Part 2

Rettenetest, rettenetest Jósol a bölcs látnoki szó: Elhagy a kétség, el a hit, És agyam eszméje megáll. Sürü éj árnya borult Arra, mi volt, s arra, mi van. Soha sem, most sem, előbb sem Hallottam a harczról, Polybos[40] Gyermeke s a Labdakidák közt; Van-e próba, bizonyság, mely elég biztos, erős, Letiporni dicső hírét a királynak, Hogy boszulója legyek a titkos halálnak, Mely orozva lesujtá a Labdakidát?

Második ellenversszak.

Ismeri jól, ismeri Zeus S Phœbos az ember szive mély Titkait, ám helytelen azt Mondani, hogy emberi jós Szeme jobb, mint az enyém. Mert tudomány s ész diadalt Ül ugyan más tudományán, De nem hiszem a vádszavakat, Mig csak a tett nem bizonyitja. Ime láttuk a szárnyfedte leány[41] ellen a bölcs Erejét s tudományát, melylyel a várost Megszabaditva, e hont üdvére vezérlé: Soha sem fogom én rossznak mondani őt.

(Kreon föllép.)

KREON.

Polgárok, értesülvén, hogy mily iszonyú Dolgokkal vádol engem Oedipus király, Ime, jövök leverten; mert ha azt hiszi, Hogy tőlem tettel vagy beszéddel valami Kárt szenvedett jelen gyötrelmeink között, Úgy nem vágyódom többé, ilyen vád alatt. Sokáig élni. Nem csekély a szenvedés, Melyet viselnem kell e megszólás miatt; A legnagyobb kín lesz reám, ha városunk S te rossznak vélsz, s barátim rossznak tartanak.

KAR.

Talán inkább csak a felingerült harag Sugá e vádat, s nem józan megfontolás.

KREON.

Miből tűnt az ki, hogy tanácsom biztatá A jós ajkát hazug szavakra ellene?

KAR.

Igy mondá. Hogy mily értelemben, nem tudom.

KREON.

S nem volt zavart értelme és tekintete, Midőn kimondá ezt a vádat ellenem?

KAR.

Azt nem tudom; uralkodóknak tetteit Vizsgálni nem szokásom. Itt jön ő maga.

(Oedipus föllép.)

OEDIPUS.

S te itt vagy? Mily orczával jösz e hely felé? Hogy mersz házamba lépni, a ki életem Ellen meréd emelni gyilkos kezedet, És nyiltan elrabolni készülsz trónomat? Az égre, mondd, gyávának véltél engemet, Vagy őrültnek, hogy ezt a tervedet szövéd? Azt hitted nem fedem föl titkos cseledet, Vagy rájövén, nem mernék szembe szállani? Nem inkább esztelenség a te szándokod, Pénz és barátok nélkül vágyva trón után, A melyre néppel s kincscsel juthatsz egyedül?

KREON.

Tudod, mit tégy most? Szavaidra válaszul Hallgasd meg szómat, és meghallgatván, itélj.

OEDIPUS.

Jól tudsz beszélni, ám én roszul hallgatok Reád; mert ellenséget lát benned szemem.

KREON.

Ép e felől hallgasd meg szavamat.

OEDIPUS.

Ép e felől ne mondd, hogy bűntől tiszta vagy.

KREON.

Ha azt hiszed, hogy oktalan fejeskedés Dicsőségedre válik: helytelen hited.

OEDIPUS.

Ha azt hiszed, hogy a rokont büntetlenül Illetheted sértéssel: helytelen hited.

KREON.

Elismerem, hogy a mit mondál, mind helyes; De szólj, minő a sértés, melyet szenvedél?

OEDIPUS.

Te birtál-e, vagy nem te birtál arra, hogy Magamhoz hivjam a dicső, nagy látnokot?

KREON.

Ez most is véleményem változatlanul.

OEDIPUS.

És mily hosszú idője mult, hogy Laïos –

KREON.

Mit mondasz? Mit tett Laïos? Nem értelek.

OEDIPUS.

Mikor történt, hogy gyilkos kéztől elveszett?

KREON.

Hosszú nagy évek teltek el azóta már.

OEDIPUS.

S a jós gyakorlá akkor is művészetét?

KREON.

Oly bölcseséggel mint most, s ép úgy tisztelék.

OEDIPUS.

S azon időben említett-e engemet?

KREON.

Nem, legalább jelenlétemben sohasem.

OEDIPUS.

S a gyilkosságnak nem kutattátok nyomát?

KREON.

Kutattuk; hogy ne? Ám nem jöttünk semmire.

OEDIPUS.

S mért nem fedezte akkor azt föl ez a bölcs?

KREON.

Azt nem tudom; s nem tudva, inkább hallgatok.

OEDIPUS.

De annyit tudsz, és tudva el is mondhatod –

KREON.

Mi az? Nem hallgatok felőle, ha tudom.

OEDIPUS.

Hogy az, ha csak egyet nem ért veled, soha Nem fogta volna rám a gyilkosság bünét.

KREON.

Te tudhatod legjobban, ezt mondotta-e? De most hadd kérdjelek ki, mint te kérdezél.

OEDIPUS.

Kérdezz; nem bizonyítod rám a gyilkolást.

KREON.

No hát? Nem vetted hitvesül testvéremet?

OEDIPUS.

E kérdésedre tagadást nem mondhatok.

KREON.

És nem osztod meg a hatalmat s trónt vele?

OEDIPUS.

A mit kivánhat, tőlem mindazt megnyeri.

KREON.

S nem állok én mind harmadik mellettetek?

OEDIPUS.

Ép ebből látszik, hogy mily rossz barát valál.

KREON.

Nem úgy, ha jól megfontolod, mint én tevém. Először is, nézd: hol van az, ki félelem Között akarna inkább trónon ülni, mint Békén pihenni épen oly hatalmasan? Bizonynyal én olyan vagyok, hogy a király Hatalmát inkább óhajtom, mint a nevét; És ilyen minden józanul gondolkodó. Most nyugton élek s tőled megvan mindenem; Mig sokszor kedvem ellen tennék, mint király. Hogy volna mégis kedvesebb a trón nekem, Mint gondtalan uralkodás és hatalom? Még nem sülyedtem oly nagy balgaságba én, Hogy mást kivánjak, mint a szépet s hasznosat. Most minden ember szivesen lát, üdvözöl, S hozzám fordul mindenki, a ki rád szorul; Mert ettől függ kéréseik jó sikere. Mért veszteném el mindezt a király czimért? Nem vetemül ily rosszaságra józan ész. Soha sem voltam én ily szándék embere, Nem is segitnék ebben másokat soha. Bizonyságul, menj, kérdezd Pythóban magad, Hogy híven meghozám-e isten jóslatát; S ha rajta kapsz, hogy a büvészszel közösen Terveltem bármit: ölj meg, nem csupán magad Itéletével, én is hozzá járulok. De zavaros gyanuból vádat ne emelj. Mert nem jogos, ha könnyen jónak gondolod A rossz embert, és rossznak véled azt, ki jó. Ki hű barátját eltaszitja, azt hiszem, Saját éltének legszebb kincsét dobja el. Idővel mindezt biztosan megtudhatod; Mert az idő mutatja csak ki az erényt, Mig a gonoszt egy nap alatt megismered.

KAR.

Jó volt beszéde annak, ki elesni fél, Király! A gyors itélet nem jár biztosan.

OEDIPUS.

Midőn gyorsan jő rám a titkos cselvető, Részemről is szükséges gyors határozás. Ha nyugton várok, végre hajtja szándokát, S haszontalan fáradság lesz, mit én teszek.

KREON.

Mi szándokod hát? Számüzésbe küldsz talán?

OEDIPUS.

Oh, nem! Halálra s nem futásra szántalak.

KREON.

De hát előbb mutasd ki, hogy méltán gyülölsz.

OEDIPUS.

Nem engedsz? nem hiszed szavam, hogy így beszélsz?

KREON.

Mert látom, nincs eszed.

OEDIPUS.

Saját javamra van.

KREON.

Az én javamra is legyen.

OEDIPUS.

Gonosztevő!

KREON.

De ha tévednél?

OEDIPUS.

Tenned kell parancsomat.

KREON.

Nem, ha rosszul parancsolsz.

OEDIPUS.

Oh, én városom!

KREON.

Nemcsak te, én is a városhoz tartozom.

KAR.

Hagyjátok ezt, fejdelmek! Épen idején Látom Jokastét házából közelgeni; Előtte föl kell e viszálylyal hagynotok.

(Jokaste föllép.)

JOKASTE.

Miért kelétek, oh, ti boldogtalanok! E dőre nyelvcsatára; nem szégyenlitek, Az ország ily bajában egymást bántani? Nem mégysz lakodba, s te Kreon nem térsz haza? Vagy semmiből nagy bajt akartok kelteni?

KREON.

Oh, testvér! szörnyü szándékkal van ellenem Királyi férjed, Oedipus; két rossz közül Vagy számüzéssel, vagy halállal fenyeget.

OEDIPUS.

Megvallom, oh, nőm, úgy van; rajtakaptam őt, Hogy gonoszul éltemre tör gonosz csele.

KREON.

Haljak meg átkozottan és boldogtalan, Ha abból, melylyel vádolsz, bármit is tevék.

JOKASTE.

Az istenekre, hígy szavának, Oedipus; Tartsd tiszteletben, melyet monda, esküjét, Gondolj reám, s ezekre, kik itt állanak.

KAR.

Versszak.

Fogadd az észnek, szivnek szavát, oh, király!

OEDIPUS.

Miben kivánod tennem azt?

KAR.

Hogy őt, ki nem volt előbb sem botor, s eskü véd most, meg ne vesd.

OEDIPUS.

Tudod, mit kivánsz?

KAR.

Jól tudom.

OEDIPUS.

Beszélj tehát.

KAR.

Alaptalan gyanúból el ne itéld A hű barátot, a kit szent eskü véd.

OEDIPUS.

Tudd meg, hogy ezt kivánva, enhalálomat Kivánod tőlem, vagy száműzetésemet.

KAR.

Az istenek legelsejére, nagy Heliosra, nem! Veszszek el nyomorultan, hagyjanak el Az ég s emberek, ha ez szándokom. Ámde kín tépi bús szivemet E honnak szenvedésein, ha még Ti is tetézitek a régi bajt.

OEDIPUS.

Menjen tehát, bár menthetetlenül halál Vagy szégyenítő számüzés vár is reám. Kérő szavad, s nem ő, indítá szivemet Ez irgalomra; őt, bárhol lesz, gyűlölöm.

KREON.

Gyülölve engedsz, ám ha csillapul dühöd, Magadnak lész terhére. Ily természetek Önnönmagoknak leggyötrelmesb terhei.

OEDIPUS.

Nem hagysz el hát, nem távozol már?

KREON.

Távozom; Te félreismersz, itt a régi maradok.[42]

(El.)

KAR.

Ellenversszak.

Jokaste, mért nem sietsz ezzel a házba most?

JOKASTE.

Előbb tudnom kell, mint esett?

KAR.

A szóbeszédből gyanú lett; hiú bár, de fáj az ilyen is.

JOKASTE.

Mindkettejök részéről?

KAR.

Ugy van.

JOKASTE.

És mi volt?

KAR.

Legyen elég, elég sok bajunk között; Hagyjuk a szót, hol a viszály végződött.

OEDIPUS.

Látod, hová jutsz? Jó levén a szándokod, Lenézed, eltompitni akarod szivem.

KAR.

Király, mondám nem egyszer, ime halld: Esztelen botor volnék s helyes itéletre képtelen, Ha elhagyva megtagadnálak én Tégedet, ki nyomor s baj közül Kimentéd egykor drága honomat; Vezéreld most is üdvre, mint tudod.

JOKASTE.

Az istenekre mondd el, oh király, nekem, Mi volt az ok, mely ily haragra ingerelt?

OEDIPUS.

Elmondom, mert ezeknél[43] többre tartalak; Halld hát, mily terveket szőtt ellenem Kreon.

JOKASTE.

Beszélj, mi biztos vádat mondhatsz ellene?

OEDIPUS.

Azt mondja, hogy én voltam Laïos gyilkosa.

JOKASTE.

Saját vagy más bizonyságára mondja ezt?

OEDIPUS.

Egy jóst, egy szemfényvesztőt tolt előre, mert Saját nyelvét mindentől menten tartja ő.

JOKASTE.

Vesd el most annak gondját, a mit emlitél, S hallgass rám és tanuld meg, hogy az emberek Között nincs egy sem, a ki a jövőbe lát. Bizonyságát rövid szavakban ime halld: Laïos király jós mondatot vett egykoron, Nem mondom, hogy Phœbostól, ám szolgáitól, Hogy a gyermek kezétől kell meghalnia, Ki tőlem s tőle fogja nyerni életét. S mégis, mint híre jár, hármas keresztuton Idegen rablók gyilkolák meg hajdan őt; Fiát pedig, ki életének harmadik Napját sem látta, megkötött lábakkal és Más ember által zord hegyen kitéteté. És igy Apollo nem tölté be jóslatát, Sem a fiú nem lett atyjának gyilkosa, Laïos sem gyermekétől nyerte a halált. Pedig mindezt előre hirdeté a jós! Ne gondolj hát vele. Mit isten föl akar Deritni, könnyen napvilágra hozza azt.

OEDIPUS.

Mint megzavarja, megrendíti lelkemet A szó, melyet most hallék tőled, hitvesem.

JOKASTE.

Mily aggódás rendíte meg, hogy igy beszélsz?

OEDIPUS.

Ugy tetszik, mintha azt mondottad volna, hogy Hármas keresztuton ölték meg Laïost.

JOKASTE.

Ez volt a hír felőle, s nem szűnt meg ma sem.

OEDIPUS.

És mely vidéken érte őt e baleset?

JOKASTE.

Phokisnak mondják a vidéket, s Daulia És Delphi útja egyesül azon helyen.

OEDIPUS.

És mily hosszú idő mult el azóta már?

JOKASTE.

Kevéssel az előtt, hogy elfoglaltad ez Országnak trónját, érkezett hozzánk a hir.

OEDIPUS.

Oh, Zeus, minő végzetre szántál engemet?

JOKASTE.

Mi az, mit úgy szivedre vettél, Oedipus?

OEDIPUS.

Ne kérdezz még; de mondd milyen volt alkata Laïosnak, mily előre haladott kora!

JOKASTE.

Magas volt, őszbe csavarodtak fürtjei, S alakja tőled nem nagyon különbözött.

OEDIPUS.

Oh, jaj nekem? Magamra szórtam hát ma én A szörnyü átkok árját öntudatlanul.

JOKASTE.

Mit mondasz? Rettegek rád nézni, oh, király!

OEDIPUS.

Borzadva aggódom, hogy jól látott a jós; De hogy egészen meggyőzz, mondj még egyet el.

JOKASTE.

Úgy félek! Ám ha kérdezz, felelek reá.

OEDIPUS.

Csekély kiséret volt mellette, vagy talán Miként királyhoz illik, számos fegyveres?

JOKASTE.

Öten voltak mindössze és ezek között A hirnök; s Laïost egyetlen szekér vivé.

OEDIPUS.

Jaj, jaj, minden világos immár! És ki volt, Oh, asszony, a ki nektek erről hirt hozott?

JOKASTE.

Szolgája, az egyetlen, ki megmenekült.

OEDIPUS.

Vajon most is jelen van még a házban ő?

JOKASTE.

Nincs többé már itt; mert hogy visszatért ide, S a trónon téged látott s halva Laïost, Esengve kére, megragadva kezemet, Bocsássam a mezőre, a juhnyájhoz őt, Hogy a várostól mentől távolabb legyen. El is bocsátám; mert akármily szolga volt, Ennél nagyobb kegyelmet is megérdemelt.

OEDIPUS.

Lehetne ismét gyorsan visszahivni őt?

JOKASTE.

Minden bizonynyal; ámde mért kivánod ezt?

OEDIPUS.

Oh, asszony, félek attól, hogy nagyon sokat Mondottam már, a mért most látni vágyom őt.

JOKASTE.

El fog hát jönni; ám én is méltó vagyok Megtudni, hogy mi gyötri kebledet, király.

OEDIPUS.

Nem hallgatok, ha kinzó aggodalmaim Eddig jutottak már. Ki volna kívüled, Kinek méltóbban mondhatnám el sorsomat? Atyám korinthi Polybos volt, és anyám A dorisi Merope. Legnagyobb valék Én ott a polgárok közt, miglen oly eset Történt velem, mely méltán meglepett ugyan, De nem volt méltó haragomra, mely kigyúlt. Egy ember, lakománál, borozás között, Ittas fővel cserélt fiúnak nevezett. Csak nehezen tartottam vissza e napon Boszúmat; s másnap megkérdém szülőimet, Kik e sértésért nagy haragra gyultanak Ez ember ellen, hogy ilyen szót ejte ki. És én elégedett voltam velök; de még Mindig gyötört ez; mert nagyon szétment hire. Szülőim tudtán kivül elmenék tehát Pythóba. És Apollo, bár nem méltatott Válaszra abban, a miért jövék; de más Szörnyű, rettentő sorsot nyilváníta ki, Hogy nászra kell anyámmal lépnem, és e föld Szinére elviselhetetlen fajt hozok, S atyámnak, a ki nemzett, gyilkosa leszek. Ezt hallva elfutottam, s ezután csupán A csillagok szerint mértem ki, merre van Korinth vidéke,[44] hogy ne lássam magamon Beteljesülni ezt a szörnyű jóslatot. S tovább haladva eljuték a tájra, hol – Miként te mondád – meggyilkolták a királyt. Midőn a hármas úthoz már közel valék, Egy fullajtár jött szembe vélem, s fiatal Csikóktól vont szekéren olyan férfiú, Minőt leirtál; a szekérhajtó s maga Az aggastyán erővel félre űztenek. Én haragomban megütöttem a kocsist, Ki eltaszított; az aggastyán látva ezt, S kilesve, a mint a szekérhez érkezém, Kettős hegyű botjával fejtetőmre sujt.[45] De nem hasonló viszonzást nyert; hirtelen Reá sujték botommal, és ő a szekér Öléből tüstént fejtetőre kibukott; Aztán meggyilkolám a többit. Ha talán Rokonság van ez idegen s Laïos között,[46] Ki nyomorultabb akkor, mint ennen magam, Ki az, kit inkább gyűlölnek az istenek? Kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen Lakába, nem beszélhet hozzá senki sem; Elűzi házából mindenki. S én magam Mondám fejemre ezt az átkot, senki más. A holtnak ágyát meggyalázzák kezeim, Melyek meggyilkolák őt. Nem vagyok gonosz? Nem minden ízemben tisztátlan? Hogyha el Kell innen futnom, nem szabad enyéimet Meglátnom, sem hazámba tennem lábamat, Nehogy anyámmal nászra lépjek, s Polybost Megöljem, a ki nemzett engem s fölnevelt. Nem eltalálja a valót, ki azt hiszi, Hogy mind e bajt kegyetlen dæmon küldi rám? Soha, soha ne lássam többé e napot, Oh isten szent felsége! Inkább tünjem el Az emberek szeméből, hogysem magamon Betelni lássam ennyi balsors szégyenét.

KAR.

Reánk is aggasztó ez, oh, király, de mig Ki nem hallgattad a tanút, bizzál s remélj.

OEDIPUS.

Ugyis csupán ez egyetlen remény maradt Számomra, hogy a pásztort várjam még ide.

JOKASTE.

És mit vársz tőle, hogyha majd megérkezett?

OEDIPUS.

Megmondom. Ha megegyezik azzal szava, A mit te mondál, úgy többé nem rettegek.

JOKASTE.

Mit hallottál te tőlem olyan feltünőt?

OEDIPUS.

Azt mondád, hogy szerinte rablók voltanak, Kik meggyilkolták Laïost. Ha most is ily Többes számban szól, úgy nem én öltem meg őt; Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet. De ha csupán egy vándorról fog szólani, Világos akkor, hogy rám súlyosúl e tett.

JOKASTE.

Tisztán igy szóla akkor, hidd el biztosan, És nem lehet, hogy visszavonja most szavát; Mert az egész nép hallá, nem csak én magam. De ha első szavától el is térne tán, Mégsem derítené fel bizton, oh, király, Laïos halálát; hisz kimondá Loxias, Hogy gyermekem kezétől kell meghalnia. És e szegény bizonynyal meg nem ölte őt, Mert már előbb elveszté önnön életét. Azért bizony sem erre, sem amarra nem Tekintenék én többé jóslatok miatt.

OEDIPUS.

Helyes beszéd. De mégis küldj el valakit E szolgáért, hadd jöjjön; ne mulaszd el ezt.

JOKASTE.

Azonnal érte küldök, s most menjünk haza. Nem tennék semmit, a mi nem kedves neked.

(Oedipus, Jokaste a palotába mennek.)

KAR.

Első versszak.

Oh, vajha sorsom lehetne, Szüntelen megóvni ajkam s tetteim Szent tisztaságát, mint az égi törvény Rendeli, mely mennyei fény Ölén született, s egyedül Olympos Volt atyja, nem emberi Múló akarat szülé, S melyet nem altat el sohasem a feledés, homály. A nagy isten élteti azt s nem évül el.

Első ellenversszak.

A büszkeség zsarnokot szül; És ha dőrén felfuvalkodván, magát Eltölti azzal, mi nem üdvös és jó, S fölhatol a legmagasabb Oromra: lehull onnan mély nyomorba, Honnan soha nem viszik Ki lábai. Ám az ég Vezesse győzelemre a harczot honom üdveért.[47] A nagy isten volt s marad útamon vezér.

Második versszak.

Ámde kinek szavát s kezét a büszkeség ragadja el, Nem tiszteli istenek lakát s Dikétől nem remeg, Azt érje a végzet átka, Gőgje büntetéseül, Ha jogtalan hasznot keres magának, A bűnnek útjain halad, S dőrén az ellen szól, mi sérthetetlen. Az ily bünös keble hogy maradna ment A boszú sujtó nyilától? Mert ha ily tett is jutalmat érdemel: Miért az imádság?

Második ellenversszak.

Nem megyek áhítattal én a földközép[48] felé soha, Olympia[49] szent helyére, Abæ[50] templomába sem, Ha nem teljesül e jóslat Az egész világ előtt. Mindenható Zeus – hogyha joggal illet E név – ki mindenek fölött Úr vagy, ne légyen rejtve ez előled! Az ősi jóslat, melyet Laïos kapott, Megvetésnek tárgya lett már, És Apollo fénye nem ragyog sehol, Eltűnik a szentség.

(Jokaste jő a palotából hölgyeivel, kik koszorúkat, korsókat s illatszereket hoznak.)

JOKASTE.

Országnagyok, azt gondolám, az istenek Szent templomába térek, felajánlani E koszorúkat és ez illatszereket. Tulságosan kinozza Oedipus szivét Ezernyi gond; s az újat nem fontolja meg, Mint bölcshez illenék, a régiek szerint,[51] Nem; minden szóra hallgat, mely megrémiti.

(Az oltár felé fordul, melyet hölgyei ezalatt megkoszorúztak s rajta tüzet gyujtottak, s illatszereket szór a lángok közé.)

Mivel tanácsom rajta semmit sem segit, Lykeios Phœbos[52] (mert te vagy legközelebb) Ez áldozattal kérve hozzád fordulok: Adj tiszta, szent feloldást bajaink alól; Mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk Kormányosát mily félelem bénitja meg.

(A korinthi követ fellép.)

KÖVET.

Megtudhatnám-e tőletek, idegenek, Hol lelhetem föl Oedipus király lakát? Vagy inkább mondjátok meg, hol van ő maga.

KAR.

Ez háza és ő benn van most, oh, jövevény! S e nőben gyermekeinek anyját láthatod.

KÖVET.

Legyen hát boldog s éljen mindig boldogok Között, e férfiúnak áldott hitvese.

JOKASTE.

Ezt kívánom viszont neked, oh, idegen, Méltó vagy rá e szives óhajtásodért; De mondd, mi kívánságod, milyen hirt hozál?

KÖVET.

Jó hírt házadnak es férjednek, asszonyom.

JOKASTE.

Minő hir az? Kinek részéről küldetél?

KÖVET.

Korinthból; és a hirnek, a melyet hozok, Örülni fogsz, hogy is ne; s tán bánkódni is.

JOKASTE.

De mily hir az? Kettős hatása mint lehet?

KÖVET.

Királyunkká akarják őt választani A földszoros[53] lakói; igy beszélik ott.

JOKASTE.

Hogyan? Nem ül már trónusán ősz Polybos?

KÖVET.

Nem többé; sirba rejté őt már a halál.

JOKASTE.

Mit mondasz, oh, aggastyán! Meghalt Polybos?

KÖVET.

Ha nem valót beszélek, haljak meg magam.

JOKASTE (egyik hölgyéhez.)

Leányom, menj sietve tudtul adni ezt Uradnak. És ti, istenek jóslatjai, Hol vagytok? Ez volt, a kit Oedipus került, Félvén, nehogy megölje őt; és ime, most A sors vevé el életét, nem Oedipus.

(Oedipus fellép).

OEDIPUS.

Oh, szeretett Jokaste, drága nőm, miért Hivattál ki a palotából engemet?

JOKASTE.

Hallgasd ez embert, s meghallgatva lásd, hová Jutott az istenek felséges jóslata.

OEDIPUS.

Ki hát ez ember és minő hirt hoz nekem?

JOKASTE.

Korinth földéről érkezik, jelentve hogy, Nincs már életben, meghalt Polybos, atyád.

OEDIPUS.

Mit mondasz? Add tudtomra, idegen, magad.

KÖVET.

Ha ezt kell legelőször tisztán mondanom, Tudd biztosan, hogy elragadta a halál.

OEDIPUS.

Csalárdság ölte-é meg, avagy kór keze?

KÖVET.

Megdönt elaggott testet egy könnyű lökés.

OEDIPUS.

Igy hát, mint látom, kór ölé meg a szegényt.

KÖVET.

S a kóron kívül élte hosszú évei.

OEDIPUS.

Ah, ah! Miért hát megkérdezni, hitvesem, A jós Pytho oltárát és a madarak Légben rikoltó hangját! Hisz megjósolák, Hogy meg fogom atyámat ölni, és ime, A föld alatt pihen már ő, s én itt vagyok, Kardot se’ fogva – ha csak nem az ölte meg, Hogy értem vágyott; – így hoztam rá csak halált. Hades keblében nyugszik Polybos, vele A sirba szálltak e hivságos jóslatok.

JOKASTE.

Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?

OEDIPUS.

Mondtad; de engem megzavart a félelem.

JOKASTE.

Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.

OEDIPUS.

Hogyan? S anyámnak ágyától ne féljek-e?

JOKASTE.

Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet, De a jövőben nem lát semmit biztosan? Legjobb vaktában élni, a mint csak lehet. Azért anyád nászától egy cseppet se félj; Sok ember látta már álmában önmagát Mint anyja férjét. Ám ki ezt föl sem veszi, Az könnyedén átéli földi napjait.

OEDIPUS.

Helyes beszédnek mondanám minden szavad, Ha már anyám nem volna életben; de mert Még él, szükséges félnem, bármi jól beszélj.

JOKASTE.

Atyádnak sirja mégis nagy vigasz reád.

OEDIPUS.

Elismerem; de az élőtől rettegek.

KÖVET.

Mily asszony az, ki ily nagy félelemre készt?

OEDIPUS.

Merope, oh, aggastyán! Polybos neje.

KÖVET.

S mi benne az, mi ily nagy rettegésbe ejt?

OEDIPUS.

Egy isten-küldte szörnyü jóslat, idegen!

KÖVET.

Elmondható-e? Vagy nem tudhat róla más?

OEDIPUS.

Sőt inkább. Azt jósolta hajdan Loxias, Hogy frigyesülnöm kell saját anyámmal, és Atyám vérét ennen kezemmel ontanom. Ezért távoztam régtől fogva messzire Korinthtól, és szerencsém volt ez – ah! pedig Nincs édesebb, mint a szülők tekintete.

KÖVET.

S ettől való féltedben számüzéd magad?

OEDIPUS.

Hogy ne legyek atyám gyilkosa, oh, öreg!

KÖVET.

Miért ne oldjalak fel téged, oh, király, E rettegéstől? Hisz jó szándékkal jövék.

OEDIPUS.

Bizonynyal méltó hála jutna részedül.

KÖVET.

Azért jövék leginkább, hogy ha egykoron Honodba térsz, jutalmat nyerjek tőled ott.

OEDIPUS.

Szülőimhez nem térek vissza én soha.

KÖVET.

Jól látom, nem tudod, mit tészsz, oh, gyermekem!

OEDIPUS.

Hogyan, öreg? Az égre magyarázd meg ezt!

KÖVET.

Ha ez az ok, mely a hazától futni keszt.

OEDIPUS.

Félek, nehogy elérjen Phœbos jóslata.

KÖVET.

Hogy fertőzet ne érjen szüleid miatt?

OEDIPUS.

Igen, aggastyán, ettől félék szüntelen.

KÖVET.

Nos hát tudod, hogy minden ok nélkül remegsz?

OEDIPUS.

Hogyan? Hát nem vagyok szülőim gyermeke?

KÖVET.

Mert Polybosnak nincsen törzsedhez köze.

OEDIPUS.

Mit mondasz! Nem Polybos nemzett engemet?

KÖVET.

Nem inkább, mint saját magam, csak épen úgy.

OEDIPUS.

Hogy volna egyenlő atyámmal, ki nem az?

KÖVET.

Ép úgy nem volt atyád ő, mint én nem vagyok.

OEDIPUS.

De mért mondott hát gyermekének engemet?

KÖVET.

Mert, tudd meg, kezeimből nyert ajándokul.

OEDIPUS.

S más kézből nyerve, oly nagyon szerethetett?

KÖVET.

Hosszú gyermektelenség birta erre őt.

OEDIPUS.

S te vettél engem, vagy véletlenül lelél?

KÖVET.

Kithæron erdős völgytorkában leltelek.

OEDIPUS.

S miért vevéd ezen vidékre útadat?

KÖVET.

A nyájat őrzém, mely a hegységben legelt.

OEDIPUS.

Pásztor valál hát, a ki bérért vándorol?

KÖVET.

S azon időben megmentőd is, gyermekem.

OEDIPUS.

Mitől mentél meg? Mily gyötrelmet szenvedék?

KÖVET.

Bizonyságot tehetnek lábcsuklóid is.

OEDIPUS.

Oh, jaj, miért emlited régi bajomat?

KÖVET.

Én oldtam fel keresztül fűzött lábadat.

OEDIPUS.

Ily szörnyü volt a pólya, melyet viselék!

KÖVET.