Part 5
Rózi kisasszony újra fel akart emelkedni, de nem sikerült. Behúnyta szemeit s a kis Brand fejét odavonta tüzes, lázban égő arczához.
– Beszéljen valamit…
A kis Brand elkezdett beszélni:
– Ön bizonynyal tud májas haluskát készíteni, én igen szeretem azt… Este együtt fogunk sétálni… Délután vajas kenyeret fogok önnek felvinni a műhelybe, hogy fogják irigyelni önt! Otthonunk lesz, édes, édes otthonunk… Szeretni fogjuk egymást, úgy, mint most, nagyon, nagyon… És én még utazó is lehetek! Akkor oszt’ eljön velem útra, erdős hegyek közé, faluba; vidéken friss tejet iszunk, saját kezeinkkel szakasztjuk a szőlőt…
Mit szólna ön, ha egyszer csak azt mondanám a vidéken: Rózi írok a seffnek, nem megyünk fel többé a fővárosba! Tudom, hogy örülne ön neki, ha itt hagynók, örökre elhagynók ezt a bűzös háztömeget, melyben az emberek, mint a köbül épült házak s a házak: mint a kőbül levő rossz emberek, – szűk udvaraikkal, – megfojtják szegény lakójukat…
– Ah a vidék, a vidék! oda vágyom, oda megyünk…
– Boldog lenne-e ön ott Rózi kisasszony?
Rózi kisasszony alig hallhatólag felelt reá:
– Milyen jó lesz! Milyen jó lesz!
Valami azonban mintha közbe kiálltott volna: »nem, nem lesz jó, nekem nem tetszik!« Talán a sors, ez a szörnyű, törvény nélküli törvény, mely a boldogság nyomán baktat s reá sandalit: »nem, nekem nem tetszik!« A véres nyomú fátum mely vadállat talpaként nehezedik az emberiségre!?…
Ki tudja ki volt, a rövid eszű veréb nem tudhatja azt…!
Olcsó petróleum égett a csorba lámpában s fekete csíkokat rajzolt a padmalyra. A lámpa-üveg fölött a fekete kerek folt koromból, körülötte a sötét sugarakkal, olyan volt, mint egy fekete nap, vagy egy óriási pók, kötélszerű hálójával áldozatra várva.
Az alkov levegője tömött volt és oly bűzös, mint egy kazamátáé. Petróleum nehéz fojtó szaga hatott át minden atomot. A nyirkos levegő izzott a penészes falakon kiszivárgott nedvesség úgy tündökölt, mint valami ezüst lap.
Rózi kisasszony melle rendellenesen és zajjal zihált.
– Brand úr, oly könnyen érzem magamat, oly jól, mint még soha. A műhelyeinkben olykor majd megfúltam s kértem a Bettit, ereszszen az ablakhoz… Tudja, az a molett szöszke… De nem engedett a helyére; egyre onnan leste a szeretőjét… Brand úr, volt-e már önnek szeretője?
A kis Brand elpirult:
– Nem; soha még! És önnek?
– Nekem sem… de –
A szegény leány hangja bennszakadt, arczára mondhatatlan ijedtség kifejezése szállott:
– Ne hagyjon ön engem elaludni, Brand úr!
Szempilláit valami láthatatlan erő mintha lefelé tolta volna.
– Nem, nem akarok elaludni… hisz oly szép az ébrenlét s oly sötét az álom…
A vén segéd úgy vélte, hogy valaki halkan, udvariasan kopog az ajtón; odament és kinyitotta. Nem volt ott senki, csak egy kóbor súgár suhant be s csakhamar eltűnt.
A láthatatlan erő vonta, mindjobban vonta lefelé a beteg leány vörös szemhéjait… Itt volt az agonia.
– Nagyon sokszor éreztem én már az élet könyörtelen súlyát, átkoztam az életet és… és volt idő, mikor számolni akartam vele… »Hányódva, egyedül, szerető sziv nélkül, biztam: vártam önre…«
Itt van, nagyon jól tette, hogy eljött, tovább már nem tudtam várni, pedig oly szép az élet… A szabadban, párosan szeretve… Jőjjön közelébb, nem látom önt, ne hagyjon el, mig fel nem gyógyulok… félek, hogyha elhágy, nem jön többé vissza… Itt van? Mily forró az ön keze… Csókoljon meg, csókoljon meg! _Engem úgy sem csókolt meg még senki…!_
Az udvarra kintornát görditettek. A csonka verklis rákezdte valami kopott operettből:
»Voltam király Beotiában…«
A kis Brand a beteg leány füléhez tartá ajkait s oda súgta neki:
– No lám, már izzad… minden jól lesz! De milyen hideg az ön homloka… Vagy ön nem hallgat rám, alszik? Aludni akar? Pszt! Csendesen.
A verklis tovább hajtotta a nótát…
»Meghalni: milyen régi dal…!«
A kis kopott veréb egyet csiripelt s aztán elszállt…
IV. Taragovics Tógyerék.
Ni-ni, hát Tódorék is itt laknak még…?!
Tyuhajj! uj kabátja van Taragovics úrnak! És még milyen szép, hogy megfeszül a csípőjén!
Vajjon kitől csaklizta?
Hanem a czipője, az még mindig az a foltos, melyet akkor viselt, mikor utoljára láttam.
És a szivarja most is olyan kicsiny, mint régen, majd megégeti szegénynek a lányos száját… Vajh nincs-e igaza György úrnak abban, a mit e szerfelett kicsiny szivarok úgyszólván szivarvégekről állit, t. i. hogy: Tódor úr estenden a szinház előtt csavarog és – szinte restelli az ember az ilyesmit kimondani is – nyilván szivarvégeket szedeget fel a trotoárról; melyeket aztán megmos, kiszárit és elszív… Azt mondják, nagyon jószagú szivarok vannak benne!
De hát nincs mit adni erre a Györgyre. Megmagyarázhatatlan roszakarattal van eltelve hű laktársa iránt.
Tavaly is – tudom – egy egész tuczat rózsavér-szappant kapott egy nagy szappan-gyáros czég segédjétől – kinek némi szerelmeslevelek irásával szolgálatot tett – és ezt az egész tuczat szappant elzárta s nem engedte meg, hogy Tódor is használja néha-néha.
Volt idő arra is – ezt szegény Tódortól tudom – hogy még a suvikszot is elzárta előle, ígen, 2 kr. ára fénymázat is lakat alá tett! Az igaz, hogy – ezt meg már György úr mesélte nekem – Taragovics úr a világ fénymázát a czipőjére kente volna!
A háziakkal is mindig azért volt baj, mert Tódor mihelyest észrevette, hogy a konyhában nincs senki, azonnal ott termett és kivette a kályhalyukból a czipőfényesítő szerszámokat.
A György szavaira azonban nem sokat lehet adni. Nemzetiségi gyűlölet és politika nézet-eltérések gyengítik meg laktársáróli állításait.
Tódor nemcsak hogy nem tagadja román eredetét, sőt nyiltan kijelenti, miként »Nagy Románia« elvitázhatatlanul a legnagyobb országok egyike s a ki azt mondja, hogy Máramarosmegye nem hozzá tartozik, az szemtelen gazember!
György urat azonban Kállónak hivják vezeték nevén s Tódornak már nem egyszer tudtára adta:
– Várjatok, ti henczegő rumunyok, egy szép napon majd titeket is elfoglalunk, mint Boszniát! Majd »majd lesz oszt – kapsz« a 48-as dolgokért! Aztán vaskalitkába húzzuk el a rongyos bugyogójú királyotokat ide Budára…:
– Igen ám, mi a tieteket Bukarestbe!
– Ugyan, nyavalyások, hisz a mienk, ha egyet szól, Bécs várába megy lábát nyalni a fejedelmecskétek…
– Igen, a tietek hozzánk!
– Taragovics hallgass!!
– Tiétek a hallgass, nagyfejű magyarok!…
Az ilyen irányú beszélgetések két év óta – a mióta ezek a fiúk együtt laknak – majdnem mindennaposok abban a harmademeleti szobácskában, melynek ajtajára nagy nyomatott betükkel vagyon egymás alá írva a két teljes czím:
»Kálló György kir. törvényszéki hivatalnok.«
»Taragovics Tódor díjnok.«
Tavaly, mikor egy pipaszurkálót voltam fent nálatok kérni, nagy volt a veszedelem e kétségkivül szépen készített czímek miatt. Egy »tyúkszemtapaszt« készítő úriember, ki abban a szobában szintén egy hónapos ágyat birt, a két jeles czím felé aggatta az ő czímét.
A mire nyiltan megmondva, joga nem volt s ez a czím közös akarattal le is tépetett. Sőt Tódor ki is jelentette a háziasszonynak, hogy a »csodapomádét« készítő úr immár tűrhetetlen; a pomádéjához tartozó velőt meghagyja büdösödni, hogy az ember majd megfúl.
Másrészről azonban eme szagot György a maga részéről egészen kellemesnek találta; részéről a csodapomádés úr ellen csak ama ellenvetést teszi, hogy ez nappal mindég alszik s éjjel egyre babrál, gyúr, hogy nem lehet tőle aludni!
Eme körülmény miatt viszont Tódornak nincs semmi szava, világos lévén az, hogy sokkal jobb, ha nappal nem kellemetlenkedik az embernek; éjjel tőle akár tótágast is állhat!
Kálló úr azt sem szenvedheti benne, hogy zsidó, de Tódor nem tartja azt oly _nagy_ hibának, hanem igenis azt, hogy ismeretes hamiskártyás és valószinüleg zsebmetsző is… Neki legalább egy gallérja hiányzik a ládájából…
Nem tudom, mi lett a vége e barátságos véleménynyilvánitásoknak, anynyit azonban látok, hogy a csoda-pomádé csináló elhurczolkodott. Azt meg hallottam, hogy a Tódorék szobájába nyiló kamarát valami puczczos doboz-csináló kisasszony lakja tegnapelőttől fogva…
Vajjon mit mond hozzá a tömzsi s hölgykedvelő György úr?
Milyen késő ideig marad már ma a hivatalban, hisz egyben hat óra! Taragovics tán érte ment?
Ah, ott jönnek együtt! Ni, milyen dühös Kálló úr!?
De szeretnék felkiabálni hozzá: »mi a baj!?«
Most hevesen kigombolja a Tódor szép új kabátját… Tódor elsápad s egy szót sem szól… György káromkodik s kezeivel hadonáz előtte…
Mi ez?!
György kiabál… alig tudom kivenni, mit mond:
– Azt hitted… nem jövök haza… parádézni akartál az én kabátomban… Neked csináltattam, azt hiszed!… Csináltass magadnak, ha uraskodni akarsz…
És Tódor egy szóval sem igazolja magát?! Hagyja magán száradni ezt a gyalázatot?!
Hát nem is az övé volt az új kabát?!…
II.
Köd. Alig tudok valamit kivenni az udvaron. Szürke egyhangúság, hangtalan homály…
Még csak egy lomha árnyék sem czammog a falakon. Ezek a bolondos, mulattató árnyak is kártyáznak tán most valahol nagy Árnyékországban, szent karácson napján…
Olyan délután ez, mintha csak a petroleumkereskedők és gyertyamártók rendelték volna meg! Még estve sincs és már mintha éjjel volna… Hátha majd éj lesz!
Már csak a zúz, a mindent benövő fehér moha világít; ennek az iromba fényénél veszem ki magát a lépcsőház lecsavart légszeszlángját is, mely alig hogy lobog, alig hogy ég…
Odabúvok a kuczkóba és megölelem a kihűlt kályhát, melyben egy tegnapi üszök emészti még magát; fénye egyszer-egyszer még megcsillan ruhámon, aztán elhúny.
Hideg légáramlat csavarog a csövekben s nyögve-sírva: a nyomorról, hideg szobákról meleg szobákban, fagyos szivekről mond nekem mesét…
A kályha vállán csonka pohárra ragasztva vézna faggyúgyertya füstöl, ég piros fénynyel, mohó sietséggel s kialszik:
Az utolsó gyertyadarab!
Istenem, milyen karácson-est! Nem, nekem nem született meg a mi urunk Jézus! Nem tudom felfedni tanitásainak beteltét e sötét hideg szobában s nem érzem annak a szeretetnek jótékony melegét, melyet a keresztfán kínszenvedett parancsolt vala…
Olyan egyedül állok, olyan egyedül vagyok itt! Sívó gúnyként hat reám a város víg moraja s bár hallom, Istenember emlegeti nevedet, de e setétben – bocsáss meg nékem – nem látom utánozni tetteidet s zűrös homályban keresve-kutatva kérdem enmagamban: hát hol a szeretet?!
A mikor még a konyhai petroleumlámpást is bevitte szobájába, eltávozott háziasszonyom, nehogy – világító-eszközök hiányában – meggyujtsam s égessem az ő drága anyagát!
Csak legalább egy kis viaszgyertyám volna. Félek e homálytól, mely seregszámra tartalmazza a fojtó gondolatokat! Félek e csendtől, mely csodaszörnynyé táplálja a sötét gilisztanépet; félek magamtól, ki fele lényegemben ellenállhatatlan vágygyal merülök a sötétbe, mig másik lényegem, a gyenge, a bágyadt akarat, futna a setéttől, világ után derűre vágynék! Félek a hideg fagyos ágytól, melynek párnáitól fut az álom…
És sehol egy élő lény, csak a harmadik emelet ablakán könyököl ki valami alak… Mintha Taragovics volna!
Itt ülök ismét az ablaknál, telerakva ruhával, rongygyal s nézem Tódort, a mint bókolva dúdol…
Együtt dudorászom vele azt a szomorú oláh nótát, mely olyan, mint valami méla bölcsődal…
Az én szempilláim nehezek is már. Alig látom mozdulatait. Ugy sejtem pedig, hogy felállt s jó éjszakát mond.
Lépteket hallok. Az a tömzsi alak, ki oly szapora kis léptekkel halad a harmademelet folyosóján, nem Kálló úr-e vajjon? S a kit karonfogva vezet – valami hölgy, úgy látszik – talán a doboz-csináló kisasszony…?
Szegény Tódor, milyen szomorúan köszönt utánuk:
– Jó éjszakát… jó mulatást!…
Vajjon hova mennek ezek?!…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az én kopott kis verebem – szatirikus tudós arczával olyan ösmerős! – szállt ablakomra, leverte szürke szárnyairól a zúzt s csipegve köszöntött:
– Jó estvét, huj be hideg van nálad…
Én tudom hová mentek Györgyék a puczczos kisasszonynyal!
Tagarovics is tudja!
György eladta a felöltőjét s most megvacsoráltatja a kisasszonyt. – Ki tudja, mikor jőnek haza? Mert nem lehetetlen, hogy elmennek a Kék macskába is énekeslányokat, csudaembereket nézni…
Telik, telik! Györgyöt ösmered s tudhatod, hogy megengedhet magának ilyesmit. Mégis csak más az, ha valaki törvényszéki irnok évi 500 frt fizetéssel, mintha díjnok az ember, mint az a szegény mamlasz György s nincs több fizetése havi 30 frtnál. Azok az akczidencziák, mint például a mit a felek egy-két krajczárt juttatnak – édes-kevés, semmi…
Nem is tudom, hogy akarhatja Taragovics azt, mikép a skatulás kisasszony csak egy tekintetét is pazarolja reá?!
»Ilyen embereknek jobb leányokra nem gondolni s tanácsosabb jól meghúzniok magukat!« Ezt tartja Kálló úr is; és én ezzel a madár eszemmel azt tartom: helyesen beszél!
S hogy ez Tódornak nem mén a fejébe?! Látszik rajta, hogy csak úgy vadon, iskola nélkül nőtt fel, akár ott maradt volna a havasok között, ott még számadó-gazda is lehetett volna belőle, de itt?…
Igaz, hogy szép, szőke bajusza van, ezt a skatulás-kisasszony is elismeri, de vajjon meglehet-e élni ebből? Hegyes szépsége árán még csak egy pár harisnyakötőt se adnak…
Kétségkivüli az is, hogy termete jobb, mint a Kállóé; de mennyit tesz egy olyan újdivatú bő nadrág, mint a milyent Kálló úr vett legutóbb! Kivánat ránézni is. És aztán azok a hegyesorrú lakktopánok csak fölé emelkednek a György széttaposott czipellői fölé? Kár ezekre az a sok suviksz!
Csak fényesítsd György, fényesítheted!
Taragovics nem fényesíti többé! Megadta magát.
Ó, milyen gondolatok viharzanak át lelkén! Homályos szemei immár tisztán látnak, de a szokatlan fény könyeket sajtol belőlök. Ime e gondolatok:
»Igaz, én csak irnok vagyok. Az igazat megvallva, talán nem is egészen az, hanem csak díjnok.
Kénytelen vagyok túrót vacsorálni estére; néha kenyér nélkül, néha pedig kenyeret – túró nélkül…
Harmincz forint fizetésem van s kevés fehérneműm; a mosás sokba kerül, _bár zsebkendőimet magam mosom_.
Rövid szivart vagyok kénytelen színi s hogy észre ne vegyék a rossz minőséget, megfordítva gyujtom meg, így négykrajczárosnak látszik…
A négykrajczáros kuba kétségkivül a jobbak közé tartozik, Kálló rendesen ilyet szív – hanem neki lehet.
Pedig ha úgy veszszük, mivel külömb ember nálam? Semmivel. Sőt talán én…
Ah, dehogy vagyok külömb ember nála. Én kétségkivül mamlasz vagyok. A lakó-kisasszonyunk alig hogy rám néz, bár azt mondom neki: Karolina nagysád! Kálló pedig csak azt mondja: Karolka kisasszony!
Hanem neki könnyű, ő törvényszéki irnok s hatszáz forint évi fizetése van. Ah, ha nekem vóna ennyi, majd megmutatnám én, hogy kell urasan élnünk. Reggeli, ebéd és vacsora-kosztra abonálnám magamat. Két skatulya négykrajczáros szivart vennék minden elsején…
És tudom, hogy reám mosolyogna Karolina kisasszony!
Szinházba is elvinném és táncziskolába járnánk együtt. Egy szalonruhát ez esetben okvetlen kellene csináltatnom… szerfelett jól áll az nekem!
Milyen világ, milyen aranyvilág volna!
A Dorottya-utczában láttam egy gyönyörű formájú szivarszipkát, – ezt okvetlenül megvenném s két pár czipőt tartanék…
Mit mondana hozzá Karolin kisasszony? Bizonyára visszavenné Györgytől a neki ajándékozott kefedobozt – melyet tulajdon kezeivel készitett – s nekem adná:
– Kálló úr, ön, úgy látszik, nem érdemes az ember barátságára, adja csak vissza kérem!… Taragovics Tódor hivatalnok úr már egészen más embernek látszik…
»Taragovics Tódor hivatalnok úr!« Az ördögöt hivatalnok; irnok, helyesebben napidíjas, ki végzéseket másol s a leveleket viszi a postára!
Hiábavaló, balga álmok!
És vajjon mért? Mért ne lehetnék én törvényszéki irnok? Például éppen a György helyén? S mért ne lehetne ő díjnok az én helyemen!
Pompás csere, de végrehajthatatlan! Ha végrehajtható volna! bezzeg nem menne el előttem olyan peczkesen Kálló György úrfi, mint például az elébb; rám se nézne s ha rám nézne, pöffeszkedve, gúnyosan!
Majd visszaadnám neki a kölcsönt! Édes boszú, elérhetlen boszú!
Mért volna épen elérhetlen! Csak egyet irnék meg a törvényszéki elnöknek: tudom, esze nélkül sipirczelne ki a hivatalból Kálló!
Csak két hatost kértem tőle az este s annyit sem adott!
Milyen egyszerű volna nekem egy levelet írni; mindössze három krba kerül… Csak ezt az egy pár sort:
»Nagyságos Elnök Úr! Kálló György törvényszéki irnok lopja az államot: az iroda milligyertyájából négy fontot s három font spanyolviaszt, valamint egy doboz ostyát lakásába hazavitt s a már előbb lopott száz ív papirossal együtt: N. N.-nek (lakik Dob-utcza 7. sz. a.) eladta. A pénzt a »Perzsa Sahban« elkártyázta… Máskülönben is lányokat tart ki! Honnan? kérdi
_Egy jó honpolgár_.«
három nap alatt fel volna függesztve és én? Míly könnyen juthatnék be a helyére! Jelentkeznék azonnal.
Hanem azt nem teszem. Ez félig-meddig árulás volna!
De ily iszonytatóan?! Hát így! Tudom, hogy most is kaczag fölöttem! Vagy tán épen Karolinnal ölelkezik?!
Mily szép, mily kivánatos e leány! Milyen karcsú s mégis milyen termetes. Az ember, ha elvenné se bánná meg! Milyen puhák a kis kezei s hogy énekel…
Ah, Kálló helyében lenni most.
Nem is tudom miért kimélem ez ebet! Veszszen!…
Tudod-e barátom, mit csinál most Tódor!
Megírja a levelet az elnök úrnak! Bepakolja és sebesen leszalad az utczára. Bedobja a levélszekrénybe s felsompolyog vissza…
Te meg úrfi, mulathatsz már a skatulyás kisasszonynyal…!«
III.
Mit hazudozzam tovább; az az ismerős, kopott veréb, a ki nekem a Taragovicsék dolgairól el-elbeszélgetett, nem volt valami madár; szállni se tudott, nem is csicsergett, hanem beszélt, karatyált, mint a többi ember. De mert mindig kapott, mindég éhes és egyre kóbor volt, mint ez az útszéli kis állatka: hát elneveztük mi házbeliek »verébnek.«
Veréb úr kórista volt a nemzeti szinházban, hol a hirlapiróknak már többször feltűnt. (Én nem mondom, hogy hangja kopottsága volt e feltűnés oka!) Veréb komám különben is nem sokat törődött szinészi hivatásával s mint ő mondá, inkább csak azért foglalatoskodott a szinpadon, hogy titkait tanulmányozza s ezen tanulmányai alapján megírja már rég tervezett tragédiáját: »A magyar Borgiák«-at: Azon magyar Borgiák történetét, kikről hogy egyszer úgy merék nyilatkozni a Veréb komám előtt, hogy nincs szerencsém az urak és dámákhoz: hát most mindennap meg kell hallgatnom az ő siralmas históriájokat.
Hanem egy idő óta nem tudom, mi a »kő« ütött az én drámaírómhoz. Nem jő le hozzám, bár a dohányos szitát ablakom közé tettem, jelvényeül annak, hogy igenis, újra van dohány…
A csel hatott, a veréb lépre jött s egy estve ismét megjelent nálam s miután pipáját – fene öblös pipa volt a gusztusa – megtömte, egyet-kettőt köszörült torkán s mutatóujjával a harmadik emelet felé bökdösve, elkezdé a Taragovicsék sorát:
»Ön nem tudja azt, mily egyszerűen ment az egész dolog. Kálló czimborát kivallatta az elnök s a vallatás után csakhamar kiadta neki az utat; és még ő hely nélkül kóborgott az utczán, már Taragovics, mint a legöregebb díjnok, megkapta irnoki kinevezését…
Ezen estvén szólt így bizalmas körben Karolina kisasszony:
– Lássa, Kálló, kár volt hosszúkezüsködni! – és a boldog Tódorra kacsintott.
Kálló nagyot ütött az asztalra és sóhajtott, mint a bőgő, Tódor pedig keztyűtől még eddig szűz kezére egy ujdonat-új fehér szarvasbőr-keztyűt huzott s így szólt a skatulás-kisasszonynak:
– Karolina kisasszony, nem volna kedve vélem szinházba jönni…«
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy éjszakán – a hatvanadik éjszakán, melyet Taragovics, mint irnok töltött el – kijött a benyilóból s miután Karolin kisasszonyt homlokon csókolá, eltávozott.
A súgár-úton tartott egyenesen lefelé a város ligetnek.
A fák koronája olyan volt, mint egy-egy hatalmas jégvirág a galyakra csapzott hótól. Tógyer műértőleg nézett szét a növényzeten s egy erős cser nyújtóként lefelé hajló ága különösen megnyeré figyelme és tetszését… Egy finom csengetyűhúzó selyemzsinórt vett ki a zsebéből s nyakára köté.
Mikor reggel a hót krém korcsolyázni kikocsizott a városligeti tóhoz, kellemetlenül volt meghatva, hogy a hatalmas cserfán egy hótól belepett emberalakot láttak csüggni. Az alak különben elegáns volt, a legutolsó divat szerint öltözve s a lábbelije parafa-talpú, hosszúorrú orosz sagrinbőr… A téli kabátja oldalzsebéből megnedvesedett kuba szivarok kandikáltak ki s egy gavallérosan kihúzott piros selyem-keszkenő… A piros selyem-keszkenőben elefántcsont papirra nyomatott látogató jegy: »Taragovics Tódor törvényszéki _irnok_.« A hátára csak ez volt irva: »Elárultam a pajtásomat… nem esett jól a szivar… Őszintén vágytam magam felakasztani…« És alája gyönyörő manuprópriával ismételve a név: »Taragovics Tógyer törvényszéki _irnok_.« –
Veréb úr elhallgatott. Ujra megtömé pipáját s olyanokat ásított, hogy majd elnyelte a fejét:
Ááá… nagyon banális história… Hanem hogy nálunk a polgári szomorújátékot nem tudják megteremteni: az igazán skandalum…!
»A Magyar Borgiák«…
– Szegény Tógyer!… – vágtam közbe én – és nem hagyott egyéb irást hátra?
– De igen, egy másik látogatójegyre azt írta, hogy: »Az anyám tehenesné Ottlakán, írják meg neki, hogy nem küldhetem a hat rőf vásznat, mert meghaltam… Taragovics Tógyer kir. törvényszéki – _irnok_.«
V. Mosóné lányai.
I.
– Megölöm! ordítá Béni mester s faragó szekerczéjével olyat ütött a benyíló ajtajára, hogy az nyomban letört a ragasztójáról s roppant robajjal a földre hullott.
A mint vérben forgó szemekkel, kezében az ütésre emelt szekerczével belépett a kamrába: a Lina lány állott elébe s megfogta a gyilkoló szerszámot:
– Mit akarsz, apám?!
A homályos benyílóban, a földre vetett ágyon egy vézna kis asszony feküdt s lázas nagy szemeivel kimondhatlan rettegést fejezett ki. – Hevenyészett zsákvászon-takarója alól újszülött gyermek kékes-veres hajnélküli feje bukkant elé.
Még nagyon korán volt s a sötét tárgyakat valami serczegő faggyúgyertya világa választá el egymástól, halvány határozatlan körvonallal. Mosóteknőben, langyos vízben álló ruhák gőzöltek; a padmalyról szárítókötél lógott; egy-két kis ing s bábúnak való horgolt fejkötők voltak reáteregetve.
Béni mestert a hideg rázta és a szekercze is tánczolt kezében, a mint a Lina leány felgyűrt ujjakkal, a mosástól még gőzölgő karral megfogta a szerszámot s kituszkolni igyekezett édesapját.
Egy mulyának látszó kis öreg asszony rohant most be a homályos kamrába, végignézett a jeleneten, míg tekintete a földön nyögő asszonyra s a sírni kezdő porontyra esett. Egyszerre fakadt sírásra s nevetésre és kikapta a ficzánkoló újszülöttet anyja mellől:
– Hé, ezt meg kell fürdetni! – szólt és kirohant a konyhába.
A kis vézna, gyermekképű asszony kinyitotta ajkait s beszélni akart, de nem tudott.
Kezeit felemelve, egy vonagló mozdulattal – kérte vissza gyermekét.
Künn a konyhában vízlocscsanás hallszott: a mosóné unokáját fürdeté s hangos vídáman karatyált, beszélt a kis portékával:
– Ecsém, mondd csak: ki az apád…
Béni mester leeresztve a szekerczét, fejét kezeibe temetve, elfojtott hangon ismétlé a kérdést:
– Ki az apja?
Az anya behúnyta szemeit s míg annak pillái alól a könyek egyre hullottak, alig hallhatólag susogá:
– _Senki!_
Lina tagadólag intve fejével, a túlcsigázott gyűlölet hangján odaszólt apjának:
– Hát a kedvenczed, Flóris, az ács…
Béni mester szemeit elfutotta a vér s marokra fogva a szekerczét felordított.
A Lina lány megsímogatá húgának verejtéktől gyöngyöző homlokát:
– Hagyd el, bízzad reám, majd elvégzem én!… szólt elfojtott, de erőteljes hangon s a szekrényből kiakasztva ünneplő ruháját, öltözködni kezdett.
Karjai, melyeket csuklóig elsütött a nap, össze-ett, eldurvított a munka: felül fehérek s gömbölyűek voltak. Csak egy-egy jobban kifejlődött izom vallott a munkáslányra, ki hajnaltól napestig ott ül az ólomgőzös, sötét nyomdában s a mennyire szűk, a fáradságtól ziháló mellétől telik: egy nap úgy, mint másnap, énekel, dudorász s naponta 80 krajczárért vonalozza azokat a vaskos könyveket, melyekben egykor a bankár milliomos tételei ragyognak…
Még egyszer megigazgatá szőke hajfürteit s az ablakban sínylődő egyetlen cserép virág bimbaját leszakasztva, telt keblére tűzé. Megcsókolta a betegágyast s így szólt hozzá: