Part 5

– Kérlek… nem… ne… ne beszéljünk róla.

– De igen.

Rémülten, lázasan faggatta a férjét, remegve sorolt fel mindenféle lehetőséget, ijedten és megbűvölve közeledett egy kérdés felé, és végre, amikor hiába könyörgött őszinteségért és vallomásért, fehér ajakkal és hebegve kimondta ezt a kérdést:

– Az a bajod ugye… amiért… amiért… rámkiáltottál, mikor hazajöttünk?…

Kádárnak könnyes lett a szeme és lehajtotta a fejét.

– Ugy-e az? – kérdezte suttogva az asszony.

Kádár nem válaszolt.

– Mondj el mindent, – suttogta megtört hangon az asszony.

Kádárban ekkor megáradt a fájdalom, a részvét, a hála, a szégyenkező megindultság, megfogta az asszony kezét és szakadozottan, remegve, könnyesen bugyogott ki az ajkán:

– Ilona… hogy merjek én neked beszélni… Hogy merjem én neked elmondani? Te drága vagy és jó vagy és szeretsz engem… de tudsz-e olyan jó lenni és tudsz-e engem úgy szeretni, hogy megértsd és megbocsásd ezt? Megérted-e, hogy én azért mégis szeretlek téged, hogy minden gyöngédségem és minden szeretetem a tied, hogy én azért szeretlek…

Az asszonynak az egész teste remegett a visszafojtott sírástól és most nem bírta tovább. Egy felsikoltással zokogta el:

– Valaki mást szeretsz.

Kádár elhallgatott. Simogatta az asszonyt, azután vigasztalni kezdte. Az asszony lefojtogatta a torkán a sírását.

– Mondd csak, – mondta elcsukló hangon, – mondd csak tovább…

– Nem tudom. Gyűlölettel hallgatod.

– Nem. Mondd csak.

– Ilona… hogy mondjam? Hogyan értessem meg veled, hogy hiába szerettelek téged szeretettel, hűséggel, ragaszkodással, hálával… ennek nem lehetett ellentállni. Ez úgy jött rám, mint egy szélvihar, mint egy zivatar, mint egy katasztrófa, amelynek nem lehet ellentállni… Hiába volt minden. Megérted te azt, hogy én hiába küzdöttem, nem tudtam ellentállni, hogy engem elsodort.

Az asszony fájdalmas, merev szemmel nézett rá és úgy látszott, nem is hallja, amit beszél.

– Ki az? – kérdezte egészen halkan, béna ajakkal.

Kádár megremegett, mielőtt kimondta volna ezt a szót. Habozott.

– Ki az? – kérdezte az asszony.

– Magda, – felelte Kádár lassan, suttogva, szégyenkezve.

Az asszony szeme lecsukódott. Az arca elfehéredett, a feje ájult fáradsággal esett le a párnára.

– Ilona, – kiáltotta Kádár rémülten, – Ilona… mi bajod… hallod, amit mondok?

– Igen, – felelte lecsukott szemmel az asszony.

– Ilona, – könyörgött Kádár, – nézz föl… Mondd, hogy nem gyűlölsz… mondd, hogy nem fáj neked nagyon… Ilona…

Az asszony lassan felnyitotta a szemét. Megtört, üveges tekintettel nézett Kádárra.

– Nem gyűlöllek, – mondta nagyon halkan. – Nem gyűlöllek. Én éreztem ezt. Amióta hazajöttünk éreztem ezt. Mit akarsz most tenni?

– Ilona… Istenem… én nem tudom. Majd meglátjuk. Csak te ne szenvedj nagyon… Ilona, ha tudnád, milyen végtelen szeretetet érzek irántad, milyen végtelen gyöngédséget, hálát…

– El akarsz válni?

– Nem tudom, Ilona, majd meglátjuk, majd… beszélünk róla… majd gondolkozunk… majd keresünk…

– El kell válnunk. Ha őt szereted…

– De téged is szeretlek. Téged is szeretlek.

Az asszony ránézett, megrázta fáradt, halvány fejét és halkan mondta:

– Őt szereted.

Behúnyta a szemét. Kádár nem tudott szólni.

Összezúzottan, megsemmisülten ült mellette, elfacsarodó szívvel nézte fájdalmas, halottfehérségű, lehúnyt szemü, merev arcát és megtelt könnyel a szeme.

Hosszú, nagy csöndesség volt. Az asszony végre fölnyitotta a szemét, merev tekintettel nézett Kádárra és meglátta a könnyeit. Melegebb lett a pillantása.

– Sándor, – mondta, – szegény Sándor… Neked is fáj?

Kádár fölzokogva hajolt feléje, az asszony remegve ölelte meg és most föl-fölzokogva, de nyugodtan, csöndesen és jósággal beszélgettek. Kádár elmondott mindent és az asszony beleegyezett mindenbe. A hajnal bederengett a szobába és az ő halk és könnyes beszélgetésük még mindig tartott. Lassan világosodott és ők halkan és sírva beszéltek az elválásukról.

VIII.

Kádár hét óra tájban fölkelt. Egy percet sem aludt, a szeme égett és a halántéka lüktetett, fáradt és lázas feszültséget érzett minden tagjában, az álmatlanság különös részegségét. Felöltözködött, lement a lépcsőn és minden csekélységet, minden mozdulatot vak és bódult energiával végzett. Most egy percig sem lehetett már várni, most gyorsan kell végezni mindennel, bátran, elszántan, bódultan, vakon.

Az ebédlőben föl és le járkált. Félnyolckor bejött az öreg Markó. Megdobbant a szíve, le kellett nyelnie az izgalmát, feléje sietett és gondolkozás nélkül, szinte tehetetlenül, még az előbbi energiájától hajtva, mint akit lelöknek valahová, hevesen mondta:

– Kérlek, beszélni szeretnék veled.

– No, no, – mondta az öreg Markó, – no, no…

Beszélni szeretnék veled… kicsit hosszasabban.

– Rajta no!

– Ez nem alkalmas hely. Menjünk föl talán a szobámba.

– Inkább a kertbe.

– Jó. A kertbe.

Lementek a kertbe. Az öreg Markó pödörgette a vastag, ősz bajuszát, féloldalról gyanakvó pillantásokat vetett Kádárra és egyszer-kétszer önkéntelenül megrázta a fejét. Kádár egyenesen, mereven maga elé nézett. Az arca sápadt volt és az ajka rángatózott.

– No, – mondta az öreg Markó, – nohát…

Egy kavicsos kerti úton mentek. Kádár nem szólalt még meg. Elértek a rózsákig és Kádár itt hirtelen visszafordult a ház felé. Az az érzése volt, hogy fentről nézi őket valaki. A ház azonban leeresztett függönyökkel, némán és mozdulatlanul állott még.

– No, – mondta türelmetlenül az öreg.

Kádár nagy lélegzetet vett, az izgatottságát egy kinos torokrándulással ismét le kellett nyelnie, fölemelte a jobb kezét, mintha védekezni akart volna és izgatottságában szinte kiáltva, rekedten hadarta el:

– A dolog ez. Erről van szó… Én el akarok válni Ilonától.

Mind a ketten megálltak. Az öreg sarkon fordult; derékszögben, szinte katonás merevséggel átfordult feléje, hirtelen vérpiros lett az arca és a két nagy kezét ökölbe szorítva csapta föl a levegőbe. Kádár minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan meg tudjon előtte állni.

Az öreg két fölemelt, nagy ökle remegett a levegőben és reszkető, ősz bajusza alól ordítás tört ki:

– Gazember!… Gazember!…

Kádár most nyugodtabb lett. Ez az ordítás, ez a nyilvánvalóan igazságtalan és oktalan brutalitás visszaadta a higgadtságát. Tudta, hogy ez után szégyenkezésnek kell jönnie.

Nem válaszolt. Nyugodtan nézett farkasszemet az öreggel és hallgatott. Az öreg leeresztette az ökölbe szorított kezét és látszott rajta, hogy megzavarodik. Ha az ordítása és az ökle fölemelése után üthetett volna is, akkor maradt volna haragvó és rendületlen. Igy megérezte a keze leeresztésében lévő kómikumot és megzavarodott. De a szégyenkezését is szégyelte.

– Most te nevetsz ki engem, – mondta reszketve a haragtól, – most te mosolyogsz rajtam, most te nézel le engem, mert nem tudtam vigyázni magamra. Ismerlek benneteket… finom és művelt embereket… Pedig kettőnk közül mégis te vagy a komisz és hitvány ember, komisz, hitvány, művelt ember… alávaló és művelt gazember. És nekem nem szégyenkeznem kellene előtted, hanem újra fogni a két öklömet és beleverni a te finom és művelt arcodba…

Kádár egészen nyugodt volt.

– Gondolod, – kérdezte, – hogy ez az a hang, amelyen velem beszélned kell?

– Ezt tudjátok: a hangot megkeresni, a hangra vigyázni. De becsület, az nincs bennetek, de tisztesség, az nincs bennetek.

– Még nem tudod, miről van szó.

– Tudom, miről van szó. Láttam rajtad… aznap, mikor hazajöttünk, láttam már. Én miről lenne szó? Arról van szó, hogy a feleségedet el akarod hagyni, el akarod rúgni magadtól. Tehát gazember vagy. Punktum.

Kádár hallgatott egy kicsit és érezte, hogy egy hideg, hiú rosszaság terpeszkedik el a lelkében. Érezte, hogy az öregnek szüksége van arra, hogy kiabáljon vele, ordítson rá, inzultusokat vágjon a szemébe és különösen arra, hogy azután lecsöndesedve beszéljen vele, tudta, hogy az öreg beszélni akar vele és amikor most válaszolt neki, tudta, hogy ezen a réven mindjárt fölébe kerekedik és megalázza őt.

– Akkor más mondanivalód nyilván nincs is számomra, – szólt halkan és hidegen, – és nyilván nem is akarod meghallgatni azt, amit mondok. Jó. Készen vagyunk. Mehetünk föl.

A ház felé fordult és indulni készült. Az öreg Markó barna arca meglágyult, az ősz bajusza remegni kezdett, a harag és a harciasság egészen eltünt az arcáról, a helyébe gyerekes tehetetlenség és ijedtség jelent meg.

– Sándor, – mondta szégyenkezve és akadozva, – no nem… no nézd… hát nézd csak… megállj csak…

Olyan tehetetlen, szégyenkező, ijedt és remegő volt, hogy Kádárnak megesett rajta a szive. Érezte, hogy szereti az öreget és fájt neki, hogy megalázta.

– Hát jól van, apa, – mondta neki, – hát nézd… hát hallgass meg engem türelemmel. Te tudhatod azt, hogy én nem vagyok az a hidegszívü gazember, akinek első dühödben mondtál. Tudhatod, hogy én csak nagy lelki harc után és csak egy végső kényszerhelyzetben szántam rá magamat, hogy ezt megteszem… hogy ezt megmondom…

Az öreg hálásan és megindultan bólogatott. Karon fogta őt és elindult vele.

– Sándor, – mondta neki nagyon melegen, – nézd, fiam… hát beszéljünk róla… Hiszen az lehetetlen. Én tudom, te magad is be fogod látni.

Elámult, könnyes, tág szemmel hirtelen odafordult hozzá:

– Hiszen te szereted Ilonát, – mondta szinte fölujjongó hangon, mintha ez valami csodálatos és boldog fölfedezés volna. – Én tudom. Te szereted. Azt a drága, jó, hűséges asszonyt…

– Igen, – mondta Kádár. – Szeretem.

– No, hát akkor!…

– De én egy más asszonyt… egy leányt… Én nem tudok élni… ez csodálatos, mert én Ilonát szeretem… de én nem tudok élni egy… egy másik nélkül.

– Ki az?

Kádár habozott, azután szinte suttogva mondta:

– Magda.

Az öreg eleresztette a karját és megmeredve bámult rá. Előretolta az alsó ajkát és elképedt, elámult, mintegy felhördült arccal így nézett rá.

– Magda? – kérdezte azután.

– Igen.

– És ő… ő is… ő sem tud nélküled?…

– Ő sem.

Az öreg megcsikorgatta a fogát és egy rettenetes káromkodást morzsolt szét a fogai között. Azután magasra emelte a fejét és elfáradtan ejtette le mélyen, egészen a mellére. Leejtette a kezét is, elcsüggedve és elbágyadtan állott.

– Úgy? – mondta dünnyögve és szomorúan. – Úgy? Azt hittem, nem ilyen… azt hittem, valami könnyebb, valami vidámabb dolog.

Csüggedten állott, de azután fölrázta magát. Újra karonfogta Kádárt.

– Sándor, – mondta neki erőszakolt elevenséggel, – én mégsem hihetem, hogy ez a dolog olyan rettenetesen komoly. Ha te igazán szereted Ilonát… ha szereted?…

– Szeretem.

– Akkor ez mégsem lehet olyan rettenetesen komoly dolog. Akkor ez olyan… ábrándozás… olyan álmodozás… szeszély… afféle művelt csapodárság…

Magához szorította a Kádár karját.

– Te, Sándor, – súgta neki bizalmasan, – én most… ahogy gondolkozom ezen a dolgon… most rájövök arra, hogyan történt ez, mi ez, hogyan estél te ebbe bele. Hallgass ide. Igy van a dolog.

Az egyik kezét magyarázóan fölemelte, előrehajolt, erőltetetten gondolkozott és egész testével igyekezett megmagyarázni azt, amit gondol, közölni a nehezen születő gondolatait, kiformálni a mondatait, szuggerálni azt a meggyőződést, amelyet az egész testében érzett.

– Igy van a dolog, Sándor. Ez is a ti művelt babonáitok miatt van. Ti kitaláltátok azt, hogy a férfi és az asszony… hogy mondjátok?… egyenlőjoguak. A férj is éppen olyan hűséggel tartozik… Mink a mi időnkben oda se néztünk annak a hűségnek, ha rákerült a sor. Mink bizony kimulattuk magunkat… a városban… Idekint se nagyon gondolkoztunk… Az asszony nem látta kárát. Ti pedig tartjátok ezt az ostoba bolond hűséget, te tíz évig el se mozdultál a feleséged mellől, harmincnégy éves vagy és még egyszer sem csaltad meg, ültél mellette, azután… azután egyszerre jön ki minden. Itt a nagy baj. Mindjárt más feleség. Egyenlő jogu megint. Mindjárt elválni!…

Egészen közel hajolt hozzá.

– Nem az kell neked, Sándor, – mondta biztatva, szinte legényesen és jókedvűen. – Vigyázz csak, öcsém! Egy kis vidámság kell neked, egy kis dinom-dánom. Utazz el. Magadban. Asszony nélkül.

– Ah! – mondta Kádár megsértetten, bosszankodva, undorodva.

– Hát nem, – mondta az öreg sietve, bocsánatot kérően. – Hát nem ezt. Neked elveid vannak. Ezt a te ízlésed nem engedi. Igazad is van. De azért utazz el. Menj el magad valahová… azután Magdát is elküldjük… meglátod, elfelejtitek az egész dolgot… az a fő, hogy ne lássátok egymást.

Kádár megrázta a fejét. Az öreg egyszerre kivonta a karját az ő karjából, megállott és a homlokára ütött.

– Sándor, – kiáltotta győzelmesen, – hát ide hallgass. Hiszen én tudok már mindent. Én értek már mindent. Látom én már azt, hogy jött ez a dolog.

Kádár csodálkozva nézett rá.

– De igen, barátom, hallgass csak ide, te is igazat fogsz nekem adni. Hiszen világos, hogy az egésznek a tanya az oka, ez az átkozott puszta.

Kádár értelmetlenül rázta a fejét.

– De igen, – mondta az öreg szinte nevető önbizalommal, – a tanya az oka mindennek. Nézd, az ilyenfajta emberek, mint ti vagytok, azok már nem valók erre a tanyai életre. Amíg itt dolgod volt, amíg lélegzeni sem tudtál a munkától és magad is mondtad, hogy lázas vagy a munkakedvtől, amíg az egész birtokot újra be nem rendezted, addig jó volt. Addig minden rendben volt. De amint a dolog elfogyott, amint a földbe nem lehetett több munkát beleölni, akkor egyszerre nem volt értelme annak, hogy még itt maradj. Gondolkozz csak: a városba akartál költözni, üzletet akartál alapítani, vállalatokat. Miért? Hogy újra el légy foglalva, dolgod legyen reggeltől estig. Tik nem vagytok már pipázó emberek, ti szivarozó, meg cigarettázó emberek vagytok; nem tudtok ülni, nézni, nyugalmasan várni, hogy érik-e a búza… Dolgotok nincs, társaság itt nincs, színházba menni nem lehet, a sok könyv jön, német, francia, azt olvassátok, az nyugtalanná tesz, örökké olvasni nem lehet, a könyvet leteszitek… így van az a lány is… Ki itt az egyetlen férfi? – Te. Ki az egyetlen fiatal nő? – Magda. Készen van a baj.

Kádár meghökkenve, az akarata ellenére meglepetten, gondolkozva nézett az öregre. Előbb csak meghatónak látta azt az igyekezetét, amellyel őt meg akarta győzni, most bent, szinte az öntudata mögött gyors, kételkedő, de aggodalmas töprengés keletkezett. Mi ez? Hogy van ez? Hogy lehet ilyen kicsi és nyomorúságos okokat keresni? Itt egy időtől és helytől független szenvedély lobogott.

– Ahá! – mondta az öreg nevetve. – Ugy-e, hogy nyomon vagyok? Okos ember vagy; és becsületes ember vagy; – magad sem tagadhatod le.

– Oh, dehogy…

– De igen. Hiszen… én nem bánom… csináljuk meg a próbáját. Ha a próba ellenem bizonyít, itt a szavam, itt a kezem, hogy mindenbe beleegyezem, egy szót sem szólok többet… Micsoda próba? Elköltöztök Budapestre, te előbb elmégy utazni, azután Budapesten laktok. Mi Magdát elvisszük másfelé. Ha egy év mulva… vagy jó! – mondjuk egy félév mulva még mindig úgy érzitek, hogy egymás nélkül nem tudtok élni, – hát legyen. Jó. A tanya az oka mindennek, barátom. A tanya. Belemégy a próbába?

Kádár töprengve, kínzottan, idegesen mondta:

– Nem lehet. Hiszen Ilona…

– Mit Ilona? Már tudja?

– Tudja.

Az öregnek eltorzult az arca a keserűségtől és a fájdalomtól.

– Szegény, – mondta remegő hangon, – szegény… Minek mondtad meg neki? Hogy tudtál olyan gyilkos lenni? Miért nem vártál addig, míg velem beszélsz? Látod, látod… Ugy-e, most jobb lenne, ha nem szóltál volna neki? Szegény, szegény, szegény! Milyen nehéz lesz most rábeszélni majd… Ő büszke, önérzetes, most válni akar majd.

Kádár elkábultan fakadt ki:

– Persze, hogy akar. Hiszen ezt nem is lehet többé halasztgatni.

Az öreg összevont szemöldökkel, nyugtalan tekintettel hajolt előre.

– Mi? Hogyan?… Hogy… nem lehet… azt mondod?

Kádár összeszedte minden erejét. Sápadtan felelte:

– Nem lehet. Nekem Magdát feleségül kell vennem.

Az öreg még jobban előrehajolt, az arca kivörösödött, a két öklét újra fölemelte, de most gyorsan legyűrte a haragját.

– Te _mégis_ gazember vagy, – mondta halkan, rekedten, megvetően. – Te _mégis_ gazember vagy.

Elfordult. Hátat fordított neki. Meggörnyedt a dühtől. A két ökölbe szorított kezével előrehajolt, mintha keresne valamit, amin a dühét kitöltse. Nem talált semmit, a teste remegett és a két öklét eszeveszett haraggal rázta a levegőben. Kádár tehetetlenül állott mögötte és rettenetes, kínzó, megalázott szégyenkezést érzett.

IX.

– Menjünk föl, – szólalt meg azután az öreg komoran, elfordított arccal.

Megindult fölfelé. Nem várt Kádárra. Kádár mögötte ment, úgy érezte, mögötte kullog megszidottan, megszégyenítetten, bűnös fiú gyanánt. Az öreg mogorván és szótlanul ment az ebédlő felé, Kádár nyugtalanul és aggódva követte.

Bementek az ebédlőbe. Az asztalfőn ott ült az öreg asszony, az egyik oldalon Ilona, a másikon Magda, az asztal végén a két fiú a feszes, ragyogó és kutató szemü Fein úrral. Kádár megrettent, amikor meglátta őket. Az öregtől kitelik, hogy beszélni kezd, ordítani kezd, tombolni kezd, amig a fiúk itt vannak még és Fein úr is itt van.

Az öreg azonban valami köszönésfélét mordult el, amikor belépett, azután szótlanul leült és étvágytalan evésbe fogott. Hamar abba is hagyta az egészet, pipára gyújtott és türelmetlenül, idegesen, gyors szippantásokkal pipázott.

Nagy csönd volt. Az öreg asszony sorra vette a nyugtalan, kérdő pillantásával mindegyiküket. Látta, hogy történt valami és türelmetlenül várta, ki kezd beszélni róla. Ilona lehajtotta megtört, finom, barna fejét és reszkető ujjal dobolt az asztalon. Néha, egy pillantásra fölnézett Kádár felé, de azután gyorsan újra lesütötte könnytől elvakuló szemét. Magda mozdulatlan és sötét arccal ült a helyén. Azt látta, hogy az apja tud már mindent, még csak azt nem tudta és csak arra gondolt egy nagy belső remegéssel, tudja-e már Ilona…

Fein úr feszes derékkal ült az asztal végén és csillogó, kutató, fekete kis szeme nyugtalanul siklott ide-oda. Ült feszesen, egészen kifeszített, vékony derékkal, már tovább is, mint szokott, tovább, mint kellett volna. Csillogó, kutató, aggodalmas szemmel nézett jobbra-balra, holott máskor rögtön indulni akart reggeli után és rögtön fölkerekedett, ha érezte, hogy a jelenléte fölösleges. Az öreg Markó végignézte egyszer-kétszer, köhintett egypárszor és amikor Fein úr még mindig nem mozdult, odaszólt neki:

– Talán meg lehetne már kezdeni a tanulást.

Fein úr elvörösödött és fölállott. Nem ugrott föl, mint szokta; fölállott, nyugtalan, ragyogó kis szeme végigsuhant még egyszer a társaságon, azután szórakozottan mondta a tanítványainak:

– Hát gyertek.

Idegesen, szórakozottan, sőt szomoruan vonult ki a két fiúval. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, bent mindenki megmozdult. Az öreg asszony türelmetlenül hajolt előre, Ilona még mélyebbre hajtotta le a fejét, Magda összerezzent és Kádár kiigazodott a székén, mintegy újra leült rá, mintha biztosabban akarna elhelyezkedni. Az öreg Markó egy csörrenő mozdulattal letette a pipáját az asztalra, az öreg asszony felé hajolt, egy megvető mozdulattal hátraintett Kádár felé, még egyszer hátra intett, mintha a nevét nem akarná kimondani és csak a mozdulatával akarná jelezni, hogy róla van szó és rekedten mondta:

– El akar válni…

Ilona belehajolt a két kezébe és minden hangot a kezébe fojtva, hangtalanul sírni kezdett. Magda még mozdulatlanul ült és várt. Az öreg asszony elképedten, elszörnyedten emelte föl a fejét.

– Szent Isten! – mondta rémülten.

Senki sem szólt. Csönd volt, az Ilona sírását lehetett inkább sejteni, mint hallani.

– Szent Isten! – kiáltotta az öreg asszony. – Hát mi ez? Hát mi ez? Hát mit ültök itt?

Mindenki mozdulatlanul ült. Az öreg asszony kinyújtotta a kezét a férje felé.

– Hát mondd már, – kiáltotta türelmetlenül. – Hát mi ez? Mit ültök itt ilyen mozdulatlanul. Hát miért? Miért akar elválni?

Az öreg Markónak eltorzult az arca. A nagy ősz bajusza ide-oda mozgott az ajka fájdalmas vonaglásától, a szája egészen eltorzult, küzdött a szavakkal, küzdött a haragjával; végre kicsattant belőle:

– Mert ezt szereti itt, – ordította föl, reccsenő hangon.

Kilódította a kezét Magda felé, mintha rámutatni sem akarna. Az arca sötétvörös volt a lángoló dühtől.

– Mert ezt szereti itt, – ordította még egyszer. – Ezt a rongyot. Ezt a szemetet.

Ilona hangosan sírni kezdett, Magda mozdulatlanul, hidegen és fölszegett fővel nézett az apja felé. Az ajka össze volt szorítva és csak az orra remegett. Kádár tiltakozva emelte föl a kezét, de nem szólhatott, mert az öreg asszony keservesen, kétségbeesetten, hangosan jajveszékelni kezdett.

– Szent Isten… édes jó Istenem, hiszen az nem lehet, az lehetetlen. Ki hallott még ilyet, ki hallott még valaha ilyet… hiszen ez lehetetlen… Egy házas ember… az nem lehet… De Magda nem akarja, ugy-e, nem akarod Magda, neked semmi közöd hozzá, te nem akarod, ugy-e?

Magda nem válaszolt. Az öreg Markó most ránézett, újra elöntötte a düh, fölállott, mintha feléje akarna menni, azután visszaesett a székébe és keservesen kacagva mondta:

– Az nem akarja? Hogy az nem akarja? A hercegkisasszony? Nem ismered a lányodat. A hercegkisasszony!… Utolsóbb az utolsónál!

Az öreg asszony jajveszékelése most már csak értelmetlen, jajgató zokogás lett; Magda mozdulatlan, sápadt arccal nézte az apját. Kádár fölállott.

– Én nem engedhetem meg, – mondta remegő hangon, – én nem engedem meg, hogy Magdával így beszélj.

Az öreg Markó hörögve küzdött a haragjával, a torkát fojtogató káromkodással. Ő is fölállott és fuldokolva lépett egyet előre. Egy másodpercre úgy tetszett, mintha meg akarná ütni Kádárt. Ilona fölemelte a könnyes arcát és sikoltott egyet. Az öreg ránézett és ellágyult az arca.

– Te nem tilthatsz meg nekem semmit, – mondta Kádárnak lehülten, komoran és keserüen. – Magda az én lányom.

Ilona sírva hajtotta le a fejét, Magda remegni kezdett.

– És ha te elég lelkiismeretlen, gyáva, hitvány és nyomorult voltál, hogy tönkre tetted, akkor tűrnöd kell, hogy itt előtted is elmondjam, hogy mit gondolok róla. Az semmire sem ad jogot nekem… jól van, abba belenyugszom, hogy az semmire nem ad jogot nekem, hogy az egyik lányomat el akarod hagyni, tíz évi házasság után, el akarod hagyni a gyerekeivel, a gyerekeitekkel… jól van, az semmire sem ad nekem jogot.

Kiegyenesedett. Fölemelte a hangját. A hangja megdördült.

– Hanem az, hogy mit tettél… itt az én házamban… alattomosan és csaló módra… az jogot ad nekem rá, hogy előtted mondjam meg neki is, amit róla gondolok és hogy előtte és mindnyájunk előtt megmondjam neked, hogy gazember vagy. Az vagy.

Az utolsó két szót nehezen taszította ki a torkán, fáradságosan biccentett a fejével, azután még kettőt bólintott és kimerülten leült. Ilona fölemelte a fejét és szólni akart. De Magda megelőzte.

– Meg kell mondanom, – szólt halkan, úgy, hogy alig lehetett hallani, – meg kell mondanom, hogy abban, ami történt, én éppen olyan mértékben…

Az öreg Markó újra felhördült.

– Te mersz beszélni? – kiáltotta rekedten.

Előrehajolt.

– Te még mersz beszélni? Neked hallgatnod kell, amíg itt vagy, amíg ki nem kergetlek…

Az öreg asszony sírva fogta a két kezébe a fejét.

– Hogy nem sülyedsz el a szégyentől, – jajgatta a fejét ingatva. – Egy tisztességes lány. Egy úrilány!… Hát erre neveltelek én… Hát erre tanítottunk mi tégedet.

Ilona kínzottan nézett föl az anyjára. Kinyújtotta feléje a kezét.

– Nem, mama, – mondta, – ne ezen a hangon.

Magda azonban ekkor fölállott és hangosan mondta:

– Elég.

Az öreg Markó rá akart rivalni, de Magda megelőzte.

– Azt, amit eddig mondtatok, – szólt hangosan és nyugodtan, – azt meghallgattam. Tudtam, hogy így jön. El voltam rá készülve. De most elég volt.

Az öreg Markó fölugrott.

– Ha így folytatjátok, – mondta rendületlenül Magda, – akkor megfordulok és elmegyek. Ha ti nem tekintitek úgy, hogy bennünket mindnyájunkat egy szerencsétlenség ért és ha nem akarjátok, hogy ebben a szerencsétlenségben még több szeretettel és jósággal forduljunk egymáshoz, mint rendesen, hanem ha a szemetekben tovább is vagyok az a romlott és gonosz teremtés, akinek első haragotokban mondottatok, ha nem is akarjátok hallani, hogy én mit mondok, hanem, ha olyan távol voltam mindig a szivetektől, hogy most csak ítélkezni tudtok fölöttem, akkor nincs értelme annak, hogy csak egy percig is itt maradjak.