Part 2

– Sándor, – mondta nevetve, – ünnepnapot tartasz? Se az irodába nem nézel be, se ki nem mégy?

Kádár fanyar mosolygással felelt:

– Juniusban már a jó Isten dolga, hogy a gazdára vigyázzon.

Az öreg Markó nevetett. Odafordult a doktorhoz.

– Ezt tudnillik én szoktam mondani, – magyarázta neki, – mikor Sándor még nem reformált meg mindent és nem vett át mindent. A gazdálkodás lutri és a jó Isten dolga, hogy nyerünk benne, vagy veszítünk benne. A gazda okossága nem a termelésben van, hanem az eladásban. Sándor ezt nem akarta elismerni. Ő udvariasan beszél a paraszttal, embernek nézi a parasztot és azt mondta, szabadságharcot kezd a jó Isten ellen. Csakhogy most eljutott oda, ahol nincs tovább út. Jó háromnegyed éve nincs dolga. Több munkát hiába akar már beleölni a hevesi földbe. Szemtermelésnél nem lehet tovább fokozni a belterjességet.

Diadalmasan kopogtatott rá az asztalra:

– És juniusban mégis csak a jó Istentől függ minden.

A doktor lekötelező, figyelmes mosolygással és udvarias fejbólintásokkal hallgatta az öreget, de nem tudott semmi különöset mondani. Nem volt semmi megjegyzése. Az öreg elhallgatott, a jókedve lelohadt egy kicsit, megbánta, hogy ő beszélt, ahelyett, hogy a doktort beszéltette volna, egy széles mozdulattal kitörölte az egész incidenst, fölemelte a fejét és felsőbbségesen, nyugodtan, halk, észre sem vehető gúnnyal kérdezte:

– Hát hogy van az, doktor úr, azzal a szérumterápiával?…

A doktor buzgó magyarázatba fogott; Kádár elgondolkozva és szórakozottan nézett ki az ablakon; az öreg Markó mosolyogva kínálgatta a doktort; Kádár egyre kevesebbet hallott a beszélgetésükből. A doktor végül nem evett és nem beszélt már, rágyújtott egy szivarra, amelyet az öreg adott neki, fölállott és menni készült. Kádár is fölállott. Az öreg Markóval együtt kikísérte a doktort, elbúcsúzott tőle, azután kezet nyújtott az apósának.

– Hová mégy? – kérdezte az öreg.

– Körülnézek odakint.

Az istállóba ment, fölnyergeltette a lovát, azután kilovagolt a földek felé. A kerten túl megállította a lovát és visszafordult a ház felé. A nagy sárga ház, – a régi Illésházy-kastély, – csöndes, tüzes napfényben állott, az emeleti ablakokon le voltak eresztve a függönyök, a széles veranda a földszinten elhagyatott volt. Semmi sem mozdult. Sehol nem látszott élet.

Kádár újra elindította a lovát. Búzavetések, óriási, beláthatatlan, sárguló búzatáblák között lovagolt el. A búzát halk szellő borzolta, a szellő lekaszált fűnek, fonnyadó mezei virágoknak az illatát hozta valahonnan. A nagy kék ég alatt nem volt semmi, ami ne lett volna természet és természetes, egyszerü élet, ami különös, komplikált, megmagyarázhatatlan, vagy legalább fájdalmasan érthetetlen lett volna, amin csodálkozni lehetett volna, vagy gondolkozni, vagy amivel verekedni lehetett volna…

Kádár végigvágott a lován. A ló fölhorkanva kezdett vágtatni. Kádár hajszolta, szorította és ütötte. A ló fújva és tajtékosan vágtatott előre, a fekete rögök porzottak a lábai alatt. Ez legalább mozgás volt, hajsza, rohanás valamerre; valami harc-féle.

A ló egy kis akácerdőnél állott meg. Kádár leugrott róla, végigfeküdt a földön, arccal belefeküdt a friss fűbe. Azután a hátára fordult és két óra hosszat nézett föl mozdulat nélkül a kérlelhetetlenül nyugalmas kék égre.

II.

Otthon ebédnél ültek már, amikor hazaért. Az asztal végén feszesen és szótlanul ült Fein úr, mellette a két fiú. Az öreg Markó a fiúkkal tréfált, a két asszony és Magda arról beszélgettek, milyen ruhákat és milyen kalapokat kell a fürdőre elvinni.

– Én azt mondom, – szólt Magda, – vidd el a crèpe de Chinet is.

– De mikor nem lesz rá szükségem.

– Csak vidd el. Nem lehet tudni.

– Oh, van is nekem kedvem mulatságokra menni.

Az asszony egy fájdalmas, de mosolygó és bocsánatot kérő pillantással fordult Kádár felé. Kádár nem szólt. Hallgatva evett és néha fölnézett a feleségére, azután átnézett Magdára. Magda komoly volt, nyugodt, a dióbarna, ragyogó szemének a pillantása tiszta volt és zavarodottság nélkül való. A hamvasszőke haja, a napsütötte arca, minden mozdulata, a hangja, a ruhája mind szép volt, nyugalmas, csöndes, tiszta. Kádárban lassan egy tomboló, síró kétségbeesés dagadt föl, amint nézte és amint a hangját hallgatta. Milyen nyugodt!…

– A barna kalapot.

– A tollasat?

– A virágosat. A piros rózsákkal.

– De akkor a ruha is kell.

– Igen, a barna selymet a himzéssel.

Kádár nem tudta őket tovább hallgatni. A fiaihoz fordult és ő is beleszólt a beszélgetésükbe. Az ebéd a vége felé járt. A fiúk siettek, mert ebéd után játékidő volt, hamarosan föl is keltek és magukkal vitték Fein urat is.

Az öreg Markó ekkor odafordult az asszonyokhoz.

– A fiúk két hét mulva vizsgáznak, – mondta. – Magda, ha Sándornak dolga van, te viszed be őket Egerbe.

Magda bólintott, az öreg asszony azonban aggodalmasan rázta meg sovány, hegyes fejét.

– Ne, – mondta, – ne vigye be őket Magda.

– Miért ne? – kérdezte Magda.

– Nem. Nem akarom. Egy leány… egy fiatal leány…

– De mama… Engem csak nem féltesz? Mitől féltesz?

– Nem akarom, – mondta az öreg asszony energikusan. – Én nem féltelek. De egy leány ne legyen egyedül egy fiatalemberrel.

– Egy fiatalemberrel? – kérdezte Magda bámulva.

– Kivel? – mondta csodálkozva és elnyujtva az öreg Markó.

Mindnyájan bámulva néztek az öreg asszonyra. Az öreg asszony méltatlankodva felelte:

– Kivel? Hát a tanítóval.

– Fein úrral? – kiáltotta az öreg Markó harsányan.

– Igen.

Ekkor egy fölcsattanó, kipattanó, sikoltásszerü kacagás hangzott föl. Magda kacagott föl; előbb álmélkodva nézett az anyjára, azután hátradőlt a székében és nevetni kezdett. Mindnyájan nevettek. A Magda kacagása azonban nem akart megszünni. Kinyitott szájjal, fékevesztetten, hangosan, tartósan kacagott, az egész teste remegett a kacagástól és a szeme könnyes lett.

Kádár aggódva nézett rá. Ilona megfogta a karját.

– No, Magda, – mondta, – elég volt már. Három év óta nem hallottalak így nevetni.

A Magda kacagása lassankint megszünt. A teste még mindig meg-megrázkódott, a torkán feltört egy-egy hang, amely kacagás volt, de amelyet Kádár zokogásnak hallott.

– Mit nevetsz úgy, – mondta sértődötten az öreg asszony. – Engem kinevetni: azt tudod.

– De férjhez menni nem, ugy-e mama?

– Nem arról van szó. Hanem egy leányra mindig vigyázni kell.

Magda a könnyeit törülgette. Most már megint komoly volt.

– Nem nevetek már, mama. De hogy te kiktől tudsz engem félteni…

– A jó hírnevedet féltem. Egy leánynak az a legdrágább kincse.

Magda bólintott:

– Jól van. Nem megyek be a fiúkkal Egerbe.

Csöndes volt, nyugodt, mozdulatlan arcu. Kádár azonban elfogódottan, aggódva és gondolkozva nézte. Miért kacagott föl ilyen féktelenül? Miért kacagott úgy, mintha sírna? Nem egy forrongó, zúgó, tornyosodó nagy izgalom tört-e ki a nevetésében? Vajjon csakugyan olyan nyugodt-e, mint amilyennek látszik? Aggódva és gondolkozva nézte; a Magda arca azonban mozdulatlan és komoly maradt most már.

Komoly és mozdulatlan maradt egész nap. A délután csomagolással telt el, koffereket és utazó-kosarakat raktak tele ruhával. Magda komolyan és nyugodtan segített az anyjának és a nénjének. A vacsora is csöndesen és békésen mult el, vacsora után kint ültek a verandán, Kádár szivarozott és nézte a csöndes estét.

Azután jött az éjjel. Kádár sokáig beszélgetett a feleségével, nagyon gyöngéd volt hozzá, nagyon jó, elárasztotta kedvességgel és gyöngédséggel. Évek óta nem beszélgetett vele ennyit és ilyen szeretettel; az asszony szive megtelt boldogsággal és hálával és amikor nem beszélgettek többé, akkor megnyugodva, csöndesen, boldogan elaludt. Ezen az éjszakán azonban Kádár nem tudott aludni. Álmatlanul feküdt, azután odaült az ablakhoz és kinézett a kertbe, az éjszakába, azután megint lefeküdt, mellette halkan és egyenletesen lélegzett az asszony, és ő álmatlanul és égő szemmel bámult a sötétségbe. Hajnal felé elaludt, de hét óra után, mintha ráütöttek volna, egyszerre fölébredt. Fölébredt, egy mozdulattal kint volt az ágyból és bámulva nézett körül. Mi az? Mi történt? Hová kell mennie? Mi dolga van, milyen sürgős, halaszthatatlan, fájdalmas, vagy örvendetes tennivalója? Hozzá kell fognia valamihez sürgősen, rögtön, azonnal…

A gondolkozása lassan működni kezdett, fáradt és bágyadt lett az egész teste, nagy szomorúságot és reménytelenséget érzett; de visszafeküdni már nem tudott. Felöltözködött és lement az ebédlőbe.

Reggelizni még nem lehetett, az asztalt csak most terítették. Az ablakhoz állott és kinézett a kertbe. A kert eleven zöldjében, a rózsafák mellett egy sötétkék ruhát pillantott meg. Ez Magda.

Megdobbant a szive a félelemtől és az örömtől. Ő sem tudott aludni, gondolta megrettenve. Le akart menni a kertbe, kiment a verandára, azután megállott. Minek menjen? Miért? Már eddig is több történt, mint aminek szabad lett volna történnie. Ez a vágy reménytelen és ha nem reménytelen, annál rosszabb. Minden lépés fájdalmak felé, egy borzasztó katasztrófa felé vezet. A szive összeszorult a fájdalomtól és a félelemtől, azután sietve indult lefelé a kertbe.

Magda virágot szedett, harmatos, ragyogó piros rózsákat.

– Jó reggelt, Magda.

– Jó reggelt, Sándor. Már fölkeltél? Rózsákat keresek, egy szép csokrot, Ilona számára.

Nyugodtan hajolt le egy rózsatő fölé. Látszott rajta, hogy elfogulatlan akar lenni, úgy akar tenni, mintha semmi közöttük nem történt volna, közömbös dolgokról akar beszélgetni.

Kádár hallgatva nézte egy félpercig, megértette, hogy nem akar arról beszélni, ami tegnap történt, tudta, hogy ez volna a jó, ez volna a helyes, a nyugalmas, az okos, a becsületes dolog, de ő nem tudott közömbösen beszélgetni és nem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egy félperces hallgatás után felelt arra a kérdésre, amelyre a leány nem is várt feleletet.

– Már fölkeltem. Egész éjjel nem tudtam aludni, Magda…

A leány a rózsákkal foglalkozott. Kádár halkan folytatta:

– Rád gondoltam, Magda. És arra, ami tegnap történt.

A leány arcát nem látta. De látta, hogy a puha, izmos, kis keze, amellyel egy rózsát fogott körül, remegni kezdett.

– Azon gondolkoztam, mit mondjak majd ma neked. Hogyan álljak eléd és mit mondjak neked.

A leánynak most már az egész teste remegett, remegő testtel hajolt még rá egy másodpercig a rózsatőre, azután hirtelen megfordult.

– Semmit se mondj nekem, – suttogta kétségbeesetten. – Semmit. Nem értelek téged. Nem értelek téged. Nem érzed, hogy brutalitás, ha szólsz, ha megszólalsz, ha _arról_ akármit mondasz. Én azt hittem, megérted… bíztam a tapintatodban, hogy megérted… Hogy semmit, semmit, soha többé nem szabad nekem mondanod.

Kádár elsápadva nézett vele farkasszemet, megrettent a leány remegésétől és fölháborodott a hangjától, de valami csöndes, bizonytalan, halk örömet is érzett. Nem nyugodt többé, nem nyugodt…

– Magda, – mondta halkan és melegen, – én megértem a te haragodat. Én tudom, hogy te mit akartál: hallgatni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De én ezt nem tudom. Én szenvedek, Magda, és miért akarod tőlem megvonni azt a vigasztalást, hogy legalább beszélhessek róla. Hogy beszélhessek arról, amivel tele van a szivem, a szemem, a fejem, az egész napom, minden percem, minden mozdulatom, arról a vágyódásról, boldogtalanságról, vigasztalanságról…

– Mit akarsz? Miért nem tudtál hallgatni még… egy-két hónapig? Miért beszéltél éppen tegnap… most, amikor Ilona elmegy? Azért, mert ő elutazik?

Kádár meghökkenve kapta föl a fejét. Bámulva nézett rá a leányra, a leány elfordította a tekintetét.

– Magda, – mondta Kádár halkan, – én tegnap délelőtt ingerülten, izgatottan beszéltem hozzád. Amikor beszélni kezdtem, akkor igaz, rólam volt szó… De azt, hogy rólam van szó, azt csak te mondtad meg, azt csak te leplezted le. Miért? Most én kérdezek. Miért éppen tegnap?

A leány hirtelen visszafordult feléje. Az arca lángolt, a szeme könnyes volt, ökölbe szorította a kezét és egy toppantással közelebb lépett hozzá.

– Ne kérdezz! – kiáltotta szakadozott, elfúló hangon. – Ne kérdezz engem. Ne beszélj velem erről. Ne szólj hozzám erről.

Fölemelte az egyik kezét:

– Újra mondom neked: soha többé erről én nekem ne beszélj.

– Jól van, – felelte Kádár, – ha akarod, én soha többé erről neked nem beszélek. De azt meg kell még nagyon nyugodtan mondanom, hogy a fölháborodásod igazi okát nem tudom. Nem értem… Te okosabb vagy, semhogy holmi erkölcsi aggodalmak miatt engem valami elvetemült embernek tarts, te megérted, – azt bizonyosan tudom, – hogy itt egy olyan indulatról, egy olyan szenvedélyről van szó, amely erősebb nálam, erősebb minden elhatározásomnál, amely érintetlenül hagyja a szeretetemet… mindenki más iránt. Hogy itt egy katasztrófáról van szó. És ha ezt megérted, akkor én nem tudom, miért fordulsz el tőlem ilyen méltatlankodással, ahelyett, hogy sajnálnál, ahelyett, hogy segíteni akarnál rajtam, ahelyett, hogy vigasztalni próbálnál, meghallgatni legalább és arra biztatni, hogy… hogy… tudom is én, mire. Ezt nem értem. Ezt nem értem.

Magda elfordult és újra a rózsák fölé hajolt. Kádár nézte a kezét, a karját, a lehajló, szabad nyakát, a szőke haját. Megállott mögötte és lassan elcsüggedve, szomorúan, inkább magának, mint neki, egy hangon mondta:

– Én nem beszélek neked erről többet. Értem: neked fontos a nyugalmad. A nyugalmad a legfontosabb. Nem óhajtod magadat megzavartatni. Te zavartalanul, rendíthetetlen nyugalomban és rendíthetetlenül komoly előkelőségben óhajtod az életedet végigélni. Nyugalmas leányélet, azután nyugalmas és komoly házasság; – te sohasem fogod megérteni, hogy vannak emberek, akik szenvednek, akik vigasztalásra szorulnak, akik meg is alázkodnak egy vigasztaló szóért.

Magda megfordult.

– Sándor! – kiáltotta kétségbeesve, fölcsattanó hangon.

Kádár szótlanul, kérdő pillantással nézett rá.

– Sándor, ne gyötörj engem, – kiáltotta kétségbeesve a leány. – Ne gyötörj engem.

Kádár lehajtotta a fejét.

– Nem, Magda, – mondta halkan. – De én szenvedek…

A leány elsápadt, az ajka vértelen lett, a szeme félelmesen tágra nyílott. Odahajolt Kádárhoz és dadogva, zokogva, reszketve, keserűen, félig suttogó, félig kiáltó hangon jajgatta el:

– Hát én nem szenvedek? Hát én nem kinlódom? Hát én nem fekszem le sírva és nem ébredek föl zokogva? Hát én nem harapom a fogammal éjszaka a párnámat és nem kell-e nappal elszöknöm néha, hogy senki ne lássa a könnyeimet? Mit panaszkodol te, mit szenvedsz te, mit tudod te, mi a szenvedés. Egy féléve!… Egy félév óta, azt mondod, egy félév óta!… És én három esztendeje járok itt közöttetek, itt melletted boldogtalanul, reménytelenül, kétségbeesetten, hallgatva, haldokolva. És nemcsak vigasztalást nem kereshettem, hanem szólnom sem lehetett, nem volt szabad, a mozdulataimra is vigyáznom kellett, a hangomra, a tekintetemre. A fogamat össze kellett szorítanom és mindig menekülnöm kellett onnan, ahol szerettem volna lenni és össze kellett szorítanom a fogamat, mert különben zokogva estem volna le elébed, a földre, a fejemmel a porba, előtted…

Kádár megdermedten, borzongva, mozdulatlanul és reszkető ajakkal hallgatta ezt a kitörést. Nem értette meg, nem merte megérteni, mi történt.

– Magda, – mondta hebegve, – hiszen akkor… akkor te… engem…

A leány nem engedte, hogy befejezze a mondatát. A szeme lecsukódott, az ajka és az arca keménysége megpuhult, a hangja ellágyult. Elgörbült, síró szájjal, panaszosan, kislányosan szepegte:

– Ti azt mondjátok, azon csodálkoztok, hogy milyen komoly lettem, milyen komoly… Senkinek sem jutott eszébe azon gondolkozni, miért lettem komoly, miért nem járok emberek közé, miért nem akarok férjhez menni, miért akarok megöregedni itthon, itt… Én nem komoly voltam, hanem szomorú, kétségbeesett; mert küzdöttem… de láttam, hogy hiába küzdök és mert belenyugodtam, hogy így élem le az életemet öröm nélkül, de még vigasztalás nélkül is. Belenyugodtam, de talán te mégis azért kezdtél rámgondolni és azért kezdtél törődni velem, mert megérezted… megéreztél belőle valamit… hiába rejtegettem én… megérezted, hogy én…

Elcsuklott a hangja. Kádár reszketve és újjongva kiáltotta:

– Igen, Magda, és azért kellett nekem erről beszélnem és azért nem hallgattam az elutasításodra és azért nem mentem el tőled szégyenkezve, mert éreztem, éreztem, hogy te is…

Megfogta a kezét. A leány bágyadtan engedte. A veranda felől ekkor elnyújtva, gyöngéden és meleg hangon egy hívó kiáltás hallatszott:

– Sán-dor…

A leány elrántotta a kezét. Kádár elsápadva nyúlt még egyszer utána, a leány azonban megfordult, szaladni kezdett, szaladt végig a rózsák között, azután befordult egy lugasba. A lugas gyér zöld lombjai között ki-kivillant a kék ruhája. Szaladt le a kert végébe.

– Sán-dor…

Kádár remegő lábbal, lassan ment fölfelé. A verandán ott állott a felesége útiruhában.

– Sándor, – szólt le hozzá, – gyere föl, már én is itt vagyok. Ebből az utolsó órából egy percet sem akarok elveszteni.

Kádár fölért a verandára. Kábultan mosolygott. Az asszony az ajkát nyújtotta neki és ő megcsókolta az ajkát. Az asszony karonfogta, ő átengedte a karját. Semmi mást nem érzett, csak egy óriási, nagy kábultságot.

Beértek az ebédlőbe. Az asszony kávét töltött neki.

– Még nem reggeliztél, úgy-e? – kérdezte.

– Nem.

Az asszony fölvette a csészéjét, de nem ivott belőle. Letette.

– Nem tudom, – mondta kifakadva, – hogyan leszek el két hónapig nélküled.

Kádár lélektelenül mosolygott rá, az asszony pedig hevesen folytatta:

– Nem tudom. Nem tudom. Nem hegy kell én nekem, nem hegyi levegő és gyógyítás. Az kell, hogy veled legyek. Milyen jól aludtam az éjjel; semmi szívdobogásom nem volt! Mert sokáig beszélgettél velem.

Kádár kábultan mosolygott és mosolyogva bólintott feléje.

– Igen, édesem, – mondta, – ősszel majd együtt leszünk megint.

Az asszony fölvette a csészéjét és panaszosan, de engedelmesen felelte:

– Jó. Ha te akarod, hát jó. De én csak azért megyek el, mert te akarod. Meggyőződés nélkül megyek el. Csak azért, mert te akarod.

Kádár újra mosolyogva bólintott, de nem tudott szólni. A szótlanságát már föltünőnek érezte, a kábultsága kínossá lett és megkönnyebbülve fordult az ajtó felé, amikor kint egyszerre fölharsant az öreg Markó dörmögő nevetése.

Az öreg Markó az egyik unokáját a nyakába ültette; a másik fiú a kabátját fogta és hajtotta.

– Megnyergeltek, – kiáltotta nevetve, – nézz ide a fiaidra, megnyergeltek.

Kádár mosolyogva nézte őket. Az öreg letette a fiút a nyakából egy székre az asztal mellé. A másik fiú is leült. Megjelent Fein úr is és feszesen letelepedett az asztal végére.

– Gazfickók, – mondta az öreg, – mit hozzak nektek?

A fiúk elmondták neki a kívánságaikat, az öreg nagyokat nevetett rajtuk. Jött az öreg asszony is és leült Kádár mellé.

– A nagyanyátoktól is kérjetek valamit, – mondotta az öreg. – Neki van a legtöbb pénze. Ő vigyázott rá legjobban.

– Nem, – mondta az öreg asszony a fiúknak, – majd együtt hozunk valamit a nagyapával.

– Látjátok, – kiáltotta az öreg Markó, – ilyen zsugori nagyanyátok van.

Nagyot nevetett. Az öreg asszony kissé sértődötten nézett rá. Kádár és a felesége mosolyogtak, Fein úr is tiszteletteljesen mosolygott.

Ekkor fölnyílt az ajtó és bejött Magda. Nyugodt volt, komoly, friss; Kádár aggódva pillantott feléje és amikor megnézte, azt mondta magában, hogy megmosakodott. Lemosta a könnyei nyomát.

– Jó reggelt, – mondta Magda.

A testvére elé odatett egy harmatos, nagy rózsacsokrot, azután leült és kávét töltött magának. Ráhajolt a csészéjére és mozdulatlan arccal, halk és közömbös hangos mondta:

– Mama, én nem akarok itthon maradni.

Hirtelen csönd lett. Az öreg asszonynak a levegőbe akadt a kanala, amelyet a szája felé emelt, az öreg Markó hátradőlt a székében, Ilona csodálkozva emelte föl a fejét, a Fein úr kis fekete szeme ragyogva, kutatva bámult a leányra. A fiúk is elhallgattak. Kádárnak egy másodperc alatt kiszáradt a torka, tikkadtan nézett végig a társaságon, azután rémülten fordult Magda felé.

– Mit? Hogyan? – kérdezte az öreg asszony.

– El akarok veletek… el akarok Ilonával utazni.

– Mi az ördög? – kiáltotta az öreg Markó. – Hogy jut ez egyszerre eszedbe? Éppen most jut ez eszedbe?

– Igen, – felelte Magda, – meggondoltam a dolgot. Borzasztóan unalmas lesz itthon a nyár. És igazán nevetséges, hogy én örökké itthon legyek és soha emberek közé ne menjek.

– De Magda, – mondta az öreg asszony, – de hiszen te nem akartál soha sehová menni, emberek közé…

– Hát most akarok.

– Ez nagyon helyes tőled, Magda, – szólt közbe az öreg Markó, – de nem helyes, hogy éppen most jut eszedbe. Mindig olyan szeszélyes vagy, mint egy királyné. Most, az utolsó percben kell szólnod?

– Hát én maradjak itthon? – kérdezte panaszosan az öreg asszony.

– Nem, – felelte Magda, – de hadd menjek el én is.

– Ki ügyel akkor a háztartásra? – kérdezte az öreg Markó.

– És ki vigyáz a fiúkra? – kérdezte az öreg asszony.

– Oh! – mondta Magda, – a fiúk…

Odafordult az asztal vége felé. És Fein úr, Fein Márton házitanító ekkor anélkül, hogy egyenesen kérdezték volna, kibuggyanó hangon, remegve, de folyékonyan, buzgón, érthetetlen elszántsággal és hősiességgel mondta:

– Kérem… méltóztassék a fiúkat reám bízni… kezeskedem, bátor vagyok kezeskedni, hogy semmi baj nem éri őket…

Magda bólintott, az öreg Markó azonban rosszkedvűen pödörgette a hosszú, ősz bajuszát, az öreg asszony pedig megrázta a fejét.

– Nem, – mondta, – az nem lehet, akkor nekem kell itthon maradnom.

– De kérlek, mama, – szólt közbe Ilona, – nem lehet, hogy…

Az öreg Markó félbeszakította. Kilobbant belőle a haragja.

– De hogy a mennydörgős mennykőbe jut neked ez egyszerre eszedbe, – kiáltott rá Magdára. – Mi bajod van voltaképpen? Mi bujt beléd egyszerre?

Magda hidegen nézett vele farkasszemet.

– Megúntam, hogy örökké a konyhával foglalkozzam és a szakácsnét dirigáljam, – felelte nyugodtan.

– Úgy? – kérdezte dühösen az öreg. – Hát sajnálom, egyébbel most nem szolgálhatok. Eddig mindig te akartad az egész háztartást ellátni és én akartam mást; most én akarom ezt. Nem szolgálhatok mással. Majd ezentúl szíves leszel a szeszélyeidről idejekorán nyilatkozni, nem így, az utolsó percben.

Egy másodpercnyi hallgatás jött. Kádárnak verejtékezett a homloka. Nem tudott szólni. A felesége azonban halkan megszólalt:

– Nem, apa, bocsáss meg, nincs igazad. Magdának igaza van, ha sokalja azt, amit rárovunk. És én így igazán nem is fogadhatom el tőle, hogy mindent magára vegyen.

– No tessék! – mondta az öreg hangosan.

Odafordult Magdához.

– Hát parancsolj, kérlek, – ordította mérgesen. – Parancsolsz elutazni? Menjen valaki ki: a mi kofferjeinket ki kell csomagolni. Magda kisasszony akar utazni. A királyné szórakozásra vágyik.

Előrehajolt.

– Parancsolj utazni! A beteg testvéred és az öreg anyád majd itthon maradnak. Hová parancsolsz? A beteg testvéred itthon marad. Fuj! Szégyeld magad. Fuj!

Kádár úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden izma megfeszült, a mozdulatlanság fájt neki. Magda merev arccal nézett a csészéjére.

– Apám, kérlek, – szólalt meg izgatottan Ilona, – ne így, ne ezt… Ezt nem szabad. Gondolkozzunk csak, hátha meg volna csinálható valahogyan a dolog.

Az öreg Markó a dühének hangos kitörése után szégyelte magát egy kissé. Szégyenében még jobban ordított:

– De hogyan? Sehogy se lehet. Most, az utolsó percben. Egy óra mulva indul a vonat, öt perc mulva indulnunk kell.

– Hát majd megyünk holnap, – szólt halkan Ilona.

– Nem! – ordította az öreg. – Nem, nem, nem. Azért, mert őnagyságának úgy tetszik? Nem. Arcátlanság az utolsó percben ilyenekkel jönni. Komiszság. Komiszság.

– Apám, – mondta Ilona, – csak hadd jőjjön velünk Magda. Jőjjön ő is. Én itthon hagyom a fiúkat… rábizom a tanító úrra.

Fein úrnak kidülledt a dereka és remegve, reménykedve, ragyogva nyúlt előre a sovány arca, az öreg asszony azonban megrázta a fejét.

– Nem, – mondta határozottan, – akkor se éjjeled, se nappalod. Én ismerlek. Akkor inkább én maradok itthon.