Part 7

– Nem, – mondta magában, a lelkében, hangosan és ingadozás nélkül.

Kint ébred az élet, az élőket híjja az élet, az életnek semmiféle kérdésére nem lehet halállal felelni.

– Sándor, feküdj le.

– Igen. Most már igen.

Fölállott. Támolygott. Két éjszakának és egy kegyetlen napnak a teljes, összezúzott kimerültségét érezte a tagjaiban. Eddig a lelkének egy vad és vak mámora fütötte a testét. Most érezte, hogy meg van tépve, meg van tiporva, nincs gondolata többé és alig tud mozdulni többé. Aludni kell. Élni kell.

Visszanézett a halottra, kiment, lezuhant az ágyára és hosszan, süketen, álomtalanul aludt. Kipihenten ébredt föl és ekkor elég erős volt arra, hogy minden fájdalmat sajogva érezzen. Sírt a sírókkal és támogatta az ingadozókat.

A temetés után együtt voltak: az öregek, Ilona és ő. Hallgattak; egyik sem akarta kimondani azokat a szavakat, amelyeket ki kell mondani, amelyek a halott végleges eltemetését és az új élet kezdetét jelentik. Kádár ki is akarta mondani, meg is akarta előzni ezeket a szavakat.

– Ilona, – mondta halkan, – én nekem meg kell kérdeznem tőled, de meg kell kérdeznem magamtól is, van-e még jogom rá, hogy veled együtt éljek?

Az asszony lehajtotta finom, barna fejét és könnybelábadó szemmel mondta:

– Egy van, ami neked jogot adhat rá, a szereteted. Ha a szereteted megvan… ha engem szeretsz…

– Én szeretlek, Ilona. Ebben az órában és nyugodtan, biztosan, megerősödött hittel mondom el, hogy szeretlek. De jogot ad ez rá vajjon? Elég ez? Szabad így?

Az öreg Markó szólalt meg.

– Szabad, – mondta reszketve, de hangosan. – Ne töprengj most már. Ne töprengj. Ne gondolkozz. Innen menj el, innen menjetek el… De nem gondolkozni! Nem töprengeni! Élni! És dolgozni, sokat dolgozni, bátran és jókedvűen dolgozni… Ami volt… azt mi majd siratjuk. Ti menjetek és éljetek és ne gondoljatok visszafelé. Nem kell sokat töprengeni. Élni kell…

Fölállott.

– Az egyik kocsi be van fogva, – mondta elszántan. – Ti elmentek. Ide nem jöttök vissza többet. A két fiút, majd ha már akarjátok, elviszem hozzátok. Menjetek.

Mentek. A kocsi elrobogott velük és magas, szürke porfelleget vert az országúton. Kádár visszafordult a ház felé és még egy pillantással búcsút vett tőle. Azután újra előre nézett. A távolban hallotta már az élet zaját, szomjasan hajolt előre, feléje, de még valami bizonytalan nyugtalanságot érzett. Van-e rá joga? Van-e joga az életre? Ránézett az asszonyra és az asszony halkan válaszolt a ki sem mondott kérdésre.

– Sándor… a te szereteted még nem volna elég. De az én szeretetem megadja neked a jogot rá.

_Vége_

Asszony az éjszakában.

Házasságtörési drámákról volt szó és Pál, az előkelő, kedves filozófus, az elegáns bölcs így szólt hozzám:

– Gyűlölöm a férfiönzés bestiáit, akik tele szájjal ordítják: öld meg az asszonyt. A hősöknek, a gyilkolás szájas apostolainak soha nem jutott eszükbe azt hirdetni, hogy pusztuljon a házasságtörő férfi is. Pedig nincs különbség a között, férfi vagy nő követi-e el a házasságtörést.

– Vajjon nincs? – szóltam közbe.

– Nincs, – válaszolt Pál határozottan. – A házasságtörésben nem a brutális fizikai tény a gyalázatos, hanem az, hogy kijátszása, tudatos, szándékos megcsalása annak, akihez legközelebb állunk.

Pál ezután elbeszélte nekem a következő történetet:

Zólyomy Gábor akkor negyvenöt éves volt. Dávid, az öccse teljes húszszal fiatalabb: huszonöt. Utolsó sarjai voltak annak a gyönyörű fának, amely Örs vezér törzséből sarjadzott ki.

Zólyomy Gábornak, a nemes tudósnak a nevét ismered. Dávid akkor még semmi sem volt, csak éppen bebolyongta már e világot. Három évig volt távol. Akkor ment el, mikor a bátyja feleségül vette a csodaszép, szőke Tass Blankát és az esküvő óta nem látta őket. Csikorgó tél volt, amikor hazajött és nagy meglepetéssel hallotta, hogy a házaspár – a szezon teljességében – falun, az ősi Zólyomy-kastélyban lakik.

Ez a Zólyomy-kastély emeletes, hatalmas épület volt, amelyet arra szántak pár száz esztendővel ezelőtt, hogy egy-egy ostromot is elbírjon. Korábban fal volt körülötte, de ezt lebontották és a magas terraszon fekvő kastély szabadon állott a Mátra tövében, félórányira egy kis falutól. Az emeleten csupa vendégszoba volt, a földszint közepén óriási ebédlőterem, könyvtárszoba és más efféle; a bal szárnyon volt a Gábor lakása, a jobb szárnyon két szoba kis előszobával: a Dávid gyermekkori, diákkori lakása.

Ide, a kastélyba érkezett haza Zólyomy Dávid. Nagy örömmel fogadták. A bátyja, a szelid, kedves, tudós Gábor szinte könnyezett örömében, hogy megölelhette tüzes, vakmerő öccsét a hosszú, veszedelmes távollét után. A szép Blanka asszony is kedves örömmel nyujtotta neki rokoni csókra az ajkát.

Egy harmadik ember is üdvözölte Zólyomy Dávidot hazaérkezésekor: egy csillogóruhás, fiatal huszárhadnagy.

– Nem ismered meg a gyereket? – kérdezte Zólyomy Gábor.

Dávid megismerte a gyereket. Valami távoli rokonuk volt a fiatal huszár, elkényeztetett, tejfeles száju bárófiu, aki olyan volt mindig az óriási Zólyomyak között, mint egy selymesarcu leány.

– Tele van a környék farkasokkal, – mondta még Zólyomy Gábor. – Farkasvadászatra jött le a gyerek, de nem igen jár a bestiák után. Pedig éjszakánként idehallatszik a vonításuk és tegnapelőtt az akolból ragadtak el egy ürüt.

– Majd Dáviddal együtt, – válaszolt a huszár.

Zólyomy Dávid bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Gyűlölte a cifraruhás, fecsegő, léha fiút és nem is válaszolt a szavaira. Elfordult és azt kérdezte:

– Bevitethetem a holmimat a szobáimba?

– Bocsáss meg, fiam, – válaszolt a bátyja, – a szobáid el vannak foglalva. Nem tudtuk, mikor jössz haza és átadtuk a mi kedves vendégünknek. Mikor ő megérkezett, akkor vette észre Blanka, hogy az emeleti szobákat nem lehet fűteni.

Dávidban majd hogy lobot nem vetett tüzes természete. Az ő szobáit, amelyhez ifjúságának minden kedves emléke fűződik, odaadni ennek a gyereknek! A szeme veszedelmesen villogott. Erőt vett ugyan magán, de a jókedve oda volt.

Fölvitette a holmiját egy emeleti szobába és szótlanul hallgatta bátyja beszédét.

– Azért jöttünk ide tél közepén, mert nekem nyugalom kellett. Nagyon sokat dolgoztam az elmult esztendőben. Bizony szegény Blankát is nagyon elhanyagoltam.

Dávid az asszonyra nézett és az mélyen elpirult. Gábor folytatta:

– Képzeld, mivé lett az én vasegészségem. Holmi bróm-port vagyok kénytelen szedni, hogy aludni tudjak…

Az asszony pirulása Dávid tekintete alatt még sötétebbé, zavartabbá vált, de Dávid nem sokat foglalkozott vele. Csakhamar azt mondta, hogy fáradt és lefekszik, mert sehogy sem tudta magát jól érezni a társaságban.

Fölment a szobájába és lefeküdt, de nem tudott aludni a szokatlan helyen. Órák hosszat hánykolódott álmatlanul. Végre fölugrott, hogy valami könyvet szerezzen. De nem talált. Azt gondolta hát, hogy lemegy a földszinti könyvtárba és onnan hoz valami olvasnivalót. Felöltözött, gyertyát vett a kezébe és lement a földszintre. Az üveges folyosót nappali világossággal árasztotta el a hold. A hóval borított kert és túl rajta a mező fehér fényben tündöklött.

Két könyvet vett magához a könyvtárban Zólyomy Dávid és kifelé indult. Mikor az ajtóban állott, kulcscsörrenést hallott a folyosó baloldali végéről, ahol a bátyja lakása volt.

– Ki jár itt éjszaka, – gondolta magában és egy pillanat alatt elfujta a gyertyát. Behúzódott az ajtónyílásba és figyelt: mi történik a bátyja lakásában.

… Az ajtó kinyilott és egy hosszú bundába burkolt alak lépett ki rajta nesztelenül, lábujjhegyen. Amint a hold az arcába világított, Dávid rögtön megismerte: a sógornője, Blanka asszony az.

A szőke asszony végigment a folyosón. Dávid közvetlen közelében sietett el és Dávid látta, hogy nincs rajta más ruha, csak egy drága, prémes női bunda és egy kis papucs a lábán. Abban a percben kelhetett föl a meleg ágyból. Végigsietett a folyosón, a végén megállott és benyitott a Dávid szobáiba, amelyekben a vendég, a fiatal huszár lakott most.

Az ajtó becsukódott mögötte és Zólyomy Dávid elgondolkozva nézett maga elé, ott állván a holdvilágos, hideg folyosón a téli éjszakában.

A hidegvér nem hagyta el egy percre sem. Az asszony pirulására gondolt, arra továbbá, hogy a bátyja – mint maga mondta – elhanyagolta az asszonyt és a brómporokra, az altatószerekre. Az első gondolata ez volt:

– Hát ezért nem kaphattam én meg a szobáimat!

Azután nyugodtan gondolkozott, mit tegyen. Rendszeres elme volt minden tüzes fiatalsága mellett is, és először megállapította a következőket:

– Az asszony botlásában kétségtelenül Gábor is hibás, mert – mint maga mondotta – elhanyagolta őt. Már pedig az embernek a legdicsőbb tudomány kedvéért sem szabad mellőznie a feleségét, az élete igazi társát. Gábor szereti az asszonyt és nem mondana le róla, hanem megbocsátana neki. Bizonyos, hogy Blanka is szereti Gábort és csak egy botlás vitte annak a kölyöknek a karjaiba. Miért választanám hát el őket egymástól? Gábornak nem szólok semmit, hanem cselekszem az ő szelleme, az ő nemes, nagy, jó szíve szerint. Az asszonynak azonban emlékezetessé teszem ezt a napot, elveszem a kedvét a csalástól, olyan leckével, amit soha el nem felejt és tökéletesen kiábrándítom abból a fickóból, akit voltaképpen nem is szeret.

Csak azon gondolkozott még Zólyomy Dávid, hogyan adja meg a nagy leckét az asszonynak, hogyan ábrándítsa ki. Erről is hamar határozott. Azután gyorsan cselekedett. Odament a bátyja lakásához és csendesen kinyitotta az ajtót. A kulcsot kereste.

A kulcs benne volt a zárban, az asszony elég vigyázatlan volt benne hagyni. Zólyomy Dávid kivette, bezárta vele kívülről az ajtót és zsebretette.

Most már tudta, mi fog történni és nyugodtan várt. Egy darabig ott állott a hideg folyosón, míg végre a jobboldalon ismét nyilott az ajtó. Ekkor behúzódott a könyvtárszobába.

Az asszony újra mellette sietett el. Most már szaladt végig a folyosón, izgatottan, türelmetlenül: haza, haza… Az ajtó előtt megállott, rátette a kilincsre a kezét és ki akarta nyitni az ajtót. Az ajtó nem nyilott. Mintha ütés érte volna, úgy rázkódott össze az izgatottságtól borzongó teste. Lehetetlen, hogy csukva legyen az ajtó… Megpróbálta még egyszer. Az ajtó nem nyilott.

Ekkor hátrafordult és a hold világosságában meg lehetett látni azt a dermedt rémületet, amely az arcán ült. Mozdulatlanul állott és Dávid tudta, miről gondolkozik:

– Ki csukhatta be az ajtót? Gábor ébredt volna fel?

Majd a reménység melege futotta el az arcát!

– De hátha valamelyik cseléd ébredt föl és az csukta be az ajtót.

A rémület merevsége eltünt az arcáról és lassu léptekkel megindult. Dávid tudta, hová megy: meg akarja kerülni a kastélyt, hátha valamelyik hátsó ajtó nyitva van és azon bejuthat a lakásba.

Előre látta, hogy ez fog történni és már előbb megnézte, hogy be vannak-e csukva az ajtók. Tudta, hogy hiába megy az asszony. Az fölnyitotta a folyosó nagy üvegajtaját, lement az öt lépcsőfokon és gyors lépésekkel, szinte futva indult, megkerülni a kastélyt. Dávid ekkor odalépett a folyosó ajtajához, becsukta kulccsal és melléje, az oszlop mögé húzódott, úgy hogy kívülről nem lehetett látni.

Egy perc mulva futva, lihegve jött vissza az asszony. Az arcán az az elhatározás, hogy bezörget a lakásba. Majd kivágja magát… majd elhitet valamit az urával… végső esetben bevall neki mindent és térdre esik előtte.

Feljött a lépcsőkön és ki akarta nyitni a folyosó ajtaját. Az nem nyilik. Ujra megpróbálja. Nem nyilik. Be van csukva. Az asszony halálos rémülettel, dermedten bámult az ajtóra. A torkán elakadt a lélegzet és a szeme elhomályosodott. Ki bántja őt, ki üldözi?

Megrettenve nézett körül. De az éjszaka csendes volt és elhagyott.

Az ajtó üvegére szegezte szemeit, odahajolt az üveghez, odanyomta a fejét, úgy meredt be a folyosóra. Ki van ott, aki őt gyötri? És mit akar vele? Miért kínozza? Miért zárta ki őt a hideg éjszakába?

A folyosón nem látott senkit; a padozat kőkockái rajzolódtak csak tisztán a holdvilágban. Zólyomy Dávid ott állt tőle egy lábnyira, csak a fal takarta el.

Tehetetlenül, félig eszmélet nélkül állott az asszony. A rémület hatalmába ejtette egészen, a vére mind a szivébe szökkent, ott lüktetett, tombolt, tüzelt. És ő maga ólmos lábbal, halálos hidegséget érezve minden tagjában, bizonytalanul állott.

Egy gondolatba kapaszkodott ekkor kétségbeesve, fuldokolva. A szeretője, a szeretője mentse meg most attól a rettenetes, ismeretlen üldözőtől, aki gyötri. Homályosan, bizonytalanul az a félelem reszketett a lelkében, ahogy Gábor és Dávid ketten eszelték ki ezt a meggyötörtetést. Bágyadtan ment le a lépcsőn és jobbfelé vonult.

– Pompás, – gondolta Dávid, – most már teljes lesz a munkám. Most jön a kiábrándulás.

Elment az oszlop mellől, ahol meghúzódva állott és a folyosó jobboldalára sietett, ahonnan az asszony kijött, ahol az ő szobáiban a huszár lakik most. Tudta, hogy az előszoba nyitva szokott maradni, hogy a szolga bemehessen reggel. Az volt csak a kérdés, az ajtóban találja-e a kulcsot.

Óvatosan kinyitotta az ajtót. A kulcsot megtalálta. Szerencsém van, – gondolta magában, – és kívülről becsukta az ajtót. Ezután nyugodtan várta, mi fog történni.

Az asszony végigment a folyosó mellett és odaért a huszár ablaka alá. Kiáltani nem tudott; meg akarta hát veregetni az ablakot. De az nagyon magasan volt és nem érte fel. Fölmarkolt hát egy csomó havas kavicsot és az ablaktáblához vágta. A huszár az ablakhoz sietett s meglepetve szólt:

– Maga az, Blanka? Az istenért, hogy került oda?

Az asszonynak sírás fojtogatta a hangját:

– Kizártak… Nem tudom, ki… Segítsen rajtam.

A huszár, aki alapjában önző volt és gyáva, meghökkenve kérdezte:

– Én segítsek? De hát hogyan?

Az asszony sértődötten, kissé értelmetlenül válaszolt:

– Hogyan? Hát jőjjön ki és segítsen rajtam, mert megfagyok itt.

Nagy, öblös, régidivatu ablakrostély választotta el őket egymástól. A férfi nézte az asszonyt és megindult lassan, aggódva, hogy segítsen rajta. A puskát akasztotta le először, a töltött duplapuskát és fölhúzta a kakast rajta. Azután lassan, kissé gyáván indult meg, hogy segítsen az asszonyon.

Az előszobába ért. Ki akarta nyitni az ajtót. Zárva volt. Biztosan tudta, hogy mikor az asszony elment tőle, még benne volt az ajtóban a kulcs. Bezárták hát őt is; ő reá is törnek.

Rohant vissza az ablakhoz:

– Blanka! Blanka! Rám zárták az ajtót.

Az asszony fölnézett az ijedt arcára és csendesen mondta:

– Segítsen rajtam.

– De hogyan, de hogyan?

– Segítsen rajtam, – ismételgette makacsul az asszony. – Segítsen rajtam. Maga a férfi.

– De nem tudok segíteni.

– Mert gyáva, azért nem, – tört ki az asszony.

Ez érzékenyen érintette a huszárt. Háborgott a hiúsága, kellemetlen félelem is bántotta. Kifakadt ő is.

– Mert gyáva vagyok? Ki hát mindennek az oka? Nem maga? Nem maga erőltette, hogy idejőjjek ebbe a vad fészekbe? Nem maga miatt jutottam ennek a két Zólyomynak, ennek a két havasi medvének a karmai közé? Nem maga ennek az oka?

… A fiatal huszár, úgy látszott, hajlandó volna a szomoru éjszakában ott csörömpölő perpatvart, aprólékos veszekedést kezdeni az asszonnyal. De az asszony nem válaszolt neki. Megkínzott idegeinek a fájdalmát ez az utolsó korbácsütés lángolóra fokozta. Milyen hitvány, gyáva fickóért csalta meg az urát…

Elment az ablaktól, ahol a huszár egyedül maradt kissé szégyenkezve, de inkább ijedten még mindig. Ment az asszony egy kicsit, ment, azután megállott a kertben, a keményre fagyot havon.

Állt mozdulatlanul, mintegy élettelenül ingében, melyre nagy prémes bundája volt vetve. A hidegtől nem óvta ez meg eléggé. Különösen papucsba bujtatott lábát marta a keményre fagyott föld hidege.

Ott állt az asszony egyedül az éjszakában. A holdvilág szikrázott a havon, a hideg egyre maróbb lett, egyre perzselőbben korbácsolta az arcát. Az éjszaka csendes volt, de ijedelmes neszek hallatszottak benne. A Mátra felől fölkelt egy-egy jeges szellő és végigsuhintott a síkságon.

Az asszony állt. A hideg marcangolta az arcát, a testét, a lábát, de a lelkét a rettenetes egyedülvalóság tépte inkább: egymagában állni a téli éjszakában, nem tudni, ki által kitaszítva… meddig… minek?

Az asszony az éjszakában, belefulladva a kétségbeesésbe, félig eszméletlenül állott. Az ijedelmes neszek eközben megnőttek, zajjá dagadtak és a kastély mellett egyszerre elnyujtott, rút üvöltés hangzott föl. Mintha szinpadon történt volna, valamely karmester vezényszavára: mikor e pokoli kórus fölzendült rémítően és rútul, összeesett az asszony. A bunda leesett róla és fehér ingében, eszméletlenül ott hevert a havon.

– Ohó, – mondta Zólyomy Dávid – nem így akartam. Farkasok a közelben… sietnem kell.

Fölrántotta a folyosó ajtaját és lerohant a lépcsőn. Fölkapta az asszonyt – bundája ott maradt a havon – fölsietett vele a folyosóra.

Ott tartotta a karjai között dermedt, hideg testét.

– Beviszem a lakásba, – gondolta magában – és lefektetem. Az eszméletét majd visszanyeri és legföljebb egy meghülés emlékezteti erre az éjszakára.

Kinyitotta bátyja lakásának az ajtaját. Szemközt találkozott Gáborral. Kínos zavarban volt, mert nem tudta, mi módon fogja megmagyarázni, hogy kerül a karjára a félig meztelen asszony.

A bátyja szótlanul kivette karjaiból az asszonyt, lefektette – azután átölelte és megcsókolta Dávidot.

– Nem aludtam. Láttam mindent, amit tettél. Én is így tettem volna a te helyedben.

*

Pál elhallgatott. A kezének egy intésével jelezte, hogy vége a történetnek. De én még kérdezgettem:

– És mi lett az asszonnyal?

– Betegen feküdt két hétig és most a legjobb feleség a világon.

– Hát a huszárral mi lett? Mit csinált vele Zólyomy Dávid?

– Voltaképpen semmit, – válaszolt Pál mosolyogva. – Csak éppen nem eresztette ki három napig. Az első napon hallgatott a huszár, a második napon ordított és fenyegetődzött, a harmadik napon könyörgött. Ekkor kibocsátotta őt Zólyomy Dávid, aki így okolta meg az eljárását: „kár volna a fiuért, ha párbajra hívnám és agyonlőném, de egy kis leckét megérdemel.“ És Zólyomy Dávidnak igaza volt. A lecke használt. A léha fickóból becsületes, komoly ember lett.

Csak ezt kérdeztem még Páltól:

– De hát honnan tudod te mindezt?

– Mert az a fiatal huszár én voltam, – válaszolt Pál nyugodtan.

A szesz.

Elől szürke épületek állottak. Mögöttük nagy kémény meredt fölfelé. Az udvaron óriási szesztartók: három gigantikus hordó dühödt vörösre mázolva. Megalapozva, nagyszerüen megszerkesztve, fölépítve mindegyik, mint valami bástya. A tartóktól a kémény felé, fent és lent csövek huzódtak. A vékony vascsövek, mint a kigyók, úgy siklottak el a nagy épületek között és az egész gyárat valami félelmetes élet, valamely fenyegető erő mozgásával töltötték el. Az alkonyat csendjében megdagadtak, föltornyosultak a hordó-óriások, a cső-kigyók sikló mozgással kanyarogtak, mintha nagy ölelésükbe akarták volna szorítani a környéket és a vasárnap csendjében hallgató gyár valami óriási szörnyetegnek tetszett.

Mögötte a mező volt már; távolabb a poros szegény város nyomorult házai látszottak. Itt a szesz szaga érzett. A szesz átszivárgott a hordókon, csepegett és kicsurgott a csöveken és a föld is át volt itatva vele; itt a szesz volt az úr. Messze körülötte nem volt más kémény. Munka, erő és termelés nem volt itt máshol, csak a gyárban s a szesz mintha minden erőt és életet elszítt volna a környéktől, még a mező füve is kiaszva, elégve nyomorgott mögötte.

Boldizsár az udvaron sétált. Oh, neki kedves volt a szesszel itatott föld, maga a szesz és a félelmes gyár. A szesszel kezdte, pálinkát mért ki hajdan kis üvegekkel egy rozzant korcsmában. De a szesz hálás azok iránt, akik dédelgetik. A rozzant korcsma után jött a gyár, a szesz nőtt, dagadt, áradt és a kis üvegek helyett most toronymagasságban nyugszik a hordóóriásokon belül. A szesz sárga áradása bankókat hozott a hátán. Azután hozott földecskéket: nyomorult emberkék apró birtokait. A szesz folyt, csurgott, dagadt és odasöpörte az egész környéket Boldizsárhoz, kis birtokok után a nagyokat és makacs folyama a nyomorult házakat kezdte már ki a poros kisvárosban. A csőkígyók kinyujtóztak és átkarolták a vidéket. Boldizsár ott volt a gyárban és bevette magát az épületek közé és csendesen nyujtogatta ki csápjait. A szeszből lehetett kölcsönöket adni, a szesz nem haragszik az uzsoráért, a szesz megelégedetten nő és dagad, ha áldozatokat kapott. Jó a szesz, áldott, kedves, hálás és szolgálatkész.

Az alkonyat leszállott és félelmes volt a gyár. Az épületek magasra emelték fejüket, közöttük nesztelenül kigyóztak a csövek. Csak Boldizsár nem félt tőlük. Bejárta az udvart, megveregette a hordók kemény bordáját, megsimogatta a csöveket és csendes nyugalomban adta át magát a gyárnak.

Az udvaron nem volt senki. A kapus behúzódott a házába. Boldizsár azonban tovább járt az épületek között. A vasárnap csendjében lopva végigkutatott mindent: gondozták-e szeretettel most pihenő gyárát. Gyönyörködött a nagy gyár pihenésében, de néha teleszedte magát dühvel, mert itt vagy ott hanyag volt valaki. Megkopogtatta a kazánt, próbálta a zárakat, azután fölmászott az emeletre. Keskeny lépcsőkön kapaszkodott föl, csúszva bujt át alacsony gádorokon s villogó szemmel vizsgált minden zúgot végig. Eljutott az óriási szesztartóig, a nagyszerüen megszerkesztett hordóóriásig. Előtte volt egy csendes, tömör oszlopban a hallgatag szesz. Tiszta tükre csillogva verte vissza a villamos lámpa fényét. Boldizsár szeretettel tekintett bele a halvány csillogásba. Húsz méternyire lefelé csupa szesz. Az óriási oszlop, amely olyan tömörnek és mozdulatlannak látszik, mélyen lefelé csupa mozgékony, hullámzó, könnyen csorduló, bőven áradó drága folyadék, hódító hatalmas szesz.

Egyet lépett lefelé. A lépcső foka megroppant alatta. A korhadt fa reccsenve tört ketté. Boldizsár megingott. Kezét a karfa felé nyujtotta. De lába alól ropogva oszlott szét a támaszték, kezét véresre horzsolta a szálkás fa, amelybe hiába akart belekapaszkodni és súlyos esése zuhanva vágta be a szesz közé. A csendes folyadék zúgva csapódott föl esésétől és ő elvakítva, megsüketítve zuhant le a mélységbe.

Az életösztön átsugárzott a kábultságán, megmozdította a karjait. Csapkodva, elvakultan verte föl magát a mélységből. Köhögve, fuldokolva kapkodta a levegőt és riadtan úszott arra, ahol a lépcső volt. Ekkor már a vak bosszuvágynak és a gyilkos dühnek egy őrjöngő, forró rohama járta át az elméjét:

– Óh, ha azt a gazembert a kezembe kapom…

Nem tudta még, rabszolgái közül melyiket teheti felelőssé a korhadt lépcsőért. De cseppenként szívja ki érte a vérét valamelyiknek. Akármelyiknek. Egynek vagy kettőnek. Vagy mindnek.

Odaért a lépcső alá. Föltekintett. A lépcső messze volt tőle, embermagasságnyira, elérhetetlenül távol. Villogó szemét makacsul meresztette fölfelé, mintha engedelmességre lehetne bírni a száraz fát, hogy leszálljon hozzá. Körmét dühösen vágta bele az óriási hordó falába, de fölkapaszkodni a sima, meredek fán nem lehetett.

Fuldokolva tekintett körül. A könnyü folyadékban nehezen tartotta fönn magát és a szesz felszíne felett mindenütt magasra emelkedtek a kérlelhetetlen dongák. A torkából a dühödt félelem hangja tört ki: egy rekedt, hangos, félelmes ordítás, a rémületnek egy rettentő vonítása.

Várt, nem jön-e valaki. A kapu messze van; közelebb pedig nincs élő lény. Ujra kiáltott elnyujtva, kínos, hosszu üvöltéssel. A dongafalak visszaverték a hangot; utána csönd lett. Nem jön senki. A düh újra elfogta és úgy érezte, hogy ha most kihuzná valaki, először a kihuzót ragadná torkon.

Sülyedezett. A könnyü szeszben nehezebb volt az úszás, mint a vízben. Teste súlyos sülyedéssel húzta a fenék felé és karjaival rémülten csapkodott. A szesz, a szesz… Mindig ura volt, uralkodója és most ellene támad. Mindig szerette, most dühösen rugta meg hálátlanságáért.

Kábultan ordított és egyszerre mentő gondolata támadt. Zsebébe nyult a késért. A nagy kést belevágta a kemény fába, beszorította, beékelte és megkapaszkodott belé. Ez némi biztosságot adott és egy kevés pihenést.

A kés nyelén függött kábultan, tehetetlenül, ijedten, mint egy nagy féreg. A kés az élet. Csend volt egy ideig Azután újra ordítani kezdett. És ismét csend lett.