Part 3

E balszerencse adta aztán nevedet.

OEDIPUS.

Atyámtól vagy anyámtól? Oh, az égre, szólj!

KÖVET.

Ezt jobban tudja, a kitől átvettelek.

OEDIPUS.

Tehát mástól vevél át, nem magad lelél?

KÖVET.

Nem; más pásztor volt, a ki átadott nekem.

OEDIPUS.

Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?

KÖVET.

Ugy mondák, Laïos háznépéhez tartozott.

OEDIPUS.

Ahhoz, ki egykoron e föld királya volt?

KÖVET.

Igen, ezen királynak volt ő pásztora.

OEDIPUS.

És él-e még ez ember, hogy láthassam őt?

KÖVET (a karhoz).

Ti benszülöttek, legjobban tudjátok ezt.

OEDIPUS.

Ti, kik mellettem álltok valamennyien, Van köztetek, ki ezt a pásztort ismeri, S akár kinn a mezőn, akár itt látta őt? Beszéljetek; most jő napfényre a titok.

KAR.

Azt vélem, nem lesz senki más, mint épen az, Kit már előbb kivántál látni; ámde nőd Jokaste legjobban meg tudná mondani.

OEDIPUS.

Mit gondolsz, asszony, egy személy-e az, a kit Behívatánk, és, az kiről emez beszél?

JOKASTE.

Mi az? Kiről szólt? Mit törődöl te vele? Hiú beszédét legjobb lesz ha feleded.

OEDIPUS.

Azt nem teszem, hogy ily nyomokra jutva most, Ne hozzam napvilágra származásomat.

JOKASTE.

Az istenekre, ne kutasd ezt, ha saját Élteddel gondolsz. Ah! elég az én kinom.

OEDIPUS.

Bizzál! Legyek bár harmadik anyám szerint Hármas rabszolga, nem hoz az szégyent reád.[54]

JOKASTE.

Oh, kérlek, hagyj föl ezzel és fogadd szavam.

OEDIPUS.

Nem tehetem, föl kell derítnem a homályt.

JOKASTE.

Én jót akarva legjobbat tanácsolok.

OEDIPUS.

E legjobb az, mi régtől gyötri lelkemet.

JOKASTE.

Boldogtalan, bár meg ne tudnád, hogy ki vagy!

OEDIPUS (egyik szolgájához).

Menj és vezesd azonnal a pásztort elém.

(Jokaste felé.)

Ez meg fényes törzsére büszke hadd legyen.

(A szolga elsiet.)

JOKASTE.

Jaj, jaj, boldogtalan! Ez egy szóval lehet Téged szólitnom, semmi mással ezután.

(Elrohan a palotába.)

KAR.

Miért rohant el a királyné, Oedipus, Ily keserű bánattal? Rettegek, nehogy E hallgatásból nagy bajok támadjanak.

OEDIPUS.

Hadd jöjjön, a minek reám kell jönnie, De törzsöm ismernem kell, bárminő csekély. Amaz meg, nagyralátó asszony létire, Hadd szégyenelje aljas származásomat. Ám én, szerencse-osztó Tyche[55] fiaként Tekintve enmagam, pirúlni nem fogok. Ő volt anyám; s éltem kisérő holdjai Kicsinynyé majd meg nagygyá tettek engemet. Ilyen levén, más czélra törni nem fogok, Mint arra, hogy megtudjam származásomat.

KAR.

Versszak.

Ha a jövőt látja jós szemem, s agyamban ész honol, Ugy az Olympra, megéred, oh Kithæron, Hogy mihelyt feljő az égre holnap A tele hold, sugarát mint Oedipus Anyja s dajkája köszöntöd, S tánczczal ünneplünk, ki országunk fejedelminek oly nagy Jótevője voltál. Engedd, legyen így kedvedre, gyógyító Phœbos!

Ellenversszak.

Isteni lányok közül ki volt, kitől éltet nyerél?[56] Kedvese tán a hegyen bolyongó Pánnak? Vagy Apollo karja közt pihent? Mert Kedveli ő is az erdős bérczeket. Tán a kyllenei isten,[57] Vagy hegyormon székelő Bakchos fia, vagy Helikonnak Játszi gyermekétől?[58] Hisz sokszor enyelge ő a bérczi nymphákkal.

(A pásztor föllép.)

OEDIPUS (a karhoz).

Gyanítom, ámbár nem találkozám vele Előbb soha, hogy azt a pásztort látom itt, Kit régtől fogva keresénk; mert aggkora

(A korinthi követre mutatva.)

E férfiúval ép’ egyenlővé teszi, S azokban, kik kisérik, jól ráismerek Cselédjeimre; ám te jobban tudhatod, Mint én, hisz ezelőtt is többször láttad őt.

KAR.

Ráismerek bizonynyal; mert hű pásztora Volt ő Laïosnak mindig, mint tán senki más.

OEDIPUS.

Először, oh, korinthi idegen, te szólj: Erről beszéltél?

KÖVET.

Erről, a kit lát szemed.

OEDIPUS (a pásztorhoz.)

Te meg, öreg, tekints reám és válaszolj Kérdéseimre. Hajdan Laïos volt urad?

PÁSZTOR.

Igen, de nem vásárolt; nála születém.

OEDIPUS.

Minő munkád volt, milyen életét vivél?

PÁSZTOR.

A nyájat őrzém éltem legtöbb napjain.

OEDIPUS.

S leginkább mily vidéken választál tanyát?

PÁSZTOR.

Kithæron hegységében vagy hozzá közel.

OEDIPUS.

Emlékezel, hogy láttad ott e férfiút?

PÁSZTOR.

Minő dologban? Milyen férfiról beszélsz?

OEDIPUS.

Erről, ki itt áll. Volt-e már dolgod vele?

PÁSZTOR.

Hamarjában nem emlékezhetem reá.

KÖVET.

Nem is lehet csodálni, oh, király! De én Tisztán eszébe juttatom. Mert jól tudom, Emlékszik arra, hogy Kithæron oldalán (Ő kettős nyájat őrizvén, csak egyet én) Tavasztól őszig én magam s e férfiú Három félévet éltünk szomszédok gyanánt; S a tél jöttével én saját tanyám felé, Ő meg Laïos aklába hajtá nyájait. Akként történt-e, mint elmondám, vagy nem úgy?

PÁSZTOR.

Való, mit mondasz, bár hosszú idője mult.

KÖVET.

Mondd hát, emlékszel a fiúra, kit nekem Adál, hogy fölneveljem, mint sajátomat?

PÁSZTOR.

Mi ez? Mi végre kérdezed most tőlem ezt?

KÖVET (Oedipusra mutat).

Itt áll, barátom, a fiú, kit átadál.

PÁSZTOR.

Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el iziben?

OEDIPUS.

Ah, meg ne ródd e férfiú szavát, öreg, Mert inkább illet téged, mint őt megrovás.

PÁSZTOR.

De hát miben vétkeztem, oh, legjobb király?

OEDIPUS.

Nem szólsz, kiről ez kérdez, a fiú felől.

PÁSZTOR.

Semmit se tudva szólt ez, ámde hasztalan.

OEDIPUS.

Ha jó szántodból nem beszélsz, majd sírva szólsz.

PÁSZTOR.

Az égre, kimélj, vén létemre, engemet.

OEDIPUS (szolgáihoz).

Kössétek tüstént hátra mind a két kezét.

PÁSZTOR.

Oh jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?

OEDIPUS.

Te adtad ennek a fiút, kiről beszél?

PÁSZTOR.

Én adtam. Bár meghaltam volna az napon!

OEDIPUS.

Ma fogsz meghalni, ha nem mondasz igazat.

PÁSZTOR.

Előbb halok meg, ha kimondom a valót.

OEDIPUS.

Ez ember, a mint látszik, kibuvót keres.

PÁSZTOR.

Bizonynyal nem; hisz rég mondám: én adtam át.

OEDIPUS.

Kitől vevéd? Sajátod volt vagy másoké?

PÁSZTOR.

Nem volt sajátom, más kezéből vettem át.

OEDIPUS.

Minő polgártól, milyen házból származott?

PÁSZTOR.

Ne kérdj, az égre, oh ne kérdj többet, király!

OEDIPUS.

Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.

PÁSZTOR.

A gyermek Laïos háznépéhez tartozott.

OEDIPUS.

Szolgától vagy királyi törzsből született?

PÁSZTOR.

Jaj, jaj! rettentő az, mit mondani fogok.

OEDIPUS.

S én hallani; de még is meg kell hallanom.

PÁSZTOR.

Laïos fiának mondák; ám nőd oda benn Legjobban elmondhatja, mind ez mint esett.

OEDIPUS.

Ő adta át tehát neked?

PÁSZTOR.

Igen király!

OEDIPUS.

Minő szándékkal?

PÁSZTOR.

Hogy kioltsam életét.

OEDIPUS.

Saját szülője! Szörnyü!

PÁSZTOR.

Bal jóslat miatt.

OEDIPUS.

Mi volt az?

PÁSZTOR.

Hogy meg fogja ölni szüleit.

OEDIPUS.

S miért adád ez aggastyán kezébe őt?

PÁSZTOR.

A szánalom vitt rá, király, azt vélve, hogy Honába, távol földre fogja vinni őt; De csak szörnyű bajokra tartá fenn. Ha te Vagy az, kiről szólt, úgy bánatra születél.

OEDIPUS.

Oh, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jött. Oh, fény, utószor látlak immár téged én, Ki születém, hol nem kellett, ki férj valék, Hol nem lehet, s megöltem azt, kit nem szabad.

(El a palotába. A követ és pásztor másfelé távoznak.)

KAR.

Első versszak.

Ah, emberek, emberek! Kik itt éltek a föld szinén, Oh, mily semmi az élet! Ki az, hol a férfiú, Hogy több élv juta részeül, Mint mennyit ad a képzelet, Mely képzelve enyészik? Gyász példád im előttem áll, S szörnyü végzeted, Oedipus, És boldognak az ég alatt Senkit se dicsérek.

Első ellenversszak.

A legmagasabb fokig Jutottál utadon, merő Boldogság vala részed (Oh Zeus!) letiportad a Horgas körmü, dalos szüzet, S védő bástya gyanánt e hont Megmentéd a haláltól. És ezért a királyi trón S fényes Theba uralma lett Osztályrészed, a legnagyobb Fény, tisztelet ére.

Második versszak.

De most, ki az, kit nagyobb nyomor gyötör, Ki boldogtalanabb az emberek Között, ki sülyedt annyira? Oh, jaj, Oedipus dicső feje! Mért fogadta egy Rév ölébe, ah! Az atyát s fiút, S a szülöttet férj gyanánt? Mint lehet az, miként lehet, Hogy boszulatlan elviselt Ennyi időn át szülői telked?

Második ellenversszak.

Nyomorba ért a mindent látó idő, Elitélve a szörnyü nászfrigyet, Melyet szülő s szülött kötött. Oh, jaj, Laïos szegény fia! Bár ne láttalak Volna én soha. Nem találhatok Szavakat, keservemet Hogy kifejezzem. Hisz valót Szólva, te adtad éltemet Vissza, te hoztál szememre álmot.

(A hirmondó jő a palotából.)

HIRMONDÓ.

Ti, e hazának mindig tisztelt nagyjai, Mit fogtok látni, oh, mit fogtok hallani, Mily szörnyü lesz fájdalmatok, ha Labdakos Házát még nagyra tartja honfi kebletek! Mert sem az Ister, sem a Phasis árjai[59] Nem moshatják tisztára e ház rejtező Bünszennyét, s nemsokára napvilágra jő A szándékos, nem kényszerített borzalom.[60] S minden baj közt a szándékos legsúlyosabb.

KAR.

Mi sem hiányzik abban, a mit már tudunk, A borzalomból; mit mondhatsz ezen kivül?

HIRMONDÓ.

Kevés szóval kimondhatom s megértheted: A felséges Jokaste már halálra vált.

KAR.

Boldogtalan! és mi hozott reá halált?

HIRMONDÓ.

Saját keze. De azt, mi legfájdalmasabb, Nem érezed; mert szemtanúja nem valál; Mégis, mint emlékemben megmaradhatott, Hallgasd meg a szegénynek szenvedéseit. Bősz fájdalmában átfutván a csarnokon, A nászágyas terembe rohant egyenest, Mindkét kezével tépve bomlott fürtjeit. Aztán belülről jól bezárva ajtaját, Laïos nevét kiáltá, a ki rég halott, Emlitve régi nászát, mely megölte őt, És önfiának hagyta hátra özvegyét, Hogy gyermekétől szüljön átkos fajzatot. Siratta ágyát, hol kétszer boldogtalan, A férjtől férjet s gyermektől szült gyermeket. Mily módon halt meg ezután, azt nem tudom; Mert Oedipus orditva tört be ekkor, és Miatta nem láthattuk szenvedéseit; Csak erre néztünk, mint rohant fel és alá. Futkosva kardot kére tőlünk, majd megint Nejét kérdé, ki nem neje, s a kétszeres Anyát, ki őt és önnön sarjait szülé. Egy isten végre megmutatta, hol van ő, Mert a jelenlevőkből egy sem mutatá. Mikéntha titkos kéz vezetné, iszonyún Kiáltva, most a kétszárnyú ajtóra ment, Kiemelé sarkából, s a szobába tört. S itt láttuk a királynét hurkolt kötelen Magasról függve. A mint a boldogtalan Ezt látta, szörnyü ordítással rá rohant, S feloldozá a fonalat. S mig a szegény Földön feküdt, borzasztót láttak szemeink: Kitépte az aranyból készült kapcsokat, Melyek fentarták a királyné öltönyét, S felkapva két szemébe verte, hangosan Kiáltva: Nem láttátok eddig, mit teszek, Nem láttátok, mit szenvedék, mit vétkezém, Lássátok most sötétben, kit nem volt szabad Látnom, s ne ismerjétek, kit kivántatok.[61] Igy átkozódva feltartá pilláit és Többször szemébe szúrt; a vérző szemgolyók Megöntözék orczáit; nem csepegve húllt A vér sebéből; ah! áradva tört elő Szeméből fekete vérének zápora. Kettőtől és nem egytől származott e vész, A férfiút s az asszonyt sujtva egyaránt. A régi áldás, mely e ház fölött pihent, Valóban áldás volt ugyan, de a mai Napon gyalázat, átok, siralom, halál, S mi rossz név csak van, nem hiányzik egy sem itt.

KAR.

S miként pihent meg gyötrelmében a szegény?

HIRMONDÓ.

Kiált, nyissák ki a kaput, s a kadmosi Népnek mutassák azt, ki apját megölé, Ki anyját – ah! nem mondhatom szörnyű szavát. Önnön magát akarja most száműzni ő, Mert önmagára mondott átka üldözi, De szükséges számára oltalom s vezér; Mert szenvedése súlyát nem viselheti. Saját szemeddel láthatod. Im a kapu Megnyilik már; oly látvány tűnik most eléd, Mely szánalomra indít ellenséget is.

(Oedipust szolgák vezetik a palotából.)

KAR.

Oh, iszonyu látvány emberi szemnek! Oh, legiszonyúbb mindannyia közt, Mely előmbe tünt valaha! Oh, nyomorult, Mi vad őrület szállt meg? Melyik isten Sujtotta fejedre csapásainak Legszörnyűbb csapását? Jaj, jaj! Oh, szegény! Nem nézhetem arczodat, ah! pedig én Annyit akarnék kérdeni tőled, tudni felőled, De borzalom fog el engem.

OEDIPUS.

Jaj, jaj! Oh, boldogtalan én! Hova, mily Földre jutok? Hova hangzik a szó Ajkamról? Sorsom, mire váltál?

KAR.

Nem látott, hallott borzalommá változott.

OEDIPUS.

Első versszak.

Oh, iszonyú, Oh, örök éji homály, melynek neve nincs, Nincs irja, határa! Jaj! jaj! És még egyszer jaj! Egyesülve gyötrenek Sebem fájdalma és szörnyű emlékeim!

KAR.

Ily gyászos, rettentő nyomorban nem csoda, Ha kétszer érzed és panaszlod kínodat.

OEDIPUS.

Első ellenversszak.

Oh, hű barát, Oldalomon maradál s gondját viseled Annak, kit az éj fed. Jaj! jaj! Mert nem vagy rejtve, tisztán hallom hangodat, S megismerem, bár éjhomály borul reám.

KAR.

Szörnyű tett! Oh, mint olthatád ki igy szemed Világát? Melyik isten biztatott reá?

OEDIPUS.

Második versszak.

Apollo, igen, Apollo vala, Betetőzve ekként kinjaimat. De senki más nem sujta rám, saját kezem tevé. Miért a szem nekem, Ki látva semmi kellemest nem láthatok?

KAR.

Valóban úgy van, mint beszélsz.

OEDIPUS.

Mi az, mit látnom, szeretnem, mi az, mit hallanom Kedves lehetne rám, barátaim? Oh, vigyetek, vigyetek el innen engemet, Vigyetek el, ki e föld átka vagyok, Leggonoszabb, legméltóbb istenek Gyülöletére.

KAR.

Boldogtalan, kit sorsod sujt s az öntudat, Oh, bár ne tudtam volna rólad én soha!

OEDIPUS.

Második ellenversszak.

Oh, átok reá, ki feloldozá Kötelékeitől lábaimat, S kimente a halálból. Átkozott e szánalom! Ha akkor meghalok, Nem gyötreném most enmagam s szerettimet.

KAR.

Szerintem is jobb volna úgy.

OEDIPUS.

Nem lettem volna bizonynyal atyámnak gyilkosa, Sem annak férje, ki világra szült. Most bűn fia s az egektől elhagyott vagyok, Megosztva atyámmal a násznyoszolyát, Oh, ha van, a mi rosznál rosszabb: Engemet ért az!

KAR.

Nem mondhatom helyesnek azt, a mit tevél, Jobb volna nem létezned, mint élned vakon.

OEDIPUS.

Ne mondd, hogy nem legjobban tettem, mit tevék, Ne oktass erre és ne adj tanácsokat. Mert nem tudom, mily szemmel nézhetném atyám Tekintetét, ha majdan Hadeshez jutok, Avagy szegény anyámat, kikkel azt tevém, Mire bitófa nem elég nagy büntetés? Vagy gyermekim látása volna rám öröm, Kik úgy születtek, a miként születtenek? Oh, nem, az én szememnek nem kivánatos Többé sem ez, sem Theba, sem a várorom, Sem a szent szobrok, melyektől én, nyomorult, Ki származásra Thebában legjobb valék, Ennen magam fosztám meg; én parancsolám, Hogy űzze el mindenki a gonosztevőt, Kit isten s Laïos vére azzá bélyegez. Ekként kinyilvánitva nagy szennyfoltomat, Hogyan lehetne még rátok tekintenem? Sehogy sem. Sőt ha el lehetne tiltani A hangokat fülemtől, pillanatra sem Haboznék, úgy elzárni gyászos testemet, Hogy vak levén, ne halljak semmit sem. Hiszen A szenvedőre édes mit sem érzeni. Oh, jaj Kithæron, mért fogadtál el, miért Nem gyilkolál meg tüstént engem, hogy soha Ne tudta volna senki származásomat? Oh, Polybos, Korinthos és te, őseim Vélt palotája, oh, miért neveltetek Diszes külsőben nagyra ennyi rothadást! Mert rossz vagyok most s rossz szülőknek gyermeke. Oh, hármas ösvény és te rejtett völgy öle, Sötét erdő, hol egyesül a három út, Melyet saját atyám vérével itatott Ennen kezem, oh, emlékeztek még reám, Mily tetteimnek voltatok tanúi, mit Tevék itt újra aztán? Oh, te nász, te nász! Mely engem szültél, s a szülöttől azután Ismét termékenyülve, egy vérből adál Atyát, testvért és egy személyben gyermeket, Anyát, menyasszonyt és nőt,[62] és mindazt, a mi Az emberek szemében szörnyü borzalom. De mert a rút tettekről nem szép szólni sem, Az istenekre, dobjatok ki engemet Ez országból, vagy öljetek meg, rejtsetek Tenger mélyébe, hogy többé ne lássatok. Fel, fel, ragadjátok meg a boldogtalant; Hígyétek, nincs mit félnetek. Hisz átkomat Nem képes ember elviselni kívülem. S ha már az emberekkel nem törődtök is, Tartsátok tiszteletben a nagy Helios Mindent tápláló lángját, leplezetlenül Nem hagyva ily fertőzetet, melyet se’ föld, Sem égi zápor, sem napfény nem türhet el. Vigyétek gyorsan most a házba vissza őt; Mert a rokon fájdalmát, szent szokás szerint, Csak önfajának illik látni s hallani.[63]

KAR.

Kivánságodra épen jókor jő Kreon, Tanácsot adni s tenni, mert helyedben ő Marad az ország oltalmára egyedül.[64]

OEDIPUS.

Oh, jaj, minő szavakkal forduljak felé? Mi az, mit tőle joggal várhatok? Holott Előbb hozzá mindenben jogtalan valék?

(Kreon föllép.)

KREON.

Nem jöttem, gúnyolódni rajtad, Oedipus, Avagy szemedre hányni régi rosszakat.

OEDIPUS.

Az istenekre, ha reményemen felül Ily jószivű vagy a leggonoszabb iránt, Hallgass meg, kérlek, éretted, nem magamért.

KREON.

Mi az, mit tőlem ily forrón epedve kérsz?

OEDIPUS.

E földről gyorsan űzz ki engemet oda, Hol többé nem fér hozzám emberek szava.

KREON.

Megtenném, hidd el bizton, ha nem kellene Előbb istentől megkérdezni, mit tegyünk.

OEDIPUS.

Hiszen tisztán kinyilvánitá már szava, Halált mondván a gaz apagyilkosra, rám.

KREON.

Ezt mondta; ámde most, hogy igy fordult az ügy, Jobb lesz mégis megtudni tőle, mit tegyünk.

OEDIPUS.

Ily nyomorult sorsáért kéritek szavát?

KREON.

Az isten jóslatának már te is hihetsz.

OEDIPUS.

Igen, s te benned bízom s esdve kérlek én, Temesd el azt, ki ott benn van,[65] kedved szerint; Hisz illik ezt megtenned tennen törzsödért. De azt ne várja ősi városom soha, Hogy engem élve lásson falai között; Nem, engedj a hegyekben laknom, ott az én Kithæronomnak ormán, melyet szüleim Még életemben választának siromul; Hadd haljak úgy meg, a miként ők akarák. Bár jól tudom, nem pusztit el se’ kór, se’ más; Hisz nem kerűltem volna már el a halált Hajdan se’, ha nem várna szörnyü kín reám. De menjen hát, a merre indult, végzetem! Figyermekim ne hozzanak gondot reád, Kreon; hisz férfiak, és bárhol legyenek, Nem fog sehol hiányt szenvedni életök; De két leányom, ah szegény kis lányaim! Kiknek számára asztalt nélkülem soha Nem terítének, s mindenben részök vala, Mit én élveztem; – kérlek, két kis lányomat Vedd oltalmadba; és engedd meg most nekem, Hogy átöleljem őket és sirjak velök. Uram, menj! Nemes szülött, menj! Hisz ha őket ölelem, Enyémnek vélem, mint midőn látott szemem.

(Kreon intésére kivezetik a palotából Oedipus két kis leányát, Antigonét és Isménét.)

Mit mondok? Az istenekre, nem két kedves kicsinyem Sirását hallom? Megsajnált tehát Kreon, S előmbe hozta legdrágább szülöttimet? Való ez?

KREON.

Való; én vezetém elődbe; jól tudám, Hogy örömödre lesz, mit hajdan szeretél.

OEDIPUS.

Élj boldogul hát, és ez utadért legyen Az isten jobb oltalmad, mint nekem vala. Oh, gyermekim, hol vagytok? Jertek hát ide, Jertek, fogjátok e testvéri kezeket. Melyek okozták, hogy atyátok két szemét, A hajdan fényeset, most igy kell látnotok, Atyátokét, ki nem látott, nem kérdezett, S az által lett atyátok, őt a ki szülé. Könyem hull rátok – ah! mert nincs tekintetem – Ha keserü jövőtöket meggondolom, A mely reátok vár az emberek között. Mert mily körökben, milyen ünnepélyeken Fogtok részt venni, honnan házatokba nem Könyezve tértek vissza, élvezet helyett? S ha egykoron eléritek a nász korát, Hol lesz a férfi, gyermekim, ki botorul Magára venné a szégyent, mely egyaránt Szülőitekre és reátok háramol? Mily borzalom hiányzik? Atyját megölé Atyátok; anyját, a ki életét adá, Nőűl vevé, és onnan nyerte gyermekit, A honnan egykor önnön vére származott. Ezt hányják szemetekre. S igy ki venne el? Oh, gyermekim, nem lesz oly férfi! Násztalan, Meddőn kell élteteknek elhervadnia. S te, oh, Menœkeus fia, ki egyedül Maradsz most atyjok – mert mi, a kik éltöket Adtuk, mindketten elveszénk – rokonidat Ne hagyd szegényen s férjtelen bolyongani, Ne engedd, hogy balsorsom érje őket is. Oh, szánd meg őket; lásd, ily ifjan semmijök Nincs e világon, csak mi tőled jut nekik! Igérd meg, adj kezet rá, oh, nemes rokon! Ti nektek sok tanácsot adnék gyermekim, Ha felfognátok; most csak az kivánatom, Hogy bárhol enged élni sorsotok, legyen Jobb s boldogabb az élet, mint atyátoké.

KREON.

Már elég a köny, a sóhaj; térj a házba vissza most.

OEDIPUS.

Engedek, bár nem örömmel.

KREON.

Mindennek van ideje.

OEDIPUS.

Ám tudod, mily kikötéssel?

KREON.

Mondd el, akkor megtudom.

OEDIPUS.

Hogy száműzz e földről engem.

KREON.

Isten ítél e fölött.

OEDIPUS.

Hisz az isten gyűlöl engem.

KREON.

Úgy kérésed teljesül.

OEDIPUS.

Azt hiszed?

KREON.

Hiún nem mondom azt ki, mit nem gondolok.

OEDIPUS.

Úgy vezess el innen engem.

KREON.

Jöjj s bocsásd el gyermekid.

OEDIPUS.

Ne ragadd el tőlem őket.

KREON.

Mindent birni ne akarj. Hisz mit birnod sikerült is, híved az sem maradott.

KAR.

Theba városom lakói, lássátok, ez Oedipus, Ki a rejtett szót megoldá s leghatalmasabb vala, Boldog sorsát irigyelte minden polgár egyaránt: Lássátok, mi szörnyü balsors árja zúdul most reá! Senki hát halandó embert, a kinek még hátra van Végső napja, ne nevezzen boldognak, mig élete Véghatárát bánat nélkül el nem érte biztosan.

JEGYZETEK OEDIPUS KIRÁLYHOZ.

[Footnote 1: Kadmos, Theba alapítója.]

[Footnote 2: Az esdeklők borostyán- vagy olajfalombot tartottak kezökben, annak jeléül, hogy magokat az istenek oltalma alá helyezték. A lombokat az oltárra tették, s ha az istenek megadták a kért segélyt, elvették onnan.]

[Footnote 3: Oedipus nem dicsekvésből mondja ezt, hanem az esdeklők vigasztalására, hogy ő, az egész világon dicsőitett király, személyesen jő részt venni bánatokban.]

[Footnote 4: Pallast Thebában több név alatt tisztelték, azért nem lehet határozottan tudni, hogy sok temploma közül melyik kettőről van szó.]

[Footnote 5: Apollo temploma, Theba kapuja előtt, az Ismenos partján, hol az áldozat hamvaiból jósoltak.]

[Footnote 6: A város pusztulása minden éltető forrásában mutatkozik: a föld magvai kivesznek, a marhanyájak elpusztulnak, a nők holt gyermekeket szülnek.]

[Footnote 7: A döghalált gyujtó istennek nevezi, mert a lobogó tűz jelképe a legszörnyűbb pusztításnak.]

[Footnote 8: A sphinx, mely versekben adta elő rejtélyét, s azt, ki meg nem oldá, elnyelte.]

[Footnote 9: Pytho, Delphi rége neve.]

[Footnote 10: A kik szerencsés jóslatot nyertek, babérkoszorús fővel tértek haza.]

[Footnote 11: Kreon, nem akarván ily tömeg előtt világosan beszélni, nehogy a bűnös, ha tán jelen volna, megmenekülhessen, kitérőleg, általános kifejezésben beszél: «Jó hírrel jövök, mert szerintem a súlyos szerencsétlenség is szerencsére fordul, ha a helyes módon járunk végére.»]

[Footnote 12: Mert a jóslatok különben többnyire kétértelműek szoktak lenni.]

[Footnote 13: Thebából. Oedipus azt hiszi, hogy a támadás Laïos élete ellen Thebából indult ki.]

[Footnote 14: Annak jeléül, hogy az isten meghallgatta a könyörgést.]

[Footnote 15: A jóniai – attikai monda szerint Apollo Delosból ment Attikán keresztül Pythóba, míg a boeotiaiak szerint az ő országokban született. Sophokles, mint atheni, az attikai mondát követi. Pæan, ima Apollohoz: néha, mint itt is, maga Apollo.]

[Footnote 16: Az isteni szózat a jósda oraculuma, melyet az arany bizalom, remény szül, mert a kik hozzá fordulnak, a legjobbat reménylik.]

[Footnote 17: Artemis oltára és szobra a piacz közepén állt.]

[Footnote 18: A sphinx pusztításait értik, melyet Oedipus a három védisten segélyével győzött le.]

[Footnote 19: A esteli isten Hades, mert a homeri felfogás szerint lakását a föld nyugati szélén képzelték, hol a nap leáldozik.]

[Footnote 20: A dögvészben elhúnytak, kikhez senki sem mer közeledni, mert még halva is a dögvészt terjesztik.]

[Footnote 21: Pallas Athene.]

[Footnote 22: A dögvészt, melyet fölebb gyujtó istennek nevezett, most a hadi istennel hasonlítja össze, mert mindkettő halált hoz az emberekre; de megkülönböztetésül utána teszi, hogy «pajzstalanul» közelg.]

[Footnote 23: A középtenger, melyet Poseidon neje, Amphitrite ágyának nevez.]

[Footnote 24: Apollo, ki megszabadította a sikyoniakat a pusztító farkasoktól.]