Part 11

Megszokhattam volna, elég gyakran megesik, de azért még mindig bizonyos megilletődés fog el, ha a mi utczáinkon japán vagy amerikai embert látok. Emberkerülő létemre ismerkedni próbálok velük; kiváncsi vagyok rájuk – félek: kiváncsibb mint ők miránk, mert ők nyilván ugyanúgy járnak-kelnek és vizsgálódnak nálunk, mint Bécsben, Londonban, vagy Párisban, vagyis úgy, ahogy én járok-kelek Münchenben vagy Velenczében; otthonosan, megszokottan, idegen színre festett határsorompókon át és idegen beszéd berregése közben is tartva a jussom e világra, mely az enyém, mert megértem, s fejlődése nem sujt le, nem aláz meg, nem tesz kisebbé és nem kerekedik fölém, mert már beleszülettem. Így élnek majd gyermekeim is, figyelem és elmélázás nélkül, telefonnal, lifttel, villamos vasuttal és Auer-fénynyel, mert ez az ő számukra mind oly készen talált természetesség, mint a levegő, a szabályozott Dunasor, vagy az én számomra volt a vasút, a telegráf s a váczi utcza. De én, ki nem vagyok öreg ember, még ismertem és koppantóval vidítgattam a faggyú-gyertyát; még iskolai dolgozatot írtam a Rudolf királyfi házasságát ünneplő kivilágításról, melynek tündéri fénye nagyobbára viaszos mécsekből fakadt, s város csudája volt, közben, a lánczhídon sistergő két villamos ívlámpa. Az én szemem még most is gyuladt első kávéházi éjszakáim ugrándozó gáz pillangóitól, s estéről-estére ujra kiélvezem a nappali világosságot, melylyel a mai világítás nagyobb utczáinkat elönti. S viszont akármennyire kiélvezem a mai tehnikát: egy csöpp ellenséges indulat is lappang bennem iránta. Ha a lift nem jár, s gyalog kell felkoczognom a negyedik emeletre; ha Svájczban, Tirolban, vagy Norvégiában szekérháton kell utaznom; ha összeveszek a telefonos kisasszonnyal s hordárra szorulok: kényelmetlenségemben is az a fajta elégtétel fog el, amit a házmesterleányból lett primadonna érezhet, ha négyszemközt pletykál az öltöztető-asszonynyal. Az automobilra, mely még csak a leggazdagabbak fényüzése, azzal a vágyakozó lemondással nézek, ahogy nagyapáink néztek a fürdő-szobás palotákra vagy a privilégiumos törvényhozásra; kivánkoztak is bele, de egyben elfogódtak is arra a gondolatra, hogy valaha itt belül kerülhetnének. Fiaink már unatkozni fognak az alkotmány sánczain belül, mint ahogy gróf Goluchowsky Agenor unatkozik az udvari bálon, mert idegeiben egy bevájódás sem súgja, amit az ilyen bálba került bécsi szabóval kiáltatott az elfogódás: «Dobjatok ki, mert csak szabó vagyok!»

* * *

Az emberöltő, mely alatt a mi nemzedékünk fölserdült, a tehnika száguldó haladásával mérhetetlenül átalakította a világot. Annyira gyors e haladás, hogy őseinknek sokkal lassúbb fejlődési menetéhez szokott idegeink alig tudnak vele lépést tartani. A XVIII. század végétől fogva, mikor a gépek uralma megkezdődött, akkora különbségek támadtak, vagy a régi különbségeknek olyan fokozódásai, amekkorákat a régi világ nem termelt, őseink nem ismertek. El lehet mondani, hogy a mi kulturánkon s időkorunkon belül, tehát Európában és ezer éven át, kevéssel ezelőttig a fiatal s az öreg ember világnézete közt nem volt sokkal nagyobb a különbség, mint a hetven év előtti s utáni divatok közt. Mint ahogy a lyány a nagyanyja menyasszonyi ruhájában léphetett oltár elé, az unoka is élhetett a nagyapa tanácsaival, mert _egyazon_ világról nagyobb vagy kisebb ismeret és tapasztaltság különbsége volt csak közöttük. Ma nem élhetünk nagyapáink tanácsaival, mert ők maguk mondanak le róla, csüggedten és elfogódottan, hogy minékünk tanácsot adjanak. A fejlődésnek az a szédületes száguldása, mely most nem pár évről pár évre, hanem olykor öt évről öt évre is teljesen átalakítja a világot: megfélemlíti és letorkolja a mai embert, kit, mire megvénül, alapjától tetőzetéig más világ vesz körül, mint amilyet ő harmincz esztendős koráig megismerni s megérteni tanult.

* * *

A mult század elejéig a két legnagyobb zökkenő, amin Európa átesett, előbb a renaissance volt, Amerika felfedezésének, a könyvnyomtatás és puskapor feltalálásának nagyjában egybeeső jelenségeivel, majd meg a gépeknek a XVIII. század végével megkezdődő uralma. Ma, el lehet mondani, a géptehnikán belül egy-egy találmány, a gazdasági és társadalmi szervezkedésen belül egy-egy intézmény magában is olyan jelentőségü és hatású, mint általában volt Amerikának felfedezése s a gőzgépnek kitalálása. A negyven év, mely alatt az ember férfiból aggastyánná vénül, hat-hét ilyen egyetemes változást és fenekestől való átalakulást is teremt, s e hat-hét közön át a mai hetven éves ember nem érezheti már oly biztosan a mai világnak az 1860-adikival való szerves összefüggését, mint ahogy egy 1540-beli öreg úr biztosan és világosan láthatott az ő tizenötödik századbeli szemével.

Mi magunk fiatalabbak is: csak lélegzetelfulva tudunk lépést tartani a saját magunk teremtette fejlődéssel. Idegeink, melyekbe még gyermekkorunk világának képe van belevájódva, szinte lebeszélnek arról, hogy ebbe a nagyuraságba bele merjünk ülni, s oly természetesen s magától értetődően tartsuk rá jussunkat, mint arra a világra, mely születésünkkor vett bennünket körül. Ez bizonyára általános emberi vonás, és minden időkben így volt – s minden idők reformátorai s megváltói előtt legfőbb akadályul a rabszolga-konszervativság állt, melylyel a fölszabadítandók a lelkük mélyén maguk sem tudták teljesen átérezni szabadságra való jogaikat.

Ám ez a jelenség semelyik időben nem ütközött ki oly gyakorta, mint most, mert az átalakulások soha oly gyorsan, mint most. Én, a modern gondolkodású, világpolgár hajlandóságú, s magam is még nem rég gyerek-ember: nem tudom utczáinkon elfogódás nélkül látni a japán tanulót, berlini fogadóban a kinai követet, és, akárhol utazom nyaranta, az amerikai inváziót, – mert az én gyermekkoromban az átlag ember előtt még mesevilág volt Japán és Kina, s mérhetetlen messzeség volt Amerika. Hiába tudom, hogy ma Japánba nem nehezebb eljutni, mint volt száz esztendő előtt Madridba, s a Budapest–New-Yorki rövid utat hiába tettem meg magam is – én, aki megismerő vágyammal s egyvérből valóságunk átlátásával átölelném az egész világegyetemet: idegeimben még mindig nem értem meg eléggé ehhez a már mindenek számára hozzáférhető, testünkből kiinduló térmértékünk, élettartamunkhoz tapadó időmérésünk számára is hamar átfogható földgömbünkhöz, mert én még olyan napokban születtem mikor a középeurópai számára oly magától értetődő volt, hogy sohase jusson el Japánba, mint ahogy unokáink számára az lesz magától értetődő, hogy ne jussanak el a holdba vagy a Mars csillagba.

* * *

Azonban: az amerikai s a japáni számára már ma is máskép áll a dolog. A mi természetes konszervativságunkon túlnő az ő természetes forradalmiságuk. A minket elkábító tehnikai fejlődések javarészt Amerikában támadnak – s mint a bort s a ruhát, e szédületes építmény számára a megfelelő kulturális alapot is Európából kell áthozniok s alája építeniök. Japán pedig abban a páratlan forradalomban, melylyel a mult század harmadik harmadában egy csapásra átvette a mi egész fejlettségünket: mint _egészet_ vette azt át, _egy_ roppant megrázkódással, míg mibennünk annak minden egyes részlete külön-külön okoz ily átmenetbeli rázkódást. A japán számára az európai kultura beözönlése óriási, rettenetes meglepetés lehetett, s nehéz lehetett átértenie, még nehezebb átéreznie, hogy erre őneki is joga van. Ám azóta aztán semmi ujság sem lepi meg, és mindegyikre ráteszi kezét. Ingadozásunkat s huzódásunkat, melylyel habozunk birtokunkba venni azt, ami a mienk, lebirja az ő példájuk, akik könnyed természetességgel vesznek birtokba minket, s mosolyogva biztatnak, hogy, követve őket, vegyük mi birtokba őket, ahogy azt a mai tehnikai fejlettség és gazdasági kialakulás nemcsak megengedi, de lassankint meg is parancsolja. Míg a mi diligeanceon járó eszünk számára nagy dolog, hogy, mint háromszáz esztendő előtt, ma is misszionáriusokat küldjünk Kinába és Japánba: a gyorsvonaton járó amerikai fejlettség már magára a legkonszervativebb európai alakulatra, a katholika egyházra is tartja a jussát, s olyan új áramlatokat kavar fel benne, melyekhez képest, úgy lehet, a reformáczió csak gyenge kisérlet volt. A new-yorki ember, ki nyaralni Svájczba és fürdőzni Osztendébe jár, a japáni ifjú, ki tanulni átszalad Európába s Amerikába: olyan lehetőséggel él, mely ma már valójában a mi számunkra is megvan, s az ő csábításuk végre is rá fog bennünket venni, hogy mi is így cselekedjünk. Úgy Amerikának, mint Japánnak egész Európában elhintett szervezetei ezerféle csalogatással környékezik meg az európai embert: ingyen hajókkal, kongresszusokra való meghivásokkal s világkiállításokkal, hogy ne tartsa a maga kicsinysége számára túlságos tágnak ezt a földgolyót, sőt inkább érezze szűknek a maga jogos világpolgársága számára. Japánnak s Amerikának már nem csakis egy, egyetlen egy olyan Türr Istvánja van, aki e földön bárhol kiköt, mindenütt vannak kedves, személyes jó barátai, s ez nem elhalaványítója, hanem inkább felfrissítője az ő magyar érzésének, hazáján való csüggésének, vérei iránt való szeretetének.

* * *

A kozmopolitaság, melylyel fiaink már büszkén tartják majd jogukat erre az egész kerek világra, nem lesz (legalább nem ez lesz) megölője a nemzeti egyéniségeknek. Ha egyéb fejlődési szükség meg nem ingatja a nemzeti kategoriát: a kozmopolitaságtól épúgy tovább fejlődhetik, mint ahogy soha az egyes ember szabadsága, egyéni különségének érzése és tisztelete akkora nem volt, mint a mi egyre jobban szoczializálódó időnkben, mikor az embert mindinkább áthatja a tudat, hogy nem szégyen keréknek lenni a társas élet gépezetében. Erre is példát a már ma kozmopolita japánok és amerikaiak mutatnak, kikben nemcsak magukban lobog a legbüszkébb egyéni, faji és nemzeti öntudat, de a legfinomabb érzékkel, a legnemesebb gyengédséggel értik meg, tisztelik és találják természetesnek az európaiaknak ebbeli olyan különbségeit, melyeket mi egymással még véres harczokban is alig tudunk elismertetni. Akárhány köztünk időző amerikain észrevettem, hogy minden fáradság nélkül s fontosságának teljes méltánylásával tudja megérteni a mi Magyarországunk közjogi helyzetét és igényeit, melyeket némettel, angollal, franciával vagy stájer emberrel nem igen tudunk megértetni. Viszont származásánál fogva vallásos és pártember létére sehogy sem tudta megérteni, hogy, míg alapjában istentelenek vagyunk s politikai nézeteinkben is ingadozók, miért gyülöljük és üldözzük egymást vallásunk és pártállásunk miatt? Míg mi európai nemzetek egymás utánzásától nemzeti egyéniségünket féltjük, a japáni inkább azt tudja, hogy nemzeti megmaradását a könnyüségnek köszönheti, melylyel hajdan az egész kinai kulturát átvette, s ma mindenestűl az európait teszi ennek helyébe. Azt tartja, hogy minden az övé, ami a másé – mi még a magunkét is félve kerülgetjük. Ebben áll a mi öregségünk a tengerentúliak fiatalságához képest, s csak fiainkban fogunk hozzájuk fiatalodni.

* * *

Ó, mindnyájunk apja, Renan! Nagyságodat csak akkor látom igazán, ha a jó, derék, okos, becsületes, bátor, felvilágosodott, éleseszű és mindentudó David Friedrich Straussot olvasom. Az ő nagy biztonságában micsoda korlátolt bugris volt ő hozzád, bátortalanhoz képest, s az ő mindentudása mily tudománytalan a te mindent megértésedhez képest! Te keresztény pogány voltál – ő szabadgondolkozó mucker.

* * *

Az atheista imája: Édes jó istenem, művelt és tudományosan gondolkozó ember létemre magától értetődik, hogy nem hiszek benned. De, remélem, nem veszed rossz néven?

* * *

Különbözöm, tehát vagyok.

* * *

Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz, mint mást megemészteni. Erőnek lenni annyit tesz, mint más erőt lebirni. S ha ez így van: hát nem volt igazad, derék Proudhon, igazad még úgy is, ahogy nem gondoltad? A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém egyéb, mint amit lopok?

* * *

Tudós és lelkes könyvet szeretnék, ily czíműt: _Állati iparkodás és kézművesség._ Takács írná meg benne a madarak fészekrakását, a hernyók gubószövését, mérnök és építész az odvakat, a barlangokat, a víziműveket, amiket a hangya, a méh meg a hód épít – és így tovább. A természettudós pedig felkutatná e kifejlett iparok kezdeteit, első nyomait és továbbfejlődését alacsonyabbrendű és osztályú állatoknál, s azokon kezdve e fejlettekig.

* * *

A legrégibb időbeli primitiv eszközökön az a legfeltünőbb, hogy mennyire nem primitivek. A legeslegrégibb barlanglakó kőbaltája sem olyan, hogy én, fejlett, mai s kézi ügyességben is gyakorlott ember nagy vesződség és türelmes gyakorlat nélkül egyre-kettőre meg tudnám csinálni. Ez maga is bizonyság arra, hogy a kor előtt, melyből első emberi emlékeink valók, már mérhetetlen messze időkben kellett embernek élnie a földön. Elvégre az első felragadott hajítókőtől az első tudatosan lehasított kőig, az első mesterségesen lecsiszolt kőtől az első nyélre kötözött vagy éppen a nyél számára átfúrt kőbaltáig nem lehetett rövidebb az út, mint ezektől a baltáktól a szedőgépig s a Krupp-ágyúig.

* * *

A czivilizáczió semmivel sem természetellenesebb, mint az ősállapot; a világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott.

* * *

A világon csak egy dolog természetes: a csoda, mert ezen nem kell tovább gondolkozni.

* * *

Az erkölcs: erkölcstelenség, mely közérzéssé lett.

* * *

Nagy gyönyörűség az álom s nagy jótétemény. Az a mély álom is, melyhez akaratomnak köze nincsen, és zsarnoki fenséggel emelkedik túl tudásomon s tapasztalatomon. De még szebb a hajnali álom, ez az édes kaczérkodás az ébrenléttel, ez a derengő hajnala az értelemnek, mely, mielőtt egészen elfoglalná a kormányszéket: bibort, aranyat s mámoros szellőt küld maga előtt megvesztegető hirmondókul. Még ringatódzom az álom hullámain, de kezemben tartom már a kormányszalagot. Édes csalódásban valóságnak érzem még, ami csak káprázat, de már magam szabom meg, hogy mi kápráztasson. Van eszem, hogy olyasmit válasszak, amit szeretek, s ó mily öröm, éppen csak ennyi eszem van! Az a kárörvendő több, mely egy óra mulva már pihent erővel mondja rá mindenre, hogy: szamárság, hiúság, képtelenség, lehetetlenség – az még nem mer előkerülni. Az majd csak együtt jön a kisérettel, mint ahogy a királyok sem küldik előre a hóhért.

Átélni amit akar – egy embernek ha jut milliók közül. Ez bizonyára a legjava jó, de csak az akarat geniejeinek osztályrésze. Az akarat talentumainak be kell érniök félsikerekket s fél boldogsággal. De vannak s számuk egyre gyarapszik, betegei is az akaratnak, kiken még a véletlen szerencse sem segíthet, mert ami csöpp cselekvőképesség akad bennük, mind arra fordítják, hogy az isten szerelmére valahogy el ne érjék azt, amit megkivántak. Micsoda vígasztalan élet volna az övék, ha kárpótlásuk nem volna, De van. Ugyanaz az ellenhatás, mely a beteg tüdő kavernáit megtölti reménységgel, az akarat hiányosságait kifoltozza álmokkal. Csak szemüket kell lehunyniok s menten tudnak akarni, – akarni oly hatalmasan, hogy e roppant hatalom előtt, mint a vihar előtt a palánkok, sorra ledőlnek az élet akadályai. Ez az akarat ronthat s teremthet száz világot, egy kávéház sarkában vagy egy hintaszék öléből. Ezek a világok oly tökéletesek, hogy a Daniel Defœ leltározó képzelete sem találna bennük hiányosságot. S ezek az emberek oly föltétlen urak, hogy az ő országukban ellenzék nincsen. Szamárság, hiuság, képtelenség és lehetetlenség arrafelé ismeretlen, elköltözött, meghalt. Ó szép világ, ó gyönyörűséges világ, örökös hajnali álom!

* * *

Ó képzelet, jövel s hazudj nekem. Hazudj amennyi csak beléd fér, amennyi csak belém fér, hazudj még ennél is többet: vágyam, hitem, éber álmom menten valóra váltja. Meg kellene vakulnom a sötétségtől, ha te világot nem gyujtanál; el kellene tikkadnom, a hosszantűréstől, ha te a czélt előlegbe nem adnád. S a világtól is meg kellene undorodnom, ha te nem szépítenéd. Nézd, az eszemet guzsba kötöttem – ó, most hazudj, hazudj, míg föl nem szabadul!

Nem akarok megállani ott, ahová az öt érzékem tilalomfát állított. Nincs türelmem megvárni, míg fölfedezik a messzelátót, a nagyító üveget, a Carnot-féle tételt, az energia megmaradását, az æquivalentiát, a csillagködöket s az idegek elektromosságát. A feleleteket is szürkéllem, amiket eddig kaptam – túlságos egyszerűek, túlságos természetesek, semmi csudálatos nincs bennük. Az én lelkem pedig csudára szomjúhozik; nem szabályra, hanem kivételre. Vagyis, prózában – ha a tudós azt mondja: nem tudom, nem is fogom megtudni, hogy van-e valami és mi az érzékeimen túl, én bizony meg nem várom, míg ő kitudja, hanem előre megmondom neki, hogy ott nem lehet más, mint a jó isten meg azok az áldott jó kis angyalok. Továbbá azzal sem érek sokat, ha a tudós elismeri, hogy mindennek van oka s a mában okvetlen megvannak a holnap magvai, de a közbeható és módosító erők oly teméntelen sokfélék, hogy ő nyomon nem követheti valamennyit s így sem a multat, sem a jövendőt nem számíthatja ki belőlük. Én bizony nem várok, míg ő mégis kiszámítja, hanem egyszerűen kivetem a kártyán, hogy mi volt tegnap s mi lesz holnap. S aztán, ha elrémülök azon a gondolaton, hogy én, én! én!! én is meghaljak s belőlem ne maradjon semmi: túlságos szürke nekem az a megnyugtatás, hogy ne féljek, élni fogok műveimben, gyermekeimben, az utódok emlékezetében, a cselekedeteim maradványában, a levegő szénsavában, az anyaföld nitrogénjében, a bab foszforjában s a spódium-gyár osztalékaiban. Ha ellenben jön egy jó és derék ember, és biztosít afelől, hogy ne féljek, mindenesetre tovább fogok élni, egyelőre csak lélekben, de később még testben is – ez annyira biztató perspektiva, hogy ennek fejében szivesen elengedem neki a bizonyítékokat. Vigye el az ördög a bizonyítékokat. Hiszek neki, mert szeretek neki hinni.

* * *

De hát még ha bizonyítékkal is szolgál. Hátha belenézek a kútba, s a vize sötét tükrén valóban ott látom ragyogni a szent Szüzet, karján az ő drága gyermekével. S ha kivetem a kártyán a jövendőt, s a jövendő valóban úgy következik be, mint a kártya mondta. S mikor ujjamat ráteszem az ezüst forintosra, az valóban elkezd kalandozni az ábéczében. S ha elmegyek Lourdesba s valósággal meggyógyulok. Mindezek megtörtént valóságok, amiket a tudós magyarázhat halluczinálással, autoszuggesztióval, véletlenséggel, öntudatlan idegmunkával, izomrángással, de folyamatukat épp oly kevéssé tudja, ma még, bebizonyítani, mint akár a pap vagy a spiritista. Egészen rajtam áll, kinek higyjek inkább: a papnak, a tudósnak, vagy a spiritistának.

* * *

De nem is kell mindig tudománytalanul gondolkoznom. Az az állítás, hogy a gondolat csak olyan váladéka az agynak, mint a nedvek a mirigyeknek, s hogy a lélek külön egyénisége és élete _ennek folytán_ lehetetlen: valósággal tudománytalanság, mert alaptétele hamisság. Egyszerűen nem igaz, hogy a gondolat olyan váladéka az agynak, mint a nedv a mirigynek, s a mai tudomány még a mirigyek munkájával sincs egészen tisztában, nemhogy az agyvelőét tisztán látná s általában az életet átértené. Ellenben a legszigorúbb tudományosság szerint is a priori semmiképpen sem lehetetlen, hogy vannak a világon olyan valóságok, entiák, existentiák, amiket mi érzékelni nem tudunk. Sőt a priori ez a valóbbszínű; a természetről az ő kábító sokféleségében nem szabad föltennünk azt a szegénységet, hogy teremtő munkájában ott állt meg, ameddig a mi érzékeink terjednek. Vagyis a test nélkül való lélekből egy rész: a test nélkül való valóság már nem lehetetlen. De tovább is, a hipnózis és a szuggesztió csudáin túl, a tudomány, a legkomolyabb tudomány is kisérletekkel állapította már meg az érzéklet kihelyezésének lehetőségét, mikor például egy viaszgolyóbist szúrok meg tűvel, s a betegem ujja sajog és vérzik bele. Ime tehát a második lehetőség: a léleknek a testen túl való helyezkedése. Vegyük ehhez harmadikul a telepatiának s a doppelgängereinak egypár hitelesnek tetsző meg nem czáfolt, de viszont a mai tudománynyal meg nem magyarázható esetét: ez olyan három alapkő, amelyre kinek-kinek izlésétől, hajlandóságaitól, tudásától s lelki fegyelmezettségétől függ, hogy mit építsen. A lélek halhatatlansága nem következik belőle, de az sem, hogy a lélek a testnek egyszerű váladéka. Nem következik belőle, hogy a Petőfi Sándor lelke éppen ezüst forintosokat válasszon ki a megnyilatkozásra – de viszont az sem, hogy akár mi valaha ne találjunk módot a lehetséges testetlen valamik tudomásulvételére, akár ők ne, hogy velünk az ő valóságukat tudassák. Vagy nincsenek-e fénysugarak, vegyi sugarak, amiket mi érzékelni nem tudunk, de kieszeltünk gépeket, melyek helyettünk megmérik őket? Nincsenek-e agentiák, melyeknek valóságát meg nem értjük, de hatásaikból vissza tudunk rájuk következtetni? Minden lehetséges, csak nem mindennek találtuk meg a nyitját.

* * *

Abban talán mindnyájan megegyezünk, hogy a sakk, legyen bár még oly elmés, finom és érdekes játék is, semmi veszteségét nem jelentené az emberiségnek, ha kimaradt volna életéből. Elvégre a művészet, ha csak szép játék is, legalább üdít és mulattat mindenkit, akinek érzékei vannak. A tudomány, ha még oly elvont is, bizonyos kiváncsiságainknak ad táplálékot. Még a sportok is legalább frissítik a testet, s megszerzik képességeit némely ügyességekkel. A sakkjátékkal nem jár semmi efféle mentség. Kimerítőnek kimerítőbb a legelvontabb tudományos munkánál, s az emberét, aki mesterségül míveli, hamar belesodorja a félőrültségbe. Viszont haszna sincs semmi, még annyi sem, hogy, mint némelyek állítják, az elmét élesebbre köszörülné. Nem, inkább megbénítja az elmét, mikor leköti egy fixa idea számára; élesíteni pedig nem élesíti, mert a sakkember nem lesz, hanem születik, nem tanul, hanem készen pattan elé a Jupiter homlokából. Aki valamely sportban edzette izmait, másutt is hasznát veheti fürgeségének s rugalmasságának. A speczifikus sakkgeniek elméje minden más téren terméketlen, s úgy vagyunk velük, mint az ugyancsak misztikus számoló-geniekkel, kik már négy éves korukban fejből számolnak gyökökkel és logaritmusokkal, de még harmincz éves korukban sem viszik annyira, hogy tisztességes és rendes kettős könyvvitelt nyugodtan lehetne gondjukra bízni. Egészen bizonyos, hogy azok a sakkgeniek, akiket egyre a Napoleonokkal s a Moltkékkal méregetnek össze, még őrmesternek sem volnának valók, nemhogy hadvezérnek. Vigyázzunk itt a megkülönböztetésre: megtörténhetik, hogy a nagy írók, hadvezérek, zenészek vagy mérnökök közt kitünő sakkjátékosok akadnak. De ezek a sakknak még oly magas fokon is mindig csak dilettánsai maradnak, ellenben sohasem történt meg, hogy az igazi sakkosok, a speczifikus sakkgeniek valami egyéb téren és főképp valami produktiv formában ki tudták volna mutatni az ő kombinativ, következtető és elrendező geniejöket. Nem, az ő genijök csakis ebben a vérlázítóan meddő gyerekségben nyilatkozik meg, hasonlatosan ahhoz a szerencsétlen emberhez, akit Párisban egyszer pénzért mutogattak, s képességeinél fogva valóságos kormányozható donjouannak kellett volna lennie, de soha szerelmi ügyei nem voltak s utódok a nevét nem fogják viselni.