Olvasás közben: Jegyzetek és megjegyzések
Part 1
OLVASÁS KÖZBEN
Ugyane szerzőtől megjelent:
_A Slemíl keservei._ Verses elbeszélés. 1891. Grill.
_Versek._ 1895. Singer és Wolfner.
_Vallomások._ 1895. Singer és Wolfner.
_Változatok a G-húron._ Magyar könyvtár. Lampel.
IGNOTUS
*
OLVASÁS KÖZBEN
JEGYZETEK ÉS MEGJEGYZÉSEK
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1906
Franklin-Társulat nyomdája.
_PIKLER GYULÁNAK_
_BARÁTSÁGGAL S HÓDOLATTAL_
_Mai ember már alig tud mezitláb járni, s alig gondolkozik máskép, mint könyvből._
OLVASÁS KÖZBEN
Engem minden meghat, néha könyhullatásig megindít, ami emberi munkával függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsiben vagy nagyban képét mutatja a hősiességnek, melylyel nemünk az ő mezítelen és védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé s müveltté küzdötte föl magát. A szépséget is ugy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül hozzá; lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága: de érzésem s itéletem szerint a vad embernél, a vad állatnál s a vadregényes természetnél nemcsak közelebb áll szivemhez, de szemem számára is szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelídített és tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi munka. Nemcsak meghatóbbat, de szebbet sem tudok, mint alkonyat világánál végig nézni hegyek hátán s vizek futásán, s mint a Mars ábrázatának csatornavonalain: ameddig a szem ellát, fehér utakon, kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem látsz egy követ, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna az ember hatalmát, s szépsége már emberi beavatkozást ne lehelne. Millet, Millet, Millet jut eszembe, s eszembe jut, hogy ő már megfestette a gyönyörü hőskölteményt, amit nemzedékünknek kéne megírnia: az embert az ő munkája közepett, a parasztot az ő szántóföldjén. Mi a szép, mi a szín, vonal és levegőbeli szépség ezeken a szikkatag képeken, esti levegőbe vesző rideg krumpliföldön s faczipős parasztemberen, ha nem a himnusz, mit a belőlük kiáramló esti lég zsong füledbe, keserves fáradtságról s elandalitó pihenésről?… S ne mondjátok, hogy ez természetellenes. Magunk is természet vagyunk, s magunkon át nézünk bele a természet műhelyébe. Mint ahogy mi átalakitjuk a föld fölszinét, ugy munkálnak ennek alakitásán lények miriádjai; kősziklák az ő csigamaradványaik, s a fekete föld megjárta az ő belök csatornáit; tüdőkből s pórusokból száll föl a felhők közé, gyarapitván a folyók vizét s a tenger világalakító hullámzását. Minden él, minden dolgozik, a halál átmenet egy munkából a másikba, s ami szépség a világon van: mind egy-egy munka emlékoszlopa.
* * *
Nagyapám átimádkozta életét, apám átremélte, én tudomásul veszem.
* * *
A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára, szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne, világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és eltörpítő hatalmával a felelősség.
* * *
Ha a gyerekek tudnák, hogy a nagyok mily gyerekek!
* * *
_Gnóthi szeauton_ – mintha ez oly könnyű volna, még azzal a másodkézből való Énnel szemben is, ki érzékeim révén tudomásomra jut! Van egy közmondás az önző emberről, hogy első előtte az Én, aztán megint az Én, majd még mindig az Én, azután jő a Semmi, s mind ezek után következik a Te meg az Ő. Ez igy lehet erkölcsiekben, de abban az érzékleti tanfolyamban, melynek neve tudatosság, a sorrend éppen a megforditott, s a legnagyobb egoista, a gyerek, mindenekelőtt a Semmivel ismerkedik meg, majd elkövetkezik a Te meg az Ő, s csak nagysokára, másfél vagy két éves korában kezd elméjében földerengeni az Én. S a kurzus ilyetén beosztásának végzetes következménye van: az, hogy minden teremtett állatok s minden ismerőseim közül legkiváncsibb magamra vagyok, de legkevésbbé magamat ismerem. Mert az emberek megismerésére való ábéczémet másokról való tudomásaimból alkotom össze; az embereket abból ismerem, hogy’ és mint járnak, beszélnek, öltözködnek, milyen a hangjuk, nézésük, irántam és másokhoz való viselkedésük. Ezzel az ábéczével szakasztott ugy járok, mint a nyelvvel; mint ahogy gondolatok helyett szavakban gondolkozom (ezt kitünően vette észre Fritz Mautner, bár nem ő látta meg először), azonképpen az emberekről is az ő valóságuk helyett az ő külsőségeik ábéczéje szerint gondolkozom. Mire eljutok a tudatosságnak oly magas fokára, hogy magam felől kezdjek gondolkozni, addigra ez az ábéczé már végkép beleevődött idegeimbe. Már pedig e másokról lefejtett ábéczével csak igen bizonytalanul olvashatok magamban – magamban, kiről egészen más természetü adataim vannak, mint másokról; magamban, kinek cselekvéséről, járásáról, hangjáról, beszédéről, nézéséről s ezer egyéb külsőségéről sohasem lehet olyan objektiv képem, mint a másokéról. Másokat egyszerüsitve látok, nagy vonalakban; fölszinesen, de teljesen, mint a messziről nézett erdős hegyhátat. De magammal szemben az erdő legközepén állok, s a sok fától nem látom az erdőt. E keserves fogyatékosság lehet oka némely betegesen értelmes embernél az ő beteges hiuságának. Anélkül, hogy magát másoknál többre tartaná, sőt talán mert rosszat és bántót sejt magáról: az őrülettel játszó kiváncsisággal tanulmányozza magát, kisérletez magával, s lesi és kémleli: hogy’ hat másokra, s e másokban milyen kép és milyen vélekedés él róla.
* * *
_Gesichtsentrée_jok van, mondták a régi pesti mulatóhelyeken a kiváltságosokra, kiknek fizetség nélkül szabad bejárásuk volt, s a jegyszedő nem követelte tőlük a bilétát, mert rájuk ismert ábrázatukról. A szép emberek ilyen _Gesichtsentrée_val születnek világra.
* * *
Mire megtanulod, hogy kiabálnod kell, hogy észrevegyenek, addigra elveszted a hangodat.
* * *
Jó ember vagyok: nem haragszom arra, akit megbántottam.
* * *
Nincs könnyebb, mint megbocsátani, s nincs nehezebb, mint belenyugodni abba, amit megbocsátottunk.
* * *
Az erkölcsi parancsolatok igen ravaszul vannak megfogalmazva: második személyben. Ne lopj – vagyis _te_ ne lopj; lopok én kettő helyett.
* * *
A bölcs a férfi s a nő közt való viszonyt nézi; a moralista a férj s a feleség közt valót. A bölcs a gyermeket, a moralista a törvényes vagy törvénytelen gyermeket. A bölcs a szerelmet, a moralista a tilos vagy törvényes szerelmet. Egy ostromlott várban a Dumas fils igazságainak javarésze értéktelen volna. A bölcs, ha ethikus, az erkölcscsel foglalkozik. A moralista az erkölcsökkel. S ez a több sokkal kevesebb.
* * *
A moralista gyáva, mert mikor megüt, arra számít, hogy diskvalifikált arra, hogy visszaüthesd.
* * *
A moralistának az emberek iránt való érdeklődését a káröröm fűti.
* * *
Ne irigyeljük szegénytől: a káröröm a szegény ember öröme.
* * *
Nincs szebb az emberi testnél, kivéve, ha lyukas nadrágból látszik ki.
* * *
Okos ember: azt mondja, amit én.
* * *
Kilenczven évet élt – micsoda egoista lehetett!
* * *
Annyira már el kellett volna jutnunk, hogy valamint hivatalunkban biztosítottunk magunknak három-négy hetet szabadot és munkátalant: egész életetünknek is legyen efféle szabadságideje – néhány esztendő, mikor könnyelműek lehetünk és bolondokat tehetünk büntetlenül s következmények nélkül.
* * *
Mulatságos és megalázó megfigyelni, hogy pénzszerzéshez nem kell értelmesség, még csak polgári okosság sem. Akárhány embert ismerek: nagy vagyon urát és megszerzőjét, aki egyszerüen buta – nemcsak, hogy nem értelmes, de ostoba is. Vannak alsóbbrendü állatok, akiknek ha kiszedik agyuk velejét: nyugodtan élnek és kereskednek tovább. Pénzszerzéshez, ugy látszik, elég ilyen állatnak lenni.
* * *
A konfortáblis lónak annyival jobb a dolga, mint nekünk, munkás embereknek, hogy ellenző van szeme mellett, s nem lát jobb életet a magáénál. Ha álltában elszundikál vagy elgondolkozik, bizonyára nincs elragadtatva életétől, de mindenesetre azt gondolja: «ilyen az élet, jobb volna megdögleni». Ha azonban látna és összehasonlítana, azt gondolná: «kutyának való az ilyen élet; meg tudnám gyilkolni, akiké jobb».
* * *
Az amerikai embernek az a titka, hogy teljesen azonositja magát azzal, amit cselekszik. S nem mindazonáltal, hanem éppen ezért tud oly könnyen mesterséget változtatni s ma éppoly veszekedetten bankárkodni, mint amily veszekedetten vargálkodott tegnap.
* * *
A siker titka: megvetni az embereket, de számba venni őket; senkit sem tartani nagynak, de senkit se venni kevésbe.
* * *
Vannak, akik egyre a _holnap_ban élnek, a _máshol_ban s a _máskor_ban, s a _mostan_t, az _itten_t s az _ezt_et lerázzák magukról, sietve és idegesen, mint valami utolsó akadályt – s mégis: a _ma_ ellen azzal narkotizálják magukat, hogy ézsaui módon eladják egy tál lencséért, egy pillanatnyi nyugalomért vagy haladékért mindenestül a dicső _holnap_ot.
* * *
Mi a legnehezebb munka? Az, amit elvégezni eszébe sem jut az embernek, vagy amihez lusta vagy ami derogál neki. Herkulesnek nem nehéz herkulesi munkákat elvégeznie, de csak halála után jut az istenek közé. Aki már életében boldogulni akar, annak sem röstellenie, sem szégyellenie nem szabad a pisliczár munkát. Egy fényes tehetségű és fényes pályát befutott férfi mesélte el egyszer a pályafutása titkát. Kis legénykoromban, ugymond, egy nénikémnél laktam, ki jól bánt velem és szivesen megfőzte kedves ételemet, a töltött káposztát. De én ezt az ételt ugy kedvelem, ha van benne egy kanál tejfel. A nénikém többnyire lusta volt egy kanál tejfelért lemenni a pinczébe. Én azonban sohasem voltam lusta, én mindig lementem egy kanál tejfelért a pinczébe – s ez a pályám titka.
* * *
Hány emberrel megesik, hogy mint festő vagy író vagy politikus vagy tudós korán és hirtelen eljut bizonyos helyre, de aztán megáll, s néha még ezt a helyet is elveszíti. Ez azt mutatja, hogy az ember mindig megkap és elér annyit, amennyi tehetségének kijár, de ennek megtartásához vagy ennél többhöz már külön tehetség kell. Egy munkáért az élet csak egyszer fizet.
* * *
Aki tehetséges ember létére nem vitte semmire, csak magára vethet. S igazsággal panaszkodnia sem szabad. Azzal, amit el nem ért, vesse össze azt, amit elmulasztott, ami alól kibujt, ami elől kitért s amitől megkiméltetett. A mérleg futja.
* * *
Hányan nem tudják akarni, amit szeretnének!
* * *
Az akarat nélkül való ember legjobb esetben annyira viheti, mint Dalton, a szinvakság felfedezője: megcsinálja a fogyatkozása elméletét, de segíteni nem tud rajta.
* * *
Vannak, akik igen szeretnének vakmerőek lenni. Csak nem mernek.
* * *
Félek, hogy becsuknak, annyira el tudom képzelni a sikkasztó lélekállapotát. Rég megvan az az elméletem, hogy a legtöbb elhibázott élet kezdeteiben öngyilkosságra rendeződött be; az embere addig gondolta, hogy: legföljebb megölöm magamat, mig aztán a _legföljebb_ bekövetkezik, de a _megölöm_ magamat elmarad. Mivelhogy a _legföljebb_ig eljutni, vagyis életüket elhibázni sokkal könnyebb, mint életüket helyrebillenteni vagyis megölni magukat. A mi tipikus sikkasztónknak, a vármegyeinek, bizonyára nem a bűneire rábukkanó alispán mondja legelőször, hogy: öld meg magad, ez a legegyszerűbb megoldás. Bizonyára mindegyiknek kezdettől fogva ott a zsebében a revolver, hogy kéznél legyen, mikor jön a rovancsolás.
Minden sikkasztó afféle ébrenálmodó ideológus, akinek tudatában elmosódik, vagy ingadoz az élet s az ábránd közt való mesgye; rokon a költőkkel, prófétákkal és mártirokkal, akik szintén álmaik szerint akarják elrendezni az életet. Az első gondolat ez lehet: ó élet, mennyire külömbözöl az én ábrándjaimtól! A második: még a halál is jobb az ilyen életnél! Ezek a merev alapvonalak; ezekre fonódnak a hajlékony és szeszélyes arabeszkek. Például: csak egy évig szeretnék kedvem szerint élni, aztán nem bánom, jöjjön a halál! Vagy: bolond, aki becsületesen él; egyszer csak jön a halál, aztán mi haszna volt a becsületességének?! A lelket két part közt hányja a hab: az egyik az élet, amely rossz, pedig jogom volna arra, hogy jó legyen – a másik a halál, amely elkerülhetetlen, de hatalmamban áll, hogy időhatárát legalább egy irányban kedvem szerint tologathassam. Igy támad a gondolat: halállal orvosolni meg az életet; rövidebb élettel váltani meg a jobb életet; az élet egy részével fizetni azért, hogy a másik része ábrándjaim szerint alakuljon.
Azt hiszem, arra a legkevesebb sikkasztó számit, hogy bűnére nem bukkannak rá; csak úgy tesz, mintha ebben biznék, ezt a reménységet csak elhiteti magával. Ellenben bizonyos, hogy minden egyes tételnél, ha egy forint huszonkét krajczárt vág zsebre s ha háromezernégyszáztizenkét forintot könyvel el hamisan: mind erősebben érzi, hogy simán már nem igen fog lebonyolódni a dolog; szerencsére egy golyóval az egész csomót átlőhetni. Szóval: egész ábrándprogramm tárul igy a gyenge lélek elé; tiz, tizenhat, isten tudja hány ponttal, melyek közt egyik vakmerőbb, egyik lehetetlenebb, egyik megvalósíthatatlanabb s az embere gyenge lelkéhez aránytalanabb a másiknál – úgy hogy végtére az egész nagy terjedelmű programmból csak az első, mert a legkönnyebb pont váltódik be: a sikkasztás. A többin megtörik a sikkasztó ereje. Sikkasztani könnyű, de meghalni nehéz; az ilyen gyenge bűnös afféle koczaturista, aki föl tudott kapaszkodni a hegyre, mert fölmenni könnyű, de nem tud lemászni róla, mert lemászni nehéz. Persze, ezt csak akkor veszi az ember észre, mikor már fönn van.
* * *
Mi a legnagyobb kegyetlenség? Megmondani az igazat annak, aki úgyis tudja.
* * *
A csősz lövöldözhet, Carvernak csak találnia szabad.
* * *
Az első osztályú férfi magától értetődően megköveteli az asszonytól a szerelmet s barátjaitól a girót.
* * *
Gondolja meg minden megunt kedves és elhagyott barát, hogy senkinek szivébe a lelkiismeretén át visszajutni nem lehet.
* * *
Ahol a csikó egyszer megbotlott, ott ló korában is meghorkan. Hamar megszokod, hogy megsüvegeljenek, s ha kiváló férfiak s szép asszonyok elkényeztetnek, s jók és kedvesek hozzád: hamar megtanulod érezni magad s ehhez képest viselkedni is. De volt tanáraidnak ekkor is megzavarodva köszönsz, s az asszonynyal szemben, ki leánykorában nem szeretett viszont, nem találod meg hangodat s önbizalmadat.
* * *
Az ábrándozó ember, azt tartják, megszokja a könnyű és fáradozás nélkül való győzedelmet; elgondolásaiban kielégülést talál, – ha tán nem is teljeset, de mindenesetre akkorát, hogy lustaságában s renyheségében inkább a kielégülés e tökéletlen, de kényelmes módjához forduljon a valóságos elérés fáradságos módjai helyett. Ez mélyen járó megfigyelés, és nagyjában a dolog igy is áll, de talán nem egészen. Az ábránd, az elképzelés és elgondolás néha olyan jogczimek és szerzett jogok érzetét vési az idegekbe, melyekre a valóság támasztékot nem adott, s az akaratnak s a leleménynek nincs hatalmasabb ösztökélője a jogczimnél s a szerzett jogoknál. «Vágyakodásimból»… jut eszembe egy régi versem:
Vágyakodásimból, elgondolásimból Te leány, egymáshoz közünk van örökre, Nem tudom elhinni, hogy te ne tudj róla, Nem tudom elhinni, hogy téged ne kötne!
S aki ezt nem tudja elhinni, az nem is tud ugy viselkedni, mintha hinné; az akarást pótolja benne a dacz és a megszokás.
* * *
Nagy férfiak életrajzát a szeretőiknek kéne megirniok.
* * *
Annyi legalább bizonyos, hogy senki annyi szunnyadó s gazdája előtt is rejtett értéket ki nem csal a férfiból, mint az asszony, akinek tetszeni akar, s a szerelem, amely áthatja. Viszont a legfegyelmezettebb férfi sem tud ura lenni, a szerelmi lankadások óraiban, rossz kedvének s rossz tulajdonságainak. Férfi, még a legélesebb eszű is, férfiról csak közvetve s következtetéssel itélhet; az asszonynak, még ha nem is lélekolvasó, okmányok s adatok állanak rendelkezésére.
* * *
Férfi és nő közt ugynevezett önzetlen barátság nincsen. Még pedig azért nincs, mert nő is szerepel a dologban. Nem mivel két külömböző nemü emberi állat kerül össze a játékban, hanem mivel ezek közül az egyik nő, azaz olyan állat, akinek nincs tehetsége a barátságra. Vagyis: férfi és nő közt ugyanazért nem lehetséges barátság, amiért nő és nő közt nem lehetséges – nem azért, mert hamar elkövetkezik a nap, mikor nem olvasnak tovább, hanem azért, mert, mondom, a nő egyáltalában nincs együtt-olvasgatásra berendezkedve. Nekem erős és sötét gyanakvásaim vannak a körül, hogy ez miért van így, de mióta minden kis lyány elolvasta titokban a derék Willy ismeretterjesztő munkáit, nem tudok elfogulatlanul s arra számitva irni, hogy ugy sem értik meg szegénykék. Csak pedzem, hogy e titok kulcsát hol keressétek. Ott, hogy a férfiak nemcsak arról nevezetesek, hogy közöttük erős barátságok vannak, sőt a legszoknyavadászabb férfi sem tud férfitársaság nélkül élni, hanem arról is, hogy mentül férfibb a férfi, annál kevésbbé tudja megérteni azokat a szegény szerencsétlen férfitársait, akik férfiakhoz is tudnak vagy csak férfiakhoz tudnak lírai költeményeket irni. A nőknél megfordítva van: utálják egymást, de nem testre; a leglángolóbb asszonyi verseket Sappho irta, s nem férfiakhoz; a leánybarátság s az anyai szeretet sem egyéb, mint szerelem, s a nő élete vagy csupa szerelem, vagy nem élet.
* * *
Rendszerint nem is tudjuk, mennyire igaz, amit pletykálunk.
* * *
Vannak asszonyok, akikről még nem szabad beszélni, s vannak, akikről már nem érdemes. Némely asszony csudálatos gyorsan futja meg ezt az utat.
* * *
Asszony mondta: Ne legyen az uramra féltékeny. Akit nem szeretünk, annak csókját leveszi rólunk a mosdóvíz.
* * *
Az asszonyok a csúnya asszonyokat nem szeretik, mert csúnyák, s a csinosakat nem szeretik, mert csinosak.
* * *
Az asszony az apagyilkosságot is megbocsátja, ha értte követték el.
* * *
Lelkében minden asszony katholikus.
* * *
Az asszony azt a kedvesét szereti a legjobban, aki őt egy másiktól hóditotta el.
* * *
Az asszonynak két dolog iránt nincs érzéke: a maga kötelességei iránt s a más kötelességei iránt.
* * *
Ajánlom minden férfinak, aki töprenkedve találgatja a női lélek nyitját s minden egyes esetnél értetlenül áll a nagy titok előtt, melynek neve asszony: ajánlom, hogy minden egyes esetben gondolja el, mit tett volna ő annak az asszonynak helyében. Száz eset közül százban azt találja majd, hogy szakasztott ugyanúgy cselekedett volna, s az asszonynak _az_ a titka, hogy egészen olyan ember, mint a férfi.
* * *
Az csak a férfi rabszolgatartó ostobasága, s nem a nő rabszolga rosszasága, hogy az asszonynak alakoskodnia kell, s hóditania úgy kell, mint a régi lovagoknak: lebocsátott sisakrostélylyal. Ha csalódunk: az asszony nem csalt, csak levetette az inkognitót, melyet a mi szultáni ostobaságunk erőltetett rá.
* * *
Aki azt állítja, hogy a nő éppugy ember, mint a férfi, ezzel még nem állította, hogy, mint a rab népeken, a nőn is meg ne éreznék az évezredes kiskoruságban tartottság. Gondoljuk csak el, hogy nem is rendkivüli s nem is elképzelhetetlen olyan nő, ki soha, életének egy pillanatában sem volt egyedül, magában. Micsoda lelki világa lehet az ilyennek?
* * *
Asszony mondta: Ne bánjon velem rosszúl – én nem tudom szeretni, akit gyűlölök!
* * *
Én meg nem tudom gyűlölni, akit szeretek – s ez a szerelemben a legszomorúbb kiszolgáltatottság.
* * *
Nem hogy mit _akarsz_, de hogy mit _nem akarsz_, ebben áll az élet, melynek csak egy czélja van: elkerülni a fájdalmat.
* * *
Van Péterfy Jenőnek egy rettenetesen pontos szava. Plátóról írja: «A fogalmi világ szép rendjében lelkünk elmerül, s erősödve, _nyugodtabban tűri az életet_, mint mikor valami tökéletest látott…» Mikor kivégezte magát, levelet találtak nála, s az is így kezdődött: «_Nem tudom tovább tűrni az életet…_» Az életet _tűrni_ kell, ez a legveleje.
TEMETŐJÁRÁS.
Én: irtózom a haláltól. A másokétól még jobban, mint a magamétól. Testi utálatot kelt bennem, és, ami ezzel iker: megvetést. Megaláztatásnak érzem a halált, mely csak élhetetleneket s értékteleneket érhet, s mondhatatlanul megcsökkennek előttem a nagy emberek, ha meghalnak. Valaki, aki többé nem számit. Hogy’ lehetne az nagy ember?
Mentül több halált érek meg, annál jobban gyülölöm az életet. Mert mind világosabban látom, hogy a halál nem megszakitja az életet, hanem az élet megkezdi a halált. Nem pitvara a kriptának, hanem már maga a kripta. Az a tudat, hogy a halál műhelye, megutáltatja velem a világot. S az a tudat, hogy mind halandó, lenézeti velem az embert. Vajda János hősnek itélte az embert, mert tud élni, mikor tudja, hogy meg fog halni. Én ezt a tiszteletet nem érzem, ha százszor eltökéllem, sem tudom érezni. Hiába, csak az a hős, aki győz. Hős volna az ember, ha lebirná a halált. De így? Nincs az a hős és ártatlan vértanu, aki furcsa, szánalmas, utálatos, tehát, mindent összevéve, nevetséges ne volna, mikor a puskagolyótól egy félszeget ugrik, vagy az akasztófán kiölti a nyelvét. Az egész élet _egy_ ilyen félszegség. Furcsa, szánalmas, utálatos, nevetséges, a halál előre küldött szorongásától veritékes. Undorodom tőle, tőletek, magamtól. Meghalsz, gazember, gondolom magamban, ha rossz és hatalmas embert látok. Meghalsz, majom, gondolom magamban, ha szép és boldog embert látok. Meghalsz, szegény féreg, tulajdonképp már meg is haltál; baj, csalódás, korai vénség, betegség, nyomoruság: mind már a halál kikészitő rothadása volt – ezt gondolom, ezt érzem, ezt didergem magamban, ha szegény, szerencsétlen, alulmaradt embert látok. Ezt, mindig ezt.