Part 1

SOPHOKLES.

*

OEDIPUS KIRÁLY

FORDÍTOTTA

CSIKY GERGELY.

HARMADIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IRODALMI INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1904.

SZEMÉLYEK.

Oedipus.

Pap.

Kreon.

Kar: thebai aggastyánok.

Tiresias.

Jokaste.

Korinthi követ.

Pásztor.

Hirmondó.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETÉS.

Laïos, Theba királya sok éven át élt Jokaste nejével gyermektelen házasságban. A delphii Apollóhoz fordultak végre s tőle azon választ nyerték, hogy gyermekök fog ugyan születni, de ez apjának gyilkosa s anyjának férje lesz. Megszületett a gyermek; szülei a szörnyü jóslattól való félelmökben egyik hű szolgájoknak adták át, hogy Kithæron hegyén kitegye; de a szolga szánalomból nem veszíté el a gyermeket, hanem átadá egy ismerős korinthi pásztornak, ki hazájába vitte s Polypos királynak ajándékozta. A gyermektelen király örökbe fogadta a fiut, kit dagadt lábáról Oedipusnak nevezett. A fiu, Polypos gyermekének tartva magát, derék ifjúvá nőtt. Egy korinthi ember sértő szavára kételkedni kezdvén származása felől, nem elégedett meg vélt szülei feleletével, hanem Delphibe ment, bizonyosat hallani eredetére nézve. A jósda erről nem világosítá ugyan fel, de azon választ adá, hogy egykor atyját megöli s anyját nőül veszi.

Nehogy ez teljesüljön, nem mert visszatérni Korinthba, hanem idegen földeken bolyongott szüntelen. Ez útja közben Daulia táján találkozott Laïossal, kinek kocsisa a gyalog Oedipust durván félrelöké az útból, miből verekedés támadt s Oedipus mind Laïost, mind kísérőit, egynek kivételével, megölte. Nem sejtve atyját a megölt aggastyánban, tovább haladt s Thebába érkezett hol a nép nagy zavarban és aggodalomban volt. Mert a város kapuja előtt megjelent a sphinx, a felül szűz, alul oroszlán alakú szárnyas szörnyeteg. Rejtett szavakat adott fel a város lakóinak, s mindenkit meggyilkolt, ki hozzá közeledett, mert senki sem tudta azokat megoldani. A királyi trón s az özvegy királyné keze volt annak igérve, ki a várost megmenti e szörnyetegtől. Oedipus vállalkozott erre. A sphinx e rejtett szót adá fel: «Mi az, mi reggel négy lábon, délben kettőn, este hármon jár?» Oedipus megoldá: «Az ember» – s a sphinx legyőzetve lebukott sziklájáról és a város megszabadult. Oedipus elnyerte Jokaste kezét és Theba királyi trónját.

Több év mulva, midőn már négy gyermeke Polynikes, Eteokles, Antigone és Ismene született e házasságból, az istenek megsokallták a vérbűnt és fertőzetet, s pusztító dögvészt küldöttek a városra. A nép nagy csoportokban tódult az oltárakhoz, szabadulásért könyörögve; Oedipus pedig elküldé Kreont, Jokaste bátyját, Delphibe, hogy Apollótól kérjen tanácsot e csapás megszüntetésére – s itt kezdődik a tragédia cselekvénye.

OEDIPUS KIRÁLY

(A háttérben a királyi palota. Oldalt csarnokok, elül oltárok és szobrok. A lépcsőkön aggastyánok és gyermekek, részint ülve, részint állva; mindegyik kezében olajfalomb, melyet az oltár felé lehajtva tartanak. A csoport közepén áll a pap. Oedipus kilép a palotából.)

OEDIPUS.

Oh, gyermekek, ős Kadmos[1] ifju sarjai, Mért gyültök össze itt e lépcsők fokain, Esdeklő lombot[2] tartva kezetek között? A város tömjén illatával van tele, Könyörgő ének, jajgató hang tölti be. Nem más hirnök szájából vágyva hallani Okát, magam jövék e helyre, gyermekek, Én, Oedipus, a kit dicsőit minden ajk.[3]

(A paphoz.)

Mondd hát öreg, mert téged illet a beszéd Ezek nevében, mily szándékkal ültök itt? Féltek vagy kértek? Én mindenben kész vagyok Segélyetekre lenni; mert kemény szivű Volnék, ha ily esdeklés nem inditna meg.

PAP.

Igen, hazám uralkodója, Oedipus, Im, itt látsz minket, minden korból egyaránt, Oltáraidnál: kisdedet, ki gyenge még Nagy útra kelni, kor terhelte papokat, Engem, Zeus áldozóját, s ifjaink színét; A többi nép lombokkal ékesitve ül A téreken, nagy Pallas kettős temploma[4] Előtt, s Ismenos jósló hamvai felett.[5] A város, láthatod magad, meg van nagyon Rendülve, és nem képes felemelni már Fejét a vérözönből, melybe sülyedett, Pusztulva földje termékeny csiráiban, Pusztulva a gulyákban és az asszonyok Gyermektelen szülésiben;[6] reá rohant A gyujtó isten, a borzasztó döghalál,[7] S kiirtja Kadmos házát, a sötét pokol Sóhajban és panaszban gazdagabb leszen. Hozzád jövénk hát, én s e gyermekek velem, Mert nem számitunk bár az istenek közé, De emberek legelsejének gondolunk, Az élet bajai s az ég csapási közt; Ki eljövél s föloldád Kadmos városát A szörnyü dalnok[8] szedte gyász adó alól, Nem nyerve tőlünk semmiféle oktatást, Sem utasítást; mert isten segélyivel Váltád meg életünket, mondjuk s hiszszük ezt. Most is tehát, hatalmas Oedipus király, Esengve kérünk tégedet mindannyian, Segits rajtunk, akár istennek ihlete, Akár halandó ember oktatott reá: Fel, emberek legjobbja, mentsd meg városunk, Fel, vedd gondodba; mert e föld még szüntelen Megváltónak hív régi buzgóságodért. Ne emlékezzünk kormányodra úgy soha, Hogy fölemelt előbb s elejtett azután! Segitsd hát ismét biztosságra városunk: A jó szerencse egykor hozzánk vezetett, Hogy boldogságot hozz ránk: légy olyan megint. Ha úr akarsz e honban lenni – mint vagy is –: Inkább légy emberek, mint puszta föld felett; Nem ér többé semmit sem a torony s hajó, Ha elveszté a népet, mely lakója volt.

OEDIPUS.

Tudom, hogyan ne tudnám, szegény gyermekek, Mily vágy hozott e helyre. Szenvedtek, tudom, Mindnyájan; ámde bármennyit szenvedjetek, Nem szenved úgy, miként én, egy sem köztetek. Mert mindegyik gyötrelme egymagára szól, S magáért szenved csak, nem másért; ám szivem Egykép keserg miattam, értted s a honért. Nem is álomból költ fel engem hangotok, Mert sok könyet hullattam már, hígyétek el, És sokfelé bolyongtak lelkem gondjai, Mig feltaláltam sok fontolgatás után Az egyetlen mentséget; sógorom Kreont, Menœkeus szülöttét Phœbos pythoi[9] Lakába küldém, hogy tanácsot kérjen ott, Mily tettel, szóval válthatnám meg városunk? És egybevetve távoztával e napot, Aggódom már, hová lett? Mert hosszabb idő Mult el azóta, mint ez útra kellene. De majd ha megjő, hitvány lennék akkor én, Nem téve mindent, mint az isten rendelé.

(Nehányan a paphoz lépnek s halkan szólnak hozzá.)

PAP.

Lásd, épen jókor szóltál erről, mert ezek Kreon közelgését jelentik most nekem.

OEDIPUS.

Oh, nagy Apollo, bárcsak hozna ő nekünk Oly jó szerencsét, mint a hogy szeme ragyog!

PAP.

Örömmel látszik jönni; másképen fejét Nem koszorúzná ily gazdag babérfüzér.[10]

OEDIPUS.

Megtudjuk tüstént; hozzá juthat már szavam. Testvér, Menœkeus fejdelmi gyermeke, Mily jóslatot hozál az istentől nekünk?

(Kreon föllép.)

KREON.

Jót; mert úgy vélem, minden jó sikerre jut, Ha a nehéz balvégzet is jó véget ér.[11]

OEDIPUS.

De mit mondott a jóslat? Mert szavad nem önt Szivembe sem bizalmat, sem balérzetet.

KREON.

Ezek jelenlétében kivánsz hallani, Avagy bemenni? Én szólásra kész vagyok.

OEDIPUS.

Beszélj előttök; több gyötrelmet szenvedek Miattok, mintsem ennen életem miatt.

KREON.

Elmondom hát, mit hallék isten ajkiról. Tisztán[12] kimondja nagy Phœbos király nekünk: Üzzük ki a fertőztetést, melyet hazánk Táplál ölében, s büntetlen ne hagyjuk itt.

OEDIPUS.

Minő engesztelés kell? Mily fertőzet ez?

KREON.

Száműzetés, vagy gyilkosságért gyilkolás, Mert vér az, mely megfertőztette városunk.

OEDIPUS.

S mily ember sorsát érti isten jóslata?

KREON.

E föld fejdelme Laïos volt, oh király, S te ő utána lettél városunk ura.

OEDIPUS.

Tudom hallásból; mert nem láttam őt soha.

KREON.

Ennek halálaért kell bosszut állni most A gyilkosok felett, így rendelé az ég.

OEDIPUS.

Hol vannak ők? Hol lelhetjük fel biztosan A régi bűnnek elmosódott nyomait?

KREON.

E honban, mondá. Ha kutatjuk, rájövünk, De elszalasztjuk, ha nem ügyelünk reá.

OEDIPUS.

Hol lett a gyilkos áldozatja Laïos, Házában, a mezőn, vagy idegen hazán?

KREON.

Azt mondá, jóslatért megy; ám lakába nem Tért többé vissza, a mióta távozott.

OEDIPUS.

Nem látta sorsát hirmondó vagy útitárs, Ki kérdésünkre választ adna biztosan?

KREON.

Meghaltak egyen kivül, a ki elfutott, S a látottakból egyet tud csak mondani.

OEDIPUS.

Mit? egy dolog sok másnak a nyomára visz, Ha kis reménysugárt gyujt szemeink előtt.

KREON.

Rablósereg támadt rá – mondja – és nem egy Kéz gyilkolá meg, ám sokaknak fegyvere.

OEDIPUS.

De hogy mert volna erre vetemedni a Rabló, ha innen[13] pénzzel föl nem bérelik?

KREON.

Igy látszott akkor. Ám hogy meghalt Laïos, Nem volt, ki megboszulja sok bajunk között.

OEDIPUS.

S minő baj gátolá meg a fölfedezést, Midőn királytok igy elveszté életét?

KREON.

A rejtélyes dalú sphinx vitt rá, hogy jelen Bajunkra nézzünk, s hagyjuk el a titkokat.

OEDIPUS.

Magam fogom hát földerítni a homályt; Mert méltó hozzád, méltó volt Pœboshoz is, Hogy a halott emlékét így felköltitek; Azért jogos, hogy én frigytársatok legyek, Megbosszulván e hont s az istent egyaránt. Hisz nem távol barátok érdekében, ám Ennen magam javára sujtom ezt a bünt. Mert bárki volt az, a ki őt meggyilkolá, Kezével engem is le fog tán sujtani. Amazt szolgálva magamon segitek igy. Fel hát sietve gyermekek, távozzatok E lépcsőkről, vigyétek el a lombokat;[14] Más menjen, gyüjtse össze Kadmos népeit E helyre; mindent megteszek most; mert az ég Most fogja megmutatni: véd-e vagy lesujt?

PAP.

Oh, gyermekek, keljünk fel, hisz azért jövénk E helyre, a mit ajka igér most nekünk. Phœbos, ki ezt a jóslatot küldé, legyen Megváltónk, s távoztassa tőlünk a csapást.

(Oedipus és Kreon a palotába, a nép másfelé távozik. A kar fellép.)

KAR.

Első versszak.

Oh, Zeus édes igéje, mi az, mit a thebai népnek Kincses Pytho felől hozál? Megfagy a vér ereimben’, szivem riadozva remeg fél, Oh gyógyító delosi Pæan![15] Félve lesem, mi parancsokat adsz nekem Teljesítésre jelenben, vagy ha befutja körét az év, Mondd, mi az, oh kit arany bizalom szüle, isteni szózat![16]

Első ellenversszak.

Hozzád fordulok, oh Zeus lánya, Athena először, S hozzád, honvédő Artemis, Ki ragyogó fénytrónodon ülsz a piacz gyürüjében,[17] S te messzelövő nagy Apollo: Hármas erővel, oh, védjetek engemet! Hisz ti üzétek el egykoron innen a szörnyü csapás tüzét,[18] Mely kiölé e hazát: legyetek segedelme ujonnan!

Második versszak.

Jaj nekem, ah! számtalan nyomor Gyötri szivemet; a nép beteg, S tehetetlen a gondolat arra, Hol vegyen irt e bajára; nem érleli Gyümölcsit a föld; a kinos vajudások Nehéz gyötrelmei közt az anyák oda lesznek. S száll egyik a másik után, sebesebben a tűznél, Mint a repülő madarak raja, esteli Isten sötét honába.[19]

Második ellenversszak.

Pusztul a nép számlálhatatlanul; Elhagyatva fedik a föld szinét A halált lehelő tetemek már;[20] Hitvesek, őszbe borult anyák sora Köriti emitt is, amott is az oltárt, S zokogva kér segedelmet e szörnyü keservben. Pæan dalával szomorún vegyül egybe panaszhang; Nézz mi reánk szelid arczczal ujonnan, oh Zeus aranyos leánya![21]

Harmadik versszak.

Üzd el a rettenetes Arest, ki pajzstalan közelg,[22] S vadul kiáltva éget egyre engem, Oh, üzd ki városomból messze tájra őt, Vagy oda, hol Amphitrite Nagy nyoszolyája zajlik,[23] Vagy Thracia zord özönének Sivatag honába. Hiszen mit megkimél az éj, Romba dönti azt a nap. Hatalmas Zeus, atyám, Sujtsd le mennyköveddel őt, Oh, sujtsd le, te, ki az ég tüzét vezérled!

Harmadik ellenversszak.

Hozzád eseng szavam, oh te farkasirtó nagy király,[24] Röpitsd ki arany ijad legyőzhetetlen Nyilát segélyemül; gyuladj ki Artemis Tűzlángja, mely Lykia Hegyei közt bolyongasz;[25] Meg téged, aranysövegű[26] és Ittas arczu Bakchos,[27] Hazám szülötte,[28] Mænadok Társa,[29] téged kérlek én, Rohanj az istenek Közt legellenségesebb Istenre,[30] jer lobogó szövétnekeddel![31]

(Oedipus föllép.)

OEDIPUS.

Imádkozol; s a mit kérsz, elnyered, ha rám Hallgatva, teljesíted isten jósszavát, Meggyógyul akkor és megkönnyebbül bajod. Mint a jóslatban és a bünben egyaránt Járatlan szólok; egymagamban nem sokat Kutathatok ki, némi jel ha nem vezet.[32] Legkésőbb jutva hát a polgárok közé, Egész Kadmos népének im ezt hirdetem: Akárki tudja köztetek, mily férfiú Gyilkolta meg Laïost, Labdakos fiát, Parancsolom, jelentsen mindent föl nekem. Ne féljen attól, hogy talán önnönmagát Vádolja majd be; mert nem éri semmi baj, Csupán a várost hagyja el sértetlenül. Ki meg talán egy idegenben ismeri A gyilkost, el ne rejtse tőlem; mert reá Nagy jutalom vár, és hálámban részesül. De ha nem szóltok, s egyik-másik önmagát Avagy barátját féltve, megvetné szavam: Ime halljátok, mit teendek akkor én. Megtiltom, hogy ez embert, bárki légyen is, E földön, melyen mint király uralkodom, Akárki befogadja, vagy szóljon vele, Vagy részesítse őt az áldozatban és Imákban, vagy megszentelt vizzel hintse meg; Mindenki űzze el házából őt, miként Mindnyájunk megfertőztetőjét; ezt adá Tudtomra most isten pythói jóslata. És én mindenben ez istennek s a halott Királynak egykép hű frigytársaként teszek. Reátok bizom, mindezt teljesiteni, Érettem, istenért s e földért, mely kihal Istentől elhagyottan és gyümölcstelen. Ha nem jött volna istenektől e parancs, Engeszteletlen hagyni a legjobb király S ember halálát még akkor sem illenék. Kutatni kell azt. Ámde most, hogy az enyém A hatalom, mely az övé volt egykoron, Enyém lett ágya és atyává tett neje, S testvérekül neveznék egymást gyermekink, Ha gyászos végzet ki nem irtja fajzatát: Most hogy fejére nehezült a sors keze, Én küzdöm érte ezt a harczot, mint saját Atyámért, semmit kisérletlen nem hagyok, A mig föl nem találom azt, ki megölé A Labdakidát, Polydoros fajzatát, Kadmos sarját, kit nemze ősi Agenor.[33] Az istenekhez fordulok: ne adjanak Sem termő földet, sem nejöktől magzatot Azoknak, kik nem teljesítik szavamat; A dögvész szálljon rájok s még rosszabb halál! De a gyilkost megátkozom, bár egyedül Tevé titokban, vagy többekkel frigyesen; Fejezze be hitványul hitvány életét! S ha tán házam lakója volt, s én tudva ezt, Megtürtem tüzhelyemnél, szálljon mind reám Az átok, melyet a gyilkosra mondtam én. De nektek Kadmos népe, kik helyeslitek Szándékomat, legyen Diké oltalmatok, S az istenek áldása védjen szűntelen!

KAR.

A mint köt átkod, akként szólok, oh király! Sem nem vagyok a gyilkos, sem nem mondhatom Nevét; Phœbosnak, a ki ezt reánk bizá, Lett volna dolga, fölfedezni a bünöst.

OEDIPUS.

Jól mondod; ám az embernek hatalma nincs, Az istent arra birni, a mit nem akar.

KAR.

Mondok más módot, melyet jónak gondolok.

OEDIPUS.

Ha hármat is tudsz, ne habozz kimondani.

KAR.

Tudom, mit Phœbos isten lát, azt látja jól A jós Tiresias is; megkérdezve őt, Mindent legjobban megtudhatnál, oh király!

OEDIPUS.

Nem voltam én e tárgyra nézve sem hanyag; Kreon szavára kétszer is meghívtam őt, S csodálkozom, hogy oly sokáig elmarad.

KAR.

A többi hir bizonynyal kósza szóbeszéd.

OEDIPUS.

Mily szóbeszéd? Minden szót megvizsgálok én.

KAR.

Azt mondják, útasok vevék el életét.

OEDIPUS.

Hallottam én is; ám a tettre nincs tanú.

KAR.

Ha van szivében még egy szikra félelem, Nem fog habozni, hallva szörnyü átkodat.

OEDIPUS.

Ki tenni nem félt, szótól meg nem rémül az.

KAR.

De van, ki fölfedezze: im az isteni Jóst erre vezetik már, egyedül reá Szállt emberek közt az igazság szelleme.

(Oedipus küldöttei föllépnek a vak Tiresiassal, kit egy gyermek kezén vezet.)

OEDIPUS.

Tiresias, ki szellemeddel áthatod Az égnek, földnek nyilt és titkos dolgait, Tudod, bár nem látod szemeddel, mily nehéz Kór gyötri városunkat; s egyedül te vagy, Kiben fölleljük megváltóját, oh uram! Mert Phœbos, mint tán mondák is követjeim, Azt adja kérdésünkre válaszul, hogy úgy Találhatunk csak szörnyü kórunk ellen irt, Ha fölfedezve Laïos gyilkosait, Halált mondunk reájok vagy száműzetést. Ne sajnáld tőlünk hát a jóslatot, melyet Madár szavából vagy máskép szerezhetél, És mentsd meg városunkat, engem s tenmagad Lemosva rólunk a vérbűn fertőzetét. Benned reménylünk; hisz ki jót tesz ott, a hol Hatalma s módja van rá, legszebben tesz az.

TIRESIAS (magában).

Ah, ah! mily iszonyú baj, tudni azt, minek Tudása nincs javunkra. Jól ismertem ezt, De feledém; máskép nem jöttem volna el.

OEDIPUS.

Mi történt? Mért jelensz meg oly kedvetlenül?

TIRESIAS.

Bocsáss lakomba vissza; könnyebb lesz a sors Reád s reám is, ha tanácsomnak hiszesz.

OEDIPUS.

Nem jog szerint szólsz, s hálátlan vagy városunk Iránt, mely táplált, megtagadva ezt a szót.

TIRESIAS.

Látom, hogy tenmagad javára sem leszen Szavad; s nehogy hasonló érjen engem is –

OEDIPUS.

Az égre! el ne menj, ha sejted a valót; Mindnyájan kérünk, lábaidhoz borulunk.

TIRESIAS.

Mindnyájan dőrék vagytok; nem szólok soha, Nehogy feltárjam a te szörnyü bajodat.

OEDIPUS.

Mit hallok? Mindent tudsz és szólni nem akarsz? S elárulsz minket, elveszíted a hazát?

TIRESIAS.

Nem foglak gyötreni sem téged, sem magam; Mit faggatsz hasztalan? Tőlem meg nem tudod.

OEDIPUS.

Oh, rosszak roszsza! – mert haragra gyujtanád A kősziklát is – nem fogsz végre szólani? Ily érzéketlen és makacs maradsz tehát?

TIRESIAS.

Makacsságom fellázit; ám a tiedet Nem látod; egyedül bennem találsz hibát.

OEDIPUS.

Ki az, kit föl nem ingerelne ily beszéd, Hallván, miként veted meg városunk javát?

TIRESIAS.

Minden megjő, bár hallgatással fedjem is.

OEDIPUS.

Mi fog megjönni? Ezt kell épen mondanod.

TIRESIAS.

Nem mondok többet; most, ha tetszik, haragod Törjön ki, bárha legdühöngőbb lánggal is.

OEDIPUS.

Bizony nem is fogom magamba fojtani Dühömben azt, mit sejtek; tudd meg, rád esik Gyanúm, te terveléd s tevéd meg ezt a bünt, Csakhogy nem tenkezeddel; ha világtalan Nem volnál, téged vádolnálak egyedül.

TIRESIAS.

Valóban? S én azt mondom, tartsd meg átkodat, Melyet kimondál, s mától fogva ne beszélj Többé soha e férfiakkal, sem velem, Mert tenmagad vagy e föld bűnfertőzete.

OEDIPUS.

Hah! ily szót mersz arczomba dobni, szemtelen? S azt véled, elkerülöd büntetésedet?

TIRESIAS.

Már elkerültem; mert igazság van velem.

OEDIPUS.

Ki oktatott rá? Csak nem jós-művészeted?

TIRESIAS.

Te, a ki kedvem ellen szólni késztetél.

OEDIPUS.

Mit? Mondd el ismét, jobban meg kell értenem.

TIRESIAS.

Nem értéd már meg? Vagy kisérteni akarsz?

OEDIPUS.

Nem értettem meg tisztán; mondd még egyszer el.

TIRESIAS.

Azt mondom, hogy te vagy a gyilkos, kit kutatsz.

OEDIPUS.

Nem fogsz másodszor boszulatlan sérteni.

TIRESIAS.

Mást mondjak hát, hogy még nagyobb haragra gyúlj?

OEDIPUS.

Mondhatsz akármit; hasztalan fogsz szólani.

TIRESIAS.

Szeretteidhez, mondom, öntudatlanul Gyalázat fűz, s nem látod, meddig sülyedél.

OEDIPUS.

És mindig boszulatlan szólsz így, azt hiszed?

TIRESIAS.

Igen, ha megvan az igazság ereje.

OEDIPUS.

Megvan, de nem te benned; mert világtalan Vagy szemre, fülre és lélekre egyaránt.

TIRESIAS.

Boldogtalan! szememre hányod azt, a mit Mindenki nemsokára rád fog mondani.

OEDIPUS.

Ej szállt reád, nem árthatsz többé sem nekem, Sem másnak, ki a napvilágot látja még.

TIRESIAS.

Nem általam hoz végzeted bukást reád; Elég erős Apollo, az ő gondja ez.

OEDIPUS.

Kreon gondolta ezt ki, vagy te egymagad?

TIRESIAS.

Kreon nem hoz reád bajt, csak te egy magad.

OEDIPUS.

Kincs, hatalom, müvészet, mely felülmulod A versengő élet minden művészetét,[34] Oh, mily irígység jár nyomodban szüntelen, Ha már e trónomtól is, mely kéretlenül Jutott ajándékkép a várostól nekem, Kreon, e régi és hűséges jó barát, Alattomos cselekkel vágy megfosztani, Fölbérelvén ez álnok bűvészt ellenem, E csalfa szemfényvesztőt, a kinek szeme Csak nyereségét látja, ám jóslásra vak. Ugyan mondd hát, miben mutathatsz jóserőt? Midőn itt volt a szörnyeteg dalos, miért Nem tudtad a polgárokat megmenteni? Mert minden jött-ment nem tudá megoldani A rejtett szót, nem; jóstehetség kelle ott, Melyet madárjelekből meg nem tanulál, Isten sem ihletett meg; ekkor jöttem én, S elnémítám őt, én, tudatlan Oedipus, Értelmem által, nem madárjelek szerint; Én, kit te megbuktatni vágysz, remélve, hogy Kreon trónjához közelebb fogsz állani. S én azt reménylem, téged és bűntársadat Meg fog rikatni ez engesztelés.[35] Ha nem Volnál ily vén, megkeserülnéd szándokod.

KAR.

Nekünk úgy látszik, hogy harag sugallta csak Ennek szavát, s a tiedet is, Oedipus, Pedig nincs erre szükség, inkább lássuk azt, Mint oldjuk meg legjobban isten jóslatát.

TIRESIAS.

Habár király vagy, abban egyenlők vagyunk, Hogy megfeleljek; van jogom rá nékem is. Mert Loxiasnak[36] szolgálok csak, nem neked; Kreonra sem szorultam, hogy védőm legyen. Kimondom hát, mert gúnyolád vakságomat: A te szemed lát, s mégsem látod, mennyire Sülyedtél, mily helyen vagy és kivel lakol. Tudod, kitől születtél? Ellensége vagy Élő s holt kedvesidnek öntudatlanul. Apádnak és anyádnak kettős átka fog Ez országból kiüzni téged egykoron, S ki napfényt látsz most, akkor éj borul reád. Hol van Kithæron,[37] hol a rév mely csakhamar, Nem fogja visszhangozni jajgatásodat, Ha megtudod, mily zátonyos part volt a nász, Hová szerencsésen hajózva eljutál? És nem látod még más bajoknak tengerét, Mely rád és gyermekidre fog zúdulni majd. Most hát gyalázd Kreont, szidalmazd ajkamat; Hisz nincs e földön emberek közt senki sem, Ki iszonyúbban vész el, mint te egykoron.

OEDIPUS.

Meddig hallgassam még az ily beszédeket? Nem lesz vesztedre? Nem sietsz már? Nem akarsz Házadba térni és elhagyni e helyet?

TIRESIAS.

Ha nem hivatsz, nem jöttem volna én ide.

OEDIPUS.

Ha tudhatom, hogy ily botorságot beszélsz, Bizony nem is hivatlak hozzám tégedet.

TIRESIAS.

Botor vagyok szerinted, ámde szüleid Szemében, kiktől éltet nyertél, bölcs valék.

(Távozni akar.)

OEDIPUS.

Mi ez? Maradj! Mily ember adta éltemet?

TIRESIAS.

E mai nap szül és veszít el tégedet.[38]

OEDIPUS.

Mily rejtelmekben és homályosan beszélsz.

TIRESIAS.

Rejtett szavakhoz nem legjobban értesz-e?

OEDIPUS.

Vesd csak szememre azt, mi fényt hozott reám.

TIRESIAS.

Épen szerencséd tette tönkre éltedet.

OEDIPUS.

Mit bánom én, ha csak megmentém e hazát.

TIRESIAS.

Megyek hát; és te gyermekem jövel, vezess.

OEDIPUS.

Igen, vezessen el; jelenléted zavar, Mig eltávozván, nem fogsz többé gyötreni.

TIRESIAS.

Megyek, de halld, mért jöttem; mert nem rettegek Arczodtól, nincs hatalmad életem fölött. Kimondom hát: ez ember, kit régen kutatsz, Hirdetve, fenyegetve, – Laïos gyilkosa Itt van, s azt vélik róla most, hogy idegen Bevándorolt, de nemsokára thebai Szülöttnek ismerik fel, s nem lesz öröme E változásban; koldus lesz, ki dús vala, Vak lesz, ki látott, s vándorbottal idegen Országokban fog számüzetve bolygani. Kitűnik majd, hogy önnön gyermekeinek Testvére s atyja, és az asszonynak, kitől Éltét vevé, szülötte s férje egyaránt, Vérfertőző és apagyilkos. Menj be hát, S gondolkozzál felőle; és ha lelsz hazug Szót benne, mondd, hogy elhagyott a jóserő.

(Tiresiast a gyermek elvezeti. Oedipus a palotába megy. A kar egyedül marad.)

KAR.

Első versszak.

Kiről jelenté a pythói szikla jósigéje, Hogy vértől ázott kezeit e szörnyü tettre nyujtá? Szökjék rohanó vihar Szárnyán sebesebben a Futó paripánál. Ime Zeus fia mint rohan ellene már, Tüzes ostora van boszuló keze közt; S léptét a halál vad Szellemei kisérik.

Első ellenversszak.

Parancsot ád hó boritotta Parnass orma immár, A szó felhangzott, a bűnös nyomát kutassa minden. Mint űzött bika bolyg talán Erdők vadonán, avagy A szirtüregekben, Egyedül, szomorún, nyomorogva szegény, S fut a jóslat elől, mely a föld közepén[39] Hangzik, s a bolyongót Üzi örök erővel.

Második versszak.