hallgató csak arra kellett neki, hogy helyeseljen, értelmes hallgató csak azért, hogy meg is értse, amit hall, s ne csak udvariasságból helyeselje. Körülbelül úgy, mint ahogy vannak milliomosok, kiknek az orvos csak tyukszemvágásra kell, de ez az orvos aztán egyetemi tanár legyen. S csakugyan: az öreg úr hálás pillantással nyugtatta, hogy befogom a számat, és vidáman folytatta:

– Nem mintha én hinnék a Shakespeare szentencziájában, hogy az eltökélés természetes színét a töprengés halaványnyá betegíti. Itt van czáfolatul mindjárt maga Shakespeare, ki ugyancsak töprenkedett a világ minden dolgain, de azért igen épkézláb drámákat tudott irni, s vagyont is tudott szerezni. Ez a töprenkedésről való elmélet lárifári, amit csak azok találtak ki, a maguk igazolására, kikből a cselekvés tehetsége hiányzik. Nem igaz, hogy árt a töprengés, csak az az igaz, hogy nem használ. Sem a töprengés, sem a tanulás, sem a világ dolgainak legtökéletesebb ismerete. A tanulás és a tapasztalat csak azoknak használ, akik nem szorultak rá. Akik természettől fogva tanácstalanok, tehetetlenek vagy itéletben gyengék, azok hiába informálódnak, elmélkednek s tanulmányozzák a történelmet s a döntvénytárakat. Épp oly ügyetlenek lesznek, mintha semmit sem tanultak volna. Tudásuk csak fel van raktározva elméjükben, de az alkalmakon nem látják meg, hogy azokra illik, amit ők tudnak. Napoleonnak, ha előtte hegy állott, mögötte folyó s körülötte három ellenséges hadsereg, nagy hasznára lehetett, ha ilyenkor eszébe jutott, hogy Hannibál is volt egyszer ilyen helyzetben, s akkor így meg így segített magán. De legrosszabb esetben Napoleon akkor is tudott ilyenkor segiteni magán, ha a Hannibál viselt dolgaiból semmi előzetes eset nem jut eszébe, ellenben magának vagy nekem ilyen esetekben sem Hannibal nem jutna eszünkbe, sem az, hogy mit kell vagy lehet ilyenkor tenni, hanem az, hogy: a teremtésit, hogy kerültem én ide! mennyivel jobb volna otthon lenni a Báthory-utczában!

Az öreg úr elnevette magát, kedvesen, barátságosan, mintha más beszélne, s neki kéne nevetésével biztatni, hogy folytassa. Én is vele nevettem, s az öreg folytatta:

– Azt hiszem, a tanulással is úgy vagyunk, mint az étellel: ehetünk beafsteaket, vagy spenótot, töltött káposztát vagy birkasajtot, csak az marad meg bennünk, ami már meglévő matériánkat gyarapítja. Kedves fiam: ön a multkor elmagyarázta nekem Spencert, Marxot, Machot és Hertzka Tivadart. Ugy-e megértettem? Ugy-e olyan kérdéseket tettem, amiket nem tehettem volna, ha nem tudom, miről van szó? Ugy-e az ön előadása hézagait még magam pótoltam, sőt magam fejtettem ki, hogy úgy van, ez az igazság; sőt hiszem is, hogy így van és ez az igazság. De olvassa el, amiket azóta írtam: van-e bennük nyoma az én új felfogásomnak? Van ám, majd megmondtam minek. Én hégeliánus vagyok s az leszek koporsóm zártáig, s a maga új embereiből csak az ment át idegeimbe, ami már Hegelben is megvolt belőlük, – holott én Hegelt utálom, tudományos kalandornak tartom, aki sok mindenre ráhibázott, de legtöbbször tudva csalt, mikor elakarta hitetni, hogy ő tud valamit olyan dolgok körül, amikről épp oly keveset tudott, mint egy gyermekkertész vagy egy bizottsági előadó. De látja: én magam is efféle ember vagyok; van bizonyos helyes intuiczióm némely nagy dolgok felől, minden egyéb felől pedig elméleteim vannak, melyek egymásnak ellentmondanak, melyek semmit sem magyaráznak meg igazán, melyek sohasem illenek egészen arra, amire vonatkoznak s a valóságot össze-vissza kell prokrusteseznem, hogy teóriáimba belefektethessem; amely intuicziómban magam sem bízom igazán, de amely elméleteket mégis mindig mindenre ráhuzok, remélve, hogy ráillenek. Ám, tudja mit: Marx is ilyen ember volt, sőt Spencer is; a legigazabb tudományos értelem, a legbecsületesebb logikai ovatosság sem ótta meg őket attól, hogy könnyelmüen ne általánosítsanak, hogy helyes előzményekből hamis következtetést ne vonjanak; hogy sejtelmeikre úgy ne építsenek, ahogy csak bizonyosságra szabad, hogy hiányzó szemek helyett czérnával ne kötözgessék össze a lánczot, sőt tudva le ne zárják szemüket a valóság előtt, csakhogy hajlandóságaik szerint való képet rajzolhassanak a világról. Mit használt e becsületes embereknek az ő becsületességük, e tudósoknak az ő tudományuk?

Az öreg úr sóhajtott, elhallgatott s szemüvege mögött, ahogy oldalvást láttam, elmerengett. Egyrészt jól eshetett neki, hogy az elmélkedés bizonytalanságában ily kiváló férfiakkal kerül egy társaságba, másrészt e bizonytalanság megfélemlítette. Hirtelen belekapaszkodott karomba, mint ahogy megkapja paplanát, a ki azt álmodja, hogy megnyílt alatta a padló, s most esik le a negyedik emeletről. Aztán megint csak nevetett, eleresztette karomat, s ettől fogva hozzám beszélt ugyan, de nem nézett rám:

– Annyi azonban szent igaz, hogy a cselekvés emberei nem sokat törődtek az elméletekkel. Nem hiszem ugyan, hogy egy Bismarcknak vagy éppen egy Napoleonnak elméje ne tudott volna végig követni valami elmélkedést, amiből minden tanárjelölt le tud szigorlatozni. De bizonyos, hogy a világ végső dolgain nem sokat törték elméjüket, s olyan kérdések, amikre nem tudunk vagy legalább ma nem tudunk felelni, egy perczre sem nyugtalanították őket. De ne higyje, hogy ártott volna nekik, ha rágondolnak a legmélyebb s legérthetetlenebb dolgokra. Ez csak nekünk árt, kikből a cselekvés képessége hiányzik, de mi akkor sem tudnánk cselekedni, ha csak egyszerű szamarak volnánk, nem filozófusok. Ők pedig éppen úgy tudtak cselekedni, noha sem istenről, sem a világ legvégsőbb okairól nem tudtak semmi bizonyosat, mint ahogy Faraday vagy Lord Kelvin a legcsudálatosabb gépeket meg tudta szerkeszteni, noha gondolkozott az anyag s az erő legvégsőbb kérdesein, s nem jutott ezekben semmi bizonyosságra. Látja, ez az: ahhoz, hogy a világot igazgatni tudjuk, csak egypár felszínes, gyakorlati törvényét kell ismernünk, nem pedig valamennyit s a legmélyebbeket is, melyekkel ezek a felszínesek kézen-közön összefüggenek. Igaz: a természetben nincs ugrás, de a természet gyakran elégeti a hidat, amin keresztül valahová eljutott, s nekünk, hogy az innenső parton háziasan rendezkedhessünk be, éppen nem szükséges visszamennünk a tulsó partra. Sőt nem is kell tudatosan tudnunk a dolgok rendjét; elég, ha idegeinkben benne van a dolgok ösztöne, s idegeink bölcsen és okosan cselekszenek, mialatt elménk a legszamarabbul gondolkozik. Nézze például Bismarckot vagy Goethét: a szamárságnak egész katekizmusát lehetne összeállítani abból, amiket ők politikai vagy esztetikai elméletnek hirdettek; Bismarck védővámos volt, junker és antiszoczialista, Goethe pedig klassziczista volt: mindazonáltal Bismarck igen jó politikát csinált s Goethe igen jó verseket. Ellenben én nekem a legnagyszerűbb, a legigazabb elméleteim vannak a politikáról, s be tudom bizonyítani minden miniszterről, hogy szamár, – de a gazdaasszonyomat nem tudom elküldeni, egy főispánt nem tudnék áthelyezni, s ha ujságot szerkesztenék, az a világ legrosszabb ujságja volna.

Köny csillogott az öreg úr szemében, mikor levonta a tanulságot:

– Igen, kedves fiatal barátom, én tisztelem a szamarakat, mert a szamarakból néha millió embertársuknak volt mérhetetlen hasznuk, én ellenben még magam sem láttam hasznát, soha, hogy olyan borzasztó okos ember vagyok. Van egy olasz közmondás: a szótól a tettig nagy út van még hátra. Ez sem igaz így; a szó s a tett között nincs egyenes összefüggés. Vannak, akik okosan beszélnek, s tenni egyáltalában nem tudnak; vannak, akik bolondok, amíg beszélnek, de bölcsek, mikor cselekszenek; vannak, akik szó nélkül cselekszenek, s vannak, akik maguk sem tudják, mennyire másképp cselekszenek, mint ahogy beszélnek. Néha a beszéd is tett, néha a tett sem mond semmit. A szó és a tett két külön világ, melynek semmi köze egymáshoz. Lehet, hogy mialatt mi itt sétálunk, a klubban kiütött a palotaforradalom, s ő exczellencziája tizenötödször kerül abba a helyzetbe, hogy, mint kipróbált utilité, átvegye a miniszterelnökséget. Amit mondani fog: mindenesetre szamárság lesz, amit tenni fog, csak talán lesz az. S ez az ő præ-je mi előttünk, kik úgy reszketünk attól, hogy szamárságot találnánk elkövetni, hogy ebbeli félelmünkből lett egész életünk egy szamárság.

Kinában az udvari borbélynak az a próbája, hogy egy legyet kell beretvával kettévágnia a menny fiának orrán, de úgy, hogy a felséges orrnak bántódása ne essék. Aki ezt nem tudja, az nem való császár borbélyának és császár miniszterének, s utána az ország úgy marad, mint akit beszappanoztak, de meg nem beretváltak.

* * *

A czél szentesíti az eszközöket, de csak úgy, ha elérik.

* * *

A politikában nem mentő, hanem súlyosító körülmény, ha az ember nem tudta, mit cselekszik,

* * *

Knowledge is power. Az egyház nyilván azért jutott világhatalomra, mert az első papok voltak az első tudósok is.

* * *

Eszméket diadalra olyanok juttatnak, kik azokat vagy nem értik, vagy félreértik.

* * *

A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, ami izlik neki.

* * *

Még olyan elme is, mint Deák Ferencz, azt hitte, tudj’ isten mekkora bölcsességet mond, ha az ujságíró elé csak egyetlen paragrafust szab törvényül: _Hazudni pedig nem szabad._ Valójában Deák Ferencz igen megakadt volna, ha csupán olyan ujságírója van, mint volt a szegény és geniális Kemény Zsigmond báró, aki csakugyan nem hazudott soha, s egyetlen becsvágya az volt, hogy czikkeinek minden mondata egy-egy külön gondolat legyen. S épp ezért, igen, épp ezért: Kemény Zsigmond a képzelhető legrosszabb ujságíró volt.

Már maga Deák sokkal inkább értett az ujságírás mesterségéhez, s az ő híres husvéti czikke, melyben komoly képpel és szemöldökrándulás nélkül tudja azt írni a régi császárokról, hogy ahol gonosz tanácsosok elrontották a népek dolgát, ott az ő áldott jó szivük javított rajta: a történeti igazságnak ez a fenségesen czélzatos megmásítása örök példája marad az okos, a szerencsés, a maga óhajtását másokba saját akaratuk gyanánt átsugallani tudó hírlapi czikknek. Ha ma olvassuk, s elfogultság és tekintetek nélkül olvassuk e híres czikket, meg kell vallanunk, hogy sem formája nem a legtökéletesebb, sem tartalma nem a legigazabb. Mindazonáltal és minden bizonynyal egyike a legjobb, mert czéljait legjobban szolgáló hirlapi czikkeknek. Tárgyalásának nyugodt hangja megnyugtató altatódal volt azokban a nyugtalan, álmatlan, összeesküvéses időkben. A fejedelem személyével való példálódzás útmutató volt a zsák-utczába került s fejjel a falnak ment kamarilla számára. A lojális beszéd pedig annak a férfiúnak ajkán, ki legjobb barátait és legdicsőbb társait ott látta lógni az akasztófákon, vagy látta egyet ugrani s a porban elvágódni a tiroli vadászok puskája előtt: ez a beszéd megnyugtatta Bécset, hogy a magyar úgy tud feledni, mint kevés nemzet e világon. Ime: ez a husvéti czikk jelentősége; az, aki mondja, az, amit akar, az, amit elhallgat, és az, amit hozzátold. Mindezekből tökéletes és maradék nélkül való igazság legfeljebb abban van, amit elhallgat. S aki ezek után azt meri mondani, hogy Deák Ferencz hitvány jellem volt, erkölcstelen hízelgő és nemzetrontó áruló: az követelje az ujságoktól, hogy igazságot írjanak, csakis igazságot és teljes igazságot.

* * *

Mióta a világot szemlélem: mind azt látom, hogy még eddig minden ujság elpusztult, amelyiknek az volt a czíme, hogy _Igazmondó_ – hacsak már maga ez a czím is hazugság nem volt. Nincs olyan ujság, amelyik igazat mondana – nem, mert az ujságírók hazug betyárok, hanem mert az ilyen ujság két hétnél tovább nem él. Az olyan ujságot tudniillik, amelyikben igazság van, csakis igazság és teljes igazság, nem olvassa senki, nem veszi senki, ennek folytán nem is hirdet benne senki, s a kiadó beadja a kulcsot. Az ujság se nem erkölcsi, se nem irodalmi vállalkozás, hanem üzleti vagy legalább is érdekbeli. Ne haragudjanak e kijelentésért, s ne mondják, hogy czinikus. Tegyük föl azt a hála istennek nem lehetetlen esetet: azt, hogy az ujság nem _egy_ ember üzleti érdekét, vagy _egy_ kottéria politikai törekvését szolgálja, hanem a kiadó az ő üzleti érdekét a közönség érdekében látja. Hát ugyan, mondják meg, kérem: valóban érdeke a közönségnek az igazság? Ha igazat akarnánk írni, azt kéne írnunk: «Úgyis meghalunk mindnyájan, mit vesződünk ebben a rövid életben? A kenyeret egymás szája elől esszük el és szomorú vadállatok vagyunk valamennyien. Azonkívül oktalan állatok is, kiket szent hagyományok és örök eszmék ürügyén járomba lehet fogni és meg lehet fejni. Hogyan tiszteljük az anyákat, mikor ugyancsak ők, nem lehet másképp, a házasságtörő asszonyok is?…» És így tovább és így tovább – s ha az ujságok így írnának s az emberek így éreznének, az emberiség három nap alatt felakasztaná magát. Ehelyett az ujságok azt írják, hogy a munka nemesít, az ember isten képére termett, az eszme örök, és minden anya szent. S az emberiség hízik tőle, és boldogan szúr le harmincz fillért vagy egy krajczárt, aszerint, amint a Times ringatja ábrándokba vagy a Friss Ujság.

* * *

Minden ujság valami pártot szolgál, mely ha nem is politikai párt, ugyanazon eszközökkel dolgozik, mint a politikai pártok. Vagyis: az igazságnak czélzatos megmásításával; az igazságnak azzal az egyik darabjával, mely benne találtatik minden pártban, az igazság ama másik darabja ellen, mely hiányzik az egyik pártból, mert megvan a másikban. Teljes igazság épúgy nem találtatik sehol, mint ahogy vannak vegyi elemek, amiket mindeddig tisztán előállítani nem sikerült. Igazságot sem látunk az életben máskép, mint elválhatatlanul összekeveredve hazugsággal. Az igazság csak a tudományban czél, az életben eszköz. A fizikában, igen: az elektromosság törvényei arra valók, hogy ott legyenek. Az életben azonban arra valók, hogy részint villamos vasutat hajtsunk velük, részint egyetemi tanárok legyünk a révükön. Van eset, mikor az igazság hasznos – ilyenkor az ujságban igazság is találtatik. Van eset, mikor az igazság ártalmas – ilyenkor az ujság hazudik.

Azt a legridegebb erénycsősz is elismeri, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad megírni s vannak dolgok, amiket meg kell írni. Ez a megszorítás és ez a kényszerítés: hogy’ fér ez meg a tiszta igazsággal, csakis az igazsággal s a teljes igazsággal? Ha pedig, akármicsoda tiszteletreméltó tekintetből, a hazuságnak az ujságban kaput nyitottunk: nem erkölcs dolga többé, hanem izlésé, érdeké vagy ügyességé, mely ponton csapjuk be előtte az ajtót. Némely, egyébként ártatlan jubiláris czikkektől, le egészen a Rochefort-fajtájú tollal való orgyilkosságokig csak fokozat van, de erkölcsbeli különbség nincs. Ha pia is, mégis csak fraus. Még az igazat is hazudnia kell az ujságnak. Igazabb és megokoltabb érzés még nem volt a világon, mint aminő annak idején szegény királynénk meggyilkoltatása körül eltöltötte a magyar szíveket, s megtöltötte két héten át egyvégbe a magyar ujságok leveleit. S ment volt-e mégis ez öszinte gyász jelentkezése a tudatos túlzástól s a mérték nem tartás tudatos izetlenségétől – sőt abban is, ahogy mi ezt a mi mélységes fájdalmunkat és kesergő gyászunkat a hűvösebbnek maradt bécsiek orra alá dörgöltük: nem foglaltatott-e az igazságnak olyan czélzatos kihegyezése, amilyen nem volna való sem a fizikába, sem a csillagászatba? S ime a közéletbe való, sőt ott szükséges – azt az ujságot pedig elégetnék, amely valamely közáramlat ellen az igazság örök parancsaival merne előhozakodni. Persze, erre azt felelik, hogy nem is volna baj, bár elégetnének minden ujságot. Lehet. De, úgy gondolom, egy-egy ujságot mindenki kivenne ez autodafé alól, s mindenki azt az ujságot, amelyik ha az igazságot nem is találta el, de eltalálta az ő szája izét.

* * *

Káprázatos elgondolni, hogy 1799 június havában, vagyis fél esztendővel brumaire tizennyolczadika előtt, ugyanakkor, mikor az ujdonsült franczi republikát négyfelől verték: Svájczban, Németalföldön, a Rajna vidékén és Olaszországban; mikor Itáliát elvesztették s Egyiptomban Bonaparte a prófétát játszotta s majd hogy hálójába nem került Nelsonnak: hogy ezekben az időkben a franczia nemzetnek és törvényhozásnak nem volt sürgősebb dolga, mint megállapítani, milyen mértékkel mérjen ezentúl az emberiség. Pedig ez nem véletlenség. A métermérték, mely mintegy a föld gömbjéről leszakított mértékegység: bár gyenge tapogatódzás, de már tapogatódzás afelé a természettudományi felfogás felé, hogy ha mi emberek a mi minden emberi vonatkozásainkkal beletartozó és hozzáfűzött részei vagyunk a világegyetemnek, okosan csak úgy rendezhetjük életünket, ha nem kis ujjunkból, vagy, mértékről lévén szó, hüvelykujjunkból szopott álomelméletek szerint rendezzük, hanem az _egész_ természetből kivont igazságok szerint. A métermérték mintegy szimboluma az új világfelfogásnak, mely nem maga az ember körül forgó önkényes kieszelések mértékével mér többé, hanem a világegyetem arányaiban gyökeredző egységek szerint.

* * *

S hogy a franczia törvényhozás ilyesmikre ráért, akkor? Hiszen egyebet sem csinált akkor, mint ilyesmit. Hiszen az egész franczia forradalom nem volt egyéb, mint ilyesmi. Mérésekkel, számításokkal, elvonásokkal és következtetésekkel bizonyos törvények és igazságok megismerésére jutott akkor az emberiség – s a tudományos meggyőződés fanatizmusával fogott hozzá a franczia polgárság, hogy az életet mindenestül belegyömöszölje az elvont igazságok Prokrustes-ágyába. A franczia forradalom minden prokrustesi szörnyűségeit ez magyarázza meg – lábfűrészelő és nyaknyujtogató kegyetlen erőszakosságát, mely a magasabb czél szentségeért nem riadt vissza a vérontás gyilkos eszközeitől sem. Ez a prokrustesi módszer vele jár minden világboldogítással; az Augusztus, a Krisztus, a Mohamed s a Dsingizkán világimperiuma ugyanígy terjeszkedett, s alapjában Bismarck is ugyanezt az igazságot foglalta röpke szóba, mikor kimondta, hogy a korok kérdéseit nem szavazás dönti el, hanem vér és vas. Maga a természet is vérrel és vassal: a gyengébbek legyilkolásával, millió magvak elpusztításával, az erősebbek s az ügyesebbek diadalával s elharapódzásával terjeszti az ő igazságait. Igaz azonban, hogy nekünk embereknek a mi elménk nagyszerűségét abban kellene kimutatnunk, hogy olyanformán tudják egybeilleszteni a természet örök igazságait, hogy egyfelől ez összeszerkesztés a mi érdekeinknek kedvezzen, másfelől e szerkezet diadalra jutása ne kerüljön vérbe s ne szoruljon vasra. Ha valamely igazság prokrustesi műtétekre szorul, az azt mutatja, hogy nem helyes szerkezet, nem fakad tökéletes megismerésből, mert számításainál vagy nem ismert vagy elhanyagolt egy csomó adatot és mennyiséget. Sok igazság volt a római világfelfogásban, sok igazság a keresztyénségben és sok igazság a franczia forradalomban. De a teljes igazság, úgy látszik, egyikben sem volt meg, különben nem került volna annyi vérbe a világnak hozzájuk való alakítása, s a világ is, alighogy nyomásuktól megszabadult, nem öltötte volna föl utánuk sok részben a régi formáját.

* * *