Part 3

Az utolsó, hörgő hangon kiáltott szavak viszhangzanak a bolthajtásos, nedves helyiségben. – Szegény Mefisztó, méla érzéssel, majd bénító fájdalommal képzel maga elé egy asszonyalakot és –

Ajkához viszi az üvegcsét, – egy pillanat s az utolsó csepp méreg is eltűnik ajakán. Az üres üveget eldobja magától s kinyitja szemeit…

Az asszony áll előtte. A gyermekek belefogódzanak ruhájába s hozzá símulnak.

Az asztalon a lámpa halvány fénynyel ég. – A házmester újra dörömböl az ablakon s kinyitja a táblákat.

Hajnal-zöldes, aranyos színű ég pillant be az ablakon. Halk zummogás hallik az utczáról, a munka újra megkezdődött…

Az asszony egyenesen az ablakhoz megy s kinyitja szárnyait. Üde, még fertőzetlen lég csapja meg a beteget… Az utolsó reggeli levegő.

Gáspár körülnéz s úgy találja, hogy mennyire lakályos lett itt minden. Ilyen jól még nem érezte magát ebben a pinczeszobában. – Az asszony azt hiszi, hogy alszik s tesz-vesz, rendbe hoz mindent. A lábáról lecsúszott takarót ujra felteszi.

Titkon egy-egy pillantást vet a hűtelen asszonyra. És szive elszorul, amint látja, hogy megváltozott, hogy lefogyott az.

A régi szépségből kevés maradt meg. A beesett szemek titkos vád, néma kínról, könyezve átvirrasztott éjjelekről beszélnek neki. Szíve meglágyul, kinyújtja kezeit:

– Teréz!…

Az asszony remegve közeledik hozzá s szótalanul – mintha semmi sem történt volna – megcsókolja már verejtékező homlokát.

Gáspár alig tud szólni:

– Ülj le kérlek, ide az ágyamra… Beszélgessünk egy keveset. – Régen nem láttalak!…

Az asszony leül s némán int fejével.

– Igen, beszélgessünk egy keveset… Talán egy óra – és én nem vagyok többé. Ehhez ugyan senkinek semmi köze; megsiratni úgy se fog senki… Ne is vesztegessünk hát erre szót, nem azért hivattalak, sem azért, hogy talán látni óhajtottalak volna még egyszer… tisztességes embernek túl kell magát tenni ilyen kicsinységeken… Az a kérdés: mi lesz a gyermekekkel? Ezeknek, úgy tetszik, semmi kedvük sincs meghalni, hát hadd éljenek! – De hogy fognak élni? Rád bíznám őket, ha nem félnék: rendetlen életet fogsz folytatni és ez nem volna a _gyermekeknek_ – jó…

Legokosabbnak találnám, ha férjhez mész, bár szegény, de erőteljes emberhez; a gyermekeket magadhoz veszed s kiadásra elfogadott munkám árából felneveled őket, mig magok is kereshetnek… Nos, mért sírsz, nem olyan nagy teher az végre s innen-onnan az anyjok is vagy!…

Az asszony elfödte kezével könyező szemeit. A beteg folytatá:

– Pedig lehetett volna ez máskép is, együtt nevelhettük volna fel őket… de már most vége, te máskép gondoltad jónak; – áldjon meg azért is az áldó!

Teréz fuldokolva nyögé:

– Esküszöm…

– Asszonyeskü: buborék, semmi! Mire esküdöl?

– Hogy csak téged szerettelek…

– Azért adtad magad másnak?

– Azért! Láttalak nyomorogni, betegen sínylődni, éhen, szomjan; a gyermekek majd lehúztak egy darab kenyérért s a legkisebbik ing nélkül didergett… A szivem elvette az eszemet és elestem – de a te beteg s gyermekeid éhező, didergő teste buktatott el, egyszer, először s utoljára…

Végtelenül kéjes érzés futotta át a beteget. Minden fájdalma, mintha egyszerre eloszolt volna. Egészen újra született.

– Milyen boldog vagyok! – gondolta magában s közelebb huzódva feleségéhez, átölelte derekát. Teréz megölelte s megcsókolá remegő kezeit:

– Bocsáss meg… maradj életben… élve fogsz maradni; tudom, érzem…

Gáspár egyszerre melléhez kapott, villámszerű nyilalás szögezte testét keresztül: a méreg kezdett el hatni. A beteg alig hallhatólag nyögé:

– Menjenek ki a gyermekek, megtalálnak íjedni tőlem… Te nem utálsz, Teréz?…

Az asszony válaszul a mindjobban verejtékező homlokot törölte s öntözte elfojtani nem tudott könyeivel.

– Mindig téged szerettelek, most is és mindig téged foglak szeretni.

Mintha a szív legtitkosabb mélye nyilatkozott volna meg ez ünnepélyes perczben. A nő tiszta lényege levetve magáról a körülmények, viszonyok és a világ sarát, szólalt meg legtisztább, legbensőbb hangján. És a kínoktól összezsugorított haldokló megdagadt arczán, az eltorzult izmok fölött, sajátságos torz mosoly alakjában ott ült e szavak hatása: az üdvözülés. A kidülledt, már-már vérben forgó szemeken, különös méla, de zavart boldogság fénye vibrál. A tagok már-már kékülnek, a mell kidülled és hörög, a szervezet és a feloszlás harczának irtózatos tünetei megjelennek és a lemondó, de boldog mosoly áthatja az egész alakot.

Krisztus a keresztfán!…

Közeledik a végső delirium, perczre-pillanatra visszatér az öntudat az alaktalan agyba s a haldokló még egyszer megszorítja felesége kezét s hangtalanul mozgatja hűlő ajkát.

Az asszony megérti s int fejével:

– Szeretlek!…

A materialista agyában zavaros-kínosan felkelnek s elszállnak az utolsó gondolatok:

– _Ha tudtam volna… mily jó volna élni!…_

Késő!

Mintha óriási robogó mozdony dübörgését hallaná, közel, nagyon közel s ő bármiként is akarná kikerülni: nem tudja… Egy percz s összezúzva hever a mázsás kerekek alatt… A hamvas homályú szoba lángba, piros lángba borúl körülte, a tűznyelvek feléje csapnak, átölelik, égetik leírhatlan mohó dühvel…

És az üdvözítő mosolya csak nem akar eltűnni a rángó arczról.

Még félig öntudatánál van s még tudja, hogy már csak félig öntudatos s ez is oly rohamosan, őrült gyorsan fogy… Kicsinyes dolgok jutnak eszébe: egy diákkorában irott vers, kortesnóta végső melódiája, valamelyik tanítványának a hangja, a csatt felesége nászéji czipőjén, mely akkor leszakadt, szinte csörrenését is hallja…

Érzi, hogy ezt a végtelen kínzó világosságot, mely most parazsakat dob reá, nemsokára felváltja a végtelenebb, örökös sötét.

– _Pedig mily jó volna most élni_… zsong benne egy zavaros, sejtelmes érzés. De egy másik, igazi lényege hangosabban köszönti a közeledő örök éjjelt:

– Nem szabad élnem: a gyalázat megvan, így vagy úgy: mindegy! Egyszeri hűtlensége örökösen kínozna, marna mellette… És lehetne-e nála nélkül élnem?!…

Összeszedi még egyszer erejét s bár rendetlen, de emelt hangon szól:

– Csókolj meg, aztán menj ki, édes; – jöhetsz vissza mindjárt!…

Maga marad. Értelmére ráborúl az örökös fátyol. Már csak egy-két érzékében él. Összebeszél mindent, fel-felszökik ágyáról, hogy ismét visszarogyjék. Váz karjával különös gesztusokat végez…

– Asszonynép… ostobaság… tenyészésre való…

– Hogy a kölykök tápláltassanak…

Az egyik kezében – melyből majd kicsurran a vér, úgy összemarkolja – mintha valamit szorítana… Egy kis hajfürt…

– Vive l’Anarchie! kiált fel még egyszer mély, dörgő hangon s térdkalácsa összeütődik, felső teste hátrarogy, megmered…

Fiatal tavaszi legyek zümmögnek, szálldogálnak a homályos ablakon.

II. Egy tragédia.

Garibangyi nagyon vígan söpörte a rá kirótt sarat künn az újpesti úton.

Táti, meg az öreg Virág egyre csak azt nézték, milyen szaporán forog a Garibangyi kérges kezében a nyírfasöprő nyele s milyen vígan fütyörész az öreg s hosszú sárgás-őszes szakállába hogy mosolyog egyre…

Virág, a ki nagyon fortélyos ember volt, egy vasárnapi reggelen igy szólt a Tátihoz, miközben a pálinkás bódéból ki a stácziójukra utczasöpreni bandukoltak – hogy: »te Táti, az a hunczfut Garibangyi alighanem megütötte a lutrit!«

»Az ám!« szólt Táti s kalpagját fel a feje búbjára tolva – megállott az utcza közepén:

– Vigyen el az ördög, ha igazat nem mondasz!… Már az nincsen másképen… Úgy van, hogy a vén hunczfut megütötte a lutrit…

Az utcza másik szélére, az öreg Garibangyihoz a szél meg a seprőcsapások alatt felkavargó por odahozott egy-két hangosabb szavat az utczasöprők suttogásából. És az öreg tovább mosolygott tömött szakállába, olyan vígan, olyan elbizottan.

Virág átkiáltott hozzá:

– Garibangyi, sohse légy oly büszke…

A vén utczaseprő ravaszon sandalított vissza:

– Hát ha van rá okom…

Erre meg Virág tolta volna fel kalapját feje búbjára, ha kalapja egyáltalán lett volna:

– Táti, halld csak: ez a vén kötélrevaló aligha nyert a lutrin, de biztosan elemelt valahol valamit…

– Ejnye, kutya a lelkem, ha igazat nem szóltál! Nyilván valami papi bugyillárist…

– Vagy valami utas adta oda néki a kufferját, hogy vigye ki a vasuthoz s az öreg elvasutozta magának…

– Vigyen el az ördög, ha igy nincs! Én is láttam az öreget kinn az állomáson türüszködni a trágerek között, valami utas holmijáért. Bár a veressipkások nem egyszer megagyabugyálták, de az öreg nem tágított; ha ma pofon ütötték, holnap megint ott ácsingózott s majd lehúzta az utas embert: »Majd beviszem én, majd beviszem én kérem! a holmiját nagyságos uram…«

– Aztán meg a pálinkás-putyikosnak is kifizette a 7 garasát s azóta nem néz a boltja felé se, – sutytyomban bort iszik nyilván…

Garibangyi csak loppal nézte, hogy sandalítanak, hogy susognak róla. Végtére meg nem állhatta szó nélkül:

– Jertek csak, málészájúak!

Táti és Virág egymásra néztek, aztán oda czammogtak a vén Garibangyihoz, aki akármilyen perfidül viselkedett irányukban egy idő óta – mégis csak kenyerespajtás és régi kartársuk volt.

A régi kolléga kigombolta felső kabátját – ami rövid ideig tartott, mert a kabáton csak egy gomb volt, az is csak igy-úgy odaférczelt kapocs képében – aztán a belső zsebéből egy csomagot vőn elő.

Midőn a csomagot kinyitotta, a Táti meg a Virág menten elejték kezeikből a seprőt; és szemeik csillogának. Virágnak azonban csak az egyik, mivelhogy csak egy szeme vala. (»A másikat« – igy adá elé a dolgot ő – »kiütötte a gyaluforgács, amikor még asztalos voltam s négy segéddel dolgoztam… Ez volt az oka annak is, hogy felhagyék gyilkos mesterségemmel…!« Erre az előadásra a mindenben akadékos Ruzsi Pál – szóda-hordó a pálinka-boltos ténsúrnál – azt veté ellen, hogy: »igen ám, kiütötte a zsandár, a mikor a tulajdon vörös manipulás-bugyillárisát akartad elcsízelni…«)

Tehát midőn a csomag kibontatott, a Táti és Virág mind a három szemei csillogának.

Háromnegyed, fél és egynegyed szivardarabok feketéltek – pettyesen – barnállottak – csávosan és nagy számmal a papirosban.

Valódi, a szinház előtt keresett, gondosan megmosott havanna, Kuba és belföldi szivarvégek…

Garibangyi kimarkolt belőlök egy csomót s kartársait megkínálta:

– Nesztek, gyujtsatok rá… aztán… aztán eljöttök hozzám, a _lakásomra_…

A kartársak egyik bámulatból a másikba estek. Virág átható eszét két csodálatos gondolat csapta meg:

– Garibangyi szivarokkal – nem is »egyekkel« kinálja meg őket; – és hogy Garibangyinak lakása van! – tört ki ajkán hangosan a kérdés, melyeket Táti újabban ismételnie, gondolatuk eredetiségénél fogva is – jónak látta.

A dúsgazdag utczaseprő ismét mosolygott, tenyereit egymáshoz dörzsölé, sipkáját betyárosan bevágta a szemébe s a leghosszabbik szivarára gyújtva, azt is papirszipkába téve, megindult lefelé az újpesti uton:

– Gyertek csak… mutatok valamit a lakásomon: egy szoba és konyha; a konyhában; – Krinolin…

Tátíék némán ballagtak utána. Táti nem gondolkodott semmin, hanem Virágra nézve, szerette volna megtudni, hogy miről elmélkedik ez; mert megvolt győződve, hogy ez elmélkedések tárgya és módja okvetlenül korszerű és éles; Virág arcza azonban nem árult el semmit. Két – még meglevő – ki nem ütött – foga közé szorítva szivarját, nem annyira a füstöt, mint a levet szívta abból s időnként némi merengéssel, erősebb vagy gyengébb taktussal, egyet-egyet pökött.

A cselekmény e momentumai a következő gondolatok drámai – mert csattanós – befejezéseül szolgáltak:

– Szivarral kinál? Mily szokatlan jele a baráti érzelmeknek! Mire véljem? Mit jelent?… Garibangyinak lakása van? Hogyan és honnan? Tehát mióta nem hál a »hajléktalanoknál«, azóta szobát árendált? Rendes lakást? Mióta változott meg a világ sora? Csakugyan itt volna az üstökös, hogy egy utczasöprőnek lakása, rendes lakása van?… Egy szoba és konyha? Konyha és szoba? A szobában tán nyoszolya is? Ez az ember kétségkivül eltett valakit láb alól!… És a konyhában »Krinolin?« Mit jelentsen az a »Krinolin?« Garibangyi asszonyt kerített a házához…

Ezenközben egy zsúpos kis házhoz értek.

– Itt a _lakásom_…

Virág a Garibangyi vállára tette a kezét:

– Akaszszanak fel Bangyi, ha egy perczig is nem hittem, hogy te vagy a világon a legjobb pajtás!…

– Ejnye a szájamból veszed ki a szavakat!… szólt a másik és mindketten néma áhitattal ballagtak társuk után.

Az utczasöprő büszkén ballagott előttök a nagy kátyús udvarban – mely Virágot hálátlan szülő-falujára emlékezteté – és alig-alig köszönt az omnibuszos-kocsisoknak, kik fogatukkal itt szoktak tanyázni. – Egy földszinti ajtó előt megállt s szivarját kivevé szájából:

– Pajtik, tegyétek le azt a bagót. »Krinolinnak« árt a füstje!

A szobából sajátságos hangok hallszottak ki. Virág alig várta, hogy az ajtó kinyittassék. A kihalló, sajátságosan mormogó hangokból Törsöly Klárára – a nyúl-utczai zsemlyés-asszonyra vetett, arra a lényre, kit őt három izben hítt magához élettársul, de ki ez ajánlatot mindannyiszor visszautasítá. Sajátságos érzés fogta el szivét s majdnem toporzékolt a küszöbön.

Az ajtó végre megnyilt s mig Bangyi büszkén nézett szét társai között s mig mintegy köszöntésképpen magasra emelé seprőjét…: »Krinolin« láthatóvá lőn.

Krinolin egy körölbelül 2 éves hizott sertvés volt.

Virágék amint megpillantották fényes orrát, tokás és már puffadt képét, majd térdre rogytak előtte.

Krinolin egykedvűen – mondjuk, egy két mázsás mangaliczához illőleg – higgadtan – röfögött rájuk.

Egy pár pillanatig mind a hárman némán nézték az ünnepelt állatot. – A tulajdonos törte meg az áhitat e csendjét:

– Krinolin, Krinolinka… Sose röfögj, nem bántanak, ők Virág meg Táti… Megetted a kukoriczádat? korpa kéne ugy-e, kutyaházi… He, korpa vizzel dagasztva, jó puha, ragadós, édes, he…? Mindjárt, mindjárt,… hát várj egy kicsit, piszkos! Add ide hát, mutasd a farkinczádat…

– Hé pajtik: láttatok-e világéletetekben ennél feinabb disznót…

Virág a meghatottságtól remegő nyelvével alig tudá kinyögni hogy:

– Nem!

Táti pedig éppenséggel nem tudott egy szót sem szólani, csak nagy fekete bajusza alatt mozgott-izgett hangtalanul, kövér nagy szája…

A házigazda levetette kabátját, hogy szabadabban mozoghasson. Gyengéden kezébe fogta a Krinolin farkinczáját s a túláradó örömtől egész testében nevetett:

– Táti, Virág! Ide gyertek. Milyen lábszárai vannak. Ez a lábszár megdurná magát a polgármesterét… A feje, nézzétek a fejét, olyan hosszú, mint a tiéd Virág s szélesebb a derekadnál… Az édes… Hát még a hája, tapintsátok csak meg – de ne szorítsátok szegényt – a szalonnáját; lesz vagy öt ujjnyi… Eszem a lelkét, milyen kicsiny, hogy benőtt a kövérségbe a szeme! Pislants hát, bolond…!

Mutassatok nekem akár emberben is olyat, a ki két éves létére, túlnyom a két mázsán…

Virágék szótlanul »nemet« intettek fejeikkel, Garibangyi pedig majd kibújt a bőréből. Levetette kötőjét, czizmáját s úgyszólván tánczolt Krinolin előtt:

– Ez állat. Egészen más állat, mint az ember. Az asszonyt nem is említem. Csak kukoricza kell neki, még egy kis korpa, aztán úgy meghízik, hogy kitolja a konyha falát… Milyen sonkája lesz! Füstös és friss kolbász, hurka májas és véres, – belé két garasért vanilia; – aztán meg főkép a zsirja, a temérdek sok zsir! – hé, Virág, mit mondasz hozzá, hm!…

Virág nem szólt egy szót sem, csak nézett, csak bámult. Az az egy szeme is majd kifutott a folytonos nézéstől. Leült Krinolin elé s meg akarta fogni.

Krinolin sikoltott. Egyik lábát megütötte a másikban. Garibangyit élénk részvét fogta el:

– Megütötted magad, Krinolinka, te szegény. Na gyere ide…

Bangyi megcsókolta a sertvés fényes tarkóját, Táti és Virág követték példáját. És Krinolin büszke méltósággal állott előttök; nyugodtan hagyta magát megimádatni. Egy nyugalmazott államkanczellár sem fogadhatta hidegebben a dicsőséget.

A túlboldog utczaseprő pedig a sertvés élettörténetének elbeszéléséhez kezdett. A kollegák feszült figyelemmel csüggtek ajkán. Az élénk történet előadása közben egy-egy köny fakadt a vén Garibangyi összehúzódott véres szemeiben; mikor feltünt, csak olyan »kristály« tiszta volt ez a vizcsepp, mint az, a mely deli szüzek »éjfekete« vagy »hajnalkék« szemén felcsillan, de hogy lefelé kezdett gördülni a ránczos arczon, piszkos szinű lett az odafrecscsent sárfoltoktól…

Garibangyi legelőbb is arról az időröl kezdett beszélni, midőn szivét először fogta el a vágy: venni – már a hogy, úgy – egy malaczot s disznót nevelni belőle. Mikor a fővárosba jött – ezelőtt harmincz esztendővel – azt tapasztalá, hogy alig egy tenyérnyi szalona három garas. És alig lakik jól vele az ember. Szivét keserűség fogta el. De csakhamar megvígasztalá egy merész gondolat: egy egész disznóval birni, mely annyi szalonnát ad, hogy egy embernek két télre is elég, ezenfelül, meg sok jó – a világon a legjobb – dolgokat; s a mi a fő dolog: sok, sok – zsirt… És e merész gondolat nem hagyta nyugodni. Mikor még napszámos volt, hajóvontató, rakodó: jobban esett a munka, mert e gondolattal, kivitelének tervével foglalkozott, jobban az álom: mert álmában megjelent vágyainak tetőpontja, betelve, vigan röfögő, rövid sertéjű, hármas tokájú sertvés képében… egészen olyan volt, mint ez a Krinolin… Feleséggel birni, gyermeket nevelni: nem jutott eszébe, de ha csak tehette, kiczammogott Kőbányára és sorra nézte a drága, finom sertvéseket, ha nem látták, meg is tapogatta hátukat gyengéden, szeliden. Sőt egynek-egynek az árát is megkérdezte, nem azért, mintha nyomban meg akarta volna venni; de mert tudni akarta, mennyi pénzt kell még gyűjtenie? A gyűjtés, az nagyon lassan ment, de mégis már négyizben volt 6–6 forintja. Majdnem elég egy soványos malaczkára.

De az öreg Garibangyi kövéret akart venni s a 6 forintjához addig-addig gyűjtött, mig egyszer egy-egy kupicza pálinkára – ha már ezt az ördöngős italt el nem lehet kerülni – befordult a »két – trágerokhoz«. Az egy-két kupiczából rendesen lett vagy tiz meszelylyel s a 6 frt újra 6 krajczárra olvadt le a zsebében… Garibangyi mikor ilyes esetek után magához tért, búvában szaladt volna egyenesen a Dunának, ha a bágyadtságtól egyáltalán járni is tudott volna…

Hanem egyszer több évi kisérletezés után megkötötte magát s ez azon nevezetes idő volt, midőn a »két trágerosnak« a 7 garasnyi adósságát kifizeté, hogy soha többé ne menjen a boltjába. Lakást vállalt, dolgozott éjjel-nappal, a rendes 2 font kenyér helyett csak egy fontot evett meg naponként – mig végre egy napon meglátta Krinolint.

Meglátta és megvenni: egy pár óra műve volt. Krinolin akkortájt még nagyon vézna, beteges kinézésű malacz volt s a vén utczaseprőnek egész kényelmesen belefért a kabátja belső zsebébe, mely nevezett zseb külömben is tulajdonosának éléstára vala. Krinolin életéhez kezdetben édes-kevés remény volt s a tulajdonos gyakorta egész éjjeket töltött mellette álmatlanúl. (Az nem igaz, hogy úgy vísitott a szobában, hogy az egész házban nem lehetett miatta aludni.) De a kitartó és szeretetteljes ápolás győzött…

– Tulajdon véremmel neveltem, pajtik, ezt a pribéket, a tulajdon édes véremmel. Elvontam számtól a falatot, hogy neki adjam… Mintha csak a saját gyermekem lett volna!… fejezé be elérzékenyült hangon az öreg Bangyi a Krinolin élettörténetét.

Virág felállott. Ő csak most fogá fel teljes nyomatékával a helyzetet. Előtte állt egy hízott disznó. Mondjuk csak egy: »sertvés«. És előtte állt annak tulajdonosa, egy vén utczaseprő képében.

E helyzet nem volt természetes. Virág az orra előtt motoszkált kezével s meglehetős súlylyal ugyan, de csak e szavakat mondá:

– Ez valami… ez valami…

Ki csodálkozik azon, ha e szavakat Táti a helyzet méltó s találó kifejezésének találván, jellemének megfelelő édeskés kifejezéssel ismétlé:

– Ez valami… ez valami…

– Ez valami nem _természetes!_ szólt Virág.

– Csudálni kell az embernek! viszhangozá Táti.

Bangyi pedig némileg visszanyervén lélekjelenlétét, ugyan nem minden érzés nélkül, de határozottan mondá:

– Holnap pedig meg fogom ölni.

Csakugyan egy éles kés – fényesre fenve – már ott villogott a lóczán, mindjárt a dézsa mellett, t. i. azon dézsa mellett, melyet Garibangyinak a házban lakó verklisné adott kölcsön nagy rimánkodásra eme készülő ünnepély alkalmából s ama igéretre, hogy a dézsa nem minden hús nélkül fog tulajdonosnőjének visszaadatni. (Mondám, »_tulajdonosnőjének_«, mert a verklisnek eme dézsához mi köze sincs; ő már 6 hónapja csatangol valamerre, anélkül, hogy feleségének egy sor irást is küldött volna; – ki vagyon az útja adva!…)

A dézsában viz volt. A polczon pedig egy nagy zsíros bödön. És minden szükséges szerszám a konyhában. De Krinolin még mindig nem sejtette a közeledő veszélyt. Egykedvűen röfögött s nem gondolt a holnapi reggelre. Ó, ha látta volna a gyilkos vágyat ezekben a megtörött szemekben! Vajjon éppen semmi előérzete nem volt volna?!…

Ki tudja… ki tudja?!…

Szürke novemberi nap. Szitál az eső. Honnan hull? hisz az eget nem is látni! Vagy az a havas esőtől terhes végtelen felhő az ég? Hideg van. A feneketlen sárban hosszúkás tavakat alkotó piszkos esőviz szinte fényes, szinte az ember szeme előtt fagy a ködös, rideg időben…

Azt hinné az ember, hogy már estvéli idő van, pedig csak kora délután az óra…

A három utczaseprő víg kedélylyel lép ki az udvarra. Garibangyi még onnan is visszakiállt Krinolinnak:

– Aztán jól viseld magad…

Az udvar lázban van. Garibangyi alig tud a sok kérdezősködésre felelni:

– Hát holnap reggel disznóölés lesz?

– Igen, holnap hajnalban; én meg a pajtásaim, Virág meg Táti fogjuk megölni…

Virág azonban még az utczán is azt hajtja:

– Ez valami, ez nem _természetes!_…

Egyszerre csak a »két trágerek« előtt találják magukat. Ha pedig ilyen véletlenül ide találtak jutni, hát káromlás volna kijátszani az isteni végzést; – be kell menni. Garibangyi remegve nyúl az ajtó kilincséhez. Hanem meggondolja a dolgot. Fogadását, hogy ide »addig« be nem lép, már meg lehet törni. Krinolin megvan s nincs emberi hatalom, mely őt holnap reggelig el tudná veszejteni. Megnyomta a kilincset: erős spiritusz-szag rég nem érzett kedves illata üté meg orrát…

* * *

Garibangyi késő éjjel tért haza. Ezt a körülményt nem lehetett volna ő tőle megtudni, mert ő egyáltalán azt sem tudá, hogy hazatért-e?

Egész a bocskora szíjjáig be volt nyakalva. A hajnali ünnep áldomását délutántól fogva késő éjig itták… Midőn sok kaland után – az utcza sara tudna róla beszélni – hazatért, első dolga volt a szegény Krinolinon egyet rúgni. Krinolin nem is hederített e nemtelen inzultálásra; külömben is aludt. Garibangyit e hidegvérűség kihozta türelméből s a dézsával verte agyba-főbe az állatot. Krinolin még mindég hidegen tűrte a sértéseket. Garibangyi végre igy szólván hozzá, hogy: »te nyomorult«, reá boritá bekecsét s reá feküdt aludni…

Másnap délben ébredt fel. Ahogy felébredt, mindjárt irtózatos bűz csavarta el – különben nem valami kényes – orrát. Immár józan volt s Krinolint szólítá.

Krinolin pedig ott feküdt a földön s meg volt meredve.

Garibangyi mereven nézett a feketéssé vált roppant tetemre. Irtózatos gyorsan felfogá a helyzetet. – Krinolin egészen hideg volt. Kimúlt visszahozhatatlanul.

Vége volt mindennek.

Az öreg utczaseprő leült a disznó mellé s nevén szólítá:

– Krinolin… Krinolinka…!

Az pedig nem röfögött vissza.

És nem fog többé soha visszaröfögni.

Elhúnyt, megdöglött álnok módra.

Az utczaseprő szívét végtelen keserűség fogta el. Minden reménye tönkre ment. Állhat a polczon az a bádog bödön: ennek a zsírját nem fogják többé beletenni! A késre nincs szükség, elvihetik a dézsát…

Szegény vén Garibangyi nem akart se szemének, se orrának hinni; egyre tapogatta Krinolint. De keze belemélyedt tegnap még kemény húsába. Igen, vége volt mindennek. A sok éven általi koplalás, a számtalan esztendőn által táplált és már-már bevált remény, élete üdvössége, minden: önként, álnokul elhalt: halála előtt! s ezen nincs mit változtatni.

A kimondhatlan kínos érzés megrázta az öreg utczaseprőt; fogai vaczogtak.

Tegnap lelki szemeivel már látta azt a négy tábla szalonnát, amit a Krinolinból ide a konyhába felaggatott volna… Gyönyörű paprikás szalonnák… s most az egész csak faggyú… hitvány faggyú az egész…

Szegény vén Bangyi érzi, hogy meg kell zavarodnia e gondolatok súlya alatt… Végtelenül lesújtva érzé magát… Hát a sonkákból sem lesz semmi? Lehetetlen…